Hanna – 11. Hazugságok

Van egy hely, egy kilátó magasan a hegy oldalában, ahonnan egy hatalmas város havas tájképe tárul eléd, és annak minden zugát beláthatod. Ez a város pedig nem más, mint a híres Bridgeport, ahol neves hírességek, modellek, filmrendezők élnek. De lakják az átlagos, gazdag emberek is, mint például Damian szülei.

Egy szürke autó robogott a hatalmas felhőkarcolók között, keresve a kiutat a magas épületek közül a híd felé, ami összeköti a csendes hegyoldalt a nyüzsgő várossal. Az autóban egy fiatal, sötét hajú fiú ült, mellette pedig barátnője, aki nyugtalanul várta, hogy megérkezzenek.  Hanna sosem látta Damian szüleit, és félt, hogy mi lesz, ha nem fog tetszeni nekik.

Ám a feszült utazás hamar véget ért, amikor egy óriási ház garázsába hajtott be a fiú, és leállította a motort.

– Megérkeztünk! – mondta lelkesen, bár Hanna ettől még inkább kétségbeesett.

– Nem fordulhatnánk inkább vissza? – kérdezte félénken.

– Eddig annyira vártad ezt a találkozást, most mégis mi történt? – csodálkozott Damian.

– Félek. Mi van, ha nem tetszem nekik?

– Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz. Gyerünk, nem harapnak! – Damian bíztató szövegétől Hanna kicsit megnyugodott, és elindultak a ház kapuja felé.

A házba érve Damian anyukája fogadta őket. Öleléssel üdvözölte fiát, majd a lányhoz lépett.

– Te biztosan Hanna vagy. Örülök, hogy végre megismerhetem a fiam barátnőjét – nyújtott kezet majd bemutatkozott.  – Elena Harwey.

– Aztán sarkon fordult, és bevezette őket a nappaliba. A ház gondosan ki volt takarítva, és fel volt díszítve.

A nappaliban egy férfi ült, néhol ősz hajszálakkal tarkított fekete hajjal és szakállal. Arca komor és barátságtalan volt. Mrs Harwey után bementek a fiatalok, majd leültek a kanapéra. Fekete bőrkanapék voltak a nappaliban, plazmatévével és egy hatalmas fenyőfával. Minden egyes bútordarabról lerítt, hogy a Harwey család nem szegény sorból származik.

– Szóval te vagy Hanna – kezdte a férfi.

– Én lennék – mosolygott a lány barátságosan, de belül feszültnek és nyugtalannak érezte magát. Látta, hogy a fiú szülei nem látják őt szívesen. Damian érezte a feszültséget a szülei és barátnője közt, ezért beszélni kezdett, hogy jobb irányba terelje a beszélgetést. Úgy gondolta, ha a szülők megismerik egy kicsit a lányt, talán jobban megszeretik.

– Szóval, mi újság itthon? – kezdte a lehető legbénább tématerelős kérdéssel.

– Apád visszament a régi cégéhez. Ismét ő a főigazgató! – hangzott a lelkes válasz.

– Remek. Ez nagyszerű hír!

– És mondd, a te szüleid mit dolgoznak, drágám? – kérdezte Mrs. Harwey érdeklődően. Hanna agyában gyorsan végigszaladtak a válaszlehetőségek. Vagy elmondja nekik, hogy apja nincs, anyja meg egy kisvárosi énekes, vagy kitalál valamit, hogy ne utálják ennyire. Az itteni gazdagok lenézik az olyan művészeket, akiknek nem hallották még a nevüket.

– Anyukám ügyvéd – vágta rá hirtelen.

– Igen? Damian sosem említette, hogy édesanyád ügyvéd. És édesapád?

– Ő orvos – mosolygott, bár érezte, hogy hibát követett el a hazudozással.

– Remek! Remélem te is ilyen nemes célokat fogsz szolgálni! – Hanna ekkor már úgy gondolta, hogy el kell kerülnie a kérdést, hogy milyen szakon tanul. De ha már így belefolyt a hazudozásba, nem mászhatott ki belőle. Nyakig benne volt.

– Ideje felmennünk, lepakolni a cuccainkat – vágott közbe Damian. Látta, hogy véget kell vetni ennek a beszélgetésnek.

– Ó, hagyd csak, Brenda már felvitte őket – mosolygott végre Mr. Harwey. – Ő az eddigi legjobb házvezetőnőnk.

– Elég hosszú volt az út, úgyhogy azért felmennék pihenni – mondta a fiú, majd egy célozgató pillantást vetett a lányra, hogy induljanak. Hanna egyből észrevette a menekülés lehetőségét, így gyorsan fel is állt, és a kijárat felé vette az irányt.

A szobában Damian kérdőre vonta a lányt a hazugságok miatt.

– Eszednél vagy? Ha rájönnek, hogy hazudtál nekik, végünk!

– Miért, mégis mit kellett volna mondanom? Azt, hogy anyám tart el minket, aki egy névtelen énekes egy kisvárosban? Nem beszélve arról, hogy most elvárják, hogy én is valami zseni tudós legyek. Nem tudhatják meg, hogy művészetet tanulok…

– Ha rájönnek, hogy hazudtál, akkor még jobban fognak utálni.

– Talán. De nem jönnek rá… – Hanna fenyegető pillantást vetett a fiúra, amivel csak arra célzott, hogy ha elmondja a szüleinek az igazat, vége. Damian értette a célzást, és inkább elkezdte kipakolni a cuccát az ágyra.

– Talán jót tenne egy kis friss levegő. Mit szólnál, ha elvinnélek valahova? – ajánlotta Damian lelkesen.

– Rendben, menjünk. – Hanna kirakott pár ruhát az ágy melletti szekrényre, majd átöltözött.

A bejárati ajtó előtt Damian még elkiáltotta magát, hogy „elmentünk!”, majd mindketten beszálltak az autóba, és elindultak.

A kocsiban Hanna találgatni próbált, hogy hova is viszi őt barátja, de ő nem árulta el.
A szürke autó lassan felhajtott a hegyre, aztán a fiú befogta Hanna szemét.

– Ne less! – szólt Damian és lassan vezetni kezdte a lányt a kilátó felé. Ott elvette a kezét a lány szeme elől, aki elé egy gyönyörű látkép tárult. Hanna szóhoz sem tudott jutni.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte.

– Ez varázslatos… – Hanna csak ámult a kilátástól. – Nem is gondoltam volna, hogy ez a város ilyen nagy…

– Örülök, hogy tetszik – mondta a fiú, és maga felé fordította a lányt. – Mindig is azzal a lánnyal szerettem volna feljönni ide, akit szeretek.

– És már mást is felhoztál ide? – kérdezte Hanna kicsit rémülten.

– Nem, te vagy az egyetlen! – nyugtatta Damian, majd megcsókolta.

Az ég már alkonyodott, és a város rózsaszínes fényben pompázott a nap sugaraitól.

– Lassan haza kéne menni – jegyezte meg a fiú halkan.  – A vacsorát nem kéne lekésni, mert anyám dühös lesz.

– Rendben – válaszolta halkan Hanna, majd ismét megcsókolta a fiút.

– Óvatosan lépj, mert nagyon csúszós erre az út! – figyelmeztette Hannát Damian, de ahogy kimondta, Hanna hirtelen akkorát esett, hogy még ő is meglepődött.

– Jézusom Hanna, jól vagy? – kérdezte Damian ijedten.

– Jól – mondta a lány aztán mindketten elnevették magukat. Egyszer csak megjelent egy idegen.

– Jesszusom, mondja, jól van? – kérdezte aggódó tekintettel, majd odalépett és felsegítette a lányt.

– Ööö, igen, köszönöm. – A férfi pillantása a lány lelkébe hatolt, olyan hosszasan és csodálkozva bámulta őt.

– Minden rendben? – kérdezte a lány ijedten, amikor a férfi még mindig a kezét fogta.

– Elnézést, – kapta el hirtelen a kezét – csak olyan ismerős volt nekem. Bocsássanak meg – tette hozzá gyorsan és elviharzott.

– Hát ez furcsa volt – nézett utána Damian csodálkozva, majd megfogta barátnője kezét és mintha mi sem történt volna, elindultak a kocsi felé.

 

Tovább a következő epizódra