Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 17. Lelkiismeret

Már délelőtt tíz óra volt, mikor óvatos kopogás ütötte meg a fülem, és kelésre késztetett. Elvonszoltam magam az ajtóig, és kinyitva Tristan természetellenesen éber fejét pillanthattam meg, amin hirtelen különös kifejezés futott át.

– Ne haragudj, de már elég késő van, ideje lenne elkezdeni a napot – szólt finoman, majd nyelt egyet, mintha kínosan érezné magát, én csak álmosan hümmögtem. – Szereznünk kéne ruhát, valamit enni, és igazából nem sokáig maradhatunk itt, mert biztosan értünk jönnek, ha lesz rá módjuk. – A tarkóját vakargatta és oldalra nézett.

– Persze –nyögtem ki a nap első szavát anélkül, hogy felfogtam volna, milyen jelentés is társul hozzá. Nézelődött, mintha kerülné a tekintetem, és csak akkor esett le, hogy minden, amit viselek az egy kis bugyi és egy trikó. Lenéztem magamra, sóhajtottam, majd rácsaptam az ajtót, elpirulni is túl fáradt voltam.

Visszavettem a tegnapi farmerom, ami vizesen tapadt a combomra, és a pólómat, ami legalább tiszta maradt a pulóver alatt, az összhatás azonban még így is szörnyű volt. Szerencsére a fürdőben találtam fésűt, és néhány elfeledett sminkcuccot, így képes voltam javítani rajta.
Percekkel később felöltözve léptem ki az ebédlőbe, és egyben a konyhába, ahol Tristan valamiféle konzervet igyekezett kinyitni az asztalnál.

– Mi ez? – érdeklődtem és leültem vele szemben.
– Éhes voltam, és csak ezt találtam – magyarázta, de mikor felnyílt a doboz, olyan szag áradt belőle, amitől mindkettőnknek elment az étvágya.
– Van valamennyi étel a táskámban, meg anya hagyott nekem pénzt, amikor elment, hogy boldoguljak. Magammal hoztam – mondtam, mikor két ujja között eltartva magától a kukához vitte a konzervet. – Vehetünk dolgokat.

– Tudtam, hogy csak jó leszel valamire – motyogta, miközben a kezein minél vastagabb habréteget igyekezett létrehozni a szappanból, én csak a szemem forgattam mosolyogva.
Ki akartam deríteni, mit is tervez, és hogy én is része vagyok-e ezeknek a terveknek, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Szinte biztos voltam benne, hogy nem akarja elárulni, vagy pedig le akar rázni valahol, így valahogyan azt is el kellett érnem, hogy magával akarjon vinni. Meg kellett vele kedveltetnem magam.
Melléléptem, hogy engedjek magamnak vizet a csapból, háttal nekidőltem a pultnak, és mosolyogni próbáltam ivás közben.

– Hamarosan el kell indulnunk beszerezni a szükséges dolgokat, utána majd meglátjuk. Missy már biztosan érzi, hogy itt vagyunk. – A kezeit törölgette ráérősen miközben beszélt. – Új lakás kellene pár napon belül. Utána meg… nem tudom. Én biztosan elmegyek a városból.
Fogalmam sem volt, hogy ezzel lehetőséget kínál, vagy pedig közli, hogy akkor majd elválnak útjaink. Persze abban sem voltam biztos, hogy én itt akarom hagyni Plymoutht.
– Szerintem én inkább maradok – nyögtem ki kis idő után. – Már csak néhány hónapig kell rejtekhely.

– Szerintem jól teszed, hogy nem veszed át anyád helyét – nézett a szemembe, én pedig hirtelen átvertnek éreztem magam, hiszen azt hittem, nem tudja. – Velem jönni veszélyes lenne, persze. – Csalódottnak tűnt, de inkább abban maradtam, hogy csak képzeltem. – Nem mondok le a bosszúról, csak még nem vagyok rá felkészülve.
Önzőnek éreztem magam, és bár végre egy kicsit szerettem volna az lenni, akkor mégis pocsékul voltam emiatt.
– Hogyan tudnád egyedül megcsinálni? – érdeklődtem inkább, hátha akkor elfeledkezem magamról.

– Abban bízom, hogy Conor belátja, hogy Missy miatt lett ennyire békepárti, és segít. Vagy ott van még Brunhild néni és Bethany. Nem túl erősek, de képesek erre-arra, és kellően dühösek is. Persze, még ez sem sok. – Nem nézett rám, csak elhúzott szájjal állt mellettem, mintha nem maradt volna semmi reménye. – Vagy igazából fel is adhatnám – ült le inkább. – Akik akkor ott voltak, és életben vannak még, valószínűleg idősek már ahhoz, hogy több kárt okozzanak. Nem lenne semmi értelme.

Nem hittem volna, hogy ekkora nyitottságot mutat majd felém, és mégis végignézhettem, ahogy kétségei gyötrik. Mellé ültem, mert segíteni akartam, csak éppen fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a többiekkel? – A figyelemelterelés mellett döntöttem, még hogyha így érdektelennek tűntem is a problémája iránt.
– Mindenki gyermekként kerül oda – kezdte mereven előre tekintve. – Az idősebbek lesznek a szüleink és gondoskodnak rólunk. Nemeeneon pedig elmagyarázza, hogyan használjuk az erőnket. Nem is tudjuk, ki az anyánk vagy az apánk.

Voltaképpen most el kellett volna kezdenem örülni, hogy én legalább ismerhettem őket, de csak még jobban belesüllyedtem abba a gusztustalan érzésbe, ami azóta kínzott, mióta otthagytam a haldokló édesanyám.
– Jobb, ha indulunk – pattant fel hirtelen, én erre összerázkódtam.

Vásároltunk ételt, és néhány tiszta ruhát, amelynek többsége tökéletesen beleillett abba a kategóriába, amit normális esetben nem veszek fel, de nem foglalkozhattam ezzel abban a helyzetben, hiszen legalább szárazak voltak és tiszták.
Tristan néhány napig még a lakásban maradt velem, állítása szerint csak azért, hogy ne kelljen pizzán és mirelitkaján élnem, mert a főztöm egyszerűen pocsék, az övé viszont határozottan ehető. Sajnos be kellett látnom, hogy ez valóban így van.
Végül is egy szombati napon határozott úgy, hogy ideje elhagynia engem, mert úgy vélte, hogy ennyi idő elég arra, hogy a többiek elkezdjenek visszaszivárogni a városba, és elkezdjék őt keresni.

A szombat pedig nemcsak azért volt számomra gyászos, mert egyedül kellett túlélnem még azt a néhány hónapot, hanem azért is, mert eszembe jutott, hogy aznap van a buli, amit Fanny oly lelkesen szervezett szeretett barátjának.
Találkozni akartam vele legalább annyira, hogy tudassam, élek, de nem hittem abban, hogy képes lennék rá. Nem akartam magyarázkodni, vagy kockáztatni, hogy bárki felismer, még ha tisztában is voltam azzal, hogy Fanny csak kevés közös ismerősünket hívta meg.
Hiába döntöttem el azonban, hogy nem törődöm vele, reggeltől kora délelőttig felpróbáltam az összes beszerzett ruhát különféle variációkban, csak azért, hogy van-e egyáltalán olyan cuccom, amiben el tudnék menni. Persze nem volt, semmi ilyesmit nem vettem.

Tristannak nyilvánvalóan feltűnt szokatlan viselkedésem, de csak a hetedik-nyolcadik próba után adott neki hangot.
– Ha távozásom tiszteletére akarsz kiöltözni, akkor szólok, hogy nekem teljesen mindegy, hogy miben vagy – gúnyolódott, én csak egy sötét pillantást küldtem felé.

– Sajnálom, ha csalódnod kell, de semmi közöd ehhez – mondtam bűnbánó fejjel.
– Ez esetben készülsz valahová? – állt meg a hátam mögött, és bámult, miközben egy fehér kisruhát próbáltam.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Lehet. Nem tudom.
– Szeretnéd elmondani? – nézett rám, én igyekeztem csak a tükörképemre figyelni.

– Nem. Lehet… – sóhajtottam. – Hiányzik a legjobb barátnőm, és mára szervezett egy bulit a barátjának, és meghívott rá még hetekkel ezelőtt – magyaráztam. – Valószínűleg nem kéne elmennem, ha nem akarom, hogy a nagyszüleim megtaláljanak, de igazából most már úgyis mindegy lenne, hiszen csak anya miatt szöktem el tőlük. Meg, mert szörnyű lenne velük, de azért túlélném.
– Te is tudod, hogy vissza fogsz menni Emmához még néhány napnyi duzzogás után– váltott komoly hangra. – Ugyanakkor nem kell lemondanod a buliról. Veled megyek! Még egy kicsit tudok maradni. – Nem értettem ugyan, ez mit változtat az eredeti problémán, de beleegyeztem.

Este tíz órakor már a kikötőben álltunk, és messziről hallgattuk a zenét, amely egy vízparti szórakozóhelyről jött, ahol a buli már órák óta tartott. Egy egyszerű, fehér kisruhában voltam, amit délután sikerült beszereznünk, csak hogy feleslegesen költsük Nemeeneon pénzét, a hajamat hátrafogtam, mert úgy mindig nehezen ismernek rám, és vastagon bekentem magam púderrel. Tristan mellettem állt a szokásos kócos frizurával és elegáns öltönyben, ami túlságosan is furcsán mutatott rajta ahhoz, hogy értékelni tudjam.

Tétováztam egy keveset, de karon ragadott, és húzott maga után, míg nem kezdtem el magamtól lépkedni. Úgy sejtettem, eléggé megviselte a bezártság, hiszen mégiscsak velem jött el bulizni, akit valószínűleg csak egy csinos kis szöszinek nézett, aki annyit sem tud a világról, mint egy hatéves. Olykor persze én is így éreztem, de maga a gondolat sértő volt, hogy esetleg ő is ezt gondolja.

– Nem maradunk sokáig, nem iszunk sokat, és főleg nem táncolunk! Legalábbis én. – soroltam a legfontosabb dolgokat, de magam sem hittem, hogy érdekli. – Megkeresem Fannyt, beszélek vele, és ennyi!
Az első dolga volt, hogy a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt, ő pedig lehúzott egyet.
– Hé, én még kiskorú vagyok! – kiáltottam utána, de már el is tűnt a táncoló tömegben, én pedig elveszetten néztem utána az italomat szopogatva.

Fannyt kerestem a szememmel, de nem láttam sehol, pedig mikor a buliról beszélt, mindig úgy képzeltem el, hogy ő majd mindenhol ott lesz. Átverekedtem magam az embereken, hátha a parkett végében megtalálom, de hiábavalónak bizonyult a szenvedés. Észrevettem viszont Jonahtant, a barátját, aki éppen egy kisebb társasággal beszélgetett. Nem mertem odamenni, hogy megkérdezzem, inkább elfordultam, és a másik irányba indultam.

Tristan tűnt fel előttem ismét, és kiabált valamit, de nem értettem a zenétől, ezért megfogta a kezem, és a terasz felé húzott, közben pedig újabb pohár valamit vett el az asztalról, és a kezembe nyomta.
– Fúj, ez nagyon édes! – nyújtottam ki a nyelvem miután belekóstoltam, hogy kifejezzem undorom, majd ittam még egy kortyot – Mit akarsz? – fordultam felé.

– Semmit. Csak, hogy tetszik ez a buli. Rég volt ilyesmiben részem – elvigyorodott, és lehúzta a saját italát. – Viszont segítek megkeresni a barátnődet. Hogy néz ki?
– Fekete haj, angyali arc és szupermodell alak. Fogalmam sincs, miben van, de valószínűleg a szervezéssel foglalkozik – soroltam, amit tudtam, és rádöbbentem, hogy semmi használhatót nem tudok elmondani a legjobb barátnőmről.
– Hát, igyekszem – vigyorodott el, és ismét eltűnt.

Én is visszaindultam, ezúttal pedig a konyhát kerestem, hátha arra meglelem. Lefelé vettem az irányt, és megkérdeztem néhány ismeretlen embert, akik elég részegek voltak, hogy ne tudjanak semmi, és hogy ne ismerjenek fel, ha esetleg tudják, hogy valami szőke lányt kell figyelniük. Kicsit talán túlreagáltam a dolgot, nem tudtam mit kezdeni a félelmemmel.
A konyhának tűnő helyiség előtt leltem meg végül Fannyt, ahogyan a személyzetet irányította, de alig ismertem rá. Sötétlila estélyit viselt, hullámosított haját hátrafogta, de az arca végig szomorú volt és a smink alatt is látszottak a szeme alatt megbúvó karikák.

Közelebb akartam menni, de nem mertem. Megijedtem attól, hogy kemény lesz velem, és csak azt hallgathatom, hogy miért nem szóltam neki. Megfordultam, mielőtt felém nézett volna, de hirtelen valaki a nevemet kiáltotta. Lehunytam a szemem, és lassan megfordultam. Tristan rohant felém, Fanny pedig hatalmas szemekkel nézett rám, mintha valami csodát művelnék éppen. A fiú elsietett mellette, és felém tartott. Fannyt néztem, de Tristan rémült tekintetére siklott a szemem.

Mellém lépett, majd megmarkolta a felkarom, a falhoz nyomott, és száját az enyémre tapasztotta. Hatalmasra tágult szemeim sarkából pedig a nagyapám alakját láttam bekanyarodni a sarkon.