Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 18. A bánat utolsó könnyei

Tristan rémült tekintetét néztem, ahogy a szemeim fürkészi, mintha azt próbálná mondani, hogy ez nem jelent semmit. Legalábbis ezt gondoltam. Eltávolodott kissé, de továbbra sem engedett, egyik kezével közrefogta az arcom, és orrát az enyémhez nyomta, hogy teljesen felismerhetetlen legyek. Egy pillanatra belegondoltam, milyen lenne, ha mindez igazi lenne, de hirtelen felcsendült a nagyapám hangja, és ki is sepert minden ilyesfajta gondolatot a fejemből.

– Szervusz, Fanny! – köszönt neki, a gyomron görcsbe rándult. – Úgy hiszem, nincs itt Mar. Ha esetleg mégis látnád, hívj fel, kérlek, és igyekezz itt tartani, de maradok még kicsit. – Önfeláldozását hallva talán magam is eltűnődtem volna azon, hogy valóban a jószándék vezérli, és fontos neki az én sorsom. Ami talán valójában az is volt, de biztos voltam benne, hogy a bosszú és a büszkeség sokkal nagyobb szerepet játszik abban, hogy meg akar találni.

– Rendben. Szólni fogok – hatalmas kő esett le a szívemről, és kezdtem magam rosszul érezni, hiszen egy pillanatig azt hittem, Fanny majd elárul.
Tristan elengedett, mikor nagyapa végre eltűnt, és zavartan nézett rám, de én csak elfordultam, és Fannyhoz rohantam.
– Istenem, Marilyn, hol a fenében voltál? – Könnyezni kezdett, és megölelt. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire aggódtam miattad!

– Sajnálom – nyeltem le a sírást, és viszonoztam az ölelést. – Nem akarok a nagyszüleimmel maradni. Nem tehetem meg most.
– Megértem – bújt ki az ölelésből. – De ígérd meg, hogy visszajössz, ha már nem kell előlük bujkálnod. – Tristan felé nézett, aki csak a falnak dőlve állt, de nem kérdezett róla.
– Megígérem – mosolyogtam rá, és ismét megöleltem. – Most viszont megyek, nem szeretném, ha esetleg visszajönne. – Bólintott, egy könnycsepp a szájára folyt. Ezzel a képpel fejemben indultam el a kijárat felé, ahol a fiú várt furcsa mosollyal az arcán.

– Maradhatsz még, ha akarsz – mondtam csendesen, félve attól, hogy felhozza azt, ami történt. Nem mintha bármi jelentősége lett volna.
– Nem – rázta meg a fejét. – Jobb, ha megyek. Nem nekem való ez a hely.

Nem beszéltünk többet, némán sétáltunk haza egymásra sem nézve, ami bizonyította, hogy nem csak én érzem magam kínosan a dolog miatt. Pedig nem történt semmi. Fáradt voltam már, mikor hazaértünk, arra sem fordítottam időt, hogy levegyem a ruhám, így fürdés és mindennemű tisztálkodás nélkül nyomott el az álom szinte azonnal, miután bezuhantam az ágyba.

Korán lehetett még, mikor könyörtelen kopogás ébresztett fel legszebb álmaimból, de végül rövid nyöszörgés és szenvedés után elvonszoltam magam az ajtóig. Arra számítottam, hogy Tristan szórakozik velem, vagy szeretne elköszönni, ehelyett azonban Missy sötétbarna hajkoronáját láttam, mellette pedig Conor vigyorgó képét.

Azt hittem, megfojtom őket, de túl fáradt voltam hozzá. A két jövevény a szobámba lépett, én pedig újfent elterültem az ágyon.
– Tetszik a hálóinged – jegyezte meg Conor, én pedig hozzávágtam a párnám, de persze könnyedén elkapta, és a továbbiakban azzal hadonászott.

– Mit akartok? – dünnyögtem álmosan.
– Tristan megszökött, de úgy sejtem, tudod – kezdte Missy gondterhelten. – És attól félünk, bántani fogja az embereket.
– Vagy esetleg megdobál párat tojással – folytatta a fiú. – Netán kővel. Nem nagyon beszámítható. – Nem tudtam értékelni a humorát akkor.
– És ehhez nekem mi közöm van? – ültem fel, és néztem egyenesen rájuk. – És, hogy-hogy kibékültetek? – vontam össze a szemöldököm.

– Megbeszéltük a dolgokat – szólt sietve a lány, és megfogta Conor kezét. – De nem ez a lényeg. Tudjuk, hogy Tristannal voltál eddig. Mondott valamit?
– Igen – bólogattam, és azt terveztem, hogy majd nem szólalok meg, de Missy nagyon gonoszan nézett rám. – Azt mondta, hogy hülyék vagytok, hogy ő nem is őrült, és, hogy rosszul bántok vele. Szóval nem igazán kedvel titeket.
– Azt nem mondta, hogy el is szoktuk fenekelni? – vigyorgott a fiú, míg barátnője vállon nem ütötte. – Aúúú!

– Nem – feleltem faarccal. – Sem azt, hogy hová megy, mik a szándékai, satöbbi. Ha ezért jöttetek.
– Figyelj Marilyn! – ült le Missy az ágyam szélére. – Tristan veszélyes, nem kószálhat az emberek között.
– Mondjak valamit? Az a srác sokkal rendesebb volt velem, mint ti együttvéve! – förmedtem rá, pedig nem gondoltam komolyan.

– Mit csinált? Életben hagyott? – forgatta Conor a szemét. – Valóban nagyon helyes gyerek a szürke szemeivel és kócos hajával, de nem hittem, hogy ennyire gyorsan az ujja köré csavar. – Tudtam, hogy csak viccel, mégis úgy éreztem, hogy elpirultam.
– Érthető válaszokat adott – próbáltam visszavágni, bár éreztem, hogy gyengén.
– Mindegy. De ha, esetleg látnád őt, akkor… – kezdte a lány.
– Persze, majd hangosan gondolok rá, hátha Nemeeneon meghallja – gúnyolódtam.

– Nemeeneon nem hiszem, hogy ezzel akar foglalkozni – sóhajtott. – Ha esetleg találkoznál Tristannal, gondolj erősen Missyre. – Felhorkantam a kérésére, hiszen az előbbit nem gondoltam komolyan. – Egyébként Emma hiányol. – Cetlit tett le elém, egy telefonszám volt rajta. – Hívd fel, ha visszajönnél, vagy ha látnád Tristant, és a gondolkodás nehezedre esik.
– Jó – morogtam, és még mindig figyelmen kívül hagytam a vicceit.
– Nos, jobb ha megyünk! – csapta össze a tenyerét a srác, és néhány másodpercen belül ismét egyedül voltam a szobában.

Hirtelen hátravetettem a fejem, és a plafont kezdtem bámulni. Nem értettem, hogy lehettem ekkora barom. Anyának nem volt már sok ideje, én pedig nem voltam vele, hanem elrejtőztem az életem elől, és előle.

Éreztem, hogy a torkom kaparni kezd a lelkiismeret-furdalástól, majd pedig a könnyeim is előtörtek, és nem tudtam mit tenni velük. Arra gondoltam, hogy egyedül hagytam azt az embert, aki egyedüliként megmaradt nekem, aki felnevelt és mindig mellettem állt. Én pedig eltűnök, mikor egyszer szüksége lenne rám.

Hogyan lehettem ilyen szörnyeteg? Az élet értelmét nemrég még az önzésben láttam, követtem a saját utam, mégis egy ágyon bőgtem, határozottan boldogtalanul. Hihetetlen volt a felismerés, hogy nem veszett még ki belőlem minden jóság, és ez képesnek látszott elnyomni az eleddig szilárdan hitt eszmém.
De már tudtam. Nem kell keresnünk az élet értelmét, mert nincs neki. Még, ha el is akarunk érni valamit, az érzelmeink folyton máshová vezérelnek letaszítva választott utakról mindig egy újabb felé terelve. Jobb, ha csak sodródunk az árral.
Felpattantam, és a cuccaim a táskámba kezdtem gyűrni, majd kirobbanva az előtérbe ételt csomagoltam, a fürdőszobából pedig törölközőt és fogkefét.

Átöltöztem kapkodva, és nézhető fejet varázsoltam magamnak, pedig már senki sem volt, aki láthatná. Tristan szobájába lépve ugyanis végérvényesen tudomásul vettem, hogy eltűnt, hiszen minden holmija felszívódott, csak a kulcsát hagyta az éjjeliszekrényen, felette pedig egy cetlit, amivel olyan dologra célozhatott, amire nem akartam gondolni… Csalódottnak éreztem magam, bár nem értettem az okát, nem voltunk barátok, még csak nem is ismertük egymást rendesen.

Feledve hirtelen minden mást, előkerítettem a telefonszámot, amit Conor adott, és végül néhány órányi habozás után egy utcai fülkéből hívtam fel anyát.
– Igen? – Erőtlen hang volt, alig értettem, de kétségkívül hozzá tartozott.
– Marilyn vagyok – válaszoltam csendesen. – Segítek neked.

– Conor érted megy. Maradj, ahol vagy – mondta egyszerűen, minden öröm nélkül.
Conor valóban értem jött, szokásos vigyorával a képén közeledett felém, én pedig úgy éreztem, menten elszaladok, mert szégyelltem, hogy eddig tartott rájönnöm a helyzet fontosságára.

– Gyerünk, Zombisáska, szedd a lábad – ment el mellettem, és kellett néhány másodperc, mire rájöttem, hogy követnem kell.
– Zombisáska? Komolyan? – forgattam a szemem.
– Majd lesz jobb is – legyintett és hirtelen befordult egy kis utcán. – Siess már! – Eltűnt két ház között, én sietve lépkedtem utána. Szemetesek voltak mindkét oldalon, beállt az egyik mögé, és lekuporodott. Ugyanezt tettem, bármennyire is tűnt furcsának a helyzet.

– Ezt most tanultam, hunyd le a szemed! – fogta meg a kezeim, én pedig engedelmeskedtem neki.

Éreztem, ahogy a talaj eltűnik a lábam alól, arcomat pedig erős szél csapta meg. Hirtelen maradt abba, és mikor Conor bökdösésére kinyitottam a szemem, egy teljesen más helyre kerültem.
– Itt vagyunk – mutatott körbe. – Üdvözöllek nálunk!

– Ez egy szeméttelep – néztem körül a területen, ahol mindent fémhulladék borított.
– Én nem nevezném annak… De kit érdekel? Megtanultam teleportálni! – ujjongott, és igyekezett rám ragasztani a lelkesedést, de egyszerűen képtelen voltam átvenni.
– Tök jó – löktem oda gúnyosan, mintha nem érdekelne, de nyilván magamban beláttam, hogy ez szuper, de akkor sem akartam mutatni.
– Jaj, hogy neked semmi sem jó! – játszotta a sértődöttet. – Nézd, ott élünk mi! – mutatott egy romos raktárépületre, és elindult felé.

– Igazán… takaros – néztem rá elhúzott szájjal.
– Az hát – rázta meg a fejét. – Ráadásul meg van tiltva, hogy rendesen berendezzük, mert ha valaki erre jár, megláthatja. Szóval, ne számíts kényelemre.
Megálltunk a rom előtt, amit igazából erős lett volna annak titulálni, mert annak ellenére, hogy alig voltak ablakai, és ép falai, még viszonylag állt.
– Ez persze csak ideiglenes szállás – mondta a srác, mikor az egyik lyukon át bebújt a raktárba.

– Sejtettem, hogy nem ez az álomotthonotok – húztam el a szám, miközben én is átvergődtem magam a vakolat- és falmaradványokon.
Körülbelül olyan látvány fogadott, mint amilyet vártam. Mindenfelé dobozok hevertek és rengeteg szemét, a téglákról lekopott a festék, a villany teljes hiányában félhomály uralkodott és erős dohszag lengte körül a helyiséget.
Az egyik fal mögül fény szűrődött, így Conor utasítása nélkül arra indultam, és reméltem, anyát is ott találom, de csak néhányan ültek körül egy hordót valamilyen társasjátékkal elfoglalva. A sarokban Blake éppen kártyavárat épített, Missy pedig az asztalra könyököve nézte, de amint meglátott felpattant, ledöntve így az építmény felső részét.

– Szia, Marilyn! – köszöntött a lány egyedüliként, pedig a többiek is felém fordultak. – Reméltem, hogy visszatérsz – mosolygott és átölelt, amit viszonzatlanul fogadtam.
– Hol van anya? – kérdeztem komolyan, aggodalommal a hangomban.
– Gyere – húzott maga után egészen egy régi, zöld ajtóig.
Lassan kinyitotta, majd az ajkába harapva rám nézett.

– Egyre rosszabbul van – suttogta. – Nemeeneon szerint nincs sok ideje hátra. Maximum pár nap.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek, már így is megterhelt szemembe, és mire beléptem az előzőhez képest ép szobába, már végig is csorgott az első fakó arcomon. Anya egy ágyban feküdt halálsápadtan és meggyötörten. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá, majd mellékuporodtam, megfogtam természetellenesen fehér kezét, és csak néztem rá egy szó nélkül szándékosan figyelembe sem véve a fal mellett álló szőke férfit.
– Marilyen, te vagy? – emelte fel a fejét, mikor észrevett.

– Csss! Aludj! – suttogtam gyengéden.
– Nem, sok mindent el kell mondanom.
– Az ráér, most pihenned kell! – lépett az ágy mellé Nemeeneon. – Majd én elmondom neki, amit tudnia kell.
– Köszönöm – nézett anya a férfira. Szemeiben rajongó csillogást véltem felfedezni, amit igazság szerint nem tudtam hová tenni.

– Most pedig aludj! – tette rá tenyerét a fekvő homlokára, az pedig mély álomba merült.
Néhány pillanatig még hallgattam halk, egyenletes légzését, majd Nemeeneon a vállamra tette kezét, jelezve, menjek utána.

Átvezetett egy másik helyiségbe, ahová a törött ablakon át szabadon beáramolhatott a szél, a szoba minden sarkát betöltve és elűzve a megszokott, dohos szagot. Egy fiú állt a napfény felé fordulva feketében, félhosszú, sötét hajjal. Felénk fordult, mikor beléptünk és nem a lélegzetem állt el, hanem, furcsa módon a szívem dobbant meg, mikor felismertem.
– Tristan? – szaladt ki a számon félhangosan.

– Ne kérdezd! Én sem értem, mit keresek itt – vonta meg a vállát és szemrehányó nézést küldött az ajtót becsukó férfi felé.
– Nos, azért vagytok itt, hogy megtudjátok – mutatott Nemeeneon a szoba közepén álló két székre, mi pedig leültünk, ő a szemközti ládán foglalt helyet. – Akkor essünk túl a nehezén! – nézett rám, de csak értetlenkedtem. – Kérdezz! A gondolataid épp kivehetetlenek.
– Ok – nyögtem kissé sértve. – Mi történik anyával? És ha tudtátok, hogy meg fog halni, miért kellett eljátszani, hogy elütik?

– Nem tudtam, mikor adja fel. Túl sok tényezőtől függött. Az, hogy elhatároztad, hogy átveszed a helyét gyorsított a folyamaton, de amúgy is megtörtént volna. Egyébként pedig, édesanyád lassan tizennyolc éve halott – közölte szenvtelenül.
– Hogy? – maradt nyitva a szám és a lélegzetem is elakadt.
– Belehalt a születésedbe, de szükségem volt rá, így életben tartottam. Erre pedig normális esetben nem vagyok képes. – szünetet tartott, én nem jutottam szóhoz. – Az erőmnek különös természete van, ebben az esetben lehetővé tette, de most már nincs rá szükségem, hiszen itt vagy te – hadarta el, hogy minél előbb túl legyen a számára bosszantó kérdéseken. – Ne értsd félre, itt tartanám még, ha képes lennék rá.

– De… – Hirtelen megértettem, miért akart megkímélni ettől mindenki. Anyát én öltem meg… Először és másodszorra is.
– Az élete ugyanolyan értékű volt, csak éppen kicsit megbolygattam a végzetét – magyarázta.
– Nincs olyan, hogy végzet – szólalt meg Tristan kétkedő hangon.
– Számotokra elképzelhetetlennek tűnik – fordult a fiú felé a szőke varázsló. – Számomra a sors olyan valami, amivel nap, mint nap szembesülnöm kell. És azzal is, hogy képtelenség belenyúlni.

– Neked mégis sikerült – vitázott vele, én pedig még mindig szótlanul ültem és néztem magam elé.
– Ez tesz engem kivételessé – sütötte le szemeit, mintha valamilyen felfoghatatlan terhet hordozna. – Azonban az erőmnek vannak korlátai. Ez leginkább szeszélyes természetéből adódik, de olykor képtelen vagyok tudatosan szabályozni.

– Azt hittem, neked nem lehet ilyen gondod – gúnyolódott a srác. – Marilyn, jól vagy? – fordult felém hirtelen, de csak azt látta, ahogy leesek a székről és a földön zokogásban török ki.

Sosem éreztem még olyan fájdalmat, mint akkor. Egész életem hirtelen értelmét vesztette, mintha nem is létezett volna. Belegondoltam abba, hogy a végzetem úgy szólt, hogy árván, anya és apa nélkül kell felnőnöm, valószínűleg a nagyszüleimmel, de a sorsom teljesen átíródott, még ha ez elvileg lehetetlen is lett volna, és kaptam egy új fejezetet, míg egy másik kitörlődött.
A kín mellett pedig mérhetetlen hálát is éreztem, hiszen az, hogy Nemeeneon megváltoztatta életem lerögzített történéseit, azzal olyan ajándékot kaptam, amilyet még senki más ezen a világon.

Abbahagytam a sírást, Tristan mellettem guggolt, finoman a karom simogatva, de addig a pillanatig fel sem tűnt. Gyengéden ellöktem a kezét, miközben feltápászkodtam, majd felnéztem a ládán ülő férfira.
– Köszönöm – suttogtam, ő egy bólintással nyugtázta.
– Akkor, folytathatom?
– Igen. Azt hiszem, készen állok – foglaltam ismét helyet, és vetettem el minden szomorúságom egyszer, és mindenkorra.