Címke: fantasy

Az egyszarvú titka

Írta: Kicuu

 

Sadie Cameron vagyok, egy 12 éves, hatodik osztályos kislány. A helyi általános iskolába járok, és nagyon szeretem az unikornis lovakat. A szobám fala tele van egyszarvúakkal, éppen ezért minden vágyam az, hogy láthassak egy igazit is.

A szüleim és a bátyám csak nevetnek, de hallom, amikor azt suttogják „Ez lehetetlen!” vagy „Unikornisok nem léteznek!” vagy a képembe ordítják „Nőj már fel végre, Sadie!”

Ez utóbbit a bátyám, Zach szokta mondani. Ő egy éretlen tinédzser, nagyon önző és biztosra veszem, hogy utál engem. Nem is sajnálná, ha eltűnnék, sőt még kifejezetten örülne is a dolognak… legalábbis ezt állítja.

Anyukámnak rosszul esik a sok vita köztünk. Sokszor arra panaszkodik, hogy fáj a feje, de az utóbbi időben már ki sem kel az ágyból, csak ha hánynia kell. Apa azt mondja, ha ez így megy tovább, akkor kórházba kerül vagy rosszabb…

Egyik nap:
– Szia, anya, elmentünk a suliba! – köszöntem el anyától.
– Adjatok egy puszit! – kiáltotta a szobából.

– Aj, miért kell ezt?! Nem vagyok már dedós! – pufogott Zach, de ettől függetlenül mégis adott egy gyors puszit anyu arcára. Én is így tettem, majd hozzáfűztem:
– Zach túlérettnek gondolja magát.
– Pedig még ő is gyerek – nevetett anya.
– Hahaha, de mégis felnőttebb vagyok, mint ez a kis taknyos, aki hisz a mesékben! – kiabálta a bátyám.

– Ez nem mese! Többen is látni vélték és létezik. Tudom! – makacskodtam.
– Mit tudsz te?! Semmit! Agyatlan!
– Jaj, gyerekek ne veszekedjetek, kérlek! Rossz ezt látni. Szeressétek egymást inkább. A szeretet gyógyító e-re-jű… – de alig tudta végig mondani ezt a szót, mert köhögni kezdett.

– Jól van, mára elég lesz. Siessetek a suliba! – és ezzel már tolt is ki minket apa az ajtón.

A nap elég unalmasan telt. Már alig vártam, hogy hazaérjek. Hallottam, hogy a bátyám és apa az ebédlőben ülnek és beszélgetnek.
– Anyád állapota egyre rosszabb. Az orvos szerint meg fog halni.
– Az nem lehet… – suttogta Zach. A hír hallatán el kezdtek folyni a könnyeim.
– Ez igaz, apa? – léptem oda hozzájuk.
– Sadie, kislányom… – de nem tudott mit mondani. Nem is kellett.

– Ez a te hibád, Zach! – üvöltöttem vörös fejjel.
– Az enyém? Már miért volna az enyém?! – ugrott fel a helyéről a bátyám.
– Mert folyamatosan bántottad és undokul viselkedtél vele, sőt mindenkivel ebben a házban!

– Te is ugyanúgy ártottál neki a szavaiddal! Abba betegedett bele, hogy még mindig gyerekes dolgokban hiszel! Olyanokban, amik soha nem is léteztek! Nőj fel végre!

Elég volt gyerekek! Ez nem segít! – kiáltotta apa.
Te nem is szereted anyát! Engem is csak folyton bántasz, pedig igyekszem jó testvérként viselkedni, de ezt te észre sem veszed. Utállak! – és kirohantam az ajtón.

Futottam és futottam, de semmit sem láttam a könnyeimtől, sőt már eléggé kezdett sötétedni. Egy erdőben találtam magamat. Fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hogyan juthatnék haza… Haza?  Dehogy akarok én hazamenni! Otthon Zach csak jól letaknyosozna, apa veszekedne rám, anya pedig… anya pedig meghalna.

Valami tisztásra kellene kijutnom, mert az erdő veszélyes éjszaka. Még mindig szipogtam, de a sírás elmúlt.  Fázok. Nagyon fázok.

Hirtelen valami fényességre lettem figyelmes. Követtem a fény útját, ami egy folyóhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a fény forrása egy egyszarvú ló volt. Gyönyörű szép, fehér szőre és sörénye volt. Büszkén állt, igazi nemes állat: nagy és hatalmas. A fején ott díszelgett a varázslatos szarva. Alig hittem a szememnek.

Az állat éppen ivott. Talán észre sem vett. Hátha le tudom fotózni, akkor végre lenne valódi bizonyítékom. Jaj, ne! Nincs nálam a telefonom, viszont a zsebemben vagy egy kis répa.
Próbáltam közeledni felé óvatosan, akkor talán nem ijesztem el. Legnagyobb meglepetésemre felemelte a fejét és rám nézett. Megálltam egy pillanatra, majd még lassabban haladtam felé. Végül pedig kinyújtottam a kezemben lévő répát és odaadtam neki, amit rögtön meg is evett.

– Te vagy Sadie Cameron? – hallottam egy hangot. Ki beszél? És honnan tudja a nevemet? De csendben maradtam, nehogy a hangom megrémítse az unikornist.
– Azt kérdeztem: te vagy Sadie Cameron?
– Te tudsz beszélni? – kérdeztem halkan.
– Igen, tudok. Keveset tudsz még rólunk kislány – válaszolta.
– Rólunk? Többen is vagytok?

– Na, előbb én kérdeztem. Sadie Cameronhoz van szerencsém?
– Igen, én vagyok az.
– Az anyukád halálos beteg, igaz?
– I-igen – ezt nehezemre esett kimondani, de szembe kell nézni a tényekkel és fel kell nőni.
– Szeretnél rajta segíteni? – lehajtotta a fejét és legelészni kezdett.

– Meg tudod gyógyítani anyát? – elég közel kerültem hozzá, de ő hátrébb ment.
– Én tettem fel hamarabb a kérdést.
– Hát persze, hogy szeretnék.
– Te egy jó lelkű lány vagy. Ezért segítek neked. Ahhoz, hogy megmentsd édesanyád életét, valaki más élete szükséges.
– Szóval áldozzak fel valakit. De így is úgy is meghal valaki. Ez nem jó! Nincs más módszer? – akadtam ki rá.

– Ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ha jobban belegondolsz: senkihez sem szólt egy unikornis, pláne nem akart neki segíteni. Szándékosan kerüljük az embereket, mert gonoszak és ideje lenne ennek véget vetni! – sétált el mellettem.
– Holnap este éjfélkor gyere el ide és mondd ki az illető nevét! De jól gondold meg, kit áldozol fel! – és azzal eltűnt. Fel sem fogtam a hallottakat, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.

– Sadie, kislányom. Csakhogy megvagy, már úgy aggódtunk – ölelt át apu.
– A magad nevében beszélj – és Zach is megjelent és cseppet sem lett kedvesebb. Úgy látszik, tényleg örülne, ha eltűnnék.
– Menjünk haza, apa – mondtam észre sem véve a bátyámat, aki meglepődött azon, hogy nem vágtam neki vissza.

Másnap folyamatosan gondolkodtam, hogy kit kéne anya életéért cserébe feláldozni. Olvastam újságokat, néztem a híradót, mert először az volt a tervem, hogy valami bűnözőt kellene, aki gonosz és nem baj, ha többet már nincs. Aztán ezt az ötletet elvettettem, mert a bűnözőknek is vannak családtagjaik, akik szomorúak lennének a halála miatt.

– Engedj ide, takonypóc, nincs a tévében most mese – ugrott a bátyám a kanapéra.
– Ne most Zach! Fontos dolgom van – mondtam neki.
– Jaj, mi az? Nézni, ahogy az egyszarvúk ugrálnak a réten? Te kis dedós – egésznap oda se figyeltem a bántásaira, de ezt most valahogy nem hagyhattam.

– Nem vagyok dedós! Hagyj békén! Fontos dolgom van. Életbevágóan fontos. Életekről van szó.
– Blablabla persze.
– Anyának segítek! Nem fog meghalni! – kiáltottam neki.
– Nőj már fel végre! Anya meg fog halni és ezen nem a mesenézés fog változtatni! Menj már innen! – ellenkezett a bátyám.

– Igenis ez nagyon fontos dolog! Még szerencse, hogy nem rád bízták! – könnyekkel küszködve feleltem, ezt nem hagyhattam.
– Anyán nem segíthet semmi! Fogadd el! Az élet ilyen! Egyenesen szar! Eredj innen és hagyj tévét nézni!

– Téged nem is érdekel, hogy mi lesz anyával! Szívtelen vagy, Zach! Hogy lehetsz ilyen?! Eddig olyan jó testvérek voltunk. Mi változott meg? Utállak! Nagyon utállak! – és sírva beszaladtam a szobámba. Most már tudom, kit áldozzak fel a bátyámat. Aki ennyire nem törődik másokkal, nem is baj, ha többé már nem fog létezni.

1 óra múlva kopognak az ajtómon. Apa és Zach suttogását hallottam, majd a bátyám megszólalt.
– Sadie, bocsánatot kérek a csúnya viselkedésemért – újabb sutyorgás, majd folytatja.
– Nem vagyok szívtelen. Nagyon sajnálom, hogy mostanában undokul bántam veled. Ennyi elég lesz? Jó, akkor visszamegyek – ezt már apának mondta kicsit halkabban. Még ilyenkor is csak tévézik. Jellemző. De nem változott meg az álláspontom. Ám ekkor apa jött be hozzám.

– Sadie, beszélhetnénk? – kérdezte, mire én felálltam.
– Persze apa, hallgatlak.
– Tudom, hogy anyád állapota rányomja a bélyegét a családunkra, főleg Zach viselkedésére.
– Apa, ez nem anya betegsége miatt van. Zach-et csak saját maga érdekli és… – de apa nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatot.

– Ez nem igaz lányom! A bátyád jobban aggódik anyátokért, mint bárki más. Nézd, tudom, hogy mostanában nem mindig jöttök ki jól, de emlékezz vissza! Gyerekkorotokban együtt játszottatok és imádtátok egymást. Azt is tudod jól, hogy Zach mennyire anyás típus volt, folyton vele akart lenni, a figyelmére vágyott. Szerintem azért ellenséges mindenkivel, mert azt hiszi, ezzel kevésbé fog fájni neki. Ez sajnos nem igaz. Légy vele megértő, kérlek! – és ezzel ki is ment, törölgetve a szemeiből a könnyeket. Apát sosem láttam sírni.

Lassan készülök. Mindenki elcsendesedett. Kilopakodok a folyosón, de szipogást hallok anya szobájából. Résnyire kinyitom az ajtót. A bátyám áll ott:

– Bocsáss meg… Bocsáss meg… Kérlek, ne halj meg, anya! Nagyon szeretlek! –patakban folynak a könnyei.

Hát tényleg van szíve. De én mit is gondoltam?! A saját testvéremet feláldozni? De anya! Jaj, nem tehetem vagy mást kell kitalálnom.

Egész úton azon gondolkodtam, mit csináljak. Nem hagyhatom anyát meghalni, de más életével sem játszhatok. Talán mégis van egy megoldás…
– Késtél! – vetette oda nekem nyersen az egyszarvú.
– Bocsánat! Tudod, az embereknek vannak fontos dolgai, főleg, ha egy beteg is van a családban – mondtam neki határozottan.

– Jól van. Hogy döntöttél? Kit áldozol fel, Sadie Cameron? – tette fel a nagy kérdést. Nyeltem egy nagyot és végül megszólaltam.
– Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy magamat áldozom fel édesanyám életéért cserébe.
– Biztos ezt akarod? Bárki mást feláldozhatsz, főleg olyan személyt, akinek a létezése nem kívánatos a számodra.

– Igen, ezt akarom. Jól átgondoltam – majd közelebb léptem az unikornishoz és ezt suttogtam a fülébe.
– Gyógyítsd meg őt és viselje gondját a bátyámnak!

– Sadie Cameron, az Unikornis Rend vezetőjeként én, Allegra kész vagyok megmenteni édesanyád életét, – majd közelebb lépett, a szarva izzani kezdett, mire én lebegni kezdtem, – és megáldalak téged, a családodat és az egész emberiséget a béke reményében. Sadie Cameron, bebizonyítottad, hogy maradt még jó szándék az emberekben. Édesanyád meggyógyul és te is életben maradsz. Ritka az ilyen nemes lelkű ember manapság, de ez azt is jelenti, hogy nem mindenki gonosz. Menj hát haza és élj boldogan az egyszarvú áldásával!

Nagyon melegem lett, majd földet értek a lábaim. Megesküdtem volna, hogy meghalok, de helyette a házunk előtt találtam magam és nagyon fáradt voltam, így mentem lefeküdni.

Anya teljesen felépült, sőt egészségesebb, mint valaha, már dolgozni is jár, amit nagyon élvez, és mindig mosolyog.

Zach és én leültünk beszélgetni. Elmondta mi bántja és én is ugyanígy tettem. Őszinték voltunk egymáshoz és ez a legfontosabb. Azóta minden rendben van, nem piszkáljuk egymást. Még közös programjaink is vannak. Például együtt megyünk iskolába.

A család végre boldog és önfeledten élvezi az együtt töltött perceiket. Együtt birkóznak meg a nehézségekkel és másképp értékelik az életet.

***

– Miből gondolja Úrnő, hogy a kislány nem szólja el magát a létezésünket illetően? – kérdezi az egyik fehér unikornis a másiktól.
– Ezek az emberek annyira ostobák, hogy el se tudják hinni a létezésünket – válaszolta az egyszarvú.

– És mi sarkallta rá Önt, hogy elvesse az emberek leigázását?
– Ez legyen az én titkom. Na, menjünk! A tündérek már várnak minket – és eltűntek.

VÉGE

Írta és illusztrálta: Kicuu

Üsse kő!

Írta: DeeDee

 

Picture

– Bluebell!
A megszólított mérhetetlenül nagyot sóhajtott. Jól tudta, hogy mi következik.

Picture

– Megtennéd, hogy megeteted a szarvasokat? Megpróbáltam megkérni Rosepetalt, de azt mondta, hogy nem ér rá…
– Persze, mi mást mondott volna – gondolta Bluebell –, amikor egész nap csak henyélNa az aztán életbevágóan fontos. Az ő lelkiismerete azonban nem engedte, hogy édesanyja kérésének ne tegyen eleget.

Picture

– Hogyne, mindjárt befejezem a gyomlálást, és azonnal repülök! – erőltetett magára egy mosolyt.
– Jaj, kis drágám olyan egy tündér vagy! – lelkendezett az édesanyja. Ezzel ugyan nem mondott semmi újat, mivel Bluebell valóban tündér volt, mint ahogyan az idősödő asszony, és a lusta nővérei is. Igazából a környezetében mindenki ehhez a fajhoz tartozott.

Picture

Amint végzett a kert gondozásával, tempósan elindult megetetni a szarvasokat. Gyorsan le akarta tudni, mivel még számtalan feladata volt a mai napra: tündérport kellett adományoznia a közösség számára, segítenie kellett a tavaszi leltár összeállításában, esővizet kellett gyűjtenie, el kellett hoznia unokatestvérét a tündérmegőrzőből, vacsorát kellett készítenie, és még lehetne sorolni.

Picture

Nyilvánvalóan ezek nagy része olyan dolog volt, amit másoknak kellett volna megtenniük, és ezt Bluebell is tudta legbelül. Ám akárhányszor szépen megkérték valamire (avagy simán csak rálőcsölték a feladatot), ő megtett minden tőle telhetőt.

Picture

Este, amikor holtfáradtan esett be levélágyába, azt remélte, hogy a holnapi nap majd más lesz. Talán valaki meg fogja köszönni a fáradalmait. Köszönöm szépen, Bluebell, csak ennyit kellene kinyögniük. Még az sem zavarta igazán, hogy minden más tekintetben levegőnek nézik, csak ne vennék ennyire természetesnek, hogy mindent megcsinál! Az ilyesfajta gondolatok azonban nem kavarogtak sokáig elméjében, mert hamar elnyomta az édes álom.

Picture

Picture

Másnap Bluebell a káosz hangjaira ébredt. – Ellopták a Szent Követ! – kiáltozták mindenfelé a tündérek. Ezt az eseményt azonban semmiképpen sem lehetett újszerűnek nevezni, mivel minden évben egyszer eltűnt a Szent Kő. Ekkor egy bátor vállalkozónak vissza kellett szereznie, mivel az ereklye hatalmas jelentőséggel bírt: ebből fakadt a tündérek ereje.
Önkéntes természetesen sosem akadt, mivel minden évben lelki roncsként, megzakkantan tértek vissza a küldöttek – ha egyáltalán visszatértek, és nem a kísérőnek kellett hazaszállítania a Szent Követ, miközben szomorúan jelentette, hogy társa egyszerűen felszívódott.

Picture

A tanács rögtön össze is hívta magát, és a fiatal, életerős tündéreket (mert persze az öregek nem mehettek ilyen veszélyes vállalkozásra). Bluebell kissé reszketve ült le az első sorban, nővérei, Rosepetal és Dandelion társaságában, akik nem hogy egy szikrányi idegességet nem mutattak, de még jókedvűen sugdolóztak is.

Picture

A tanács feje, Basil, az ősz, sok mindent megélt bölcs tündér nyitotta meg a gyűlést, mély, zengő hangján:
– Nyilván tisztában vagytok vele, hogy miért hívtunk össze titeket: ismételten lába kelt a Szent Kőnek! Tehát – köszörülte meg a torkát -, szükségünk lenne egy önként jelentkezőre, aki ellátogat a Halott Tisztásra, és visszahozza az ereklyét megérdemelt tulajdonosainak.

Picture

Hirtelen minden kedélyes és izgatott pusmogás megszűnt, az összes fiatal tündér erőteljesen szuggerálta a füvet, nehogy a végén önkéntes híján kijelöljék. Bluebell sem tett másként, idegesen malmozott az ujjával, miközben azért fohászkodott, hogy valaki, bárki, jelentkezzen. Ám ez rendkívüli sajnálatára nem történt meg.
– Bluebell önként jelentkezik! – kiáltotta egy hang, azonban a lány biztos volt benne, hogy nem ő volt a felszólaló, mivel még mindig összepréselt ajkakkal ült, és próbált láthatatlan maradni.

Picture

Rémülten felkapta a fejét, és rögtön Basil és a többi tanácstag átható pillantásával találta szembe magát. Pislogott kettőt, majd oldalra nézett, ahol látta, hogy nővérei megvetően mosolyognak. Nyilván egyikük jelentette ki helyette, hogy önként jelentkezik.
– Valóban vállalod a feladatot? – kérdezte tőle Basil felhúzott szemöldökkel.

Picture

Bluebell úgy érezte, hogy mindjárt elsüllyed szégyenében, ahogyan ott ült a tündérszempárok kereszttüzében. Legszívesebben elrohant volna, ám valami belül azt súgta, hogy nem tagadhatja meg a feladatot. Mit gondolnának róla a többiek? Félt a Halott Tisztásra menni, nagyon is, ám a tündérek haragjától nem kevésbé tartott. Nyelt egy hatalmasat, majd kipréselt magából egy szokatlanul vékonyka hangot.
– Igen.

Picture

Ekkor néhányan tapsolni kezdtek, a lány pedig folytatta a jelképes elsüllyedést. Azonban ekkor észrevett valakit a bal szélen mozgolódni: Parsley. Úgy látszik, megint lekéste a gyűlést, és most próbált észrevétlenül belopózni a meghívottak közé. Bluebell meg is jegyezte magában, hogy elég bénán csinálja.

Picture

– Fiam! – harsant Basil hangja, amire a későn érkezett fiú abbahagyta a lopakodásnak szánt mozdulatsort, és bűnbánóan nézett a tanács fejére. – Nem hiszem el, hogy sosem bírsz ideérni időben!
– Én csak… – A lány szinte látta, ahogy kattognak a fogaskerekek Parsley, valószínűleg igen kevés észt tartalmazó agyában. – Megetettem a mókusokat!

Picture

Basil rosszallóan tette csípőre kezeit.
– Most komolyan ezzel a rossz mesével akarsz becsapni? A húgod épp a gyűlés előtt etette meg őket!
A fiú húga, a fiatal Willow erre jelentőségteljesen felemelte az állát.
A következő pillanatban a tanács legfiatalabb tagja, a mindig ledéren öltözködő, és idegesítően mézesmázos hangon beszélő Peaseblossom vette át a szót.

Picture

– Úgyis el kell küldenünk valakit a lánnyal a Halott Tisztásra! Véleményem szerint a fiad megfelelő választás lenne!
Bluebellt hirtelen elöntötte a pír, Parsley arcára pedig kiült egy kényszeredett mosoly.

Picture

– Deee, apám, mi lesz, ha történik velem valami? – hadonászott idegesen a fiú. – Ki fogja továbbvinni a családi örökséget? Csak nem kívánhatod egyetlen fiadat a halál torkába küldeni?
– Parsley, az ég áldjon meg, a kísérő szerep egyáltalán nem veszélyes! – forgatta a szemeit Basil. – És különben is, a húgodnak sokkal több esze van, mint neked, tehát nyilvánvalóan ő a tanácsbeli hely elsőszámú várományosa.

Picture

A fiú már meg sem próbálta az erőltetett mosolygást folytatni, ehelyett durcás kifejezést öltött csinos pofikája, Willow pedig kissé lenézően pillantott bátyjára.

Picture

– Üsse kő! Ha így állunk, én bebizonyítom, hogy lehet rám számítani! – fortyogott Parsley. – Mikor indulunk?
***

Picture

Egy jó óra múlva a két tündér már egymás mellett baktatott a Halott Tisztásra vezető ösvényen. Bluebell nem is tudta, hogy miért érzi ilyen kényelmetlenül magát a fiú társaságában. Na jó, talán mégis: mindig remélte, hogy a gyerekkori hajhúzogatás valami többé alakulhat köztük, ám mire felnőtt rá kellett jönnie, hogy Parsleyt valószínűleg csak a tündérek között is különlegesnek számító lila tincsei izgatták, és nem szerény személye.

Picture

– Tudod, Bells, én azért sajnálnám, ha történne veled valami – kezdte a fiú, amire a lánytól csak egy kétkedő pillantást kapott válaszul, bár közben szíve dobogása mintha felgyorsult volna. – Sosem fogom elfelejteni, hogy mindig segítettél nekem növénygondozás órán! Egyszer még a majdnem halott répáimat is feltámasztottad! Pedig én már szinte lemondtam róluk! Tuti, hogy megbuktam volna nélküled!

Picture

– Hát, meg is érdemelted volna – gondolta magában Bluebell, miközben keserű csalódottság árasztotta el. Egy rövid pillanatig már azt remélte, hogy törődik vele valaki. De Parsleyt is csak az idióta répája érdekelte.
Ahogy fokozatosan beljebb hatoltak az erdőbe, a lány egyre jobban érezte a halott tisztás felől áradó bűzt, a félelem pedig nőttön-nőtt a szívében.
Még néhány percnyi gyaloglás után a pöcegödörszag már szinte elviselhetetlenné vált.

Picture

– Azt hiszem, én itt megállok, már nincs messze a tisztás, egyedül is odatalálsz! – veregette meg Bluebell vállát Parsley. – Hát, sok sikert – nyögte még oda a fiú, mielőtt eliszkolt az egyik közeli bokorba.
– Kösz a semmit – mormogta magában a lány, és remegő lábakkal elindult a Halott Tisztás irányába.

Picture

Minden olyan volt, mint ahogyan legrosszabb rémálmaiban elképzelte: a halott fák szomorúan susogtak a szélben, a fű már régen kiszáradt, középen pedig ott állt a Szent Kő, magányosan, mintha csak arra várna, hogy valaki hazavigye.
– Nyugi, nem lesz semmi baj – mantrázta magának Bluebell. – Csak odarohanok, felkapom a követ, mégis mi történhetne? – Valahogy mégis inkább az ellenkező irányba lett volna kedve szaladni, de még ahhoz is gyáva volt, hogy elfusson. Ezért inkább lélegzetvisszafojtva, tyúklépésben haladt az ellopott ereklye felé.

Picture

Amikor aztán odaért, az történt, hogy nem történt semmi. Ami persze nemhogy nem nyugtatta meg a lányt, de még idegesebb lett tőle. – Mi van, ha csapda? Lehet, hogy ha hozzáérek, egyszerűen meghalok és kész!
Ahogyan ott toporzékolt a Szent Kő mellett, egyszer csak egy varjú idegesítő károgása hasította át a csendet. Erre aztán olyan pánik kerítette hatalmába a lányt, hogy egészen véletlenül rátette a kezét a kőre.

Picture

És ekkor eltűnt a tisztás.

Picture

És Bluebell a levélágyában találta magát. A hajnali napsugarak éppenhogy elkezdték aranyszínűre festeni a tájat, a madarak pedig vidáman csiripeltek. A lány egy hirtelen mozdulattal felült, és még mindig érezte, hogy a szíve eszeveszett sebességgel dübörög mellkasában.
– Csak egy rossz álom volt – sóhajtott, miközben próbálta elméjét visszarángatni a valóságba. Mi más is lehetett volna, hiszen a Halott Tisztás nem is létezik, a Szent Kő pedig nagy valószínűséggel a helyén trónol.

Picture

Megdörzsölte a szemét, feltápászkodott, és egy nagyot nyújtózott. Lassan már kiheverte a sokkot, és tudatosította magában, hogy egy új nap következik, és neki valószínűleg megint ezer és ezer dolgot kell megcsinálnia mások helyett.

Picture

Miután végeztek a reggelizéssel, nővére, Rosepetal közelítette meg, és már a szeméből látszott, hogy itt ugyan nem lehet semmi jóra számítani.
– Drága Bluebell, megtennéd, hogy kigyomlálod a kertet? Tudom, hogy ma én vagyok a soros, de annyira fáj a vállam! Valószínűleg elfeküdtem – masszírozta említett testrészét igen ügyetlenül.

Picture

A lány már-már beleegyezett volna az újabb feladat magára vállalásába, amikor eszébe ötlött valami: mi lenne, ha ez a nap más lenne? Mi van, ha csak akkor változtathat a dolgokon, ha végre egyszer az életében a sarkára áll? Üsse kő, egyszer meg kellene próbálni! Szinte egy levegővétellel válaszolt végül nővérének.
– Sajnálom, de nagyon sok dolgom van, kérj meg valaki mást! – És ezzel elviharzott, nem is figyelve Rosepetal csodálkozó arcát, hogy elvégezze azokat a feladatokat, amik tényleg az ő reszortját képezték.

Picture

Vége!

Írta és illusztrálta: DeeDee