Augusztus 23., 22:30
Parker Street, Twinbrook

Andrea Mackenzie némán ballagott jóképű partnere mellett a kivilágított utcán. A kellemesen eltöltött este ellenére feszengett a férfi társaságában. Maga sem értette, miért van ez, pedig Gareth Smith igazán jó partinak számított. Fiatal, ambiciózus orvos volt, aki mindig kedves és megértő volt vele. Első randevújukon szentül hitte, hogy Gareth-ben talán igazi társra találhat, ahogy azonban egyre komolyabbra fordult a dolog, már tudta, hogy nem lesz képes megadni a férfinek, amit az elvár tőle. Túl sokszor kellett már csalódnia, és most félt közel engedni magához bárkit is.
– Milyen szép esténk van – törte meg a kínos csendet Gareth, mire Andrea helyeslően bólintott. – Minden rendben?
– Igen, persze – felelte vonakodva a nő. Ezúttal a férfi bólintott, majd tovább folytatták néma útjukat a nő lakása felé.

– Megérkeztünk – nézett mosolyogva Andreára, majd lassan magához húzta, és könnyed csókot lehelt az ajkára. – Szeretném veled tölteni az éjszakát, Andy – suttogta a fülébe, de amikor újra meg akarta csókolni a nőt, az elfordította a fejét.
– Sajnálom, Gareth – húzódott el a férfitól –, ez nekem nem fog menni.
– Ne haragudj rám, túl gyors voltam – magyarázkodott Gareth sietve. – Nem kell elkapkodnunk semmit.
– Nem érted, Gareth – nézett egyenesen a szemébe Andrea. Egyszerűen nem akarta tovább áltatni a férfit. – Mi ketten az, ami nem fog működni… Sajnálom.
Újra kínos csend telepedett közéjük, amelyet ezúttal Andrea tört meg.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte bátortalanul.
– Tudod, Andy – kezdett bele a Gareth –, te nem csak nekem nem adsz esélyt, hogy boldoggá tegyelek, hanem magadnak sem, hogy boldog légy. Így nem tehetek mást, minthogy elfogadom a döntésed.
Andreát szíven ütötték a férfi szavai. Talán épp azért, mert Gareth rátapintott a lényegre? Szerette volna megcáfolni a férfi állítását, ám ekkor megszólalt a telefonja, mire Gareth nagyot sóhajtott.
– Bocsi, ezt fel kell vennem – kereste elő telefonját a táskájából. – Mackenzie – szólt a készülékbe röviden. – Szia, Tom… Igen… Értem…

– Menned kell, igaz?– kérdezte Gareth, amint Andrea lerakta a telefont.
– Igen, de felhívlak… holnap – ígérte a nő, mire Gareth csak szomorúan elmosolyodott
– Ne tedd! Az érzéseid úgysem fognak megváltozni, akkor meg semmi értelme – rázta meg a fejét csalódottan. – Remélem, a pasi legalább tudja, mekkora mázlista.
Andrea értetlenül nézett rá.
– Vigyázz magadra! – mondta végül Gareth, majd egy mosoly kíséretében elindult.
– Te is vigyázz magadra – szólt utána halkan Andrea. Néhány másodpercig még fájó szívvel nézett az egyre távolodó alak után, majd gyorsan felszaladt a lakásába, hogy a lehető leggyorsabban kényelmesebb ruhára váltson.

– Charlie! – kiáltotta el magát, amint benyitott az ajtón. – Dolgunk van!

***

Vaku villanása világította meg a Lincoln street-i sikátor koszos kövén fekvő férfi vérbefagyott holttestét. Tom Baltimore néhány rendőr társaságában csendesen szemlélte, amint minden irányból fotót készítenek a hulláról.
– Vele aztán jó elbántak – törte meg végül a csendet a fiatal nyomozó, majd nem sokkal később éles, ideges hang csapta meg a fülét. Szája azonnal mosolyra húzódott, amikor meglátta a dühösen közelítő halottkémet.

– Elnézést. Szabad lesz? Odaengednél? – lökte félre a hulla mellett tébláboló, épp a taccsot kidobni készülő rendőrt a közelítő halottkém, Madison Hart. – Ha nem bírod a vért, miért mentél rendőrnek, te kretén? – tette hozzá halkan.
– Szia, Madison, látom, nincs jó napod – jegyezte meg még mindig mosolyogva Tom.

– Tudod, Tomy – guggolt le a hulla mellé Madison, majd hangosan csattanva felhúzta gumikesztyűjét –, ma kora reggel keltem, és a fél napot az egyetemen, a másik felét a hullaházban töltöttem, és amikor végre hazaesek, Gilbert felhív, hogy nekem kell idejönnöm helyette, hát nem, nincs jó napom, és ha még egyszer megkérdezi ezt tőlem valaki, az lesz a következő, akit felboncolok. – Madison Hart alig egy éve dolgozott igazságügyi halottkémként, de már az első perctől kezdve tudták, hogy nem egy átlagos személyiség. Extravagáns megjelenésével és nyers humorával először sokkolta kollégáit, de kevés olyan ember akadt a twinbrooki rendőrségen, aki ne kedvelte volna a néha túlságosan is szókimondó, fiatal halottkémet.

– Oké, főnök – tartotta fel a kezét mosolyogva Tom. – Mit látsz így elsőre?
– Hm, lássuk csak – nézte meg alaposan a holttestet Madison.  – A test merevsége alapján úgy két órája lehet halott. Ütést látok a koponya hátsó részén, de biztosan nem onnan jött ez a sok vér.
– Itt találtam vércseppeket, illetve elkent vérnyomokat – szólt bele az egyik helyszínelő.
– Az áldozat valószínűleg menekült, amikor a támadó hátulról leütötte – állapította meg a nő. – Az elkent vérnyom alapján a gyilkos arrébb húzta a még élő sérültet – fordította meg óvatosan a testet –, és többször leszúrta.

– Vannak nála valamilyen iratok? – kérdezte Tom, mire Madison végigtapogatta a férfi zsebeit, de nem talált semmit.
– Semmi – rázta meg a fejét. – Első blikkre rablótámadásra gyanakodnék, de ezt már ugye nem nekem kell kiderítenem.
– Arra ott vagyunk mi – húzta ki magát Tom büszkén.
– Csak nem te nyomozol majd, Tomy? – mosolygott szélesen a fiúra.

– Ugyan, Madison, ide igazi nyomozó kell, nem egy zöldfülű kis számítógépzseni – lépett melléjük Frank Gerard, majd a fiúhoz fordult. – Ugye, nincs harag, öcsi? – veregette meg Tom vállát, mire annak elvörösödött a feje.
Madison hol a földet bámuló Tomra, hol pedig az öntelten vigyorgó Gerardra pillantott.
– Mondd, Frank, miért vagy ekkora farok?
– Nagyobb, mint azt gondolnád – kacsintott a nőre az említett.
– Az egódtól biztosan nem nagyobb – forgatta a szemét Madison. Gerard éppen valami nagyon frappánsat tervezett visszaszólni, amikor furcsa nedvességet érzett a lábszárán.

– A rohadt életbe! – ugrott félre. – Ezt nem hiszem el! Andy, fékezd ezt az átkozott dögöt! – szúrta oda a közelítő nyomozónőnek, majd lekicsinylő pillantást vetett a kutyára.– Már megint… levizelt! Legközelebb lepuffantom, esküszöm!
– Csigavér, Frank, csak barátkozik – állapította meg nevetve Madison.
– Sziasztok. Látom, már megint egymást marjátok – lépett közéjük Andrea. – Gerard, bocsi Charlie miatt, de tudod, milyen önfejű.
– Ez a kutya utál engem, de ez kölcsönös – morogta Gerard, miközben a nadrágján esett kárt mérte fel. – Különben is, az elmebeteg barátnőd uszítja ellenem – mutatott Madisonra, mire az még mindig nevetve leintette a férfit.

– Charlie, gyere ide – hívta magához az állatot, mire az még egyszer rámordult Gerardra, majd boldogan csaholva hozzá futott. – Okos kutya, büszke vagyok rád – simogatta meg a kutya fejét.
– Nagyon vicces, Madison! – förmedt rá Gerard. – Tudod, hány nadrágomat tette már tönkre?
– Jaj, Franky, ez már csak javíthat a megjelenéseden! – Madison gúnyolódva méregette a nyomozót.
Andrea egy pillanatra meg is feledkezett róla, miért is van itt. Frank és Madison civódása teljesen elterelte a figyelmét. Azonban amint közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a holttestet, szinte megfagyott a vér az ereiben az ismerős arc láttán.

– Edi?

Augusztus 23, 23:45
Szövetségi Nyomozóiroda, Bridgeport

Dorian Carson egy dosszié fölé görnyedve ült bridgeporti irodája félhomályában. Egy, már bizonyítékok hiányában lezárt aktát olvasgatott, de egyszerűen nem hagyta nyugodni az ügy. Főleg, mióta előkerült az a bizonyos fénykép, egy számára túlságosan is ismerős személyről. A sors fura fintora lenne, vagy puszta véletlen? Szája akaratlanul is mosolyra húzódott, amint ránézett a képen szereplő személyre. Ugyanaz az igéző tekintet és kedves mosoly. Vajon mi lehet most vele? – tűnődött el szomorúan.

– Hé, Carson – nyitott be az ajtón széles mosollyal az arcán egyik kollégája, Jeremy Hawkins. – Isten éltessen, öregem! Most kell megtudnom Brigitte-től, hogy születésnapod van?
– Nem lényeges – fogta rövidre a férfi, majd összecsukta az aktát, és betette a táskájába.
– Hogy a fenébe ne lenne már az? – rázta a fejét a másik. – Gyere, legurítunk pár sört az egészségedre, sőt, még egy dögös macát is felszedünk neked. Na, mit szólsz?

Doriannek semmi kedve nem volt hozzá, hogy menjen, nem vonzotta a társaság, de talán jót fog tenni egy kis kikapcsolódás.
– Rendben, egy sör még belefér.

***

Dorian fáradtan és kissé spicces állapotban keveredett haza hajnali kettő körül. Nem is tudta, mikor ivott már ennyit utoljára. Túl öregnek érezte már magát ezekhez a görbe estékhez. Amint belépett az ajtón, furcsa érzés kerítette hatalmába, de nem foglalkozott vele. Becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a fürdőszoba felé.

Beállt a zuhany alá, és engedte, hogy a kellemes vízsugár elmossa zavaros gondolatait. A víz áldásos hatásának köszönhetően érezte, hogy lassan kitisztul a feje. Miután végzett, megszárítkozott, majd egy törölközővel a derekán átsétált a hálószobába egy kiadós alvás reményében. Ám arra a meglepetésre, ami várta, egyáltalán nem számított.

– Te meg hogy kerülsz ide?! – Teljesen ledöbbent az ágyon térdelő, hiányos öltözetű nő láttán, aki nem volt más, mint Amanda Monroe, az egyik legnagyobb tévedés az életében.
– Hiszen ma van a szülinapod, gondoltam, vágysz valami különlegesre – kacsintott a férfire. – Azt hittem, már soha nem érsz haza.
– Hogy a francba jutottál be?

– Úgy ismersz, mint akinek az ilyesmi gondot okoz? – mosolygott csábosan a férfira, de az továbbra is mérgesen nézett rá. – Jaj, de morcos valaki! – Lemászott az ágyról, majd egyre közelebb lopakodott Dorianhez, de az elfordult tőle. – Hm, ilyenkor még szexibb vagy. Nagyon rossz kislány voltam, nyomozó úr. Tartóztasson le! – suttogta érzékien.
– Amanda, megmondtam, hogy köztünk mindennek vége. – Dorian tudta jól, hogy ez a nő még problémát fog neki okozni, és milyen jól gondolta! Még a napot is átkozta, amikor megismerte.

– Téged nem zavar az a törölköző? Mert engem nagyon – mérte végig éhes ragadozóként tetőtől talpig a férfit Amanda. – Ne kéresd magad, tudom, hogy kívánsz!
– Tévedsz…
– Talán nem tetszik ez a szerelés? – színlelt szomorúságot a nő. – Csomagolj ki belőle, ami alatta van, biztosan tetszeni fog!
– Megmondtam, hogy…
– Csak adj még egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy én vagyok a neked való nő. Ha még ez után az éjszaka után is az ellenkezőjét gondolod, eltűnök, ígérem – csókolta meg Amanda, miközben lefejtette a férfi derekáról a törölközőt.

Dorian hirtelen ötlettől és az italtól vezérelve megragadta a nőt és az ágyra dobta, majd rávetette magát, és erősen lefogta. Amanda láthatólag ledöbbent, sőt, enyhe félelem csillogott a szemében.
– Egy éjszaka, és aztán eltűnsz az életemből? Halljam! – szorította meg a kezét Dorian. A nőnek szinte már fájt, mégis elmosolyodott.
– Igen, de csak ha kérni fogod – felelte magabiztosan.

***

– Észbontó vagy – bújt a férfihez együttlétük után, de az felpattant az ágyból, felvette a földről, majd derekára csavarta a fehér szövetet.
– Most, hogy megkaptad, amit akartál, mehetsz is. Ég veled! – Dorian hangja hideg volt és elutasító.
– Tessék? – ült fel megütközve a nő. – Egy ilyen éjszaka után ennyi a mondanivalód?
– Ebben egyeztünk meg, nem?

– Minden amiatt a twinbrooki rendőrnőcske miatt van. Andrea, ugye? – kérdezte szemrehányóan Amanda. Dorian szikrázó tekintettel fordult meg. Elképzelése sem volt, honnan tud ez a nő Andreáról. – Hiszen még képet is tartasz róla a fiókodban! Csak tudnám, mivel csavart az ujja köré…
– Hogy merészelsz kutakodni a dolgaim között? – vonta kérdőre dühösen a férfi.
– Dorian, akármi is történt köztetek, felejtsd el végre!
– Neked ehhez semmi közöd! – Dorian az ágyra dobta a nő ruháit. – Most pedig menj, ne várd meg, amíg én doblak ki!

Amanda idegesen kapta magára öltözéket, de mielőtt távozott volna, az ajtóból visszaszólt a férfinek.
– Egyet jegyezz meg, Dorian Carson, ezt még megbánod, és a ribanc rendőrnőd is! – Dorian oda sem nézett, csak egy erős csapódást hallott, ahogy Amanda elhagyta a lakást. Az ablaknak támaszkodva meredt a fényárban úszó épületekre. Az üveges felületről visszatükröződött arcképe. Saját szemébe nézett, és undorodott attól, amit látott. Lassan elfordította fejét, majd leült az ágy szélére, és tenyerébe temette arcát.

Rá kellett döbbennie, mennyire utál itt lenni. Ameddig dolgozik, legalább csak az ügyre koncentrál, minden mást kizár, ilyenkor viszont kitűnik, mennyire szánalmas is valójában. Harmincévesen egy érzelemmentes roncs lett, akit a munkáján kívül senki és semmi nem érdekel. Aki fontos volt számára, az már mind csak a múltjában van. A múltjában, ami folyton kísérti…

2. Áldozatok