Kísértő múlt – 9. Vallomások

– Carson nyomozó, Mackenzie nyomozó, jó, hogy itt vannak – üdvözölte őket a fiatal rendőr, amint beléptek a kapitányságra. – Gregory Dawson már a kihallgatóban van.
– Remek – bólintott Dorian. – Mi történt pontosan?
– Nos, ez a Dawson megtámadta Oliver Bradfordot, amikor az be akart szállni a kocsijába a pláza parkolójában. Szerencsére a biztonsági őr leszerelte a fickót, és értesített minket.
– És Bradford? Ő is itt van? – érdeklődött Andrea.
– Ő nincs itt – válaszolta Tom. – Mire kiértünk, már nem volt ott, a biztonsági őrtől tudtuk meg a szükséges információkat.

– Rendben, én kihallgatom Dawsont. Andrea, te pedig derítsd ki, hol találjuk meg Bradfordot és a feleségét – adta ki az utasítást Dorian.
– Én is ott szeretnék lenni a kihallgatásnál – jelentette ki makacsul a nő. Jól tudta, Dorian szándékosan nem akarja, hogy ott legyen.
– Andrea, kérlek, tedd, amit mondtam! Így sokkal hamarabb megleszünk, még a mai napon pontot tehetünk ennek az átkozott ügynek a végére.
Andrea, bár nem szívesen, de szót fogadott társának.

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim? – lépett be a kihallgatóba Dorian. – Jól sejtettem, hogy fogunk mi még találkozni, Gregory. – Elégedett mosoly jelent meg a szája szélén. – Látom, nem tud nyugodtan ülni a fenekén.
– Ha maguk nyugodtan ülnek a hátsójukon, akkor nekem kell cselekednem – vágta oda gúnyosan Gregory. Dorian próbálta megőrizni a hidegvérét.

– Na, ide figyeljen! – ült le szembe vele Dorian. – Ne nagyon ugráljon itt nekem, mert elég nagy bajban van. Halljuk, miért támadott Bradfordra?
– Most mondtam el – szótagolta ingerülten Dawson. – Meg kell fizetnie azért, amit Stacyvel tett.
– Semmiféle bizonyíték nincs Bradford ellen, viszont maga egyre gyanúsabb. Mindig erőszakosan rendezi le a nézeteltéréseit?

– Mire akar kilyukadni? – értetlenkedett a gyanúsított.
– Elmondjam? Rendben – nézett magabiztosan a másik szemébe Dorian. – Hiába próbálkozott bármivel, Stacynek csak Bradford kellett. Akkor este követte a lányt, vitatkoztak, nem akart többé hallani magáról, erre hirtelen felindulásból olyat tett, amit később megbánt. Azt hitte, balesetnek álcázhatja, így bedobta Stacyt abba a gödörbe. Most pedig bűntudata van, mert inkább Bradforddal kellett volna végeznie. Így történt, Gregory? – Dorian azt remélte, a fiú összeroppan előbb-utóbb.
– Maga megőrült? Hol a füle, ember, hallja, amit mondok?

– Azt ajánlom, addig mondjon el mindent, amíg még jókedvemben vagyok!
Gregory hátradőlt a székben, szinte átnézett a nyomozón. Doriannak türtőztetnie kellett magát, hogy ne lépjen át egy bizonyos határt.
– Jól van, maga akarta! Néhány nap a fogdában, és megered a nyelve, azt garantálom.
– Nincs jogában itt tartani. – Gregory teljesen kétségbeesett. Dorian éppen ezt akarta elérni.
– Igazán? Akkor csak figyeljen – sétált az ajtó felé. – Ha nem másért, gyilkossági kísérlet alapos gyanújával benntarthatom.

– Maga ezt nem értheti – motyogta alig hallhatóan maga elé Gregory –, mert csak a tényeket akarja látni.
– Akkor segítsen, hogy megértsem – fordult vissza a nyomozó bizakodóan.
– Ügyvédet akarok! – mondta hirtelen a gyanúsított. – Rendeljenek ki nekem egyet, jogomban áll, vagy nem? – nézett farkasszemet a nyomozóval.
– Igen, természetesen jogában áll, de tudja, túl rég vagyok már a szakmában ahhoz, hogy tudjam, a jó fiúk nem kérnek ügyvédet…

***

Dorian csalódottan lépett ki a kihallgatóból. Nagyon remélte, hogy társa sikerrel járt, és megtudta, hogy hol van a Bradford házaspár, mert még a mai napon ki akarta őket is hallgatni. Sietős léptekkel indult Andrea keresésére. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja, amikor befordult a folyosón, meglátta, amint épp Gerarddal társalog elmélyülten.
– Bocsánat, ha megzavarom a bájcsevejt. – Próbálta minél jobban leplezni nemtetszését. – Andrea, tudnál jönni egy pillanatra?
A nő még váltott néhány szót Gerarddal, majd Dorianhoz sétált.
– Mire jutottál Dawsonnal?
– Mondhatni semmire – húzta el a száját a férfi. – Továbbra is tagad mindent, sőt ügyvédet akar. Nem értem a srácot, vagy nagyon fél, vagy tényleg van valami takargatnivalója. Viszont te megtudtál valamit Bradfordékról?

– Igen – mosolygott elégedetten Andrea. – Operaházba mentek. Ott elcsíphetjük őket. El tudom képzelni, hogy fognak nekünk örülni!
– Ne is vesztegessük az időt – nézett az órájára Dorian. – Induljuk! Apropó, Gerard mit akart? Valami fontos? – váltott ügyesen témát.
– Semmi különös, magánügy – fogta rövidre a nő.
– Vagy úgy – felelte meglepetten a férfi. – Ha elfogadsz egy jó tanácsot, távol tartod magad tőle.
– Miért is? – kérdezte kíváncsian Andrea. Habár még akkor sem randevúzna Frank Gerarddal, ha az lenne az utolsó férfi a földön, mégis nagyon szerette volna tudni, Dorian miért ellenzi ennyire a dolgot.

– Mert nem hozzád való – válaszolta egyszerűen a férfi, mintha magától értetődne.
Andrea legszívesebben hangosan felnevetett volna. Ettől azért meggyőzőbb érvelésre számított.
– Igen? És szerinted ki a hozzám való? – kérdezte merészen.
Doriant egyáltalán nem hozta zavarba a nő pimasz kérdése, sőt, nagyon is tetszett neki. Mégsem szeretett volna belemenni ebbe a beszélgetésbe, fontosabb dolguk is volt ettől, és egyébként is, a reggeli incidens után jobbnak látta elkerülni az ilyen szituációkat, így inkább kikerülte a kérdést.
– Mindegy, végül is a te dolgod – ráncolta a homlokát –, azt csinálsz, amit akarsz. Én csak figyelmeztettelek.

– Az más, már azt hittem, féltékeny vagy Gerardra. – Andrea társa reakcióját fürkészte.
– Féltékeny? Ugyan, dehogy – komorult el a férfi arca. – Csak egy baráti jó tanács volt.
– Ó, tehát, már barátok vagyunk? – csodálkozott megjátszóan a nő. – Haladás ahhoz képes, hogy néhány napja… hogy is mondtad? – gondolkozott el mosolyogva. – Ja, igen kolonc voltam a nyakadon.
– Andrea, kérlek, indulhatunk végre? – kerülte ki ismét a válaszadást a férfi.
– Tőlem, indulhatunk – vont vállat Andrea, aztán elégedetten elkönyvelt magában egy győztes kört.

***

A Twinbrooki Operaház fényárban úszott. A közönség tapsvihar kíséretében nyilvánította ki lelkesedését és elégedettségét a lélegzetelállító előadás iránt. A színészek mosolyogva, mély meghajlással köszönték meg az ünneplést, amíg a függöny lassan leereszkedett, a taps viszont még azután sem szűnt meg.

A Bradford házaspár az egyik legelőkelőbb páholyból figyelte a műsort. Eleanor mindig is imádta az operát, de talán azt még jobban, hogy csupa előkelő emberrel veheti körbe magát. A mostani szituációban kissé ódzkodott a nyilvánosság előtti megjelenéstől, de végül sznobizmusa felülkerekedett rajta. Férje vele ellentétben rezzenéstelen arccal nézett maga elé, már az elejétől kezdve csak egy dolog járt a fejében: Mikor lesz már végre vége ennek az átkozott kornyikálásnak? Semmi kedve nem volt itt lenni, csak felesége akaratának eleget téve egyezett bele a dologba, aki szerint fő, hogy fenntartsák a látszatot.

Az előadást követően fogadás várta a nagyérdeműt. Csupa jólöltözött, szmokingos úriember és szebbnél szebb ruhakölteményekben megjelenő úrihölgy pompázott a teremben. A legdrágább francia pezsgő, kaviár és egyéb finomságok elengedhetetlen kellékei voltak az estélynek, amelyhez a zenekar által játszott klasszikus dallamok teremtettek varázslatos hangulatot.

Dorian és Andrea a terem legtávolabbi sarkából szemlélte a történéseket. Egyelőre sehol sem láttak Bradfordékat, de előbb-utóbb fel kell, hogy bukkanjanak.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte társától Andrea. Bár sohasem volt oda az ilyesfajta bálokért, el kellett ismernie, hogy ő is szívesen felpróbálná ezeket a káprázatos estélyi ruhákat.

Dorian némán nézett körbe. Szeme leginkább egy kék ruhán akadt meg. Viselője kitűnt a tömegből. Finom, királynői megjelenésével mintha egy másik korból csöppent volna a társaságba. Jelenléte beragyogta a termet. Elmélázásából egy fülsértő kacagás és egy vörös haj látványa zökkentette ki. Eleanor Bradford férjét karöltve, mesterkélt műmosollyal az arcán társalgott a polgármesterrel és feleségével.
– Ott vannak – szólt Dorian társának, aki rögtön odakapta a fejét. Lassan megindultak feléjük. Nem szerettek volna nagy felhajtást csapni, bár öltözékük miatt igencsak kiríttak a társaságból.

– Mr. és Mrs. Bradford, válthatnánk néhány szót? – szakította félbe a csevejt Dorian. Eleanor arcáról lefagyott a mosoly a két nyomozó láttán. Jól tudta, hogy meg kell őriznie hidegvérét, így udvariasan elnézést kért a polgármestertől mindkettőjük nevében, és megfelelő távolságba invitálta a nyomozókat.
– Nos, mi az az eget rengetően fontos, ami nem várhatott? – A nő próbált minél halkabban beszélni, nehogy valakinek szemet szúrjanak.

– Szeretnénk, ha bejönnének a rendőrkapitányságra – válaszolta Andrea. – Remélhetőleg botrány nélkül is megoldható. Mert azt önök sem szeretnék, igazam van?
Eleanor szeme elkerekedett a dühtől.
– Ez felháborító! Nem áll jogukban! Mégis milyen alapon? – kapcsolódott be Oliver egyre idegesebben.
– Higgye el, Mr. Bradford, jó okunk van rá! – Dorian önelégülten mosolygott. A házaspár kénytelen volt engedni, és lehetőleg a legnagyobb diszkrécióban távozni a helyiségből.

***

Eleanor Bradford megsemmisítően mérte végig a nyomozónőt, amint az belépett a kihallgatószoba ajtaján. Tekintetéből minden leolvasható volt: harag, düh, megvetés és szégyen.
– Azt hiszi, ezt megússzák szárazon? Beperelem ezt az egész kócerájt!  – fenyegetőzött a nő. Andreát mindez egyáltalán nem érdekelte. Nyugodtan ült le a székre a nővel szembe.

– Mrs. Bradford, új információk birtokába jutottunk. Tudomásunk szerint maga már jóval előbb tudott a férje viszonyáról, mint ahogy azt előzőleg állította, sőt meg is fenyegette Stacy Johnsont, és ha ez még nem lenne elég, a lakótársát is megvesztegette. Nem gondolja, hogy ez több mint gyanús? – Eleanor a nyomozónő hangjában gúnyt vélt felfedezni, ami csak még inkább felbosszantotta. Azonban nem látszott rajta, hogy zavart lett volna a felhozott vádaktól, volt benne annyi tartás, hogy ne mutassa ki érzelmeit. – Eleanor, higgye el, én megértem, mit érezhetett, amikor tudomást szerzett a férje viszonyáról. Nem kell megjátszania magát – próbálkozott más módszerekkel Andrea. – Mondja el, mi történt! Honnan tudott egyáltalán a viszonyról? Most már úgyis kár tagadnia.

–  Megláttam őket a múlt héten az irodában, amint enyelegnek – szólalt meg fintorogva a nő. – Nem tudtam, mihez kezdjek, kétségbeestem, de nem akartam jelenetet rendezni, ettől több eszem van.
– A férje állítása szerint, már két hete szakított a lánnyal, akkor hogy is van ez? – értetlenkedett Andrea.
– Lehet, hogy szakítottak, de Oliver csak nem bírt végleg elszakadni attól az átkozottól! Tennem kellett valamit, így hát felkerestem, és megzsaroltam, hogy ha nem hagyja békén a férjem, és nem tűnik el örökre, a drágalátos árvaháza többet egy petákot sem kap. Ez volt az egyetlen, ami érdekelte, a kölkök.
– Végül elérte, amit akart, Eleanor? Vagy más eszközökhöz folyamodott?

– Megölni? Ugyan kérem! Soha nem piszkítanám be a kezem annak a kis szajhának a vérével – válaszolta viszolyogva Eleanor. – A zsarolás megtette hatását, viszont kért még néhány napot, azt mondta, még valamit el kell intéznie, de aztán végleg eltűnik. Ezt a rizikót vállalnom kellett.
– Mi lehetett az az elintéznivaló? – Andrea biztos volt benne, hogy ez okozhatta a lány vesztét. Rá kell jönnie, mi volt az.
– Fogalmam sincs, de tudja mit, nem is érdekel – rándított vállat Eleanor.
– Mi van a megvesztegetéssel? – kérdezősködött tovább a nyomozónő.

– A kis lakótársa mindent kihallgatott. Nem kockáztathattam, hogy esetleg kitálaljon a sajtónak. El tudja képzelni, milyen megalázó lett volna?
Andrea mélységesen megvetette a nőt. Hiszen semmi más nem számít neki, csak hogy a nevén nehogy csorba essen. Ez az egész jótékonykodás is csak porhintés, mint ahogy a házassága, vagy az egész élete. Harc az elismerésért és a társadalmi státusz megtartásáért.

– Miért nem vallott be mindent azonnal, ha nincs titkolnivalója? – kérdezte gyanakodva.
– Épp ezért! Én lettem volna az elsőszámú gyanúsított, holott semmi közöm a halálához. Puszta véletlen az egész – magyarázta a nő. – Ha az a kis semmirekellő lakótársa tartja a száját, semmi baj nem történt volna.
– A hazugságok előbb-utóbb mindig kiderülnek. A hatóság félrevezetése már önmagában bűncselekmény. Jobb lesz, ha ügyvédet fogad. Szüksége lesz rá…

***

A másik kihallgatóban Dorian faggatta a gyanúsítottat. Oliver igencsak rossz passzban volt. Dorian keresztkérdései kifogtak rajta.
– Igen, szakítottunk, de megpróbáltam meggyőzni, hogy adjon még egy esélyt.  Eleanor ezt láthatta meg – csóválta a fejét Bradford.
– Mi van Dawsonnal? Miért támadott magára?
– Gregory azt hiszi, közöm van Stacy halálához. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez képtelenség, de nem hitt nekem.
– Miért tűnt el a helyszínről, miután az őr leszerelte Dawsont?
– Sietnem kellett, és egyébként sem akarok feljelentést tenni ellene. Szerette Stacyt, valahol érthető, hogy engem okol a haláláért.

– Értem. Lenne itt még valami – dörzsölte meg az állát Dorian. – Ismerős magának az a név, hogy Blue Moon?
Bradford falfehér lett a név hallatán.
– Ezt is tudják már igaz? – kérdezte teljesen letaglózva. – Igen, ott ismertem meg Stacyt. Beleszerettem, nem hagyhattam, hogy ott maradjon. Úgy rendeztem a dolgokat, hogy a céghez kerüljön. Ma már tudom, hiba volt.
– Gondolom, erről nem tud a felesége – vonta le a következtetéseket Dorian. – Azóta se mondta el neki, igaz?
– Nem, ezt meg kell értenie. Sohasem bocsátaná meg. Nem tudhatja meg, hogy régebb óta tart a viszonyom – válaszolta szomorkásan Bradford. Szerette volna megmenteni házasságát.

– Tehát azt állítja, szerette Stacyt, de nem annyira, hogy elhagyja a feleségét. Miért bolondította szegény lányt? Őszintén, érzett valamit egyáltalán iránta?
– Házas, nyomozó úr? – kérdezte elkeseredve. Dorian megrázta a fejét. – Tizenöt éve vagyok az, szeretem a feleségemet, de úgy érzem, egy mókuskerékben élek. Amikor Stacyvel voltam, nem számítottak a problémák, semmi sem számított, csak ő meg én. Úgy éreztem, újra élek. Érti?

Nem, Dorian nem értette. Jómaga sem tudta, milyen is az igazi szerelem, de azt biztosan tudta, hogy nem ez. Mély szánalmat érzett. Nem tudott egyetérteni a férfivel, a szánalmas élete nem jogosítja fel arra, hogy mások életét is tönkretegye…