Hétköznapi történet – 4. Három amigo

Alkonyvölgyben lassan beköszöntött a nyár. A kertekben gömbölyödni kezdtek az almák, és a madarak szalmaszálakkal a csőrükben repültek fészküket tatarozni. A város egyik eldugott zugában azonban állt egy ház, ami még mindig a Szilveszter hangulatát őrizte. Az eresz alatt és az oszlopok tetején ugyanis madárfészkek sorakoztak, az állatok pedig abból építkeztek, ami a csőrük ügyébe akadt: jelen esetben konfettiből, szívószálakból és szerpentinből.

– Nem, azt mondtam nem! És ez az utolsó szavam! – zárta le a témát határozottan, már legalább huszadik alkalommal Riley.
– De haver! Tudod, hogy nem kérnék ilyet, ha lenne más út! – győzködte mégis Nathan.
– Nézz körül, mi lett a házamból! – méltatlankodott a másik dühtől elfúló hangon – Itt még egyszer buli nem lesz! Tavaly azt mondtad,  csak egyetlen egyszer! – és ecsetjével szinte már nem is festette, hanem véste a képet a vásznon.

Ebben volt némi igazság. A méltán híres-hírhedt Nathan-féle nyárköszöntő partit minden évben a Granchester házban rendezték a fiúk, az előző szezonban azonban egy hirtelen csőtörés és renoválás miatt új helyszínt kellett keresni számára. Riley könnyen beadta a derekát: akkor még fogalma sem volt miféle következményekkel fog járni ez a szívesség. Nate bánatára azonban a sors ismét közbeszólt: a lakásba éppen a kérdéses időpontban különféle váratlan vendégek költöznek be, mint például saját családtagjai, valamint Isabell barátnői. De a show-nak mennie kellett, a környék fiataljai számítottak rájuk, Nate-nek tehát minden sütnivalóját latba kellett vetnie, hogy valahogy meggyőzze barátját.

Ekkor a lakásból az udvarra vezető ajtót vérfagyasztó ordítások közepette egy zilált külsejű, eltorzult arcú alak tépte fel. Egyenesen feléjük rohant, a két fiú azonban közömbösen szemlélte az eseményeket.
– Hogy az a… Azt a magasságos… ÁÁÁÁÁ!!! – üvöltözött a jövevény, míg végül elért az asztalig és sietve ráejtett egy tál süteményt.
– Mi az Eric? Csak nem megint forró volt? – kérdezte ártatlanul Nathan, alig burkolt kárörömmel a hangjában.

– Forró? Miből gondolod? – a fiú még mindig a tenyerét fújkálta, és közben igen fájdalmas arcokat öltött magára – Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, Nathan, mert legközelebb csak akkor csinálok kaját neked, ha előkerülnek a kesztyűim!
Azzal dacosan levágta magát az egyik székre az asztal mellett.

– Tényleg nem tudod, hova lettek? – kérdezte súgva Riley a mellette álló fiút.
– Hát öö… tudod, hogy tegnap szivárgott Csöpi tankja… – és bűnbánó arccal a ház előtt álló viharvert jármű felé bökött – honnan tudhattam volna, hogy azok még kellenek neki??
– Úgy érted olajat töröltél bele?! – Riley igen nehezen lett úrrá kirobbanni készülő nevetőgörcsén.
Eric szerencsére semmit nem vett észre a társalgásból, bár 99%-ban biztos volt abban, hogy a fiúknak köze van megkárosításához. Nathan jobbnak látta, ha nem hagyja barátját ezen morfondírozni, úgyhogy lehuppant mellé és magához ragadott egy gőzölgő süteményt.

– Hmm, tesó, megint túltettél magadon! Ez már majdnem teljesen tökéletesre sikerült! De persze nem árt, ha gyakorlod még egy kicsit a versenyig… – tette hozzá nem túl őszinte önzetlenséggel.
Eric nem sokkal korábban benevezett az Amatőr Konyhaművészeti Bajnokság következő fordulójára, és vérre menő küzdelemre számíthatott. Emiatt hetek óta napi 12 órán keresztül a konyhában görnyedt, barátai nem kis örömére. Riley és főleg Nathan előre félt a verseny napjától, amikoris véget ér a “terülj, terülj asztalkám” a Stronghold házban.

– És mondd csak, mikor fogsz újra sütni abból a tökös-mézes-mandulás süteményből, amit egész múlt héten ettünk? – zavarta meg Nate barátját, aki éppen gondolataiba mélyedve újabb receptvariációkat mormolt magában.
– Micsoda? Ja, azt? Mondtam, hogy elfogyott hozzá a fűszer! – majd hozzátette – És különben is, csak a kajára tudsz gondolni?!

A fiú bűnbánóan bámult bele a most már egyre üresedő tálba.
– Nem tehetek róla! Ha ideges vagyok, le kell foglalnom magam valamivel…
– Te? Ideges? Ugyan miért? – nézett rá elkerekedett szemmel mindkét srác. Nate idegrendszeréről városi legendák születtek, előző életében minden bizonnyal birka lehetett valahol a francia Alpokban.
– Apám tegnap ideutazott… Este még meg tudtam lépni előle, de aztán üzent, hogy beszélni akar velem… – és a nyomaték kedvéért lehangoltan sóhajtott.

– Áá haver! Sohasem lesz nyugtod! – csóválta a fejét Eric.
Nathan apja még mindig nem tett le arról a tervéről, hogy fiából az év üzletemberét faragja. Eszközeinek széles tárházát bevetette már azért, hogy Nate jobb belátásra térjen, a kamrába (vagy inkább a szeméttárolóba) süllyessze autóját, szakadt cuccait és gitárját, és hasznos tagjává váljon a Granchester nemzetségnek. Hamar rájött, hogy a fenyegetés, miszerint kizárja az örökségből, egyáltalán nem viseli meg őt, így kénytelen volt újabb ígéretekkel és cselekkel készülni a következő találkozásokra. Mindeddig a fiú igen ügyesen ellavírozgatott az egyre vékonyodó jégtáblákon, az idősebb Granchester pedig rendre ette a kefét, mikor tervei kútba hulltak. Magában azonban el kellett ismernie, hogy fia a diplomáciai pályán is gond nélkül megállná a helyét.
– Tippem sincs, miféle ütőkártyája maradt még… – nézett maga elé Nathan bánatosan – Fogalmad sincs Riley, hogy mekkora mázlid van a családoddal!

– Ja, hála az égnek a fivéreim így is egymást ölik a cégért. Apám talán még hálás is, amiért én kimaradok a buliból.
– Á, most hogy végre ismét szóba került a buli… – dörzsölte tenyerét Nate, mert ragyogó ötlete támadt – mi a helyzet a kis Amberrel? Szerintem simán tartozol annyival, hogy átengeded a kéglid arra az egyetlen éjszakára… Azok után, amit érted tettünk!
– Sejtettem, hogy ezzel is elő fogsz hozakodni! – nézett fel lesújtó pillantással vászna fölött Riley – Én nem kértem, hogy bármit is tegyetek!

– Nem kérted, hát persze! De nekünk kellett elviselni a fancsali képedet akárhányszor valami új lovag került a képbe… – hőbörgött Nathan – És valljuk be, igazán jó munkát végeztünk!
Eric is lelkesen szállt be a témába:
– Jaja, sajnálhatod, hogy nem voltál ott! Például tavaly az az ürge, akinek eldugtuk a slusszkulcsait… eredetileg csak simán randiképtelenné akartuk tenni, de a rendőrség! Az tényleg a hab volt a tortán! – és nosztalgiázva mélyedt emlékeibe.
– Szerintem a legdurvább akkor is az a masszőr volt. – vette át a szót ismét Nate – A negyediken lakott, a folyosó meg tele szimatoló öreg nénikékkel… Úgy meredtek ránk a nagy szemüvegükkel, mintha a fejünkbe látnának. De aztán az utolsó pillanatban mégis sikerült megakadályozni a találkát… A pillanatragasztó csodákra képes!

– Ehhez képest a parkos jelenet semmiség volt. Miután az ötlet megszületett, már csak megfelelő jelöltet kellett találni a dühös ara szerepére. Chrissie nagyot alakított… – fejezte be Eric a felsorolást.
– Látszik, hogy színésznőnek készül! – kommentálta Nathan.

Riley-t látszólag egyáltalán nem hatotta meg barátai igyekezete. Lelke mélyén ugyan nagyon is hálás volt nekik, de úgy gondolta, ezt nem köti az orrukra. Igyekezett haragosan nézni rájuk és közben egérúton törte a fejét.
– Tényleg, Eric, mi van Chrissie-vel? Már legalább egy hónapja nem hallottam róla – próbálta elterelni a témát a buliról.
– Hát… öö… nem voltunk egy hullámhosszon. Meg aztán egy színésznél az ember sosem tudhatja, mikor játszik szerepet… – próbált kibújni az egyenes válasz alól a fiú.
– Miért van az, hogy egy hónap után valahogy minden csajról kiderül, hogy “nem vagytok egy hullámhosszon”…? – gúnyolódott Nate – Ember, te vagy az egyetlen olyan pasas, aki bármelyik csajt öt perc alatt ledumálja a lábáról, mégsem felel meg neki senki. Talán félsz a nőktől?

– Szálljatok le rólam. Nincs nő, nincs hiszti. Van éppen elég elfoglaltságom nélkülük is! – vágott vissza villámló szemekkel Eric.
Nate-nek fogalma sem volt róla, hogy mennyire telibe talált. Eric pénz és neves család nélkül senkinek számított a világban, így egyedül lehengerlő személyiségében bízhatott, hogy kivívja a környékbeli kékvérűek tiszteletét. Talpraesettsége és vakmerősége egyaránt remegtette meg ellenségei szívét és a nők térdét. Valódi énjét, aki szabadidejében tortakrémet kever, vagy éppen operett-áriákat énekel a zuhany alatt, egyedül Riley és Nate ismerte, és egyáltalán nem vágyott nagyobb hírverésre. Azok a lányok, akikkel összeakadt, mind a szívtiprót keresték benne, így ő sosem tudott mellettük önmaga lenni, nem engedhette közel magához őket. Talán éppen ezért kerülte el mindig a szerelem… Barátai persze ezt sosem érthették volna meg. Mindketten – találó hasonlattal élve – a társaság krémjéhez tartoztak, nem kellett sokat törődniük a látszattal. Nate könnyen érvényesült karakteres személyiségével, hiszen ki ne haverkodna szívesen egy roncsautókon száguldozó, zabolátlan, unatkozó milliomossal? Riley volt a másik véglet. Őt egyáltalán nem érdekelte a külvilág vagy a társaság. Nem szeretett a középpontban lenni, legkomolyabb kapcsolata pedig a palettájához fűzte – már ha nem számítjuk reménytelen szerelmét, aki szinte egész életében egy karnyújtásnyira élt tőle, csak éppen megszólítani nem merte.

Ebben a pillanatban hangos tülkölés és fékcsikorgás közepette egy ismerős autó állt meg a ház előtt. A fiúk kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Nate ismerte fel először a húgát, felpattant és elé sietett.
– Szervusz Dorotthy, milyen szél fújt téged erre környékre?
– Hát, Madárijesztő, elhiheted, hogy nem a jókedvem… – és kelletlenül tápászkodott ki a kocsiból. A másik oldalon is kinyílt az ajtó, és újabb ismerős alak bukkant fel: Amber.

– Izzie, még egy ilyen kanyar és kidekorálom a kárpitozást a kocsidban! – támolygott kissé távolabb a járműtől.
Isabell azonban éppen másra figyelt, felpattintotta a csomagtartót, és kiemelt belőle egy méretes papírdobozt.
– Elhoztam a csomagot, amit kaptál. Fogalmam sincs, mi van benne, de reggelre az egész garázs úgy bűzlött tőle, mint egy borzverem. Remélem a kocsim még menthető… – vizsgálta gondterhelt arccal a csomagtartót a lány.
Nate valami köszönöm-félét rebegett, és féltő gonddal lapogatta meg a dobozt.
Isabell bepattant a kocsiba (Amber nagy bánatára), de még búcsúzóul visszakiáltott bátyjának:
– És ne feledd, hogy este jelenésed van apa előtt! – azzal a gázra taposott.

A történtek olyan gyorsan zajlottak le, hogy Eric és Riley  – avagy a Bádogember és a Gyáva Oroszlán? – csak ekkor ért a helyszínre. A szőke fiú bánatos boci-szemekkel meredt a távolodó autó után, mire Nathan fejében ismét isteni szikra gyúlt.
– Ja, nem mondtam, hogy Amber éppen ott lakik a házban? Furcsa, pedig esküdni mertem volna rá… – és sandán barátjára pillantott – Egyébként véletlenül megemlítettem neki a bulit, és úgy tűnt, szívesen eljönne ő is…

– Micsoda?! Hogy tehetted ezt? De hát én nem egyeztem bele!! – méltatlankodott Riley. Nem tudta eldönteni, hogy hálálkodnia kéne, vagy inkább a földbe döngölni barátját.
– Te nyavalyogsz mindig, hogy “megvárod a megfelelő alkalmat”! Hát most itt van!  – és próbált igen szúrós szemmel nézni, hátha sikerül belefojtania az ellenkezést a másikba.
Riley azonban olyan szánalmas képet vágott, hogy megesett rajta a szíve.
– Jól van na, ha nagyon nem akarod, akkor visszacsinálom…
Egy szívszaggató sóhaj után jött a válasz:
– Egyszer úgyis meg kell történnie. Bár tuti nagyon el fogom baltázni a dolgot… – majd sarkon fordult és elvonult a festményei felé.

Eric még mindig Nate mellett állt, és alig hallhatóan faggatózni kezdett:
– Tényleg megkérdezted!?
– Dehogy! De csak így tudtam rábeszélni a dologra… Mellesleg van még elég időnk, hogy megpuhítsuk Ambert…
– Miért nem próbálkozol a húgodon keresztül? Ő biztosan rá tudná venni valahogy, nem?
– A húgom? Nem is rossz ötlet – mélázott el egy pillanatig Nate a gondolaton, majd észrevett valami furcsa fényt barátja szemében – Jaj ne, ismerem ezt a pillantást! Hidd el, semmi esélyed nála! Ha egy szobába kerülsz vele, tíz perc múlva az öledben hozod ki a darabokra tört egódat…

– Ééén? Meg sem fordult a fejemben! – vágta rá azonnal Eric – Nem mondom, helyes lány, de a húgod, szóval majdnem olyan mintha rokonom lenne… Méghozzá ahogy mesélted, egy pipiskedő, arrogáns, zsarnokoskodó, kellemetlen nőszemély… Más se hiányzik a nyakamba!
– Oké, ha te mondod, elhiszem… – hagyta rá Nate. Egészen más gondolatok jártak a fejében.
Amber és Riley összeboronálása nem ígérkezett sétagaloppnak. Ekkor meglepetten pillantott a lába előtt heverő dobozra: teljesen elfeledkezett róla.
– Te, Eric! Megjött a fűszer… akkor mehet az a tökös-mézes?