Végzeten túl – 3. Vadászat

Christopher Dialer Leült az asztalhoz Clouddal szemben.

– Milyen a te világod? – kérdezte a nő. Chris még soha nem látott ilyen szépet.
– Az én világom? Hát, ott nincs ekkora… rendetlenség. Ki itt a vezető?
– Senki. Nincs vezető.
– És mi akar lenni az az Az?
– Az? Ti nyilván máshogy nevezitek. Azt hiszem, apokalipszisnek.
– Apokalipszis? Mármint a világvége?
– Ahogy mondod.

– De ha vége volt a világnak, akkor ez hogy létezhet?
– Nem tudom, Az milyen volt, akkor még nem voltam itt. De kevesen élték túl. Akik igen, azok csapatokba szerveződtek. Mi vagyunk a Szphinxiek.
– Ma megtámadott egy férfi. Ő…
– Keselyű. Megölnek másokat, hogy éljenek. De most már aludnod kell. Holnap ennivalót kell keresnünk.
– Tehát soha nem jutok haza?
– Bizonyítanod kell. Ha sikerül, Michael beleegyezik hogy elmenjünk a tudományos központba. Van ott egy generátor, amire nekünk is szükségünk lenne. Aludj.
– Rendben. Kira, odaengedsz az ágyra?
– Nem. Aludj a földön.
– De miért? Á, mindegy.
Chris leheveredett az ágy mellé. Sokáig nem jött álom a szemére. Mikor végre elaludt, rémálmok gyötörték. Álmában látta Amy-t meghalni. Újra és újra, mert valahogy mindig minden elölről kezdődött. Mikor felébredt, már világos volt.

Dora mellette feküdt az ágyon. Kira és Cloud az asztalnál ültek, Seraphine sehol sem volt.
– Jó reggelt! – köszönt neki a lány.
– Ööö… jó reggelt. Hol van Seraphine?
– Felderít. Tudod, itt mindenkinek megvan a maga feladata. Michael egyfajta vezető, Seraphine a felderítő, Kira az orvos, Cloud a tudós, Amy a diplomata. Én pedig harcos vagyok.
Christopher kínosan érezte magát. Dora harcos. És ő micsoda? Haszontalan valaki, akire vigyázni kell? Felállt, majd odasétált Kirához és Cloudhoz.

-Van valami enni?
Kira úgy nézett rá, mintha azt kérdezte volna, van-e háromfejű sárkány a takaró alatt.
– Már honnan lenne! Megvárjuk, amíg Seraphine visszajön. Ha tiszta a terep, akkor elmehetünk ennivalót keresni.
– Miért, mitől kell tartanunk kint?
– Mindentől. A Keselyűktől. A vadállatoktól.

Hirtelen kopogtak az ajtón. Amy állt fel.
– Ki vagy te?
– Seraphine.
– Jelszó?
– Árvíz és tűzvész.
– Ki vagyok én?
– Amy.
Seraphine belépett.
– Találtam egy nemrég elhagyott házat. Nem tudom, mi lett a lakókkal, elmentek, vagy meghaltak, de minden érintetlen odabent. Gyertek!
Kiléptek az utcára, és futva elindultak a szemközti sikátor felé. Chris velük tartott.

Sikátorról sikátorra haladtak, lassan, vigyázva, de senkivel sem találkoztak. Seraphine előresietett, hogy megnézze, tiszta-e a levegő. A többiek kicsit lemaradtak.
– Gyertek! – hallatszott a hangja a közeli utcáról. Chris kilesett a szűk járatból, és meglátta a nőt, amint kezét egy zárt vasajtóra téve várja őket.

Odasiettek, és Seraphine egy rúgással kinyitotta az ajtót. Bent meglehetősen nagy rendetlenség volt, a plafon egy részen már majdnem leszakadt, a földön is hatalmas szemétkupac hevert. Egyszerre volt undorító és szánalomkeltő hely. Chris észrevett valamit a földön. Egy kép volt, betört üvegű, piszkos fénykép. Felvette és megnézte. A kép őt ábrázolta. Miután túljutott az első döbbeneten, belegondolt, hogy ez tulajdonképpen teljesen logikus, hiszen ha Amy létezik ebben a valóságban, akkor nyilván ő is. Ezek szerint az ő világában is léteznek ők. Kira, Seraphine, Dora, Michael, és Cloud. Eközben a csapat nekiállt szemérmetlenül feltúrni a házat (az ő házát?).

– Találtam valamit! – kiáltott fel egyszer csak Dora – Nem, mégsem, csak egy mocskos fazék.
– Ezt nézzétek! – szólt Michael. Kezében egy doboz süteményt tartott. Leültek köré, és enni kezdtek.
– Tessék – szólt Dora, és Chris felé nyújtott egy undorító, ételre alig emlékeztető darabot.
– Ööö… nincs valami más?
– Ez van – szólt Kira – Ezt eszed, vagy éhen halsz.
– Cloud, nem lehet, hogy mindennek, ami itt létezik, megvan a párja az én világomban?
– De igen. Valószínű.
– Akkor ez itt az én házam.
– Nem. Ez a te ezen univerzumbeli énednek a háza.
Egyszer csak fura zajt hallottak kintről. Azonnal abbahagyták az evést és felálltak. Egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett egy barna hajú, csapzott nő. Pontosabban csak belépett volna, de az elöl álló Kirának ütközött.

– Állj meg, keselyű. Ez a hely már foglalt.
A nő megállt, de látszott rajta, hogy nem szándékozik elmenni. Mögötte állt három társa, köztük az a férfi, aki Christophert megtámadta. Ezt Kira is észrevette.
– Menj el – a nő kihívóan felelt.
– Mi van, ha azt mondjuk – mondta, kihangsúlyozva a többesszámot -, hogy nem megyünk?
– Elkergetünk titeket.
– Hah! Elkergettek? Ti?
– Mi heten vagyunk, ti pedig négyen. – mondta Kira magabiztosan. Chris nem tartotta túl bölcs dolognak őt is beleszámolni a csapatba, hisz ha harcra kerülne a sor, rá aligha számíthatnának.
– Miért jöttetek? – kérdezte Cloud.

-Amiért ti. Ja, és nem négyen vagyunk – hátranézett, és mögötte immár öten álltak. Kira kihasználta, hogy a nő átmenetileg máshova figyel, és behúzott neki egyet. Az hátralépett egyet. A Szphinxiek mind kirohantak a házból és a Keselyűkre támadtak. Christopher úgy gondolta, okosabb dolog lenne részéről, ha meghúzná magát a házban, ám ekkor eszébe jutott, amit Cloud mondott a bizonyításról, és hogy talán ez az egyetlen esélye a hazajutásra. Vakmerően kirohant hát, és rögtön szembekerült azzal a férfival, aki ideérkezésekor rátámadt.

Fejbe vágta, és arrébb ugrott. Öröme azonban korainak bizonyult, mivel ellenfele nem esett el, hanem visszatámadt.

Christopher elesett és elvesztette az eszméletét. Nem tudta, mennyi ideig feküdt a földön. Talán órákig, de talán csak percekig tartott. Mikor magához tért, Cloud állt mellette. Feltápászkodott.