Végzeten túl – 2. Szfinx

Az ajtó mögött furcsa, sejtelmes női hang szólalt meg.
– Ki vagy te?
– Dora.
– Jelszó?
– A főnix nem hal meg.
– Ki vagyok én?
– Cloud.
Az ajtó kitárult, és Chris Dorával együtt belépett. Szakadt kis ház volt, rendetlen, piszkos, mégis otthonos. A rongyos kanapén sötét bőrű, fekete hajú nő ült, mellette a földön egy barna hajú barna bőrű férfi, velük szemben az ágyon rövid hajú lány. Az ajtó mellett pedig a legszebb teremtés állt, akit Christopher valaha látott.

– Áh, Dora, csakhogy visszajöttél, már kezdtem parázni hogy hol… – kezdte a sötét bőrű nő, de ekkor meglátta a lány után belépő férfit.
– Ez meg ki? – kérdezte élesen, és mire Chris észbe kapott, már valamennyien felpattantak, és körülötte álltak, mint a támadni készülő vadállatok.

– Nyugodj meg, Seraphine, ő velem van!
– Ki ez? – kérdezte a férfi.
– A neve Chris. Azt állítja, hogy egy másik… hogy is nevezte… egy párhuzamos univerzumból vagy miből jött.
A gyönyörű lány felkapta a fejét.
– Egy párhuzamos világ? – kérdezte, és Christopher felismerte a hangját. Vele beszéltek az ajtón keresztül, vagyis akkor ő lehet Cloud.
– Igen – felelte.
– Érdekes. És miért jöttél ide? – kérdezte a rövid hajú nő.
– Baleset volt. Csak vissza akarok jutni.
– Nem lehet – jelentette ki a barna hajú férfi.
– De igen – vágott közbe Cloud.

– Hogyan?
– El kell jutni a régi Kutatási laborig.
– Az lehetetlen, te is tudod.
– Nem az.
– Öngyilkosság. Nem.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Christopher kétségbeesetten.
– Semmi.
– Engedjük meg neki, hogy velünk maradjon – fordult Dora a barna hajú férfihoz – Michael, ha elküldjük, reggelre halott lesz. Kérlek!
– Hát jó, szavazzunk. Ki egyezik bele, hogy Christ bevegyük a csapatba?

Cloud felemelte a kezét, így tett Dora, Seraphine és Michael is. A rövid hajú nő tétovázott, de végül ő is beleegyezett.
– Akkor hát, Chris, mostantól a Szphinxiek közé tartozol.
Hirtelen kopogtak az ajtón.
– Majd én – szólt a rövid hajú lány, és odalépett.

– Ki vagy te?
– Amy – hangzott a válasz. Furcsa. A hangja nagyon hasonlít az ő Amyéhez. Talán utánajött, hogy megmentse?
– Jelszó?
– A főnix nem hal meg.
– Ki vagyok én?
– Kira.
Kitárult az ajtó, és Christopher azt hitte, menten elájul. A szobába ugyanis Amy lépett be. Az az Amy, az ő Amyje.

Igaz, piszkos ruhát viselt, de kétség kívül ő volt az, Chris ezer hasonló nő közül is megismerné.
– Amy! – kiáltotta el magát, és szoros ölelésbe zárva megcsókolta szerelmét.

De valami baj van, hisz a lány nem csókolt vissza, hanem megpróbálta kitépni magát a férfi karjaiból. Amint sikerült, mélységes megdöbbenéssel az arcán nézett Chrisre.
– Mi a baj Amy?
– Ismerjük egymást?
– Igen, hát persze, én vagyok az, Chris!
– Nem ismerek semmiféle Christ! Michael, ki ez?
– Valami másik verzumból jött.
– Univerzum – javította ki Cloud.
– Bevettük a csapatba, remélem nem baj.
– Mi? Ne! Engem meg sem kérdeztetek, ez nem fair!
Amy duzzogva leült a kanapéra Seraphine mellé, Michael visszaült a földre, Dora pedig elment begyújtani a tüzet.