Végzeten túl – 1. Dimenzió

Amy Woods egy külvárosi étterem teraszán üldögélt. Türelmetlenül az órájára nézett és felsóhajtott. Már majdnem három óra van. Christopher megint késik. A lány sokszor elgondolkodott már, mit csinálhat ilyenkor a szerelme. Mikor azt mondja, dolgoznia kell. Csak annyit tud, hogy valami titkos kutatási projekt.

Aggódott, mi lesz a kapcsolatukkal, ha ez így megy tovább. Alig találkoznak, és amikor igen, akkor is a munkáról folyik közöttük szó. Most pedig késik is. Amy igazából nem lepődött meg, a legutóbbi találkozójukat is lemondta. Talán a barátnőire kellene hallgatnia, akik azt mondják, szakítson Christopherrel.

Christopher Dialer az autójában ült. Ha megint elkésik, Amy dühös lesz rá. Márpedig most késni fog. Bűntudata volt, mert az utóbbi időben nem sokszor találkoztak. Pedig szerette a lányt. Nagyon szerette. Lefékezett egy mellékutcában. Kiszállt és elindult. Amy már várt rá.

– Szia, Amy, bocs a késésért, de tudod…
– Igen, tudom, sok volt a dolgod – mondta a lány kissé szemrehányóan.
Christopher leült vele szemben.
– Chris, beszélni akarok veled… kettőnkről. Tudod, az utóbbi időben alig találkozunk, és…
– Értem. Szóval szakítani akarsz – következtetett csalódottan a férfi.
– Dehogy is, én ilyet nem mondtam, csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt valahova.
– Hiszen most is együtt vagyunk valahol!

– Igen, de én úgy értettem, hogy messzebbre. Itt hagyni Botsville-t, a munkát, mindent. Utazzunk el!
– Amy, ugye tudod, hogy amit most csinálok, a munkám, az nagyon…
– Igen, tudom. Nagyon fontos… De akkor is… én nem vagyok fontosabb?
– Dehogynem – felelte Chris, és megölelte a lányt.
– Szerintem rendeljünk is valamit.
– Egyetértek!
Ebben a pillanatban megcsörrent a férfi mobilja.
– Bocs, Amy, de ezt most fel kell vennem. Haló? Itt Christopher Dialer. …. Á, heló, Ana!
A nő tudta, hogy Chris a főnökével, Ana Cartinggal beszél. Megint le fog lépni – gondolta magában.
– Figyelj, Ana, nem lehetne később… Micsoda? Rendben, máris ott vagyok!
– Kitalálom, menned kell.
– Nézd, én úgy sajnálom, de ez nagyon…
– Fontos, tudom.
Átölelték egymást.

Cristopher húsz perccel később fékezett le a ModTech parkolójában. Felkapta az aktatáskáját és besietett az épületbe. Szupertitkos kutatólabor. Chris már megszokta a szigorú ellenőrzéseket, amik egy kormányzati projekten való munkával járnak. Amint bejutott, rögtön az irodájába ment. Ana Carting ott várt rá.

– Ana, mi az a nagy probléma, amiről a telefonban beszéltél?
– Vége, Chris.
– Micsoda?
– Vége van. A kormány nem támogatja tovább a kutatásainkat.
– Ezt nem tehetik! Hisz már olyan közel járunk a célhoz!
– Azt mondták, ha nem mutatunk fel eredményt az elkövetkező két napban, végleg megvonják a támogatásunkat.
– Ana, a gép már majdnem kész, ugye?
– I-igen, de még…
– Akkor próbáljuk ki!
– De Chris, ez nem…

– Nincs más esélyünk, te is tudod.
– Rendben.
Elindultak a folyosón. Vasárnap volt, tehát senki nem volt bent rajtuk kívül. Beléptek a terembe, ahol a gép állt.
– Jól van, beállítok mindent. De ez a teleport nem…
– Hova akarsz küldeni?
– Csak ide, a terem másik végébe. A kis távolság mellett talán kisebb a lehetőség, hogy…
– Jó lesz.
– Chris, ez nagyon…
– Veszélyes? A Teleport-projekten dolgozunk tíz éve, Ana! Ha lezárják, akkor ez a munka vész kárba.
– Hát jó.

Ana leült a székre, és bekapcsolta a gépezetet. Tárgyakon már tesztelték, 90%-ban működött is, de élő emberen még soha.  A férfi felállt a platformra, és lehunyta a szemét. Vajon milyen érzés lesz a teleportálás? Fájni fog? Erre a nevetséges és gyerekes gondolatra aztán megrázta magát. Nem értette, mitől fél, hiszen ő maga építette ezt a szerkezetet.
– Mehet? – hallotta Ana hangját.
– Mehet – válaszolta.
És Ana Carting bekapcsolta a gépet.

Semmi máshoz nem hasonlítható érzés volt. Christopher nem tudta, hol van, forgott vele a világ, látta a szemhéján átszűrődő fényeket, viszont fogalma sem volt, hogy még a platformon van-e. Lassan elhalványult a fény. De valami baj van, hiszen teljes a sötétség. Meghalt volna? Nem halhatott meg, hiszen érezte, hogy áll valahol. Szellő borzolta össze a haját.
Eközben valahol nagyon messze tőle egy Ana Carting a nevét ordítozva futott végig a ModTech épületén. De ezt ő nem hallhatta.
Azon gondolkozott, ki merje-e nyitni a szemét. Rettegett attól, mit fog látni, ráadásul tériszonya is volt, tehát remélte, hogy nem valami magas helyre került. Végül arra jutott, hogy nem állhat itt csukott szemmel örökre, nagy levegőt vett, és körülnézett.

Sötét és kihalt utcán állt. Az egyik ház betört ablakán halvány fény szűrődött ki. Vajon hol lehet? Vajon tényleg egyedül van? És vajon beszélnek itt egyáltalán bármilyen nyelven, amit ő ismer?
A sarkon egy férfi fordult be, és meglátta Christophert. Elindult felé, Chris ekkor nézet hátra, és megpillantotta a közeledő alakot. Talán egy rabló? Vagy gyilkos? Vagy valami rosszabb?

Szedett-vedett mocskos ruhát viselt, és az arckifejezése sem sok jót ígért.
– Ki vagy? – szólalt meg, mikor Chris közelébe ért – Nem hallod, azt kérdeztem ki vagy!
Christopher örült, hogy legalább érti, amit az idegen beszél. Mit kellene válaszolnia?
– Christopher Dialer vagyok.
– Ez meg miféle név? Talán a Szfinxekhez tartozol?
– Mi? Nem. Tudomásom szerint nem.
– Akkor hozzánk?
– Ööö… Nem, nem hiszem.
– Akkor kihez?
Nem tudta, mit mondjon. Fogalma sem volt, mi lehet a jó válasz erre a kérdésre.
– Senkihez.
– Tehát nincsenek társaid?

Chris rájött, hogy hibát követett el. Egyedül könnyű prédának tűnhet.
– De igen, vannak. Rengeteg társam van.
– Hazudsz. Nincs itt veled senki.
Az édesanyja mindig azt mondta neki, ha megtámadnak, add oda, amit kérnek, mert az életed mindennél többet ér.
– Mit akar? – kérdezte.
– Semmit – felelte, és behúzott egyet Christophernek.
Chris még soha életében nem verekedett, de feltett szándéka volt, hogy nem hagyja magát.