Útvesztő – 8. Fényűző élet

– Na, mesélj, mi történt? – faggatott Keith. Áthívtam őt egy kis szombat reggeli főzőcskére. A tegnapi óta ugrásszerűen megváltozott a kapcsolatunk. Sokkal több mindent megosztunk egymással, és élvezzük a másik társaságát. Reggelre közösen grilleztünk néhány virslit, jó móka volt. Éppen az asztalnál ültünk, amikor Keith felhozta a tegnapi témát.

– Amikor megérkeztem Margaret házához, még nem volt ott senki… – kezdtem bele a történetembe. Mindent részletesen elmagyaráztam, amit Keith nagy figyelemmel meg is hallgatott.
– És mi volt a reakciója?
– Furcsán viselkedett, hatott rá, amit mondtam. Még találkozni akar velem, és a segítségemet kérte. Szerinted valamilyen bűntársnak hisz engem?
– Azt nem tudom, de mindenesetre újra beszélned kellene vele álruhában. Sőt, a házába is jó lenne bejutni.

– Viccelsz? Szerinted nem ismerne fel? Előbb utóbb úgyis meg fogja tudni Margaret, hogy én vagyok az álruha mögött. Helyette inkább Noelleként szeretnék találkozni vele.
– De akkor mi értelme volt a tegnapinak? – kérdezte Keith értetlenkedve.
– Megtudtuk, hogy van értelme nyomoznunk utána. Van egy titka, amit ki akarunk deríteni.
– Jó, igazad van, de ha elakadunk a nyomozásban, ne feledd, még megvan ez a lehetőség.

A csengő hangja zavarta meg beszélgetésünket. A postás jött meg, hogy kézbesítse a leveleket. Volt közte egy élénksárga boríték is. Jobban megvizsgáltam, és egy ismerős nevet pillantottam meg: Margaret Kinsey volt a levél feladója.

Berohantam a nappaliba, majd Keithnek is megmutattam. Kibontottam a borítékot, és hangosan felolvastam tartalmát:

„Kedves Noelle!

Ezúton szeretném meghívni Önt, egy jótékonysági estélyre, mely a házamban kerül megrendezésre. A gyűjtés egy menhelyért zajlik. Kérem az elegáns ruhában történő megjelenést. A helyszín: Twinbrook, Wellington út 7. Az estély szombat délután 6 órakor kezdődik. Megjelenésére feltétlenül számítok.

Köszönettel: Margaret Kinsey”

Keithszel egymásra pillantottuk. Meglepődés, és egyfajta váratlan öröm tükröződött mindkettőnk arcán. Ez a levél hirtelen jött, mint a villámcsapás.
– Akkor hát megvan az indok! Ma este ott leszel Margaret otthonában. Pont ezt akartuk elérni! – örvendezett Keith.
– Tehát szerinted nem gyanús ez a levél?
– Miért lenne gyanús? Te mondtad, hogy a mosószalonban egész jól összebarátkoztatok.
– Lehet, csak az ördögöt festem a falra. Akkor tehát megvan a mai programom is. Szóval kutassam át a házat?
– Hát, ha nem is átkutatod, de keresd a gyanús dolgokat. És ha lehet, ne kelts túl nagy feltűnést, mivel sok ember lesz ott.

Boldog voltam, hogy a Keithszel folytatott nyomozásunk jól halad, ugyanakkor nagyon izgultam az esti program miatt. Egyszerre két teher nyomta a hátamat. Azonfelül, hogy vizsgálódnom kell egy idegen házban, az is frusztrált, hogy még életemben nem voltam jótékonysági eseményen. Bele se mertem gondolni, hogy majd a város legbefolyásosabb, leggazdagabb emberei közt vajon el tudok-e boldogulni.

Lassan elérkezett az idő, hogy elkezdjem küldetésemet. Egy földig érő, eperszínű ruhában léptem be a Wellington út 7. bejárati ajtaján. A látvány káprázatos volt. Egy nagy szobában találtam magam, melynek berendezése csodálatos volt. Velem szemben egy kandallót pillantottam meg, melyben halkan ropogott a tűz, a mellette lévő polcokon pedig csecsebecsék gyűjteménye sorakozott. Mindez előtt foglalt helyet a társalgó rész, körben mélykék pamlagokkal. Tőlem balra helyezkedett el a konyha, ahonnan ínycsiklandó illatok szálltak felém. A másik oldalon gyönyörűen megterített asztal kecses székekkel körülvéve várta, hogy étel kerüljön rá. A helyiségben a kék szín uralkodott, az óriási csillárok pedig előkelő hangulatot kölcsönöztek a szobának.

Újra körbepillantottam, és csak ekkor szúrt szemet, hogy egy árva lélek nem volt ott rajtam kívül. Ugyan öt perccel korábban érkeztem, semmi jel nem utalt arra, hogy itt estély kerül majd megrendezésre. Abban a pillanatban Margaret nyitott be egy másik szobából.

– Noelle, örülök, hogy eljöttél! Te vagy az első vendégem.
– Tehát akkor mégiscsak ma kerül megrendezésre az a parti? Csak mert még nincs itt senki.
– Hát igen, a vendégeim előkelő emberek, szeretnek késni egy pár percet. Én velük ellentétben mindig pontosan érkezek. Pont, mint te is – adta meg a magyarázatot. Azon kaptam magam, hogy egész hosszan elbeszélgettünk.

– És mondd csak, te egyedül élsz itt? – kérdeztem.
– Kutyuskámmal, Arnolddal élek, de ő már nincs itt.
– Meghalt?
– Nem, szó sincs róla. Csak ő most más helyen van – mondta zavartan. – És neked van házi kedvenced?
– Nem, nekem soha nem is volt.
– Talán nem szereted őket?
– Nem, erről szó sincs. Egyszerűen nem tudom elkötelezni magam rá.

A beszélgetésünk félbeszakadt, mivel rengeteg vendég érkezett ebben a pillanatban. Margaret illően fogadta őket, így én is továbbálltam. Az este folyamán nagyon jól éreztem magam. Egy idősebb úrral elegyedtem szóba először. Mesélte, hogy látta az autómat a ház mellett parkolni, és jó pénzért megvásárolná azt. Finoman visszautasítottam, de így is nagyon jót társalogtunk.

Később találkoztam a nővel, akinek a menhelyéért folyt éppen a jótékonysági est. Megtudtam, hogy ő a saját házában fogadja be az elkóborolt állatokat. Én személy szerint ezt hihetetlenül nagylelkű cselekedetnek tartottam. Kaptam is egy meghívást tőle. Azt mondta, hogy szívesen lát vendégeket a menhelyén. El is határoztam, hogy egyszer majd meg fogom látogatni.

8-at ütött az óra, és végre eljött a vacsora ideje. Már egy ideje éreztem a szobában terjengő illatokat, de a menüt még nem láttam. A szoba túlsó oldala felé fordítottam a fejemet. Gőzölgő tányérok sorakoztak az asztalon. Egymás hegyén-hátán különböző ínyencségek váltották egymást. Néhányan már helyet is foglaltak, hogy hozzákezdhessenek végre az evéshez.

Nem tudott egyszerre mindenki asztalhoz ülni, így néhányan a kanapékon helyet foglalva beszélgettek tovább. Nekem sem jutott hely, pedig már nagyon éhes voltam. A kandallóhoz sétáltam és piszkálgatni kezdtem a tüzet. Innen közelebbről is meg tudtam nézni a polcon lévő dísztárgyakat. Végigfutottam a szememmel mindent, majd hirtelen elállt a lélegzetem.

Az elromlott ébresztőórámat láttam viszont Margaret csecsebecséi közt. Először azt hittem, hogy csak hasonlít rá, de később megbizonyosodtam róla, hogy ez az a darab, amit pár napja dobtam ki. Még jól emlékeztem rá, hisz emiatt keletkezett tűzeset a házamban. De vajon hogy került Margarethez? Ekkor pont ő lépett oda hozzám.

– Szép darab, mi?
– Ez kétségtelen. Régóta megvan?
– Nem, a napokban kaptam, Miss. Blueberry ajándékozta nekem.
– Úgy látom, már nem jár jól. Nem mutatja pontosan az időt.
– Számomra az nem olyan lényeges. Inkább a külseje ámít el engem.
Még beszélgetni akartam vele, de ő az asztalnál ülők felé tekintett.

Nem tudtam tovább kérdezősködni, mivel épp most fejezte be az étkezést az első csoport. Margaret jó házigazdaként megterített a második csapatnak is, így többek között én is asztalhoz ültem. A menü kifogástalan volt. Tányéromat telepakoltam mindenféle földi jóval.  Nagyon jóízűen falatoztam belőle.

A szobából mindössze két ajtó nyílt. A fürdőszobát kerestem, így benyitottam a baloldalin. Eltaláltam. Patyolat tiszta hófehér csempével volt kirakva a szoba, de a dekorációs tárgyak lila színben pompáztak. Egy szabadon álló kád állt a szoba egyik felén, vele szemben egy jókora tükör magasodott. Igazítottam a sminkemen, majd kinéztem az ablakon. A ház szimmetrikus elrendezésű volt, így a másik oldalon is kellett lennie egy ugyanekkora szobának. Elhatároztam, hogy megnézem azt is.

Beléptem hát a nagy szoba jobb oldali részéből nyíló ajtón is. A hálószobában találtam magam. Az első benyomásom nem a berendezés gyönyörűségére irányult, hanem, hogy nagyobbnak kellene lennie. Körös-körül nagyméretű bútorok terpeszkedtek, így kicsit az volt az érzésem, hogy a szoba eléggé zsúfolt.

Körülnéztem, és egy újabb ajtót pillantottam meg az ággyal szemközti falon. Nem értettem, hogy miért van egy ilyen kis tér elválasztva. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó kulcsra volt zárva. Hiába próbálkoztam, nem akart kinyílni. A kulcs után kutattam, de végül nem leltem meg. Visszatértem a többiekhez, mert nem akartam, hogy gyanússá váljon az eltűnésem, bár lassan vége is lett az estélynek. Idegesített, hogy nem jutottam be a titkos „terembe”, ugyanakkor örültem, hogy sikeres volt a küldetésem. Sikerült egy gyanús dolgot találnom.