Üldözöttek hazája – 9. Útra kelve

Néhány nappal később indultak útnak. Nem sok mindent vittek magukkal. Élelmet út közben is vadászhattak, és nem akartak a kelleténél több terhet magukkal cipelni. Fegyvereiket azonban gondolkodás nélkül magukhoz vették az út előtt.

Miközben mentek, szinte alig beszéltek egymással. Ha lépteik hangját nem is, szavaikat messzire vihette volna a szél. Nem kockáztathatták, hogy bárki is meghallja őket. Ezért csendesen meneteltek napközben, éjjel pedig biztonságosnak tűnő helyre húzódtak.

Albine igyekezett elkerülni minden lehetőségét annak, hogy beszélnie kelljen Aimesszel. Míg Matthias nem teljesen értette a dolgot, Jamal mindig készségesen vállalta, hogy ő felügyel a megkötözött férfire. Albine, habár nem mondta ki, hálás volt barátjának ezért.

A második éjjelen, míg Albine és Matthias még több tűzifát gyűjtött, Jamal kettesben maradt Aimesszel. A tűzön egy sikeresen kifogott halat sütött, szeme sarkából pedig a fa alatt kuporgó férfit szemlélte.

Aimes szótlanul tűrt mindent. Nem beszélt, nem kért semmit, és türelmesen tett eleget minden utasításnak. Jamalt pedig ez különös módon bosszantotta.
– Tudom, hogy nem ilyenhez szoktál, úgyhogy nem is kínállak – szólt Jamal Aimes felé váratlanul, mire az felpillantott rá. – A gazdag kancellár gyomrod biztosan nem bírná.

​– Nem vagyok gazdag, se nem kancellár – felelte Aimes halkan. – Az apám az.
– Oh, igen. A te derék apád…
– Az apám nem szörnyeteg – vágta rá a barna hajú férfi. – Hiába hiszed azt.

– A te apád miatt az enyémet a bátyámmal együtt a frontra cipelték, ahol meghaltak – csattant fel Jamal, és felpattant a tűz mellől. Néhány pillanatig a tűz ropogásán kívül nem lehetett mást hallani. A két férfi csak bámulta egymást.
– Sajnálom… Nem tudtam…
– Én a helyedben nagyon vigyáznék, mit mondok, mert jelenleg egy hajszál választ el attól, hogy megöljelek – lépett közelebb a földön ülőhöz Jamal.

– Akkor tedd meg! – szólalt meg Aimes magabiztosan, majd halk hangon folytatta. – Legalább a te fiadnak is gyilkosnak tartják majd az apját, akárcsak nekem.
– Tényleg nem tudod, mikor kell befogni a pofádat, ugye? – kérdezte Jamal, majd végigmérte az előtte ülő férfit, aztán lenéző arccal visszaült a tűz mellé. – Szánalmas emberi lény vagy.

– Miért, te mit tettél volna a helyemben? Biztos az első alkalommal bevallottál volna mindent, aztán türelmesen vártál volna arra, hogy megöljenek. Mert az nem lenne szánalmas.
– A különbség az, hogy én nem vagyok a helyedben. Szerencsére – tette hozzá Jamal gúnyos mosolyt villantva a megkötözött férfire.

– El sem bírnád viselni, ha a helyemben lennél – felelte Aimes, mire Jamal csak egy szemforgatással válaszolt.
– Ne is mondd! Biztos szörnyű életed van a fővárosban.
– Ha olyan jó életem lenne, nem próbált volna megölni valaki…
– Hidd el, nem ő volt az egyetlen, aki arra vágyik, hogy megöljön téged – vágta rá Jamal, majd újra hallgatásba burkolózott.

***

Néhány nappal később Albine nem húzhatta tovább a dolgot. Két társa kimerült, így rá várt a feladat, hogy őrködjön. Az, hogy vigyáznia kell a többiekre, nem okozott neki túl nagy problémát. Aki viszont aggasztotta, az Aimes volt. Aki néha szótlanul bámulta őt, és ettől a lány még inkább feszélyezve érezte magát, mint amikor még Tobiasként élt velük. Mert Tobias csak egy ártatlan idegen volt, de Aimes? Az ellenségük. Mégsem bírt minden pillanatban így gondolni rá.

Habár az érzelmei nem enyhültek a férfi iránt, dühe mégis elnyomta azt. Valahol mégis azt érezte, hogy szüksége van rá. De pont egy kancellár fiára? Azt érezte, hogy érzelmei elárulták őt és mindenki mást. Becsapva érezte magát, mint akit az orránál fogva vezettek valami végleges felé. Aki odahúzta, azonban saját maga volt.

Albine a tűz mellett ült. A tűz ropogásán és a két alvó férfi egyenletes szuszogásán kívül semmi zaj nem volt az erdőben. Még az éjjeli állatok is messze elkerülték őket.
– Albine – szólította valaki hirtelen a nevén, amitől összerezzent. A fához kötözött Aimes szólt hozzá halk hangon, és mikor Albine rápillantott, egy szomorú arccal nézett farkasszemet. – Kérhetek egy kis vizet?

A lány néhány pillanatig nézte a férfi arcát, majd felállt, és a kulaccsal a kezében megközelítette a megkötözött Aimest. Leguggolt a férfi elé, majd megitatta a friss forrásvízzel.
– Köszönöm! – A férfi hálásan pillantott rá. Albine fel akart állni, és visszaülni a tűzhöz, de Aimes szavai megállították.

– Sajnálom! Komolyan. Tudod, mindig is sokan gyűlöltek azért, aki vagyok. Amikor minden emlékem visszajött, nem éreztem boldogságot vagy megkönnyebbülést. Inkább csak szomorúságot. Nem akartam olyasvalakinek tettetni magam, aki nem vagyok, de egész életemben most voltam először igazán szabad. Nem gyűlöltek csak azért, mert élek.

Aimes szavai őszintének tűntek, és ahogy Albine a szemébe nézett, nem látott benne mást, mint megbánást.
– Igazad van – folytatta a férfi halkan. – Hazudtam neked, és mindenki másnak is, és tudom, hogy nem tehetem meg nem történtté. De nem azért tettem, hogy fájdalmat okozzak. Pont ellenkezőleg. Azért tettem, hogy ne kelljen úgy rám nézned, mint ahogy most teszed. Mert minden, amit mondtam arról, hogy érzek irántad, igaz.

​– Azon a napon, amikor először csókoltál meg, tudtad, hogy ki vagy?
Albine halk szavai Aimesbe fojtották a szót. Csak nézte az előtte guggoló lányt, és figyelte, ahogy az arcán megjelenik a szomorúság.
– Válaszolj!
– Igen – felelte végül Aimes. – Tudtam.
– És amikor Rhydianről beszéltem, akkor…
– Nem! Azt nem tudtam, esküszöm – vágott Albine szavába a férfi.

A lány csak bólintott, aztán felállt, és sarkon fordult.
– Tudom, hogy érzel valamit irántam – szólalt meg Aimes, mire Albine megtorpant. – Te magad mondtad, és én nem változtam. Csak a nevem más.
– Csak a neved más? – csattant fel a lány. – Ostoba vagy, ha azt hiszed, semmi nem változott.
– Azért ítélsz el, mert azt hiszed, hogy ezt kell tenned, pedig tudod jól, hogy jó ember vagyok.

– Jó ember? Fogalmad sincs, milyen egy jó ember. Te csak hazudni tudsz és csalódást okozni. És még csodálkozol, hogy sokan gyűlölnek téged… Tudod, most már értem, miért akart valaki holtan látni. Talán szívességet kellett volna tennünk neki, és otthagyni téged azon a rohadt helyen.
Albine mellkasa ingerülten emelkedett és süllyedt, ahogy szavai után dühödten meredt a fához kötözött férfire.
– Sajnálom, hogy így érzed – szólalt meg végül Aimes. – Biztos pokolian fájhat, hogy rájöttél, nem minden kancellársarj velejéig romlott…

De Albine már nem figyelt a férfire, hanem ideges léptekkel becsörtetett a fák közé. Idegesítette ez az egész helyzet. Az elmúlt néhány napban igyekezett minden lehetőségét elkerülni annak, hogy kettesben legyenek. Vagy akár azt, hogy beszélnie kelljen vele. De tudta, hogy nem húzhatja örökké.

Aztán megdermedt. Azt érezte, hogy kíváncsi szemek figyelik minden mozdulatát. A sötétben azonban csak a fák körvonalait látta, amelyek vészjóslóan magasodtak fölé. A következő pillanatban egy közeli bokor megrezzent, amitől Albine szíve még hangosabban dübörgött, mint eddig. Óvatos léptekkel indult vissza a többiek felé, miközben szemével a környezetét pásztázta.

– Mal! – rázta meg a barátja vállát, amikor visszaért a kis tisztásra. A fekete férfi fáradt szemével hunyorítva pillantott fel rá. – Mal, ébredj! Valaki van itt.
Jamal az egyik pillanatban még félálomban feküdt a tűzrakás mellett, a következőben már teljesen éberen pattant fel fekvőhelyéről.
– Láttál valakit?

– Azt hiszem – bólintott a lány, majd Jamallal az oldalán az idegen keresésére indultak. A legrosszabb dolgok jártak a fejükben. Mi van, ha egy felderítő az, vagy akár egy katona? Lehet, már le is adta az információt, hol találják őket, vagy épp lesben vár rájuk kivont fegyverrel a kezében.

Néhány perce már a fák között sétáltak, amikor a közelükben egy újabb bokor felől hallottak ismeretlen zajokat. Jamal és Albine egymásra néztek, majd halk léptekkel közelítették meg a bokrot, amely mögött követőjük bujkált. Albine szívverése felgyorsult, ahogy egyre közelebb értek hozzá. Mikor odaértek, Jamal biccentett, és egyszerre léptek a bokor mellé, pisztolyukat az idegenre szegezve. Egy ijedt, szürke szempár tekintett vissza rájuk.

– Cormac? – szólalt meg döbbenten Jamal, miközben mindketten leengedték a fegyvert. – Milyen csempész vagy te? Szörnyen lopakodsz.
– Mi a fenét keresel itt? – kérdezte Albine, mire a fiatal fiú felvonta a vállát.
– Jönni akartam. Mindig otthagytok.
– Igen, mert biztonságosabb ott, mint itt, kishaver – mondta Jamal.
– Matthias mellett biztonságosabb – vágta rá a fiú.
– Matthias nem tud megvédeni, ha rajtunk ütnek, és lelőnek – csattant fel Albine, mire Cormac nyelt egyet. – Gyere! – ragadta vállon a lány a fiút, majd elvezette a tisztásra.

– Mi legyen vele? – bökött Albine a fejével a tűz maradványai mellett üldögélő Cormac felé. Mellette Jamal és Matthias állt. Egyiknek tanácstalan, a másiknak dühös arckifejezés ült az arcán.

Miután a fiút tegnap éjjel megtalálták és a tisztásra hozták, félve ébresztették fel Matthiast. A férfi alapból elég forrófejű volt, ha fogadott fiáról volt szó, pedig nem ismert megbánást. Kérdés nélkül szólt vagy ütött, ha valaki bántotta Cormacet. De ugyanilyen vehemenciával tartotta távol a fiút is a bajtól, aki maga is félt egy kicsit a férfitól.

Amikor ők ketten találkoztak, még fogalmuk sem volt, hogy néhány hónap alatt milyen szoros kötelék fog kialakulni köztük. Matthias kérdés nélkül a háta mögött hagyta a frontot, amikor a gyerekekből álló szakaszát a biztos halálba küldték. Az első napon pedig, amikor végre egy városba érkezett, egy árva fiú ki akarta rabolni. Matthias magához vette őt, és azóta apaként és fiúként szerették a másikat. Olyasmit találtak meg egymásban, amit elveszítettek.

– Nem tud megmaradni egy helyben – szűrte a fogai között Matthias, ahogy a fiatal fiút méregette.
– Jó, hát azért azt tőled tanulta – felelte Jamal, mire az idősebb férfi szikrákat szóró szemmel pillantott vissza rá. – Tudod, hogy igazam van. Már amúgy is mindegy, nem? Most már tényleg nagyobb biztonságban van velünk, mint egyedül.
Matthias mérlegelte Jamal szavait, majd mérgesen bólintott egyet.

– Cormac! – szólt hangosan a fiúra, mire az összerezzent és talpra ugrott. – Ha öt méternél távolabb mész tőlem, vissza se gyere! – A fiú csak egy bólintással felelt. – Menjünk tovább!

Az öt főre duzzadt kis társaság előbb gondosan eltüntette a nyomait, csak azután indultak tovább. Olyan területen jártak már, ahol tapasztalataik alapján kevesebb felderítőre vagy katonára bukkanhatnak, de még így is aggódva lépdeltek egymás mögött a kis ösvényen.

***

A napok csak teltek szakadatlanul, és ők minden egyes nap közelebb értek a célhoz. Azóta a hat nap óta, amióta Cormac is velük volt, nem találkoztak se felderítőkkel, sem katonákkal, de még másik menekültcsoporttal sem futottak össze, ami egyszerre töltötte el őket megnyugvással és némi aggodalommal.
Előfordult már, hogy a meneküléssel töltött évek alatt másik csoporttal találkoztak. Főleg, amikor hosszabb útra indultak. De a szokatlanul nagy csend néha már nyomasztó volt.

Minden nap hajnalban indultak, szinte egész nap szótlanul meneteltek, éjszakára pedig biztonságos helyet kerestek. Váltásban őrködtek, hogy a legapróbb mozgást is azonnal észrevegyék. Ráadásul még a fogolyként megkötözött Aimes Emersonra is gondolniuk kellett.
Kimerítő napok álltak a hátuk mögött, de nem adták fel. Minden nap egyre közelebb értek a menekülttábor felé, amely a megnyugvást jelentette volna számukra. Már ha igazak voltak a pletykák.

A tizenegyedik nap reggelén úgy ébredtek fel, hogy tudták, aznap elérik a menekülttábor feltételezett helyét. Szótlanul ballagtak egymás után, de gondolataik ugyanazon jártak. Egyszerre féltek és aggódtak, ugyanakkor reménykedve tették meg mindig a következő lépést. Olyan régóta menekültek már. Egy olyan hely jelentette volna számukra a megnyugvást, ahol letelepedhetnek. A faház ugyan két hosszú éven át jelentette az otthonukat, de a katonák egyre közelebb és közelebb jutottak hozzájuk. Mind tudták, hogy nem maradhatnak ott sokáig. Ezért akaratlanul is nagyobbat dobbant a szívük a kelleténél, amikor megpillantották a farengeteg végét.

– Biztos jó helyen vagyunk? – szólalt meg Jamal, amikor odaértek. Az erdőnek ugyanis még nem volt vége. Az ösvényük pusztán egy hatalmas tisztásba torkollt.
– Persze, hogy jó helyen vagyunk – felelte Matthias, miközben a távoli fák közti félhomályt tanulmányozta.
– Talán csak a menekülttábor van rossz helyen – mondta egy vigyor kíséretében Cormac, mire csak elítélő pillantásokat kapott válaszul. – Bocsi…

– Körbe kéne nézni. Lehet, hogy jó helyen vagyunk, csak el van rejtve a bejárat – mondta Albine, mire Matthias csak megrázta a fejét.
– Rossz előérzetem van.
– Ugyan már, ezen az egész rohadt környéken nincs senki – vágta rá dühösen Jamal, majd belerúgott egy mellette álló fa törzsébe.
– Pontosan – helyeselt Cormac. – Úgyhogy én tüzet gyújtok, ti meg vadásszatok le valamit, mert éhen halok – mondta, miközben gondolkodás nélkül kilépett a fák közül.

– Cormac! – kiáltott utána Albine, a következő pillanatban pedig utánarohant. De már túl késő volt. A tisztás másik végéről egy jól irányzott lövéssel szíven találták a fiatal fiút…

– Neee! – sikoltott fel a lány, majd könnyáztatta arccal a fiú teste mellé zuhant a földre.
Matthias hátratántorodott, és a sokktól mozdulatlanná merevedve bámulta fogadott fia élettelen testét.
A tisztás másik végéről katonák rohantak feléjük kivont fegyverzettel, lövésre készen. Jamal Albine-ért indult volna, de az egyik katona épp a fiú mellett magába roskadó lányt vette célba.

Ekkor Aimes kirontott Jamal mellett a fák közül, és testével visszalökte a fekete fiút a fák takarásába.
– A nevem Aimes Emerson! – kiabálta, mire a katonák értetlenül torpantak meg. – Emerson, értik? Ő pedig… – Aimes a Cormac teste mellett zokogó lány alakjára pillantott. Tudta jól, hogy csak egyetlen lehetősége van, hogy ne lőjék le őt azonnal. – Ő itt Albine Ashmore.

– Jól van, uram? – sietett az egyik katona Aimes elé, mire az bólintott. Egy óvatos pillantást vetett a fák közé, de a két férfit már sehol sem látta.
– Igen. Csak hárman voltunk – mondta halkan, miközben a katona kioldotta a férfi kezét hátrafeszítő kötelet.
Egy másik katona közben felráncigálta a sokktól ziháló Albine-t Cormac teste mellől.
– Albine Ashmore! Letartóztatom Rhydian Cortez meggyilkolásáért, és a haza elárulásáért!