Üldözöttek hazája 2. – 16. Egyszer fent, máskor lent..

Albine töprengve bámult bele az előtte elterülő, mély szakadékba. Olyan magasan voltak, hogy látta a fák tetejét, és ahogy lengedeztek a gyenge szélben, mintha csak lassú táncot lejtettek volna odalent. Fogalma sem volt róla, mióta álldogálhatott ott egymagában. Jó ideje már, hogy nem érzékelte az idő múlását. A napok csak teltek és teltek, és ő nem nagyon szólt senkihez sem. Éjjelente pedig magányosan rótta az erdőt, és úgy tett, mint akinek az egyetlen dolga az, hogy vigyázza a többiek biztonságát. Valójában azonban, még ha magának is nehezen vallotta be, csak el akarta kerülni vele maradt társai pillantásait. Húga szomorú szeme minden nap kínozta, és bár nagyon igyekezett, hogy ezt senki se lássa rajta, de az apja halálával, valami végleg eltört benne.

​Még csak fel sem pillantott, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik hozzá. Megismerte a léptek hangját, és még a szeme se rebbent, ahogy Emerson lassan odasétált hozzá. Nem akart beszélni a férfivel – mint ahogy senki mással sem –, de tudta jól, hogy a kancellár nem azért kereste meg, hogy együtt nézzék a lélegzetelállító tájat. Túl jól ismerte már ehhez. Úgyhogy nem érte váratlanul, amikor néhány percnyi hallgatás után, a férfi végül mégis megszólalt:
– Tovább kellene mennünk – mondta halkan, de ő meg sem moccant. – Nézze, a terv az volt, hogy itt várunk rájuk, de ha nem bukkannak fel, akkor tovább megyünk. Egy hete el kellett volna indulnunk innen, és ezt ők is tudják. Nem fognak idejönni, hanem tovább mennek, ahogy megbeszéltük.
Albine pontosan tudta, hogy a kancellárnak igaza van. Ez volt a terv, és a tervek azért vannak, hogy ragaszkodjunk hozzájuk, ha sikerrel akarunk járni. De közben, valami mégis késlekedésre késztette őt. Úgyhogy csak lassan kifújta a mellkasát szorító levegőt.

​– Maradunk – jelentette ki, Emerson pedig az égnek emelte a tekintetét, mintha onnan remélne támogatást. Nem bírta elviselni tovább a tétlenséget.
– Ugyan már, Albine, ők sem ostobák. Tudják jól, hogy mi a helyzet, úgyhogy nem fognak kockáztatni azzal, hogy erre kerüljenek, miközben tudják, hogy már lehet nem is vagyunk itt. Nem fognak erre keresni minket, hanem tovább mennek a határ felé. Lehet, hogy már rég ott vannak, mi meg itt várjuk őket feleslegesen, pláne akkor hogyha… – Emerson elharapta a mondatot, és lehajtotta a fejét. Nem akarta kimondani, még akkor sem, ha mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy meglehet, társaik azért késlekednek, mert nem jártak sikerrel. Vagy mert meghaltak.
– Ide jönnek – mondta aztán halkan Albine, saját magát is győzködve erről. A reménykedő várakozás még mindig egy fokkal jobb volt, mint beismerni, hogy soha többet nem látják őket újra. Neki pedig erre volt szüksége. Kapaszkodni akart valamibe, mindegy mibe kerül.
A kancellár megdörzsölte a homlokát, majd lassan megrázta a fejét. Egyre nehezebben viselte, hogy mindenben kompromisszumot kell kötnie a lánnyal, de végül kihúzta magát.
– Maradjunk még két napig, de értse meg, hogy nem várhatunk itt örökké.

​– Igen, tudom – hajtotta le a fejét Albine, és ahogy a férfi arra a bánatos arcra pillantott, akaratlanul is elszorult a torka. A kompromisszumkötésnél már csak az idegesítette jobban, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, megkedvelte a lányt. Vagy legalábbis, jobban megértette őt.
Több mint két hét telt el azóta, hogy Kieran meghalt, és azóta a nap óta valami végérvényesen megváltozott. Más érzés tudni, hogy egy szörnyű dolog bármikor bekövetkezhet, mint szembesülni azzal, hogy megtörtént, amitől valaki a legjobban félt. Emerson próbált segíteni a magukra maradt Ashmore lányoknak, már csak Aimes miatt is. Valahol mélyen, talán maga miatt is. Pontosan tudta, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, aki mindennél fontosabb volt. Azon a napon, ő maga ásta meg az idős férfi sírját, és azóta a nap óta érezte a föld szagát a kezén. Nem volt képes elfelejteni azt. Mint ahogy nem volt képes elfelejteni Albine könnyeit sem, amik átáztatták a ruháját, ahogy a karjában zokogott. Azon a reggelen sírt a lány utoljára. És nem ő volt az egyetlen, akinek feltűnt, Albine mennyire megkeményítette a szívét azóta.

​– A húga aggódik magáért – kezdte halkan, lopva a mellette álló arcára pillantva, de Albine nem felelt. Csak bámult továbbra is maga elé, mintha ezzel elkerülhetné, hogy tovább kelljen társalogniuk. – Tudja maga is, hogy ez így nem mehet tovább. Alig eszik, alig alszik, és állandóan talpon van. Nem ártana néha kicsit pihennie.
– Jól vagyok…
– Nem, Albine, maga nincs jól – ellenkezett, majd látva a lány arcára kiülő fájdalmat, nyugodtabb hangnemre váltott. – Tudom, hogy most úgy érzi, hogy meg kell mutatnia a világnak, hogy milyen erős. Hogy semmi nem győzheti le. Ez csak maga szerint bátorság, de az igazság az, hogy ez csak menekülés. De vannak dolgok, amik elől hiába menekül.
Albine lehajtotta a fejét a férfi szavait hallgatva. Amikor Nova születése után az édesanyja meghalt, úgy érezte, hogy összeomlott az egész világa. Az apja segítette át a gyászon, és tisztán emlékezett, amikor az apja a temetésen megszorította a kezét, és azt mondta neki, hogy bármi történjék is, ő mindig vele marad. De most már őt is elveszítette, és fogalma sem volt, hogyan tovább.

​– Még nem vagyok kész – nyögte aztán halkan, és elszorult a torka.
– Mire nincs kész?
– Hogy fájjon – suttogta, és láthatóan kereste a szavakat. – Még nem lehet, én csak… Nem omolhatok össze teljesen… Nem tudnám egyedül végigcsinálni.
– Csak azt felejti el mindig, hogy nincs egyedül – hallotta maga mellől a kancellár mély hangját, aztán érezte, ahogy az biztatóan megszorítja a karját. Emerson mondani akart még valamit, de végül csak egy utolsó, hosszú pillantást vetett még a fák felé, mielőtt magára hagyta volna Albine-t.

​Mielőtt bevetette volna magát a fák közé, hogy visszasiessen a táborhelyükre, még utoljára végignézett a lány alakján. Bár törékenynek látta, akit egy gyenge szellő is képes lenne lefújni a szakadék széléről, de igazából fogalma sem volt, honnan volt benne ennyi erő és kitartás. És hogy mindannak ellenére, ami történt, hogyan képes még mindig reménykedni, mikor ő maga már régen feladta.

*

​Albine az ujja hegyével idegesen rajzolgatott a földbe, ahogy az egyik, ösvény közeli bokor mellett üldögélt egymagában. Szinte egy szempillantás alatt eltelt az a két nap, amit a kancellár adott még nekik, mielőtt folytatniuk kellene az útjukat, de nem érezte még késznek magát a továbbindulásra. Fogalma sem volt, miért késlekednek a barátai, és bár próbált a lehető legpozitívabban gondolkodni, minden nappal kevésbé érezte azt, hogy újra láthatja majd őket. Hiszen már rég oda kellett volna érniük a megbeszélt találkozópontra. És habár Emerson szerint társai valószínűleg a menekülttábort célozták meg, mikor rájöttek, hogy nem érnének már hozzájuk időben, ő pontosan tudta, hogy ez nem így lesz. Ismerte már Jamalt, és tudta jól, hogy bármi is lesz, bármekkora kerülőt is jelent majd, ott fogják őket keresni először.
Aztán ahogy ujjával egy újabb kört kezdett rajzolni a puha földbe, egyszer csak megdermedt a sötétben. Hirtelen furcsa hangra lett figyelmes a közelből. Lábak halk motoszkálását hallotta meg az egyik közeli bokor felől. Nyugtalanul fészkelődött még egy kicsit, és igyekezett csillapítani dübörgő szívverését. Hiszen csak egy állat volt. Mi más lehetett volna? – próbálta nyugtatni magát. Az idegei már amúgy is pattanásig feszültek, ezért amikor a következő pillanatban felé futó lábak dübörgését hallotta meg, a szíve kihagyott egy ütemet.

​Talpra ugrott, és botladozva kezdett szaladni a sűrű fák között. Ruhájába beleakadtak a gallyak, és úgy érezte, azok is csak hátráltatják. Rohanni akart, futni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott. De akármilyen szaporán is szedte a lábát, úgy érezte, valaki szorosan a nyomában halad, és nem tudja lerázni. Próbált hátrafordulni, hogy legalább felmérhesse azt, aki követi, de a sötétben csak üldözője alakját tudta kivenni. Búvóhelyet akart keresni magának, de nem volt képes rá. Sosem érzett még ilyet. Fojtogatta a kétségbeesés, és hallotta, ahogy a követője egyre közelebb és közelebb ér hozzá. Tudta, hogy csak egy lehetősége van. Fel kell vennie a harcot, ám mielőtt felkészíthette volna magát, üldözője szoros karjával magához rántotta. Ijedten kezdte püfölni a köré záródó karokat, és szinte már fuldokolni kezdett szapora lélegzetétől.
– Albine!
Tompán, fülében dübörgő szívverésén át hallotta meg saját nevét, és fogalma sem volt honnan jött a hang. Továbbra is elszántan harcolt a támadójával.

​– Albine! – Hallotta meg újra a hangot, majd ahogy lassan az idegen arcára pillantott, összecsuklottak a lábai. – Én vagyok…
Aimes kék szemei aggódva vetődtek rá, majd amikor a férfi megérezte, ahogy Albine-ból kifut minden erő, erősen megtartotta őt, hogy ne zuhanjon a földre.
– Itt vagy – motyogta, mintha maga sem hinné el, és újra és újra döbbenten tekintett rá Aimes ismerős vonásaira. – A többiek?
Ám nem volt szükség válaszra, mert a következő pillanatban Liya jelent meg mellettük, és beleütött a férfi vállába, rosszalló arckifejezéssel az arcán.

​– Mondtam, hogy halálra fogod rémíteni, te nagyon hülye – csóválta a fejét, majd Albine-ra vigyorgott. Aztán Jamal is felbukkant mellettük, mellette pedig Emeline sápadt arca jelent meg.
– Sikerült… Nem hiszem el, hogy komolyan sikerült – suttogta Albine maga elé, és szinte alig hitte el, de dübörgő szívverése lassan megnyugodott. Szorosan magához ölelte előbb Aimest, majd Jamalt és Liyát, aztán Emeline felé fordult, aki bágyadt mosollyal az arcán figyelte őt.

​Albine mondani akart neki valamit, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Hogy örül, hogy újra látja? Ez nyilvánvalóan hazugság lenne, hiszen ettől a helyzettől, ami újra összehozta őket, minden volt, csak boldog nem. Mondja azt, hogy sajnálja, hogy miatta került ebbe a helyzetbe? Ez legalább igazság lett volna. De mielőtt akár egy szót is szólhatott volna, Emeline megelőzte őt.
– Köszönöm – mondta halkan, és arcáról nem tűnt el az a fáradt mosoly.
– Örülök, hogy épségben vagy – préselte ki magából végül Albine, majd egy röpke pillanatra elgondolkodott, ahogy végignézett barátain. – Hogy mind épségben vagyok.
– Hát, ahogy vesszük, viszont nem ártana, ha anya ránézne – bökött Liya a fejével Emeline felé. – Csak a biztonság kedvéért – tette hozzá, majd a két lány Jamal kíséretében elindult az ösvényen, amerre a táborhelyüket sejtették.

​– Beteg? – fordult Albine Aimes felé, aki összehúzott szemmel meredt a többiek után.
– Nem – rázta meg lehajtott fejét, majd egy határozott rántással megigazította a táskáját, mielőtt hosszú léptekkel a társai után indult volna. – Terhes…
Aimes egyetlen szava után Albine szíve kihagyott egy ütemet. Döbbenten nézett a férfi távolodó alakjára, és az egyetlen, amire gondolni tudott, a húga volt.

​Nova épp Diyanával beszélgetett, és azt próbálták kitalálni, hogy vajon van-e még elég tartalékuk néhány napra, amikor az idősebb nő tekintete elvándorolt az arcáról, és döbbent ábrázattal bámult el a lány válla felett. Nagyokat pislogva meredt egy pontra a tisztás szélén, és Nova nem értette mi történt, egészen addig a pontig, amíg kíváncsisága nem győzedelmeskedett, és oda nem fordult. Minden gondolat kifutott a fejéből egy pillanat alatt, ahogy megpillantotta a fák mellől rájuk mosolygó szerelmét. Hatalmasat dobbant a szíve, majd lábai szinte maguktól megindultak, és Jamal karjába vetette magát.

​Szinte el se hitte, hogy újra látja a férfit. Hogy megölelheti. Hogy megcsókolhatja. Hogy újra ott van vele. Könnyáztatta szemmel nézett fel szerelme arcára, aki továbbra is csak mosolyogva nézte őt, mintha még ő maga sem fogta volna fel teljesen, hogy valóban visszatértek. Aztán Nova kibontakozott Jamal öleléséből, és a férfi szorosan magához ölelte az édesanyját is. Az idő közben megjelenő Liya is egy öleléssel köszöntötte a többieket. Annyira furcsa volt a helyzet. Olyan rég látták egymást utoljára, és szinte már le is mondtak a viszontlátásról, amikor a sors újra összeterelte őket.
– Emeline! – hangzott fel aztán Emerson mély hangja, aki csak akkor látta meg az érkezőket, mikor egy adag tűzifával visszatért a tisztásra. Kiejtette a kezéből az összegyűjtött fadarabokat, majd néhány hosszú lépéssel máris a szőke lány mellett termett, és magához húzta.

​Néhány pillanatig szorosan tartotta a lány törékeny testét, aztán értetlen arckifejezéssel tolta el magától. Végignézett Emeline alakján, majd tekintetével megállapodott a lány gömbölyödő hasán.
– Te…? – nyögte alig hallhatóan, ahogy rájött, fogadott lánya várandós. Fogalma sem volt honnan, de egy szörnyű gondolat állt össze a fejében. Amióta megtudta, mit tett Rhydian Cortez Albine-nal, és amióta tudta, hogy Cortez elfogta a lányát, akaratlanul sem tudott kiverni a gondolatai közül egy gyötrelmes képet. Mert ha Rhydian képes volt olyan szörnyűségre, akkor akár az apja is az lehet. – Ugye nem? Ugye nem Cortez?
– Nem – rázta meg Emeline azonnal a fejét, majd óvatosan végigsimított a pocakján. – Juliantől van.
Emerson bár megkönnyebbült, mégsem tudott feltétlenül örülni ennek a helyzetnek. Hiszen a lánya mégiscsak terhes, és ők nincsenek biztonságban. Ráadásul pont attól az embertől vár gyereket, aki majdnem megölte a fiát. De aztán mielőtt bármit is mondhatott volna, Liya lépett hozzájuk az anyjával, hogy Diyana megvizsgálhassa a lányt, és nem akart láb alatt lenni, úgyhogy magukra hagyta őket.

​Nova, aki addig szótlanul figyelte az eseményeket, szinte alig hallhatóan szólalt meg újra.
– Terhes? – kérdezte csak úgy magától, de hangja nem kerülte el a mellette álldogáló Jamal figyelmét. Elszorult a torka, ha arra gondolt, mit érezhet most a lány. Neki is épp eléggé fájt. Fogalma sem volt mit mondhatna neki, amivel enyhíthetné a fájdalmát, ezért csak megfogta apró kezét, és gyengéden megszorította azt.
– Hoztam neked valamit – váltott aztán halkan témát a férfi, majd előhúzott a zsebéből egy apró tárgyat.
– Mi az? – vonta össze Nova a szemöldökét kíváncsian, Jamal pedig elmosolyodott.

​– Hát, rendes gyűrűt nem tudok adni, de… Ezt én faragtam neked – húzta fel egy óvatos mozdulattal a lány ujjára a fából faragott gyűrűt, majd Nova könnyes szemébe pillantott. – Mert hát milyen menyasszony lennél gyűrű nélkül?
– Azt hittem, azt már elfelejtetted – vallotta be halkan Nova, ahogy az ujjára húzott fagyűrűt nézte, mire Jamal rosszallóan felmordult.
– Tetszik?
– Tökéletes – mosolyodott el a lány, majd csókot lehelt a férfi ajkára, ahogy hozzábújt.
– Kérdezhetek valamit? – Nova csak egy óvatos bólintással felelt a kérdésre. – Hol van Kieran?

​Viszonylag nyugodtan telt el az az éjszaka. Ritkán tudtak bárminek is feltétel nélkül örülni, de a viszontlátás pillanata legalább olyan volt, és mindannyiuknak szüksége volt arra a boldogságra. Hiszen végre újra együtt voltak, még ha nem is igazán mind. Kieran halála a visszatérők számára is felért egy mellbevágással. De akármi is történt, nem késlekedhettek tovább. Ezért még az éjszaka folyamán készülődni kezdtek, hogy amint felkel a Nap, továbbindulhassanak. Együtt.

​– Segítsek? – lépett Aimes Albine mellé, aki épp a táskájába próbált beleerőltetni néhány dolgot több-kevesebb sikerrel.
– Megoldom – felelte Albine, ahogy egy újabb rántással behúzta a táskát, majd felegyenesedett. – Inkább segíts Emeline-nek.
Aimes elnézett a lány felé, de az éppen Diyanával beszélgetett. Nem igazán szorult segítségre, és még ha úgy is lett volna, kételkedett abban, hogy ő lenne a megfelelő ember erre.
– Neki nincs rám szüksége – fújta ki a levegőt lassan. Julianre lenne szüksége – tette hozzá gondolatban, és ökölbe szorult a keze.
– Miért vagy rá ennyire dühös?
– Nem vagyok dühös. Ez nem düh – ellenkezett Aimes, de aztán beleegyezően felsóhajtott. – Na jó, egy kicsit tényleg dühös vagyok, de nem azért, mert gyereket vár, hanem mert… Mert Julian gyerekét.
– Ne tedd ezt vele – hajtotta le a fejét Albine. – És magaddal se.
Albine pontosan emlékezett még mennyire fájt neki, miután Nova babája elment. És hogy mennyire mardosta a bűntudat, még mindig, amiért nem volt képes elfogadni a dolgot. Pedig az a gyerek mindannyiuk életének kitörölhetetlen része volt, és örökre az marad.

​– Én nem akarok dühös lenni rá, csak… Hozzá kell szoknom – lépett hozzá közelebb Aimes, majd az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. – Úgy érzem, mindenkit cserbenhagyok. Sajnálom, hogy nem volt melletted, amikor Kieran…
– Nem akarok erről beszélni – vágott közbe Albine. – Még nem.
– Jó, de én itt leszek, ha mégis – mosolyodott el a férfi. – Nem hagylak magadra többé. Soha többé.
Aztán lassan Albine arcához hajolt, és óvatosan csókot lehelt az ajkára. Miután pedig elváltak, Albine a férfi nyakába fúrta az arcát, és hagyta, hogy Aimes erős karjával szorosan átölelje őt. Fogalma sem volt, meddig maradtak úgy. Talán csak pár pillanatra, talán percekig, talán órákig. De Albine hosszú napok óta először tudta csillapítani a szívén ülő szomorú fájdalmat.
– Tudnál segíteni egy kicsit, Rómeó? – hallották meg aztán Liya hangját, aki nem messze tőlük álldogált, és az egyik táskával küzdött. Vonakodva húzódtak el egymástól, aztán Aimes a fekete lány felé indult.

​Albine-nak fogalma sem volt, mikor lépett mellé a kancellár, de amikor oldalra pillantott, Emerson már mellette álldogált, és a fiát nézte. Albine még mindig nem tudta, mennyire avatta be a férfi Aimest a dolgokba. Vagy, hogy ő mennyire rakta össze magában az információkat. De még mindig zavarta, ha arra gondolt, hogy Emerson bele akar mászni valamibe, amiből aztán vesztesen jön ki, és akkor Aimes… Magának is nehezen vallotta be, de igazából saját maga miatt is aggódott. Nem tudta, képes lenne-e Aimes mellett állni, miközben a saját maga támasza is alig bírt lenni.
– Kérdezhetek valamit? – pillantott lopva a kancellárra, mire az bólintott. – Meg fogják ölni ott?
Emerson mosolyra húzta a száját, de nem nézett rá. A fiát nézte továbbra is.
– Nem hinném… Túl értékes vagyok ahhoz, hogy egyszerűen csak megöljenek.
– Maga egy bukott kancellár – mutatott rá Albine, mire Emerson arcán a mosoly még szélesebbre húzódott.
– Valóban – bólintott. – Éppen ezért, én vagyok az egyetlen, aki olyasmit ajánlhat nekik, amit kénytelenek lesznek elfogadni.
– Micsodát? – kérdezte Albine kiszáradt ajkakkal.
– Azt, amire mindenki vágyik – pillantott végül rá a férfi. – Egy esélyt. Hogy megnyerjék ezt a háborút.

*

​A menekülttábor már csak pár napi járásra volt, és ez a tudat némileg motiválta a társaságot. Hiszen más úgy haladni valahova, hogy fogalma sincs az embernek, hogy mikor éri el a célját, mint tudni azt, hogy egy héten belül biztonságba juthatnak. Bár Emerson ismerte az őrjáratozó katonák útvonalát, így olyan utat kerestek, amin kisebb eséllyel üthetnek rajtuk, a férfinek igaza volt abban is, hogy előfordulhat, hogy a kancellárok, főként Cortez ráhatására, kiadhatták a parancsot új útvonalak bejárására. Két alkalommal kerültek veszélyes helyzetbe abban a pár napban, de végül egy héttel a továbbindulásuk után, elérték az egyik, preaveni katonák által nem felügyelt bejáratot.

​Hevesen dobogó szívvel léptek be a hegybe vájt barlang bejáratán. Nem igazán olyan volt az a hely, mint amilyennek elképzelték. Valami monumentálisabbat vártak egy egyszerű, koszos barlangnál, de Emerson úgy tűnt, mint aki pontosan tudja, mit csinál. Még ha többiek számára fura is volt az egész helyzet.
– Biztos benne, hogy ez az a hely? – nézett körül Liya. – Mert már nem azért, de elég elhagyatott. Mondhatni, undorítóan mocskos. Komolyan ez lenne a főhadiszállása a menekülteknek?
– Megtenne valamit, Harris kisasszony? – torpant meg Emerson, Liya pedig érdeklődő pillantást vetett rá. – Befogná?
– Be, de csak mert ilyen szépen kérte – vigyorodott rá a lány, ahogy újra körbenézett a barlangban.
– Erre! – adta ki végül az utasítást Emerson, és megindult a barlang belseje felé, ahol végül három lehetséges út közül, a jobb oldaliba tért be. A többiek pedig gondolkodás nélkül követték.

​Szótlanul lépkedtek a barlang poros földjén, és érezték, hogy folyamatosan lefelé tartanak. Le, a hegy belseje felé. Egyre sötétebb lett, ahogy egyre lejjebb értek, és néha furcsa zajok ütötték meg a fülüket. Egyedül Emerson volt az, aki kifejezéstelen arccal haladt legelöl, mutatva a többiek számára az utat. Bár Albine nem bízott maradéktalanul a kancellárban, valamiért mégis bízott abban, hogy legalább a fia és a lánya miatt, nem fogja őket csapdába csalni. És talán saját maga miatt is feleslegesen tenné azt. Próbálta megnyugtatni dübörgő szívverését, de aztán ijedten torpantak meg mindannyian, amikor hirtelen egy hang csattant fel a közelükben.

​– Gondoltam szólok, hogy ha még egy lépést tesztek, gondolkodás nélkül lepuffantunk mindenkit…
A hang, valahonnan elölről érkezett. Az alagútból. A sötétből. Albine ijedten pillantott a mellette álló Jamalra, de az csak egy hasonlóan ijedt és értetlen arckifejezéssel válaszolt. Ha eddig még kételkedtek is volna abban, hogy rossz helyen járnak, ezután már nem tették.
Albine azon gondolkodott, mit tegyenek most, amikor a következő pillanatban a hang tulajdonosa, aki addig egy falban lévő mélyedésből szemlélte őket, kiugrott rejtekhelyéről, és felegyenesedett előttük.

​Egy fiatal lány volt az, nem sokkal lehetett idősebb húsz évesnél, és sötét szemével az érkezőket figyelte. És velük ellentétben, ő egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Sőt, inkább volt érdeklődő az arckifejezése, ahogy Albine-ékat nézte. Aztán néhány társa, kivont fegyverrel a kézben lépett mögé.
– Kik vagytok? – szólalt meg újra a lány, Albine-nak pedig szüksége volt néhány pillanatra, hogy megtalálja a saját hangját.
– A nevem Albine Ashmore – lépett előre. – Ők itt a társaim, és úgy tudjuk, itt biztonságban lehetnénk.
– Vagy úgy – lépett közelebb az ismeretlen lány is, végigpásztázva tekintetével a csapatot, majd megállapodott Emerson arcán. – Hah – adott hangot megdöbbenésének.

​– Ő itt… – kezdte volna Albine, de a lány lepisszegte.
– Nem kell bemutatnod. Tudom, hogy ki ő. A bukott kancellár.
– Tényleg ezen a néven futok manapság? – szaladt magasba Emerson szemöldöke. – Ez hízelgő.
– Hát tudja, a híre megelőzte magát – vont vállat a lány. – Sokan hallottak már a kancellárról, aki áruló lett. Mondjuk abban páran kételkedtek, hogy lesz-e olyan pofátlan, hogy pont ide jön. De ne aggódjon, én örülök, hogy itt van. Mert azzal, hogy idejött, én nyertem a fogadást, úgyhogy épp most nyert nekem egy kisebb vagyont.
Emerson elmosolyodott a lány szavait hallgatva, de ahogy Albine felé pillantott, látta a szemén, hogy dühös. Mielőtt azonban bármit is válaszolhatott volna, Albine újra megszólalt.
– Akkor most mi lesz?
– Fogalmam sincs – vallotta be a lány. – Nem az én dolgom dönteni rólatok. Na gyertek! – indult meg végül a hegy belseje felé, ők pedig követték a lányt, és a felfegyverzett társait.

​Egyre beljebb haladtak, és a hegy egyre inkább föléjük magasodott. Már rég nem jutott be oda a napfény, de a járatokban elhelyezett lámpások adtak némi fényt, ami segítette a haladásukat. Albine-nak fogalma sem volt merre mentek, és meddig, de az idegen lány magabiztosan vezette őket. Otthonosan mozgott az alagútban, mintha évek óta ott élt volna, és valójában Albine ezt el tudta képzelni róla.
Miközben egyik lépést tették meg a másik után, Albine próbálta megítélni a helyzetüket. Csak hogy mindenre felkészülhessenek. De mielőtt bármi is eszébe juthatott volna, döbbenten torpant meg. A járat, ahol addig haladtak, egy hatalmas, hegybe vájt csarnokba torkollt.

​Albine szinte letaglózva nézte a helyet. Számított arra, hogy a hely – már ha egyáltalán valóban létezik –, az elég nagy lesz, de nem így képzelte azt el. Vizslató szempárok nézték őket a terem szinte minden szegletéből, idegenvezetőjük pedig egy férfihez sétált.
– Solomon! – Albine hallotta, ahogy megszólítja az ősz hajú férfit. Az érdeklődve fordult felé, majd miután a lány halkan magyarázott neki valamit, végignézett a kis csapaton. Furcsa mosoly jelent meg az arcán, ahogy őket nézte, és Albine nem tudta, hogy mégis mi járhat a fejében. Talán ostobaság volt odamenni. Talán az egész csak egy nagy csapda. Próbálta feltérképezni a helyet, és menekülési útvonalat keresni, ha rosszra fordulna a helyzet.

​De aztán a férfi lassan megindult feléjük.
– Üdvözöllek benneteket – biccentett feléjük, ahogy megállt előttük. –  Az én nevem Solomon. Én vagyok ennek a helynek a vezetője – mutatott körbe a csarnokban. – Matisse volt olyan kedves, és szólt az érkezésükről. Mint ahogy arról is volt szíves tájékoztatni, hogy egy különleges vendég is érkezett önökkel.
– Nos igen, az a lány igencsak… Hatékony – jegyezte meg Emerson, miután gondolkodott néhány pillanatig a megfelelő jelzőn. Bár szíve szerint inkább az idegesítő kategóriába sorolta volna a Matisse-nak nevezettet.
– Valóban az – bólintott Solomon, majd közelebb lépett Emersonhoz, és felé nyújtotta a kezét.

​ – Üdvözlöm, Emerson kancellár! – Emerson vonakodva fogadta el a felé nyújtott jobbot, de végül határozottan megrázta azt. – Remélem, nem veszi a szívére, ha a társaival ellentétben, Önt itt nem kezeljük szabad emberként. Legalábbis addig, amíg Greyson elnök asszony erről másként nem határoz.
A nő nevének említésére a kancellár arcizma akaratlanul is megrándult. Dharma Greyson volt Darnouth teljhatalmú vezetője hosszú évek óta már. Párszor már találkoztak, hiszen a politika akarva-akaratlanul is összehozta őket, de ezek a találkozók általában eredménytelenül zajlottak le. A nő nem volt hajlandó meghajolni mások akarata előtt, és Emerson valahol mélyen, csodálta ezért az elszántságért.

​Mielőtt azonban bármelyikük is újra megszólalhatott volna egy női hang csendült fel a közelben.
– Vincent?
Egy ötven év körüli, barna hajú nő állt nem messze tőlük, és hatalmas tágra nyílt szemmel meredt a kancellárra. Emerson érdeklődve fordult a hang irányába, majd amikor tekintete találkozott a nőével, minden vér kifutott az arcából. Mondani akart valamit, de nem jöttek szájára a szavak. Csak állt ott szótlanul, a nő ismerős tekintetét fürkészve, miközben az lassú léptekkel közelebb sétált. A kancellár látta, ahogy a nő tekintete tovább siklik, majd megállapodik valakin.
– Aimes? – kérdezte halkan, és szinte remegő hanggal ejtette ki ezt a nevet, mintha maga sem hinné el, hogy őt látja.

​Aimes a neve hallatára érdeklődve fordult az asszony felé. Szíve szinte kihagyott egy ütemet, ahogy meglátta a nőt, és azt a furcsán ismerős szempárt. Kiszáradt az ajka, ahogy kiejtette a következő szót:
– Anya?