The Torenos – A hatalom csapdájában – 9. Valami olyasmi

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam. Földbe gyökerezett lábbal álltam Damon teste felett. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy soha többé nem fogja reggelente összenyalni az arcomat, nem fogja behozni az újságot, nem rágja szét a cipőmet, nem futunk, nem labdázunk, nem tévézünk együtt. Elment. És nem fog visszajönni. Erőt vettem magamon, és felemeltem a kihűlt testét. Két utcával arrébb volt egy temető. Odavittem és eltemettem. Hazafelé azon járt az agyam, hogy történhetett ez. Abban biztos voltam, hogy valaki keresztbe tett Leónak, és azt hitte én voltam. De én nem szóltam senkinek. Fel-alá járkáltam a lakásban, amikor nagy robajjal megérkezett Trent. És akkor összeállt a kép.

– Te szemét! – rontottam neki. – Tudtam, hogy nem bírsz magaddal. A fenéket változtál te meg! Ugyanaz a meggondolatlan, önző barom vagy, mint régen. Tűnj el innen!
– Cos’hai? (Mi bajod?) Nem csináltam semmit.
– Na persze. Azért küldted el Leo találkozójának helyét és időpontját a zsaruknak az összes többi információval együtt! És azért kellett meghalnia Damonnak, mert TE nem csináltál semmit! Megmondtam, hogy nem nyúlhatsz a gépemhez!

– Hanknek adatokra volt szüksége. Én csak segíteni akartam.
– Ne gyere ezzel! Lehetne annyi eszed, hogy előre gondolkodsz. A zsaruk idióták. Minden apróságra ugranak.
– De ha elkapták volna, akkor most vége lenne az egésznek.
– Te tényleg ennyire hülye vagy? Azt hiszed, ilyen egyszerűen el lehet kapni? Leo még WC-re sem megy a testőrei nélkül. És most, hogy azt hiszi, én köptem, csak durvább lesz a helyzet.
Még egyszer kösz szépen. Nem dolgozom veled. Nincs szükségem rád. Lépj le innen, ahhoz úgy is nagyon értesz! – ordítottam, majd faképnél hagytam. Utam egyenesen a rendőrkapitányságra vezetett. Reméltem, hogy még bent találom Hank Gordont. A főbejáraton belépve minden szem rám szegeződött. Nem szóltam semmit. Céltudatosan haladtam az FBI-os ideiglenes irodája felé.

– Mondja, Hank, maguk normálisak? – vágtam rögtön a közepébe. – Hogy lehet a rendőrség ennyire alkalmatlan a munkájára?! Átgondolták egyáltalán ezt az egészet, vagy hirtelen ötlet volt lecsapni rájuk?
– Na, álljon meg a menet! Hogy beszélsz te velem? – emelte fel ő is a hangját. – És mi az, hogy csak így berontasz ide?
– Nem az volt a megállapodásban, hogy együttműködünk? – kérdeztem kicsit higgadtabban.
– De igen.
– Akkor ideje lenne egy picit bíznia bennem és abbahagyni a magánakciókat, különben engem nem lát többet és oldja meg, ahogy akarja!

– Nem így működik ez, fiatalember. Egyelőre még én vagyok a főnök!
– Rendben. Akkor viszlát és sok sikert! – indultam kifelé.
– Állj csak meg! Nem ilyen egyszerű a dolog. Nekem is vannak feletteseim, és eredményeket követelnek. Nem ülhetek ölbe tett kézzel.
– De igazán átgondolhatná, hogy mit tesz! Ezzel az akcióval most engem sodort bajba. Az apám azt hiszi, hogy besúgó vagyok. Maga szerint csak úgy simán visszavesz, és megbízik bennem? Mert én erősen kétlem.
– Igazad van. Sajnálom. De annyira el akarjuk kapni – szorította ökölbe a kezét -, hogy muszáj minden lehetőséget megragadni. Hogy fogsz újra beépülni?
– Még nem tudom – sóhajtottam. – Majd kitalálok valamit. Most viszont megyek. Majd jelentkezem.

Mire hazaértem, Trentnek hűlt helye sem volt. Teljesen felszívódott. Nem is bántam. Elegem volt belőle. Mindig csak a bajt hozta rám, holott ő volt a huszonegy éves érett felnőtt, én meg a tizenhét éves kamasz. Úgy tűnik, valahogy felcserélődtek a szerepek.
Gyorsan letusoltam, és ágyba bújtam. Minden próbálkozás ellenére sem sikerült elaludnom.
Egyfolytában azon agyaltam, hogy mit kellene tennem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy suli előtt meglátogatom Leót. Még nem tudtam, mit fogok mondani neki.
Fél öt előtt indultam el a lakásból és 5:20-ra oda is értem. Az épületbe belépve a portás állított meg. – Hova-hova ilyen korán? – kérdezte karikás szemekkel.
– Az apámhoz jöttem.
– Igen? És ki vagy te? – Na, ez is régóta dolgozhat itt, gondoltam magamban.
– Preston Toreno – mutatkoztam be. – Kérem, szóljon fel az apámnak! Mondja meg, hogy nagyon sürgős!

A fickó felkapta a telefont és tárcsázni kezdett. Jó sokáig csörgött, mire felvette.
– Elnézést, uram a zavarásért! A fia kérte, hogy ébresszem fel. Azt mondja, hogy sürgős. Nem, uram. Igen uram. Persze. Rendben. – Ezzel letette a kagylót, és biccentett, hogy mehetek.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg felértem az emeletre. Még mindig nem tudtam, mit mondjak neki. Ennek ellenére bátran nyomtam le a szobája ajtajának kilincsét.
– Gyere csak, foglalj helyet! – invitált beljebb. – Minek köszönhetem ezt a hajnali látogatást?

– Megkaptam az üzeneted.
– Helyes – bólogatott. – Mondtam, hogy velem nem lehet játszadozni.
– Megértettem – hajtottam le a fejem. – Most mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz? Megtanultad a leckét. Minden marad a régiben.
– Csak így simán megbízol bennem? – kérdeztem meglepetten.
– Nem. Egyáltalán nem bízom benned. De kellesz nekem. És tudom jól, hogy a barátaid életét már nem fogod kockáztatni. Ne vero? (Nem igaz?)

– Egyébként egy nagyon jó kis üzlettől fosztottál meg. Andre Salzarulo kitűnő üzletember. De úgy elijesztetted a kis magánszámoddal, hogy elállt minden korábbi megállapodástól. Ráadásul kezdi lerombolni a hírnevemet. Gyorsan terjednek a hírek. Ezekért még mind kárpótolni fogsz!
– Signorsì, Capo di tutti capo! (Igenis, Főnökök főnöke!)
– Jaj, fiam. Ez nem a maffia. Nem vagyok én keresztapa! Hagyd ezt a Capo di tutti capo –t!

– Bocs, de teljesen úgy viselkedsz.
– Fontos szerepet töltök be az üzleti életben. Ennyi.
– Ha te mondod! – húztam fel a vállam. – És hogy gondoltad a kárpótlást?
– Egyelőre maradsz a hackerem. Aztán majd meglátjuk hogyan tovább.
– Per me è lo stesso. (Nekem mindegy.) Majd hívj, ha van valami. Most suliba kell mennem – álltam fel.

– Rendben. Te meg kerüld el a rendőröket. Ja, és ne lepődj meg, ha követnek! Az én embereim.
– Kémkedni fogsz utánam?
– Valami olyasmi.