The Torenos – A hatalom csapdájában – 22. Készen állok

Miután picit lecsendesedett a környék és újra szabad lett a városba vezető út, elindultunk a barátaimmal. Természetesen megint a csomagtartóban utaztam, de addigra már egészen hozzászoktam a gondolathoz. Több helyen is igazoltattak a zsaruk, de valaki odafentről ideiglenesen a mi oldalunkra állt. Hallottam, ahogy lányok azon paráznak, nehogy minket is megállítsanak, de sikerült eljutnunk a tervük utolsó állomásához.

Raquel nővérének volt egy lakása, amit nem igazán használt. Így kölcsönvettük egy rövid időre. Furcsálltam, hogy Rocky is részese a mentőcsapatnak, különösen, hogy ennyi mindent magára vállalt.

Végre lezuhanyozhattam és tisztaruhába bújhattam. Készítettek nekem vacsorát, de egy falat se ment le a torkomon. Próbáltak belém erőszakolni egy keveset, de én egyre csak azt hajtottam, hogy Trenthez akarok menni.
– Preston, ahhoz már késő van – csitított Raquel.
– És különben is rendőrök őrzik a kórtermét. Ha odamész, elkapnak – tette hozzá Ephram.
– Engem már az sem érdekel! – csaptam az asztalra. – Elegem van ez egész rohadt életemből!
– Hé! – Zoe megfogta az állam, és maga felé fordította a fejem. – Ezt már megbeszéltük, nem? Próbálj meg egy kicsit pihenni! Holnap kitaláljuk, hogyan tovább.

Akárhogyan is próbáltam, egyszerűen nem jött álom a szememre. Forgolódtam összevissza, számoltam a kerítést ugráló bárányokat, de végül feladtam. Kimásztam az ágyból, és elterültem a kanapén. Bekapcsoltam a tévét, és döbbentem tapasztaltam, hogy a legtöbb csatorna késő esti hírműsorában rólam, illetve a különös incidensekről volt szó. Az emberek válaszokat kerestek. Ahogyan én is.

Halk nyikorgásra kaptam fel a fejem. Azt hittem, már megint értem jöttek. A szívem hevesen dobogni kezdett. Felpattantam, és valami nagyon idétlen védekező pozíciót vettem fel.
– Nyugi, én vagyok! – nézett rám aggódó tekintettel Raquel a félhomályban. – Nem akartalak megijeszteni, csak hallottam, hogy szól a tévé.

Nagyon sajnálom, ami a nagyapáddal történt. Igazából el sem tudom képzelni, hogy min mész most keresztül. Ha nem akarsz, ne beszéljünk róla, de engem nagyon érdekel ez a lemez dolog. Mi ez pontosan?
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, majd, pár perc csönd után folytattam. – Állítólag óriási hatalma van. De el nem tudom képzelni, mi lehet rajta! Nicót ismerve valamilyen program, de hogy milyen, az jó kérdés.
– Hihetetlen, hogy mekkora bajt tud okozni egy pici korong! Mihez fogsz kezdeni? Megszerzed?

– Nem akarom – ráztam a fejem. – Túl veszélyes.
– Viszont addig úgy sem fognak békén hagyni, amíg meg nem kapják.
– Tudom. Ezért lenne jobb, ha…
– Ki ne mondd! – szakított félbe a lány. – Az nem megoldás! Majd megoldjuk valahogy.
– Édes vagy, de ti nem oldotok meg semmit. Már így is eléggé belemásztatok. Nem akarom, hogy nektek is bajotok essen. Zoénak már mondtam: ez az én harcom. Csak legyen erőm hozzá.

– Egyébként, hogyhogy Zoe meg Te így együtt, egy csapatban? Azt hittem, nem kedvelitek egymást.
– Nem is – mosolygott a lány. – De van valaki, akit mindketten nagyon kedvelünk. Szóval, ne csinálj semmi butaságot! – Raquel közelebb lépett hozzám, a szemembe nézett, még egyszer rám mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra. – Jó éjszakát!

Most picit gyorsítunk a tempón. Az elkövetkezendő három hétben elég sok lényeges esemény történt. A városban hemzsegő rendőröknek, valamint az FBI-ügynököknek köszönhetően az apám és vele együtt jó pár gengszter teljesen felszívódott. Akárcsak Mr. Collizzi. Semmit nem tudtunk róla. Beccát pedig egy cseppet sem zavarta.

– Ha képes lett volna bántani téged, akkor megérdemli a sorsát. Ráadásul ki tudja milyen piszkos ügyekben vett részt ő is!  Nem érdekel, hogy hol van. Felőlem akár meg is halhat! Ezek után nem fog hiányozni! A lényeg, hogy a pénze az én nevemen van, és én rendelkezek vele.
– De ha piszkos ügyekben vett részt, akkor valószínűleg a pénze is piszkos.
– Na, igen… De ebbe inkább nem gondolok bele.

Pár nap múlva, amíg a többiek suliban voltak, kimerészkedtem a városba. Úgy éreztem, mindenki engem figyel, és csak arra várnak, hogy elkaphassanak. Azt hiszem, ezt nevezik üldözési mániának. De látni akartam a bátyámat, beszélni vele a történtekről, úgyhogy erőt vettem magamon. Nem volt könnyű, de sikerült belógnom hozzá. Amint megpillantott, olaszul káromkodott egy cifrát, de aztán lenyugodott, és belekezdett a történetbe.

– A lényeg az, hogy csak te férhetsz hozzá. Érted? Senki más! Ezért akar mindenki.
– De mi az, hogy csak én? És miért csak most? Nagyapa azt mondta, már egy éve annak, hogy Nicót meggyilkolták.
– A lemez a 18. szülinapodon vált elérhetővé. Addig, ha bárki is próbálkozott volna a megszerzésével, valószínűleg megsemmisült volna. Még akkor is, ha te lettél volna az. Mivel az apád és a többi gazfickó mindennél jobban akarja, nem mertek kockáztatni. Mellesleg retinaszkenner, ujjlenyomat olvasó, lézerek, jelszavak, és ki tudja még mik védik! Elég sokat lógtál Nicóval, gondolom, onnan voltak adatai rólad, meg mit tudom én mi kell még ezekhez… Te jobban értesz az ilyen dolgokhoz.

– Üdv, Preston! – lépett be váratlanul Hank Gordon a kórterem ajtaján megszakítva az információszerzésemet. – Régen találkoztunk. Hagyjuk pihenni a bátyádat! Beszélgessünk egy kicsit odakint! – mondta, és intett, hogy kövessem. Még mielőtt kiléptem volna a kórterem ajtaján, visszanéztem Trentre, aki kézzel, lábbal hadonászott, hogy ne mondjak neki semmit.

– Nem tudom, hogy léptél meg, de szép volt. Tudod, volt egy megállapodásunk. Emlékszel? – Nagyot sóhajtva bólogattam. – Helyes. Én azt továbbra is fenntartom. De, azt hiszem, ideje egy picit komolyabban venni. Például, annak nagyon örülnék, ha beavatnál, mi történt veled és miért történt.

– Na, azt én is szeretném tudni! – csattantam fel idegesen.
– Preston, segíteni akarok! Tudunk a lemezről. Hol van?
– Nem tudom. – Hank összevonta a szemöldökét és szigorúan nézett rám. – Esküszöm! Nem tudom, hol van. Csak azt tudom, hogy mindenki ráncigál egyik helyről a másikra, fegyvereket szegeznek a fejemhez és hullanak körülöttem az emberek! De a fenébe is! Nem tudok semmit.
Tőlem zengett a váróterem. A folyosón mászkálók értetlenül bámultak rám. Előre dőltem, és a térdemre könyökölve kezembe temettem az arcom.
– Elegem van!

– Nyugodj meg! Minden rendben lesz – tette a vállamra a kezét bátorítólag. – Csak az együttműködésedet kérem. Cserébe 24 órás rendőri védelmet kapsz. Se az apád, se a kormány ügynökei, senki nem fog bántani! Most pedig menj, és pihendd ki magad! A bátyád itt jó kezekben van. Nem kell aggódnod! Kim majd hazakísér – mutatott a kórterem előtt álló egyenruhás hölgyre.
– Rendben – feleltem. és már indultam volna, mikor eszembe jutott valami. – Elkérhetném anya aktáját? – Az FBI-ügynök megdöbbent a kérés hallatán, de végül is belement.
– Holnap a délelőttös műszakkal elküldöm.

Hatalmas és mély sebet hagyott bennem a nagyapám elvesztése. Gyászt, ürességet és dühöt hordozott a szívem. Akárcsak édesanyám temetésén, aznap is a bátyám állt mellettem, de egy teljesen más énje. A nemtörődöm, önző verziója megszűnt létezni, és felszínre került a segítőkész, mindenben támogató Trent. Velem ellentétben magabiztosnak és bátornak tűnt, noha a szomorúság benne is ott rejtőzött.

– Tudom, hogy fáj, tudom, hogy kétségbeestél és azt is tudom, hogy félsz. A tragédiák hozzátartoznak az életünkhöz. Ki így tapasztalja meg, ki úgy. Az élet igazságtalan! Ha úgy érzed kész, nem megy tovább, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell! Ne engedd, hogy nagyapád halála hiábavaló legyen! Nem véletlenül lettél te a kiválasztott! Tudsz küzdeni!
Lehet, hogy most szenvedsz és összezavarodtál, de egy kis idő elteltével te is látni fogod, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolnod!

Trent unszolására és a rendőri védelemmel a hátam mögött megpróbáltam visszarázódni a hétköznapokba. Soha senki egy percig nem hagyott magamra. Mindig volt valaki a közelemben, aki felügyelt rám és elszórakoztatott. Újra bejártam az órákra, sőt sikerült felzárkóznom a többiekhez. A barátaim nagyon sokat segítettek. Az érettségi már nem volt messze, és szerettem volna sikeresen letenni a záróvizsgát.

Ephram megnyerte az országos töri versenyt, Raquel pedig győzelemre vitte a pom-pom csapatot. Ráadásul különdíjat kapott a legjobb koreográfia kategóriában. Plusz korrepetált franciából, és így a kisérettségim négyes alá lett. Ebből aztán adódtak bonyodalmak, de erről picivel később.

Ash segített Zoénak az új dala elkészítésében. Megmutatták a menedzserének, aki azonnal visszadobta. Szerinte ez nem a megszokott Zoe-stílus, és ilyet nem adhat elő, a kiadó sem engedélyezné. Ashton annyira ideges lett, hogy nem hagyta szó nélkül. Olyan balhét csapott, hogy ki akarták dobatni a stúdióból. Zoénak is kezdett elege lenni. Ashton javaslatára levágatta a haját, teljesen visszaváltozott a régi Zoévá, és a következő koncertjén csak azért is előadta a dalt, majd a színpadról lesétálva bemutatott Philipnek. A szerződés idő előtti felbontása miatt beperelték.

Akkor most vissza a franciához és a négyesemhez! Eleinte úgy tűnt minden rendben lesz, mígnem egy napon, az egyik szünetben a szekrényemnél nagy tömeg gyűlt össze. Az igazgató kutakodott a cuccaim között, aztán mérgesen, vérvörös fejjel egy papírt húzott elő a könyveim alól. Odalépett hozzám, és a szemem előtt lobogtatva a francia kisérettségi megoldásait annyit mondott: – Mr. Toreno, ki van rúgva! – Körülöttem mindenki döbbenten állt, csak én vigyorogtam ezen az egészen. Látva Willt és Cassie-t, egyből tudtam, mi a helyzet. De nem érdekelt. Meg se vártam, hogy Mr. Greene befejezze a monológját. Egy szó nélkül, magabiztosan, huncut mosollyal az arcomon elhagytam az iskola épületét, készen arra, hogy beteljesítsem a nekem szánt küldetést.