The Torenos – A hatalom csapdájában – 19. Nem megy tovább

Hatalmas puffanás. Ez az, amire emlékszem. Aztán fejfájósan ébredtem egy szobában, ahol két férfi a kora reggeli híradót nézte. Kikászálódtam az ágyból, végigtapogattam a zúzódásaimat, majd megvizsgáltam az ablaküvegben visszatükröződő arcomat. Nem ismertem magamra.

Megálltam a kanapé mögött és csatlakoztam a tévézőkhöz. A lövöldözésről volt szó. A parknál történteket térfigyelő kamerák rögzítették, mindemellett számos szemtanú is jelentkezett a rendőrségen. A felvételek elemzése és a tanúk kihallgatása még folyamatban volt, egyelőre semmi konkrétat nem közöltek ezzel kapcsolatban.
– Úgyis megússzák – szólaltam meg a hír befejezését követően. Todd és Evan meglepetten pattantak fel a kanapéról, majd örömmel nyugtáztak, hogy életben maradok.

– Biztos éhes vagy. Készítek neked szendvicseket – mondta Evan visszautasítást nem tűrő hangon, és már indult is a konyhába.
– Mi történt? Hova lett a kínai fickó? – kérdeztem Toddtól.
– Mondjuk úgy, hogy nem fog több vizet zavarni. Öltözz fel és menjünk! Hamarosan minden kérdésedre választ kapsz.
– Ideje lenne – jegyeztem meg gúnyosan, miközben magamra kaptam a ki tudja hány napos ruhámat.

Csak válaszokra voltam éhes, de Evan olyan lelkesedéssel készítette azokat a szendvicseket, hogy nem akartam megsérteni. Magamba erőszakoltam egyet. Jó sok gyümölcslével nagy nehezen lement. Közben a kérdéseimmel bombáztam a két pasit, de mindre azt felelték:
– Hamarosan megtudod.

– Jó reggelt! – köszöntött minket egy lágy női hang kedvesen. Hirtelen összerezzentem. Valahogy ismerősnek tűnt. Csak nem Carmen? Megfordultam, és a sejtésem beigazolódott. Ott állt a Toreno testvérek egyetlen női tagja, akit mindig mindenből kiközösítettek a fiúk.
Carmen átinvitált a nappaliba, és belekezdett a magyarázkodásba.

– Először is, sajnálom, hogy megsérültél. Nem állt szándékomban bántani téged. Viszont most nagy szükségem van a segítségedre.
– Kis híján meghalok az ütközésben, elrabolnak az embereid, aztán pár órával később a kínai elrángat a másik kettőtől, mert valaki többet fizet értem. Bocs, de nem fogok segíteni. Addig biztos nem, ameddig nem kapok normális magyarázatot. Nekem ez már túl sok! Mi folyik itt? Mit akartok tőlem? Egyáltalán miért fizetnek értem? Mennyit érek?
– El sem tudod képzelni, milyen sokat.

– Ez így van – rontott be az ajtón Luke apám összes gorillájával. – Szép jó reggelt mindenkinek!
– Szebb lenne, ha nem lennél itt – felelte unottan Carmen, majd egy kézlegyintéssel lecsillapította két hű emberét, akik a zakójuk alá nyúltak fegyvereikért. – Mit akarsz?
– Amit mindenki más. – Luke pimaszul mosolygott, és le sem tagadhatta volna, mennyire élvezi a kisfőnök szerepet. – Preston, mozgás! Apád már vár!
– Hadd várjon! Kit érdekel?! – vontam meg a vállam.

Carmen felállt, és egyenesen az öccse szemébe nézett.
– Ugye tudod, hogy Leo csak kihasznál? Addig kellesz neki, amíg meg nem szerzi. Aztán te is a nemkívánatos személyek listájára kerülsz.
– Nem kell féltened, nővérkém. Tudom, mit csinálok – kacsintott Luke.

A testőrök közre fogtak, hogy még véletlenül se lépjek le, ráadásul a nagybátyám a karomat szorongatva vonszolt ki a házból.
– Engedj már el! – szabadítottam ki magam a fogságából.
Leo füstüveg ablakos, fekete limuzinja az út túloldalán állt. Az egyik testőr sietve kinyitotta a hátsó ajtót, hogy beszállhassak. Előrehajolva bemásztam, majd helyet foglaltam az apám mellett. A limuzin lassan elindult, és puhán besorolt a forgalomba.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb Carmen is fel fog bukkanni, de nem gondoltam volna, hogy sikerül elhappolnia előlem – törte meg apám a feszült csendet, de én továbbra is csak az elsuhanó tájat fürkésztem. – Gondolom feltűnt, hogy mostanában elég sokan pályáznak rád. Bizonyára felvetődik benned a kérdés: miért? Nos, a válasz pofon egyszerű. Te vagy a kulcs.
– Próbáltam tudomást sem venni az apámról, de a kíváncsiságom már nem bírta tovább.  Felé fordultam, és megkérdeztem, hogy ugyan mihez. – A hatalomhoz – felelte a Torenók jellegzetes, sunyi mosolyával az arcán.
– Én? – kérdeztem csodálkozva. – De jó, hogy rajtam kívül ezt mindenki tudja! Egyébként milyen hatalomhoz, és mióta tudod te ezt?

– Egy jó ideje.
– Tehát ezért kerestél fel, nem a pénz miatt.
– Ugyan már, fiam, hiszen én engedtem meg, hogy elvigyétek azt az összeget. Az embereim rögtön értesítettek, hogy számolod a lapokat. Valójában csak azt akartam, hogy a közelemben legyél, mikor eljön a nagy nap.
– A nagy nap? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. – Még pontos időpontja is van?
– Igen – bólogatott. – A 18. születésnapod dátuma.
– Na, jó, ez kezd nekem egyre ködösebbé válni.

A limuzin hirtelen lefékezett, és a sofőr hátraszólt:
– Elnézést, uram, a zavarásért, de egy nagyobb akadályba ütköztünk.
Apám vadul előkapta a telefonját, és tárcsázni kezdett. A hívott fél azonnal felvette.
– Mi a franc van? – üvöltötte Leo a telefonba, akitől az efféle megnyilvánulás ritkaságnak számított. Őmaga volt a higgadtság és a magabiztosság.

– Nem tudunk átjutni a kereszteződésen – magyarázta Jack a vonal túlsó végén. – Előttünk ugyanaz a két fekete autó bukkant fel, mint tegnapelőtt, jobbra Daruvo és Marshall az embereivel, balra, ha jól látom, Hagertyék. Ez már túlerő, Mr. Toreno. Ennyi emberrel mi sem bírunk.
Leo dühösen lecsapta a telefont, ami fél perc múlva csörögni kezdett.
– Mögöttünk Sharpsék – mondta Luke –, és közeledik egy helikopter is.
Az apám résnyire lehúzta a limuzin ablakát, és felnézett az égre.
– Ezek a kormány emberei – mondta a telefonba, és utasította Luke-ot, hogy csináljanak helyet maguk mögött, mert arra fogunk kitörni.

Utoljára még tárcsázott egyet, és neveket kezdett diktálni.
– Daruvo, Marshall, Hagerty, Sharps.
– Értettem – szólt vissza valaki, aztán Leo letette a telefont, és felém fordult.
– Tudod, mióta várok már arra a pillanatra, hogy végre én legyek a leghatalmasabb ember a Földön? Hogy ne kelljen korlátok közé szorulnom, mindent és mindenkit én irányíthassak?
Nem engedem, hogy bárki is az utamba álljon! Főleg nem az ilyen kis tetvek, mint Daruvo meg Sharps! És te fogsz nekem segíteni abban, hogy elérjem a célom!
– A francokat! – feleltem ingerülten, és a könyökömmel jó erősen orrba vágtam apámat.

Az a pár másodperc, míg a fájdalmával foglalkozott bőven elég volt nekem, hogy a tetőablakon át távozzam az autóból, és egy hatalmas ugrással földet érjek. Ezután nem maradt más hátra, mint menekülni. A háztömbök közötti keskeny kis sikátorokban közlekedtem, mert így védve voltam az autósoktól, és a levegőben köröző helikoptertől is. Valamivel később kétségbeesett emberek sikoltozására lettem figyelmes. Az autókból fegyveresek szálltak ki, és egy részük utánam eredt. Húsz háztömbnyi rohanás (amit egy porcikám se kívánt), és újabb, fájdalmas sérülések után, sikerült leráznom őket.

Percekig csak levegő után kapkodtam, aztán émelyegni kezdtem, és hamarosan viszontláttam a reggelimet. Az „akció” befejezése után dühösen a falba öklöztem, majd könnyek szöktek a szemembe.
– A francba… – mondtam alig halhatóan. Valamivel odébb elkeseredetten lerogytam, s nekidőltem a falnak. Nem tudtam, mihez kezdjek. A kapott infókból megpróbáltam összerakni a képet, de sehogy sem tudtam magamat beilleszteni. Miért pont én? Mit tudok én, amit más nem?

Nem pihenhettem sokáig. Megint rám találtak. Végigszaladtam a sikátoron, és meglepetten tapasztaltam, hogy nincs tovább. Az utat megpillantva megtorpantam, de a mögöttem közeledők újfent futásra késztettek. Kirohantam az úttestre, ahol először egy fekete Mercedes majdnem elgázolt, aztán üldözőbe vett.

Egy perc múlva már minden oldalról bekerítettek a sötét színű autók, és nagy szerencsétlenségemre nemcsak a menekülésre alkalmas kis utcák fogytak el, hanem az erőm is. Nem vagyok az a fajta, aki egykönnyen feladja, de van egy bizonyos pont, ahonnan már egyszerűen nem megy tovább…