The Torenos – A hatalom csapdájában – 15. Ki a rosszfiú?

Nem feledkeztem meg információszerzésről a rendőrség irányába. Többé-kevésbé teljesítettem kötelességemet, szolgáltattam adatokat, de nem lényegeseket. Ideiglenesen megfelelt nekik, és így legalább nem veszélyeztettem senkit. Csináltam is valamit, meg nem is.

Mivel Zoe turnézott, Ephram szinte mindig Danielle-lel lógott, Ashton meg Becca után koslatott, tele voltam szabadidővel, amit rendszerint apámnál töltöttem el. Összespannoltam az új testőrökkel, apám embereivel és még az ügyfeleivel is. Egyre több használható információnak lettem tulajdonosa. Jól jött ez a még vázlatos tervemhez.
– Nem a nagy arcokkal kellene ebédelned? – kérdeztem az újságot szorongató apámat, aki szokatlan időpontban ücsörgött az irodában.
– Muszáj volt eljönnöm. Ezeknél gyalázatosabban unalmas emberekkel még életemben nem találkoztam. Egyébként is lesz még egy kis elintéznivalóm. És te miért nem vagy iskolában?
– Értekezlet van. Tizenegykor eljöhettünk. Annyira unatkoztam, hogy már megcsináltam mindent, amire kértél.
– Átutaltad a… – Leo felpillantott az újságból. Rám nézett, szélesen mosolygott és annyit mondott: – Köszönöm.
– Mondtam, hogy mindent – viszonoztam nem túl őszintén a mosolyt.

Felszínes beszélgetésünket közeledő léptek zavarták meg. Semmi kopogás. Az ajtó hirtelen kitárult, és három öltönyös lépett be. A két testőr szorosan közre fogta a harmadik személyt, és apám elé vezette. Leo letette az újságot, és felállt.
– Menj ki, Preston – mondta farkasszemet nézve az előtte álló férfival. – Menj ki, Preston –ismételte meg. – Még van egy kis elintéznivalóm.
Hangja rideggé vált, de nem kiabált. Jobbnak láttam szót fogadni, úgyhogy letettem a dákót és távoztam a szobából.

Persze kíváncsiságomból adódóan nem bírtam magammal. Felmentem a tetőre, majd lemásztam a tűzlétrán a megfelelő magasságig, onnan pedig egy nagy ugrással máris a teraszon találtam magam. Észrevétlenül elkúsztam az iroda ablakáig, aztán szorosan a falhoz lapultam.

Az ablakon bekukucskálva figyeltem a bent zajló eseményeket. Úgy tűnt Leo kérdőre vonja a fickót, aki eleinte nem nagyon vágta, hogy miről is van szó. Vagy csak tettette, hogy nem tudja. Azt hiszem, az utóbbi volt a valószínűbb. A sűrű hadonászásból heves szóváltásra következtettem.

Eleinte nem gondoltam semmilyen egetrengetően nagy dologra, de miután a fickó letérdepelt, és látszólag az életéért könyörgött, megváltozott a véleményem. A pasas már szinte bömbölve esedezett kegyelemért. Apám meg csak állt felette különös kifejezéssel az arcán. Felvonta a szemöldökét, a száját pedig felfelé húzta. Rájöttem, hogy ez egy mosoly kezdete. Egy olyan mosolyé, amelyet én is gyakran használok csínytevések elkövetése előtt. Akkor ezt is tőle örököltem, állapítottam meg, miközben egyetlen gyors mozdulattal átperdültem a másik falhoz, hogy jobban lássam a történéseket.

Az irodában semmi nem változott. A férfi még mindig térdepelt. Leo mondott neki valamit. Miközben beszélt, intett a testőröknek, akik kibiztosították fegyvereiket. Én, kis naiv, azt hittem ez is csak megfélemlítés. Mert ugye apámnak az a specialitása. De most nem erről volt szó. Leo egy pillanatig még gondolkozott. Végül hátrébb lépett, a két testőr pedig tüzelt. Bumm, bumm. És eddig tartott egy ember élete.

Olyan gyorsan történt minden, olyan váratlanul, hogy időm se volt behunyni a szemem. Ömlött rólam a víz, a torkom megszűnt működni és zsibbadt minden porcikám. Még mindig nem fogtam fel az előttem lezajló emberölést. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de zaklatott voltam. Nagyon zaklatott. Teljesen kikészültem a látottaktól. Á, nem tudom elmondani, mit éreztem akkor.
Kísérletet tettem az eredeti helyemre való visszakúszásra, de megbillentem, és nekiestem az ablaknak. Tudtam, hogy észrevettek, de nem néztem be. Kúsztam tovább. A falhoz érve felültem, nekidőltem, majd újra és újra lejátszódott az a szörnyű jelenet a szemem előtt.

Leo kijött. Nem nézett rám. Megállt a terasz közepén és a tájat kezdte el fürkészni. Eltelt pár perc, mire megszólalt.
– Nem akartam, hogy lásd – mondta halkan. – Ezért küldtelek ki.
– Szóval előre eltervezted – állapítottam meg.

– Így jár az, aki elárul. Nem nagy ügy – vonta meg a vállát.
– Nem nagy ügy? – pattantam fel. – Hiszen te megöltél egy embert!
– Na-na! – tiltakozott Leo. – Nem én öltem meg.
– Lehet, hogy a ravaszt nem te húztad meg, de te döntötted el, hogy életben marad-e vagy sem. Ezt nem teheted! Ez nem igazság!

– Igazság? Tudod, mi az igazság? Az igazság az, hogy ha én azt akarom, hogy egy ember eltűnjön, akkor megtörténik. Megöletek egy embert a saját irodámban, és hagyom, hogy összevérezze a szőnyegemet, mert megtehetem. És senki nem fog felelősségre vonni érte. Mert ez a játék, amit mi játszunk, az ilyen. Vagy a mi oldalunkon állsz, vagy halott vagy.
– Nem játszhatsz istent, csak azért, mert valaki nem téged választott!

Néma csend következett. Leo csak állt velem szemben, és engem nézett. Én egy pillantást sem tudtam rávetni. Felfordult a gyomrom, ha belegondoltam, hogy ez az ember az apám.
– Még mindig nem hiszem el, hogy megöletted – motyogtam.
– Ugyan már, Preston! Hiszen nem is ismerted. A világon több ezer ember hal meg naponta. Mit számít ez az egy? Miért vagy így kiakadva? Ha mindegyikük elvesztése ilyen hatással van rád, az már régen rossz. Ne foglalkozz vele! Tedd túl magad rajta és kész!

– Tudod, nem értem anya hogy szerethetett beléd. Egy karrierista, pénzéhes, önző, szívtelen dög vagy!
– Nem vagyok szent, az tény. De előbb utóbb rájössz, hogy a rosszfiú sem én vagyok.