The Torenos 2. – A bosszú játéka – 15. Kontroll alatt

Hayes szombat este tért vissza a fővárosba, ugyancsak olyan könnyedén, mint ahogy azt megelőző nap távozott. Nem keltett gyanút senkiben. Tökéletesen tudta, miként válhat teljesen érdektelenné a járókelőkkel szemben, még annak ellenére is, hogy tele vannak az utcák a portréját ábrázoló körözési plakátokkal: ha beleolvad a nagyváros folyton rohanó, arcnélküli tömegébe. Vadonatúj öltönyben, márkás napszemüvegben, az egyik kezében aktatáskával, a másikban mobiltelefonnal pontosan úgy festett, mint akármelyik üzletember.
És tulajdonképpen ő is az volt. Üzletelni készült egy régi ismerősével, akinek most a vendéglője felé tartott. Azonban minden szándéka ellenére kénytelen volt egy rövid kitérőt tenni.

Ahogy elhaladt néhány pad előtt, jól ismert arc köszöntötte az egyik álnevén, majd jelezte neki, hogy a következő sarkon forduljon be. Hayes bosszús sóhaj kíséretében követte az utasítást.
Az egyirányú mellékutcában igen csekély volt a forgalom, a sikátor pedig, ahová mennie kellett, teljesen kihaltnak bizonyult. Rajta és Torenón kívül egy lélek sem tartózkodott a közelben.
– Szépen leráztad az embereimet – mondta elismerően a szőke férfi, mire Hayes kelletlenül felmordult.
– Nincs szükségem felvigyázókra. Elég nagyfiú vagyok már.
– Ezt nem is vitatom.
– Akkor miért állítottad rám őket?
– Hogy megbizonyosodjak róla, nem hagyod el az országot.

– Még nem terveztem. Van egy-két dolog, amit el kell intéznem. De ha jól emlékszem, mi már végeztünk, szóval nem is nagyon értem, hogy mi a frászt keresek én itt – hadarta, miközben sarkon fordult, de Toreno a vállánál fogva visszatartotta.
– Az egyezség úgy szólt, hogy addig leszel a segítségemre, amíg nem végzek a Herceggel. És még nem végeztem vele.
– Kitűnő memóriám van – fordult vissza -, tökéletesen emlékszem a megállapodásunkra. És arra is, hogy az előzőt nem tartottad be!
– Jogos – húzta mosolyra az ajkát Toreno -, de akkor minden bizonnyal arra is tisztán emlékszel, hogy megmentettem az életed.
Hayes visszagondolt arra a pillanatra, és teljesen beleborzongott.

– Míg élek, ezzel fogsz zsarolni, igaz?
Toreno megrázta a fejét. – Ahogy megbeszéltük: ha lerendeztem a Herceg-ügyet, szétválnak útjaink. Őszinte leszek hozzád, Landon. Nincs túl sok olyan ember, akire számíthatok.
– Érdekes. Én úgy tudtam, hogy van egy egész gengszter klubod, amit kényed-kedved szerint irányíthatsz – jegyezte meg gúnyosan.
– Igen. Pontosan eddig voltak a tagok használhatók. Nézd, velem ellentétben te remekül el tudsz vegyülni az emberek között. Úgy mászkálsz és utazgatsz, mintha nem is lenne országos körözés kiadva ellened. Plusz kétszer is bizonyítottad, hogy állod a szavad. Ezért akarom, hogy elintézz nekem pár olyan dolgot, amit én nem tehetek meg. Semmi olyasmiről nincs szó, ami ütközne az elveiddel, csupán néhány üzenetet kellene közvetítened, illetve egy-két apróságot beszerezned. Ha segítesz, nem fogod megbánni, ezt megígérem. Tényleg. Viszont ha nemet mondasz, akkor itt helyben megöllek, és te is tudod, hogy nem lesznek álmatlan éjszakáim miatta. – Toreno elhallgatott, majd egy kis idő múlva ösztönzésképpen hozzátette: – Tudom, hogy okos srác vagy, Landon.

Hayes nem akart beszállni, de már így is nyakig benne volt. Közvetetten asszisztált három gyilkossághoz, illetve ha Flynn „kiképzését” is beleveszi, akkor négyhez. Próbált nem gondolni rá, de olykor rettenetesen mardosta a bűntudat. Azt is nagyon megbánta, hogy elküldte neki a fia fotóját és címét. Ki tudja, mit fog tenni vele is? Bármit is, az az ő lelkén szárad majd. De nem. Azt nem engedheti. Őt talán még megmentheti. A halál különben sem lehet választható opció a számára, míg nem találkozott újra vele.
– Szólj, ha kellek. Tudod, hogy érhetsz el – mondta ridegen a győzelmi mosolyt megeresztő Torenónak, majd felkapta az aktatáskáját és folytatta útját az ismerőséhez.

Pár perccel később Hayes helyét egy alacsony, barna hajú fickó váltotta fel. Nem tudta, kivel fog találkozni. Reggel az ajtaja alatt csúsztattak be egy üzenetet, amiben ígéretes üzletet ajánlottak neki. Először úgy gondolta, hogy ez csak valami vicc, vagy a rendőrök akarják csapdába csalni, de többszöri elolvasás után rájött, hogy ahhoz túl személyes hangvételű a levél. Olyan dolgokat említettek benne, amit igencsak kevesen tudhattak róla. Végül sikerült meggyőznie magát, és elindult a megadott címre.
Gyanakodva méregette az előtte álló, sötétített szélvédőjű járművet. Már éppen azon volt, hogy elhagyja a sikátort, amikor az autó ajtaja lassan kinyílt, és egykori üzletfele szállt ki belőle.

– Mr. Toreno! – kiáltotta a férfi meglepetten, majd a következő pillanatban hirtelen a homlokához csapott, és sűrű bocsánatkérésbe kezdett, amiért fennhangon mondta ki a nevét.
Toreno figyelmen kívül hagyta az iménti kis közjátékot, közelebb lépett hozzá, és azt kérdezte: – Mondd csak, Marcus, még mindig olyan profi vagy balesetek előidézésében, mint régen?
A férfi büszkén bólintott. – Az évek során csak még jobb lettem.
– Ezt örömmel hallom – mosolyodott el halványan, és közben a kezébe nyomott négy fényképet, a hátoldalukon némi információval.
Marcus alaposan szemügyre vette őket, majd megvonta a vállát, és Torenóra nézett.
– Megoldható. Halálos kimenetelűeket szeretne?

– Ebben az esetben mindenképp – bökött az egyik fotóra, majd hozzátette: – A többit rád bízom. – Ezután kinyitotta az autó bal hátsó ajtaját, és egy irattáskát vett ki az ülésről. Azt is átnyújtotta a férfinek, aki szétpattintotta a zárat és kíváncsian fürkészte a benne található pénzösszeget. – Ha teljesítetted a megbízást, még kétszer ennyit kapsz – mondta Toreno, mire Marcus erős fejszámolásba kezdett. Amint meglett a végösszeg, elkerekedett szemekkel meredt rá.
– Az úgy összesen több, mint amit a zsaruk ajánlanak magáért cserébe – állapította meg csodálkozva. Toreno elmosolyodott.
– Hát persze. Rájuk licitálok, így talán nem rohansz rögtön hozzájuk, hogy feladj.
– Ó, Mr. Toreno, hát úgy ismer engem? Még a feltételezés is sértő – csóválta meg a fejét rosszallóan Marcus.
– Mostanság túl sokan árultak el ahhoz, hogy ne biztosítsam be magam kellőképpen. Jobb az óvatosság.
– Ez igaz – bólintott egyetértően. – Egyébként mindig is örömömre szolgált magával üzletelni. És ezt most nem csak a tekintélyes összeg miatt mondom.
– Jól van, Marcus, meglátjuk – nyugtázta egy mosollyal Toreno, aztán kezet fogott vele, majd beszállt az autóba és elhajtott.

***

Hayes benyitott a Rookie’s ajtaján, és az embertömeg láttán döbbenten tapasztalta, hogy igencsak felkapott hely lett, mióta utoljára járt ott. Azóta a falak színe, a padló és a berendezés is teljes egészében megváltozott, és ahogy végigjáratta szemét a termen, úgy tűnt neki, hogy a személyzet is lecserélődött. Hirtelen átfutott az agyán, hogy talán rossz helyen jár, majd az a gondolat rémítette meg, hogy akihez fontos ügyben érkezett, talán eladta az üzletet másnak. De ettől nem kellett tartania. Hamarosan ugyanis megpillantotta régi ismerősét a pult mögött.

– Kisasszony, hozzon nekem egy tequilát a szép idők emlékére, legyen szíves! – mosolygott rá sokatmondóan, ahogy helyet foglalt az egyik bárszéken. A lány először észre sem vette, berögzött mozdulattal teljesítette a rendelést, de amikor visszafordult és Hayes elé helyezte a poharat, felismerés csillant a szemében.
– Lám-lám, Van Rye! Vagy inkább Landon Hayes? – rebegtette rá hosszú szempilláit.
– Egy kicsit hangosabban, ha kérhetem, a Szövetségi Nyomozóiroda ötödik emeletén nem hallották kristálytisztán.
– Ó, dehogynem! – A lány a pultra könyökölt, és fürkészően nézett Hayes zöld szemeibe. – Tényleg ez a neved?

Hayes belekortyolt az italába, majd még mindig mosolyogva megvonta a vállát.
– Valahogy sejtettem. Egyébként jól áll ez a hosszabb, szembe lógó haj. Így alig hasonlítasz a plakátokon lévő önmagadra.
– Hú, de utálom azokat a képeket!
– Ha olyan fejem lenne, mint neked, én is utálnám őket – jegyezte meg csípősen, mire Hayes felnevetett.
– Semmit nem változtál, Jael.
– Nem bizony – vigyorgott rá pimaszul, aztán komolyra fordítva a szót megkérdezte: – Na, mid van a számomra?
– Ezt inkább négyszemközt kellene.

Jael az emeleti, ízlésesen berendezett, hangszigetelt irodájába vezette. Becsukta mögöttük az ajtót, majd hellyel kínálta rég nem látott barátját.
– Tudod, azt rebesgetik, hogy te vagy Alden – tájékoztatta, miközben lágyan arcon csókolta, aztán megkerülte, és kényelmesen hátradőlt az egyik fotelben.
Hayes nem felelt semmit, inkább leült a kanapéra és a dohányzóasztalra helyezte az aktatáskát, miután beütötte a kódot. Lassan a lány felé fordította, hogy megmutassa annak tartalmát, Jael pedig teljesen elámult. Felváltva pillantott hol a festményre, hol a srácra.
– Úristen! Ez egy Rovendro! Több milliót ér! Honnan…? Emlékszem, hogy Alden lopta el évekkel ezelőtt. Tehát ezek szerint igazak a pletykák! Valóban te vagy Alden! Basszus! Ez hi-he-tet-len!

– El tudod passzolni? – törte meg Hayes pár perc elteltével Jael csodálkozási rohamát.
– Mikorra kellene?
– A lehető leghamarabb. Mondjuk ma estére, vagy holnap reggelre.
– Körbekérdezem pár ügyfelemet, de remélem, tudod, hogy ilyen rövid határidő esetén negyvenöt százalék a részesedésem.
– Ha jó áron adod el, nem érdekel. Akár a felét is viheted. Csak minél előbb csinálj nekem belőle készpénzt, mert jelenleg nem állok túl jól anyagilag.
Jael elmosolyodott. – Jól van. Megegyeztünk. Legkésőbb holnap délre kerítek neked egy vevőt.

Hayes megköszönte, majd lassan távozni készült. A lány azonban útját állta.
– Tudom, hogy a te életed, azt csinálsz, amit akarsz és egyáltalán nincs jogom beleszólni, de ismersz: ami a szívemen, az a számon. Szóval, mi a francért dolgozol együtt Torenóval? Miért szerezted meg neki a védett tanúk anyagait? Az a pasas totál őrült! Egy rohadt gyilkos! Nem gondoltam volna, hogy összeállsz egy ilyen alakkal. Ez annyira nem rád vall! Azt javaslom, húzz el az országból, mielőtt még túl késő lenne!
– Jael – sóhajtotta Hayes és megrázta a fejét -, ez nem olyan egyszerű. Bárcsak az lenne! Hidd el, én szeretném a legjobban, hogy megszakadjon a kapcsolat közöttünk, de sajnos erre még nem most fog sor kerülni.
– Miért? Magához láncol?
– Igen, mondhatjuk. – A lány továbbra is kérdőn tekintett rá, de Hayes nem akarta beavatni a részletekbe. Egy szó nélkül kikerülte, és az ajtóhoz indult.

– Rendben. A te dolgod, nem faggatlak – szólt utána megadóan, mielőtt kilépett volna a helyiségből. – De egy valamire még szeretném, ha őszintén válaszolnál. – Hayes becsukta az ajtót, majd kíváncsian fordult felé. – Mióta is ismerjük egymást? Úgy négy éve, ugye? A mi világunkban olyan, hogy őszinte barátság nem létezik. Sőt. Legtöbbünknek az őszinteség benne sincs a szótárában. A tiédből pedig egészen biztosan hiányzik, tekintve, hogy nem vagy se Van Rye, se Landon Hayes, és mint az imént kiderült, te testesíted meg a valaha élt talán legsokoldalúbb szélhámost, Aldent. Nem érdekel a valódi neved, az sem, hogy hol nőttél fel, van-e testvéred, vagy hogy melyik egyetemre jártál, ha jártál egyáltalán. Csupán egy valamit szeretnék megtudni rólad, és azt hiszem, ez elég fair ahhoz képest, hogy én szinte egy nyitott könyv vagyok számodra. Tudom, hogy jó ember vagy a magad módján. És azt is tudom, hogy a szíved soha nem lesz az enyém, bármennyire is szeretném. Beletörődtem. Bár bevallom – kuncogott -, egy cseppet sem bánnám, ha néha betévednél a hálószobámba. – Hayes elvigyorodott, mire Jael hosszan a szemébe nézett, és végül feltette a kérdését. – Mi a horoszkópod?
– Mérleg – felelte Hayes mosolyogva, és elhagyta az irodát. Igazat mondott. Jael is tudta.

***

A Sun Hill-i járat valamivel két óra után landolt a repülőtéren. Miután csomagjaikat magukhoz vették, a baráti társaság kedvetlenül kullogott ki az épület elé taxit fogni. Nem egészen úgy alakult a hétvégéjük, mint amire indulás előtt számítottak. Hank Gordon halálhírével minden megváltozott. Preston a pillanatnyi dühkitörése után összeszedte magát, majd arra kért mindenkit, hogy tartsák magukat az eltervezett programokhoz és szórakozzanak jól, mert nem szeretne csalódást okozni a lányának. Teljesítették a kérését, de a hangulat korántsem volt felhőtlen. Sokszor kínos csönd lengte őket körül, nyomasztó volt számukra szinte minden együtt töltött pillanat. Nem akarták bevallani maguknak, de már mindannyian alig várták a hazatérésük időpontját.

– Travis Baide? – lépett eléjük kifelé jövet két öltönyös fickó, és zakójuk alól mindketten egy-egy igazolványt húztak elő, hogy azonosítsák magukat. FBI-ügynökök, állapították meg azonnal, és riadtan néztek össze.
– Igen, én vagyok – szólalt meg aztán Trent a két lány között.
– Kérem, fáradjon be velünk a központba! Válaszolnia kellene néhány kérdésre Leonardo Torenóval kapcsolatban.
– Rendben – felelte Trent együttműködően. A szövetségieket látva ugyan emelkedni kezdett a pulzusa, de úgy vélte, felesleges előre aggódnia, felbukkanásuk még semmit sem jelent. Barátai és kedvese felé fordult, hogy átadja csomagját és elköszönjön tőlük. Raquel azonban olyan erősen szorította a kezét, mintha attól tartana, hogy ha elereszti, soha többé nem látja viszont. – Nem lesz semmi gond – suttogta biztatóan, ahogy átölelte, majd homlokon csókolta és távozott a két ügynökkel.
Raquel aggódó arccal meredt távolodó párja után.
– Basszus, rossz előérzetem van.
– Nekem is – vágták rá az ikrek szinkronban.

***

Dorian Wayne különleges ügynök az egyes számú műveleti központban található, ideiglenes irodájában gyors bemutatkozást követően hellyel kínálta Trentet, aki kissé kényelmetlenül érezte magát ennyi FBI-os között. Meglepetten tapasztalta, hogy még vasárnap délután is óriási nyüzsgés van a központban. Valószínűleg Toreno miatt lehet, gondolta, és a munkájukat végző nyomozókat kezdte figyelni az üvegfalon át, ahogy elszántan, de egyre fáradtabban próbálják összerakni a puzzle-darabokat, hogy végül elfogják kollégájuk és sok más ember gyilkosát.

Wayne még váltott pár szót az ügynökeivel a szomszédos tárgyaló teremben, majd nem sokkal később visszament egyikükkel az irodába. A kérésére Dalen ügynök az ajtóban megállt, ő pedig leült az íróasztalhoz, pengeéles tekintetét Trentre függesztette, és úgy figyelte minden mozdulatát, mint a levegőben egy helyben szitáló ragadozó madarak a zsákmányukat. – Ön Trent Hannen, Leonardo Toreno egykori nevelt fia, igaz?
Határozott felelet érkezett: – Igen.
– Meg tudná mondani, mikor találkozott vele utoljára?
Trent szeme balra mozdult, Wayne úgy vélte, hogy az agy emlékközpontja felé, de majd egy kontrollkérdéssel megbizonyosodik róla.
– Tizenkét évvel ezelőtt. A tárgyalásán.
– Ahol az ítélet meghozatala után megfenyegette az ellene vallóakat, többek között magát is.
– Így van. Ezért kerültem a tanúvédelmi programba.

– Mit reggelizett ma? – kérdezte váratlanul.
Trent meglepetten nézett rá. – Ööö… rántottát – felelte, miközben a szemei balra mozdultak.
Mivel az emberi agy egyik féltekéje a hosszú távú emlékezet tárháza, a másikban pedig a kreatív folyamatok zajlanak, egy-egy kontrollkérdéssel, amire az illetőnek szükségtelen hazudnia, egyszerűen meg lehet állapítani, hogy a memória melyik oldalon található, hiszen a legtöbb embernél a szemek az aktivizálandó félteke felé mozdulnak.
– Tudja, mi történt a másik három védett tanúval?
– Igen, sajnos.
Wayne egy rövid szünet után újabb kérdést tett fel.
– Mit gondol, magával miért nem végzett?
– Fogalmam sincs – mondta Trent egy pillanatnyi habozás után, amit az FBI-ügynök azonnal észrevett. Zavart észlelt az arcán, a szemei pedig egyértelműen jobbra mozdultak, a kreatív központ felé, ami a pszichológia tréningeken tanultak alapján azt jelentette Wayne számára, hogy az előtte ülő férfi hazudik.

Trent a Sun Hill-i kiruccanásuk óta pontosan tisztában volt azzal, hogy miért van még mindig életben. Preston a biztonság kedvéért minden hozzá kapcsolódó anyagot eltűntetett, ennek következtében hiába fért hozzá Toreno Hayes által a védett tanúk dokumentumaihoz, az övé nem volt köztük. Így kerülte el a bosszú. Egyelőre.

Wayne toll után nyúlt, és az asztalon heverő jegyzettömbbe firkantott valamit, anélkül, hogy akárcsak egy másodpercre is levette volna a tekintetét Trentről.
– Hiányzik az aktája az Igazságügyi Minisztériumból és a számítógépes adatbázisukban sincs benne – tájékoztatta hivatalos hangon. – Feltételezhetően még Landon Hayes behatolása előtt tűntek el az adatai, és valószínűleg…
– Ezért vagyok még életben – fejezte be a mondatot Trent. Egy bólintás jelezte következtetésének helyességét. – Tudják már, hogy hogyan és miért történt? – kérdezte nyugtalanul, és hangjának különös csengése igencsak felkeltette az ügynök figyelmét.
Nem egy egyszerű „áldozati” érdeklődés hangzott el az előbb, sokkal inkább tűnt lényeges információszerzési próbálkozásnak. Wayne meg volt győződve róla, hogy titkol valamit, és egyre jobban kezdte furdalni a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az.
– Vannak sejtéseink – felelte, mialatt ismét jegyzetelni kezdett -, de egyelőre még semmit sem mondhatok. Folyamatban van a nyomozás.

Trent kissé csalódottan vette tudomásul. – Értem. – Öccsére gondolt, ahogy körbepillantott az irodában, és arra, hogy vajon milyen véget szánt a sors nekik. Azonban nem elmélkedhetett rajta túl sokáig, mert egy fürkésző szempár teljesen kizökkentette. Abban a pillanatban döbbent csak rá, hogy az ügynök kezdettől fogva tanulmányozta őt. A hirtelen felismerés villámcsapásként érte. Teljesen ledermedt.
– Mr. Hannen, a körülményekre való tekintettel védőőrizet alá helyeztetem. Tudja ez mit jelent?
Trent csak másodszor hallotta meg a hozzáintézett szavakat. Elméjében visszajátszotta az elmúlt perceket, a válaszait és a mozdulatait, hogy rájöjjön, akaratlanul is, de elárult-e velük valamit. Nem volt biztos benne, hogy nem. Feszülten fészkelődött a székben, kezdett egyre idegesebbé válni, különösen a védőőrizet részletes ismertetése után feltett újabb kérdések hallatán. Próbált nyugalmat erőltetni magára, ám elég kevés sikerrel.

– Miért utazott Sun Hillbe?
– Nem értem, hogy ennek mi köze a védőőrizethez – tért ki a válaszadás alól. Wayne csak úgy mellékesen kérdezett rá, valójában nem gondolta, hogy bármi jelentősége is lenne, de Trent terelése teljesen más megvilágításba helyezte korábbi elképzelését. Az ujjaival az asztal lapján kezdett dobolni. Ez volt a jel Dalen ügynök számára. Az asztalhoz lépett, hogy átvegye felettesétől a feljegyzésekkel teli papírlapot, aztán egy szó nélkül elviharzott.

– Mr. Hannen – irányította figyelmét újfent Trentre -, az összefüggéseket, kérem, bízza ránk. Egy egyszerű kérdést tettem fel, semmi több.
Na persze – motyogta magában Trent. Az az érzése támadt, hogy a nyomozó most már komolyan sejt valamit. Meg kell próbálnia természetesen viselkednie és lehetőleg olyan válaszokat adnia, amik nem keverik bajba se őt, se mást. De mégis mi a fenét kellene erre felelnie? Csak beugrottam meglátogatni a nem is olyan halott öcsémet, aki nem mellesleg a Herceg, és neki köszönhetem az életem, mivel ő tűntette el az anyagaimat, hogy megvédjen? Aligha.
– Válaszoljon, kérem – sürgette Wayne.
– Csak egy hosszú hétvégi kiruccanás volt a párommal és a közös barátainkkal – vonta meg a vállát. Végül is igaz volt.
Wayne elhitte, de a mondat első szavával nem volt kibékülve. Tovább faggatózott.

– Melyik hotelben szálltak meg?
– A Twin Pine-ban. – Trent emlékezett rá, hogy elhaladtak egy ilyen nevű szálloda mellett, mikor Zoe pár órával korábban kivitte őket a repülőtérre.
– Mi volt a szobaszámuk?
– 114 – felelte minden határozottságát összeszedve. A szeme alig láthatóan ugyan, de jobbra mozdult, Wayne pedig tudta, hogy hazudik. Az előző kérdésére is hazudott.
– És a barátaik szobaszáma?
Trent rettenetesen ideges volt már, és bármennyire is próbálta ezt leleplezni, csak meglátszott rajta. Valójában dönthetett volna úgy is, hogy nem válaszol a kérdésekre, hiszen jogában állt hallgatni, de azzal csak azt érte volna el, hogy még gyanúsabbá válik Wayne különleges ügynök szemében. Tudta, hogy ha végeznek, az lesz az első dolguk, hogy leellenőrizzék, igazat mondott-e, ami nyilván beletelik majd egy kis időbe, és reményei szerint legalább annyiba, hogy Preston alibit tudjon kreálni neki.
– 116.

Wayne még körülbelül harminc percig bombázta kellemetlen kérdésekkel. Mire végeztek, Trent teljesen kifacsarva érezte magát. Miután elhagyták az irodát, visszakapta minden személyes holmiját, aztán megismerkedett a védelmére kirendelt ügynökökkel, akiknek attól a perctől kezdve az volt a feladatuk, hogy mindenhová kövessék és elhárítsák az esetleges támadásokat. Felajánlottak neki egy fuvart, de Trent visszautasította, mondván jót fog tenni egy kis friss levegő. A védelmére beosztott két ügynök nem repesett az örömtől, de nem adtak hangot elégedetlenségüknek. Elindultak utána, hogy teljesítsék a felettesüktől kapott parancsot.

– Mi a helyzet? Találtatok valamit a telefonján? – érdeklődött Wayne a kettes csoport vezetőjénél, Grant Yasuinál, aki az FBI Informatikai Osztályának egyik legtehetségesebb és legeredményesebb nyomozója volt.
– Semmi gyanúsat – rázta meg a fejét Yasui kényelmesen hátradőlve a székében, majd a következő pillanatban hirtelen előrehajolt és mutatóujjával a monitor képernyőjére bökött. – Viszont most küldött egy e-mailt valakinek „SOS” tartalommal. Ez még érdekes lehet a számunkra – mondta és utasította a mellette ülő, nemrégiben lefülelt hackert, hogy nézzen utána az e-mail címnek.

– Szóval, akkor teljes megfigyelés alatt tartjátok a telefonját? – kérdezte Wayne a monitorra meredve. Yasui begépelt pár parancsot, miközben igennel válaszolt a kérdésre.
– Ugyan mi nem láttuk kihallgatás közben, de mindennek fültanúi voltunk, ahogy kérted. És a hallottak alapján – a válaszadási reakcióiból, a hangsúlyokból és a terelésből – a legtöbben mi is úgy véljük, hogy tudhat valami lényegeset. Ja! – Yasui kotorászni kezdett az asztalon, majd kis idő múlva Wayne kezébe adott egy dokumentumot. – Soha nem szállt meg a Twin Pine-ban.

– Micsoda meglepetés! – jegyezte meg Wayne gúnyosan, és miután átfutotta a szálloda kinyomtatott szobafoglalási-nyilvántartását, a hackerre irányította a figyelmét, aki idegesen csapkodta a klaviatúrát.
– Ez a cím szart se ér – morogta az orra alatt, miközben duzzogva arrébb gurult a székkel és egy csokit tömött a szájába.
A főnyomozó rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán visszafordult kollégájához.
– Hogy jutottatok hozzá ilyen gyorsan? – lebegtette meg kezében a papírlapot.

– Nem éppen törvényes úton – vallotta be Yasui. – De Cutler már hivatalosan is rajta van az ügyön. Csak gondoltam jobb utánanézni minél előbb, tudod, ha esetleg tényleg ő lenne a Herceg és alibit akarna kreálni. Ja, és nyugi! Nem a központ hálózatán keresztül csináltam.
Wayne egy pillanatra elgondolkodott, miért is olyan fontos ez, aztán megeresztett egy elismerő mosolyt.
– Szép munka, Grant!
– Bejövő hívás! – kiáltotta izgatottan a hacker csokoládéval a szájában, és mintha valami magas rangú vezető lenne, széles mozdulattal csendre intett mindenkit. Kihangosította a beszélgetést.

***

– Basszus, segítened kell! Épp a zsaruktól jövök, azt hiszem, sejtenek valamit! Ráadásul védőőrizet alá akartak helyeztetni, de sikerült lealkudnom pár állandó őrszemre. Szóval éjjel-nappal a nyakamon lesz pár ügynök. Most is itt lohol utánam kettő, alig néhány méterre vannak lemaradva mögöttem – hadarta Trent zaklatottan, de szinte suttogva a telefonba.
– Hé, nyugodj meg egy kicsit, mert ebből most semmit nem értettem. Mi ez a védőőrizet? Mit kerestél a zsaruknál? És mi az, amit sejtenek?

Trent mély levegőt vett. Hátranézett a bal válla felett és látta, hogy a két ügynök valamilyen oknál fogva most megállt egy elektronikai bolt kirakata előtt. Egyikük kezében mobil volt, és hevesen bólogatott, miközben a másik öltönyös mindvégig őt figyelte, hogy melyik utcán halad tovább. Nem keresett magyarázatot arra, hogy miért maradtak le. Rendkívül megörült a kínálkozó lehetőségnek, hogy részletesen beszámolhat mindenről az öccsének. Meg is tette.
– Francba! – érkezett a reakció a vonal túlsó végéről. – Megnézem, hogy lekértek-e már bármit is a Twin Pine-tól. – Néhány billentyűleütés és statikus zörej után hamarosan visszatért. – Hivatalosan még nem érkezett be hozzájuk semmi ilyesmi. Valószínűleg majd csak holnap fognak leellenőrizni, úgyhogy mondd a szobaszámokat, meg az összes többi fontos részletet. Aztán reméljük, hogy megelégednek egy papírdarabbal és nem fognak a fotóddal a kezükben az ott dolgozóknál utánad kérdezősködni.

***

Az egyes számú műveleti központban kivétel nélkül mindenki a kettes csoport munkaállomása köré sereglett és lélegzetvisszafojtva hallgatta a telefonbeszélgetést. A módosítás megtörténtének bejelenését követően Grant Yasui azonnal ellenőrizte a Twin Pine Hotel nyilvántartási rendszerét, miközben több kollégája is már percek óta folyamatosan azon dolgozott, hogy lenyomozzák a hívó félt.

Wayne lehunyta a szemét, erősen koncentrált minden egyes elhangzott szóra. Meg volt róla győződve, hogy a két férfi egészen közeli kapcsolatban áll egymással.
– Sajnálom, hogy lassan kapcsoltam. Túl hosszú ideje vagyok már törvénytisztelő állampolgár, teljesen kiestem a gyakorlatból, nem tudok olyan hitelesen hazudni, mint régen. Tényleg bocs. Ha most miattam fogsz lebukni…
– Hé, ezt most hagyd abba! Elég lesz nekik a vendég nyilvántartás egy példánya, azt meg elintéztem. Ne aggódj feleslegesen! Menj haza és rázódj vissza a hétköznapokba!
– Továbbra is tartom magam a korábbi véleményemhez a… tudod, mivel kapcsolatban, de most azért nem jött rosszul.
– Aha. Egyébként örülök, hogy páran ott legyeskednek körülötted, főleg így azok után, ami Hankkel is történt. Legalább viszonylag biztonságban tudhatlak. Basszus, még mindig nem fogtam fel teljesen. Bárcsak… hmm… Mennem kell, vigyázz magadra.

A vonal hirtelen szétkapcsolt, a számítógépeknél ülő Informatikai Osztályos munkatársak pedig nagyokat sóhajtozva, csalódottan csóválták meg a fejüket, amiért nem sikerült lenyomozniuk a hívást.
– Valószínűleg észrevette, hogy lehallgatjuk Hannen telefonját – törte meg a feszült csöndet Yasui és kérdőn tekintett a főnyomozóra, hogy most mi legyen a következő lépés.
Wayne jobb kezével az állát ütögette, merengve álldogált az emberei között. Elhunyt kollégája, Trent Hannen, a Herceg és egy – állítólag – óriási hatalommal bíró tárgy körül forgott az agya, amit Nico Toreno hozott létre még oly sok évvel ezelőtt. A Preston Toreno által kettétört lemez alapos vizsgálata után a világmegváltó hatalom tényleges létezését bizonyíték hiányában végül ugyan megcáfolták, de mindenki tisztában volt azzal, hogy Leonardo Toreno és a többi gengszter se kezd ok nélküli csatározásokba. Valaminek csak kellett lennie… Egy ideig még szótlanul töprengett, de egyre nehezebben szedte össze gondolatait. Végigjártatta szemét a körülötte álló, kialvatlan, fáradt, meggyötört ügynökökön, majd úgy határozott, ideje pihenőt fújni.

– Hölgyeim és Uraim! Nagy előre lépést tettünk ma a Herceg ügyében! Tudjuk, hogy Hannen ismeri, alighanem Sun Hillben vagy a környékén él és van egy hangminták. Most már szinte csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan teljes életnagyságban találkozhatunk vele. Addig is teljes hírzárlatot rendelek el! Ha valaki nyilatkozni mer a médiának, azonnal a lőtéren találhatja magát, ahol élőcélpontnak használva próbálom ki az új szolgálati fegyverem hatékonyságát! És ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek. Na, jól van. Mindenkinek köszönöm a munkát, pakoljunk össze és mára befejeztük!

Az ügynökök az órájukra pillantottak, majd kissé értetlenkedve bámultak egymásra a „korai” távozást illetően. Persze, nem mintha bánták volna, csak az elmúlt napok után meglepő volt számukra a délutáni időpont.
– Dorian, tényleg mehetünk? – kérdezett rá végül Yasui a munkatársak unszolására.
– Hát, figyelj, Grant, vasárnap fél öt van. Ha ti úgy gondoljátok, hogy maradni akartok, akkor felőlem maradjatok, de én hazamegyek a gyönyörű menyasszonyomhoz, akit lassan három napja nem láttam, lezuhanyozom, megborotválkozom, tiszta ruhát veszek fel, normális ételt eszem és remélhetőleg másfél óránál többet alszom a saját ágyamban.