The Last One Standing – Az utolsó – 8. Mások is láthatják

Kathryn Turner aznap délután gyalog indult be az őrsre. Elérkezettnek látta az időt, hogy beismerje, tényleg nem egy szupervírus tört utat magának, hiszen egy egész éjszaka telt el azóta, hogy elméletileg megfertőződött, és azóta sem tűnt el. Pedig, ha számításai helyesek voltak, akkor Tom barátjának a feltételezett „elkapási időtől” számítva kevesebb idő is elég volt, hogy eltűnjön. Ő viszont átvészelte reggelig, így vagy nem kapta el, vagy nem vírusról van szó. Viszont akármelyik is legyen a kettő közül, nem maradhat távol a munkától, és ezek szerint nem is kell.
De a tegnap este még mindig kísértette amiatt, ahogyan Ben elhagyta a házat. Úgy érezte, ki kell szellőztetnie a fejét, ezért döntött a séta mellett, bár idő közben kezdte megbánni választását. Akármerre ment, mindenhonnan sugdolózást hallott, mikor elhaladt. Néha el is kapott egy-egy szófoszlányt, vagy olvasott az eltakaratlanul maradó ajkakról. „Őrült”. Aztán egy nő hirtelen karon ragadta a kislányát, és még csak meg sem próbálva véka alá rejteni véleményét, rászólt kislányára: „Vigyázz, drágám, nem látod, hogy Ő jön?”.

A lenéző, rémült, vagy épp rosszalló tekintetek és a tartózkodó magatartású emberek sora kísérte végig az úton. Kathryn kifelé higgadt, érdektelen arcot mutatott, de legbelül dühöngött, hogy ilyen rossz hírét keltették a híradóban, és sikerült megváltoztatniuk a róla alkotott képet csupán fél nap leforgása alatt.
Valamennyire számított is erre a fogadtatásra, ezért nem is indult korábban munkahelyére: már délután fél kettő körül lehetett, mikor végre rászánta magát, hogy elinduljon. Eredetileg minél később akart beérni, hogy kollégáitól a lehető legkevesebb tréfálkozást kelljen átélnie, de megelégelte az utcai sugdolózást, így ütemesebb tempóra váltott.
A rendőrőrsre futva érkezett meg, ott viszont megtorpant. Három rendőrautót látott, melyek összeütköztek egymással. Körbenézett, de a környéken lévő emberek érdektelennek látszottak, vagyis már egy ideje itt állhatott ez a három autó, és mindenki kedvére kibámészkodhatta magát. Kathryn félve vonta le a következtetést, majd, hogy cáfolatot nyerjen, belépett az épület ajtaján.

A márványpadlós, kanapékkal telepakolt váróteremben egy lélek sem volt, ami megrémítette. A pult mögött mindig állt egy kollégája, de ezúttal csak hűlt helyét láthatta. Még mindig reményeket táplálva indult meg a börtön felé. Valakinek csak kell ott lennie, hiszen a rabokat nem hagyták volna soha őrizetlenül, így legalább egy őr megmaradt. Legalábbis remélte. A cellákhoz érve azonban megfagyott a vér az ereiben.
– Elnézést, maga egy fegyenc? – szólalt meg hosszú idő után. A neki eddig háttal álló, narancssárga ruhás férfi nem válaszolt rögtön.

– Már nem – mondta aztán, miközben a nő felé fordult. Kathryn csak most – mikor már nem volt a férfi takarásában – vette észre, hogy valaki mozdulatlanul fekszik a földön, a sarokban. Ő is narancssárga ruhát viselt, de egy még élénkebb szín festette vörösre az amúgy is rikító öltözetet. A férfi saját vére. Amiből egy kevés az épp felé közelítő rab kezére is kenődött. Nyilván ő ölte meg.
– Ki engedte el? – kérdezte ezután Kathryn, próbálva higgadt maradni, nehogy felidegesítse a fenyegetően felé lépkedő férfit. – Van itt valaki? – reménykedett továbbra is.
– Nem. Nincs itt senki – bökött a férfi a tévé képernyője felé. Kathryn felpillantott, és meglátta a híradó aktuális szalagcímét: „A város rendőrök nélkül maradt”. – Mindenki eltűnt – mondta aztán hűvösen a rab. Kathryn egy pillanat erejéig eltöprengett, hogy ha a rendőrök eltűntek, akkor ő maga miért maradt itt. Hiszen ő is valamelyest rendőr.
– Akkor ki engedte ki magát?

– Maga szerint? – nevetett a férfi. – Kiengedtem magam – válaszolta meg a kérdést. – Aztán kiengedtem őt is – bökött fejével a földön fekvő férfi irányába, de Kathryn ezúttal nem nézett oda.
– Nézze… – próbálta Kathryn megnyugtatni a férfit, attól félve, hogy az bármelyik pillanatban ráronthat. – Nem mehet ki innen. Nem ok nélkül fogták el magát…
– Igazán jó tanács attól, aki ide juttatott – jegyezte meg a férfi.
– Csak a munkámat végeztem – mentegetőzött a nő.
– A detektív embereket juttat börtönbe. A rosszfiú embereket öl – elmélkedett a narancssárga ruhás. – Remélem nem baj, ha én is… végzem a munkámat – suttogta a férfi a következő mondatot.
Kathryn úgy döntött, nem várja meg, míg a férfi nekiáll módszeresen jól meggyilkolni őt, így futni kezdett kifelé. Azonban mialatt megperdült a tengelye körül, a férfi már ott is állt mögötte.

Kezét a nő nyaka köré csavarta, és szorítani kezdte Kathryn gégéjét. A nő fulladozni és köhögni kezdett. A szín kezdett kimenni belőle, annyira elfehéredett az oxigénhiánytól, a férfi kezének szorítása pedig még mindig nem maradt abba. Egyre jobban szorította a nyomozó torkát, mint egy óriáskígyó, aki épp össze akarja roppantani áldozatát.
Kathrynt már az ájulás környékezte, mikor a szorítás hirtelen abbamaradt, Kathryn pedig a földre roskadt.

Lihegve kapkodott levegő után négykézláb, majd mikor tüdejét újra kellő mértékben feltöltötte, feltápászkodott, és körülnézett. A férfi eltűnt.

*        *        *

Abby Primory szülői utasításra lépett be öccse, Matt szobájába. Egy névleges megegyezést kötöttek, miszerint soha nem mennek be egymás szobájába, de ezt Abby most kénytelen volt áthágni, mivel feladatba adták neki, hogy kivigye a szemetet, és ez a ház összes szobájára vonatkozott, beleértve Mattét is.
Gyors akciónak tervezte, hogy öccse még véletlen se foghasson gyanút, hogy itt járt. Csak berohant, megmarkolta a szemeteszsákot, és kirántotta a kukából. A gyors mozdulattól azonban kiszakadt a zsák, Abby pedig elfojtott káromkodások közepette kezdte kézzel visszatömködni a szétszóródott szemetet.
Egészen addig, amíg egy átlátszó kis valamire nem akadt. Abby közelebb hajolt hozzá, majd mikor meglátta, hogy mivel került szembe, a fürdőszobába rohant, hogy gumikesztyűt vegyen, mert nem volt hajlandó hozzányúlni puszta kézzel.

A fenti incidens után úgy érezte, hogy muszáj beszélnie az öccsével. Matt a nappaliban ült a kanapén, a tévét nézve. Abby beállt Matt elé, jelezve, hogy kapcsolja ki a tévét. A fekete hajú fiú morgott egy sort, aztán a távirányítóért nyúlt és kinyomta a készüléket.
Abby leült a kanapéval szemben az egyik fotelbe, Matt pedig érdeklődve nézett nővérére.
– Találtam egy óvszert a szemetesedben – bökte ki Abby, miközben újra beleborzongott.
– Nem vagyok szent. Mit piszkálsz? Mintha neked nem lett volna szexuális életed ilyen korodban – váltott rögtön támadóállásba a fiú.
– De – felelte Abby. – Nekem is volt. És nem piszkálódásnak szántam, hanem figyelmeztetésnek.

– Figyelmeztetésnek? Fenyegetsz?
– Nem – tiltakozott Abby. – Gondoltam segítek neked.
– Nem kell – utasította vissza a fiú a nővérét. – Hidd el. Elég jól megy segítség nélkül is.
– Én arra gondoltam, hogy segítek rájönni, hogy nagy baj van – ingatta a fejét a nő rosszallóan.
– Mi baj lehet? – kérdezte Matt. – Védekeztünk. Megtaláltad a bizonyítékot.
– Akkor biztos nagyon részeg lehettél, hogy nem vettél észre egy ekkora lyukat a védelmi vonaladon – célozgatott Abby. Matt elsápadt.
– Lehet, hogy… ittam egy keveset – vallotta be a fiú.
– Mennyit? – érdeklődött Abby. Próbált törődőnek hangzani, de akaratlanul is kihallgatásba csapott át a beszélgetés.

​– Izgultam – magyarázkodott a fiú. – Próbáltam ellazulni.
– Mitől féltél? – lepődött meg a nővére.
– Ez volt az első – ismerte be. – Neki nem mondtam el. És nem akartam, hogy azt higgye, én is félek…
– Szóval csak megjátszottad a higgadt nagymenőt?
– Csak… próbáltam… – kezdte Matt, de nővére nem hagyta, hogy befejezze szabadkozását, így félbe szakította.
– Nem érdekel, mi volt a célod – mondta Abby. – Nem előttem kell mentegetőznöd. Vele kell beszélned – jelentette ki határozottan, és úgy gondolta, hogy egy kis időre magára kell hagynia öccsét, hogy átgondolhassa a történteket, így felállt, és elhagyta a nappalit.

*        *        *

Kathryn Turner még mindig szédült, és remegett a félelemtől, mikor a városháza épülete felé tartott. Már nem foglalkozott az útját keresztező megszólalásokkal, akárhányszor hallott meg egy-egy elfojtott megjegyzést a mentális egészségét illetően.
Tudta, hogy nem őrült meg. És az életét köszönheti ennek az ő bizonyos „őrültségének”. Már csak azt nem tudta, hogyan bizonyítsa be az igazát. De ezzel most nem ért rá foglalkozni. Tennie kell valamit, hogy megakadályozza az eltűnéseket.

– Elizabeth Hailey-t keresem – mondta az íróasztal mögött ülő titkárnőnek.
– A polgármester asszony nagyon elfoglalt, és…
– Nem érdekel. Nagyon sürgős – vágott közbe Kathryn türelmetlenül.
– De én… – próbált újra szóhoz jutni a titkárnő, de a nyomozó megint félbeszakította.
– Maga most szépen bemegy hozzá, közli vele, hogy Kathryn Turner, a barátnője van itt, és beszélni akar vele – diktálta az asztal mögött ülő nőnek határozottan, majd addig bámulta a nőt, míg fel nem állt nagy nehezen, és elfutott a polgármester irodája felé. Mikor aztán újra visszatért, lihegve szólalt meg.
– Bemehet – mondta, miközben őszintén örült, hogy végre megszabadulhat ettől az akaratos nőtől.

– Szia, Kat – üdvözölte barátnőjét a polgármester, mikor a nyomozó belépett irodájába.
– Szia, Liz.
– Már vagy ötvenszer elmondtam annak a vén szatyornak, hogy engedjen be bárkit, mert tudok rájuk időt szakítani, de túl süket, hogy meghallja – jegyezte meg Elizabeth.
– Akkor miért nem rúgod ki? – értetlenkedett Kathryn.
– Az álláshoz és az irodához járt. Egyfajta tartozék. Egyszóval olyan akaratos, hogy képtelenség kirúgni…
– Ha a polgármester sem tudja kirúgni, akkor elég kemény eset lehet – nevetett Kathryn zavarodottan, miközben közelebb lépdelt barátnőjéhez.
– De te legyűrted – mondta Elizabeth. – Lehet, hogy neked kéne a polgármesteri címet birtokolnod. Ezek szerint akaratosabb vagy, mint én…
– Nem szeretem a papírmunkát, úgyhogy köszönöm az ajánlatot, Liz, de nem fogadhatom el… – válaszolta Kathryn.
– És, mi járatban vagy itt? – érdeklődött Elizabeth mosolyogva, de aztán meglátta Kathryn gondterhelt arcát, ami sosem jelentett jót.

– Az eltűnések miatt. Van egy ötletem, viszont segítened kell.
– Miért pont én? – lepődött meg a szőke hajú nő, mivel még sosem kérte Kathryn a segítségét semmiben.
Épp ezt szerette benne: nem élt vissza a barátságukkal. Rajta kívül nem is volt igazi barátja, mivel mindenki csak azért férkőzött közel hozzá, hogy beleszólása legyen a város irányításába. Remélte, hogy Kathryn nem változott meg ennyire…
Pedig, ha tudta volna, hogy Kathryn az egész eddigi beszélgetésben is csak azért próbált jókedvűnek mutatkozni, hogy ő ne küldje el őt azonnal, már nem lett volna ennyire biztos abban, hogy a nyomozó semmit nem akar tőle.
– Te vagy a polgármester – válaszolt Kathryn azzal a mondattal, amit Elizabeth kicsit sem akart hallani. – Az emberek őrültnek hisznek engem – magyarázta a nyomozónő, mikor látta Elizabeth elkenődött arcát. – De te rá tudnád őket venni arra, amire szükségem van. És reméltem, hogy te hiszel nekem… – reménykedett a nyomozó.
– Nem is tudom, Kathryn… – töprengett a polgármester. Kathryn tudta, hogy baj van, és valószínűleg visszautasítják kérését, mert Liz sosem hívja őt Kathrynnek, csak ha hirtelen távolságtartóbban viselkedik.
És Kathryn félelme nem volt alaptalan. Elizabeth is kételkedni kezdett barátnője épelméjűségében, akárcsak a város többi lakója. Most pedig, hogy Kathryn is vissza akar élni az ő hatalmával, már baráti alapon se akarta elhinni a híradóban állítottak ellenkezőjét.
– Kérlek, Liz… Hinned kell nekem – könyörgött szinte Kathryn.

Elizabeth zsebében ekkor csipogni kezdett valami. A nő azonban elő se vette a zajt kiadó valamit, helyette egy távirányítóval bekapcsolta az irodában lévő tévét.
– Csipogón értesítést kapok, ha fontos hírt mondanak be – magyarázta Elizabeth, látva barátnője értetlenkedő arckifejezését. Mikor megjelent a tévé képe, már nem foglalkozott többé Kathryn ottlétével: a képernyőnek szentelte minden figyelmét.
– A feltevések, melyek szerint a város összes rendőrtisztje eltűnt, beigazolódni látszanak – kezdett bele a híradós nő. – Riportereink felkeresték a rendőrök hozzátartozóit, és megtudták, hogy ők maguk sem tudnak szeretteik hollétéről. – Kathryn lehajtott fejjel csak hallgatta a híreket, mivel tudta, hogy képi anyagot úgysem közölnek. Hogyan is közölhetnének valami olyanról, ami nincs ott, mert eltűnt… – Úgy látszik, hogy a rendőrök is… – folytatta a híradós nő, de a mondat hirtelen félbeszakadt.
Kathryn felemelte a fejét, és Elizabethre nézett, mert azt hitte, hogy kikapcsolta a készüléket, ezért maradt félbe a megkezdett mondat. De barátnője tekintete még mindig a tévé irányába nézett, szája pedig tátva maradt. Kathryn rögtön a képernyőre nézett, és megdöbbenve vette észre, hogy a két híradós közül csak a férfi ül az asztal mögött. A nő, aki épp beszélt, nem volt ott.

– Eltűnt… – nyögte döbbenten Elizabeth. – Eltűnt, élő egyenes adásban… –  mondta hitetlenül.
– Bármennyire is sajnálom őt, legalább most már mindenki hinni fog nekem – suttogta Kathryn, miközben barátnője végre kinyomta a televíziót.
– Miben segítsek? – kérdezte Elizabeth, mintegy megvilágosodva.
– Össze kell terelnünk a megmaradt lakókat. Valahogy vigyáznunk kell egymásra – jelentette ki Kathryn. – Mondjuk a stadionban talán elférne ennyi ember.
– Jártál te mostanában arrafelé? – kérdezte Liz. – A teljes terület fel van túrva a felújítások miatt. Életveszély odamenni.
– De kell egy hely, ami jól lehatárolt, és elfér ott ennyi ember.
– Mit szólnál a parkhoz? Igaz, nem fedett terület, de körbe van határolva kerítéssel – vetette fel Elizabeth az egyetlen ötletét.
– Akkor értesítsd a tűzoltókat, hogy menjenek ki minden házhoz, és hívják a lakókat a parkba. Mindenkit. Kivétel nélkül – bólintott rá Kathryn. A polgármester még mindig sokkhatás alatt állva bólintott, majd a telefonért nyúlt.

*        *        *

– Beszélnem kell veled – szólt bele a telefonba komoly hangon Matt, mikor Sophie végre felvette.
– Mi történt? – kérdezte a lány kissé megrémülve, mert nem szokta meg ezt a hangot barátjától.
– Nem éppen… telefontéma. Találkozhatnánk valahol? – kérdezte Matt.
– Persze. Hol akarsz találkozni? – Gyanakvó hangvétele a fiúnak is feltűnt, de nem foglalkozott vele.
– A kórháznál – mondta a fiú. Arra gondolt, hogy ha esetleg a figyelmetlenségének komolyabb következménye is van, és el kell vetetni a babát, akkor jobb, ha úgyis ott találkoznak, ahová a beszélgetés után mennének.
– Te jó ég! Mi történt veled? – rémült meg immár teljesen Sophie. – Baleseted volt?
– Nem, dehogy – felelte a fiú. – Illetve… igen, de nem olyan, mint amire gondolsz.

– Valami komoly?
– Komoly, de nem veszélyes, és nem is kell aggódnod miatta. De fontos lenne most elintézni. Úgyhogy gyere a kórházhoz – kérte a fiú, teljesen összezavarva a lányt, aki azt se tudta, mire gondoljon, mi történhetett.
– Rendben, megyek – egyezett bele a lány. – Várj, tudod tartani egy kicsit? – kérdezte ezután. – Valaki kopog az ajtón.
Amint Sophie ezt mondta, Matt is hallotta, amint a bejárati ajtón kopognak. Egy tűzoltó volt az.
– Jó napot! Kérem a ház minden lakóját, hogy fáradjon a parkba. Hozzanak minden olyat magukkal, amit nem tudnak nélkülözni – adta az utasításokat a férfi.
– Nélkülözni? – kérdezte csodálkozva Abby, aki épp most jött le az emeletről. – Mégis mennyi ideig?

– Hosszabb időre tervezzenek – mondta a férfi. – Kérem, kezdjenek neki minél előbb. Lesz egy második körös ellenőrzés. Ne akarják, hogy erőszakhoz kelljen folyamodnunk – tette hozzá, majd mikor látta, hogy nem lesz több érdemi kérdésük, amit meg kell válaszolnia, sarkon fordult, és olyan hirtelen távozott, mint ahogy jött.
Abby és Matt egymásra néztek, miközben hallották, hogy a szomszédos ház ajtaján csöngetnek. Matt tudta, hogy Sophie-t is egy tűzoltó kereste. Viszont ha a parkba kell menniük, huzamosabb időre, akkor az orvosnak fújtak. És az abortusz ötletét is elvetheti. Már csak abban reménykedhet, hogy nem fogant meg a baba.

*        *        *

– Jó napot! Kérem a ház minden lakóját, hogy fáradjon a parkba. Hozzanak minden olyat magukkal, amit nem tudnak nélkülözni – mondta el aznap huszadjára a bemagolt sablonszöveget a városi tűzoltóság parancsnoka, mikor Parker Leigh ajtót nyitott neki. A fiú rögtön hívta az apját, aki először nem akart hinni a fülének, majd lefagyva nézett a tűzoltóra.
– Nem kéne másokat is riasztania? – kérdezte végül a férfira nézve, majd becsukta az ajtót az orra előtt.
– Mi történt, apa? – tette fel kérdését értetlenül Parker, aki nem fogta fel, hogy mi történik.
– Akármi is ez, fiam, meg kell ígérned, hogy senkinek nem beszélünk anyád eltűnéséről – ígértette meg Parkerrel a férfi. – Ha kiderül, hogy nem jelentettük be az eltűnését, akkor gyanúba keverhetnek minket. Vagy szaglászni kezdenek, és a jelen helyzetben akár az is szóba jöhet, hogy az eltűnésekkel kapcsolatba hoznak – aggodalmaskodott Brandon, aki megszokta már, hogy tehetős életmódja miatt szinte az egész város a sarkában jár, és azt figyeli, mikor botlik meg.
Az átlagos városi lakóktól már nem is kérték számon, ha nem jelentették valaki eltűnését, mert a keresést nem gyorsította volna. Viszont Brandon nem számított átlagos embernek. Tehetőssége miatt bizonyára sokan feltételezték volna róla, hogy akár magánnyomozókat is felbérel felesége felkutatására, így az mindenképp gyanús, ha a városi elit egyik tagja eltussol egy eltűnést.

– Van okom aggódni? – kérdezte a fiú, szigorúan apjára nézve.
– Nem én tettem – mondta határozottan Brandon. – Most pedig segíts kitalálni, hogy mit mondjunk anyádról, ha bárki rákérdezne esetleg.

*        *        *

Akárcsak a város többi lakója, Abby is értetlenül állt a történések előtt. Szót fogadott persze, és kivonult a parkba, hiszen nem akarta, hogy erővel hozzák őt ide. Mikor megérkezett, látta, hogy rúgkapálózó férfiakat, üvöltöző nőket fognak közre kettesével a tűzoltók, és a park kapui felé kísérik őket. Nem bántalmazták a lakókat, akik nem voltak hajlandóak együttműködni, azonban látszott a duzzadó karjaikon, hogy mekkora erőt kell kifejteniük ahhoz, hogy az ellenkező embereket irányítani tudják.
Abby örült, hogy nem szorítják az ő karját is, hogy a parkba hurcolják, és jó döntésnek érezte, hogy az első figyelmeztetésre összecsomagoltak. Akármennyire is együttműködő volt azonban, nem értette az okát, vagy a célját ennek az intézkedésnek.

Egészen addig fel sem fogta teljesen, hogy mi történik, amíg meg nem látta, hogy a park közepén felállított asztalokról sátrakat és hálózsákokat osztogatnak az érkezőknek. Nem hitte el korábban, hogy tényleg megtörténhet, de valóban azt várták tőlük, hogy ott maradjanak, akár huzamosabb időre is. Szédülni kezdett a gondolattól, hogy nyomorognia kell majd a sok ember között, és hogy búcsút mondhat a magánszférájának.
Remélte, hogy minderre létezik valami ésszerű magyarázat. Lehet, hogy mások nem fogják számon kérni, de ő nem volt hajlandó belenyugodni ebbe, amíg nem hallja az indokot. És mintha meghallották volna a kérését, a hangszórók recsegni kezdtek, és a polgármester hangja szólalt meg.
– Köszönjük mindenki együttműködését és megértését! – kezdte beszédét, figyelmen kívül hagyva azokat a lakókat, akik nem voltak ilyen készségesek.
​Abby pásztázni kezdte a tömeget, és hamarosan meg is látta a polgármestert, aki a park közepén állt, kezében egy mikrofonnal.

– Tudom, hogy mindenki arra vár, hogy megmagyarázzam az intézkedések okát. Az ok pedig a következő – folytatta a nő. – Úgy gondoljuk, hogy az eltűnések ellen úgy tudunk a leghatékonyabban védekezni, ha összefogunk, és segítjük egymást. A másik ok pedig, hogy rengeteg olyan esetről értesítettek, amikor valaki épsége veszélybe került amiatt, hogy valaki eltűnt. Ahhoz, hogy ezeket az eseteket elkerüljük, a lehető leghamarabb tudomást kell szereznünk az eltűnésekről. Ehhez pedig célszerű, ha nem a házainkban, a világ elől elzárkózva, zárt ajtók mögött tűnünk el. Itt, a parkban, a többi lakos között jó eséllyel lesz valaki, aki észreveszi, ha egyikünk eltűnik, és az esetlegesen rászorulókat ki tudja segíteni, legyen az idős, vagy fiatal. Mindemellett reméljük, hogy a zárt közösségben vissza tudjuk szorítani valahogy az eltűnéseket, remélhetőleg a tetteseket és az eltűnteket is kézre kerítve – prédikálta a polgármester, és Abby tudta, hogy szavainak van igazságtartalma. De mégsem tudta lenyelni, hogy csak így megfosztották a személyes terétől, és a kényelemtől is. Még mindig dühöngött, mikor egy nő lépett oda hozzá.
– Abby, ugye? – szólította meg az álldogáló Abbyt.
– Maga pedig…
– Kathryn Turner.
– Örülök a szerencsének… – nyújtotta a kezét Abby.

– Már találkoztunk. A Drew család házában – emlékeztette őt Kathryn.
– Jaj, tényleg! El is feledkeztem magáról – ismerte be Abby,
– Arra gondoltam, hogy segíthetne. Azoknál az asztaloknál hálózsákokat osztogatunk, néhányan pedig az embereket irányítjuk a sátraikhoz. Be tudna állni hálózsákot osztani? – kérte Kathryn. – Nagy segítség lenne.
– Persze, megoldható – vállalta el Abby.
– Ha adott nekik hálózsákot, küldje oda őket hozzám, és én megmutatom nekik a helyüket – adta ki az utasításokat a nyomozó.
– Rendben – válaszolta Abby, miközben beállt az asztal mögé. Ha tudta volna, hogy épp annak a nőnek tesz szívességet, aki a parkba száműzte őket, cseppet sem lett volna ilyen lelkes.

– Jó napot! – köszöntött egy nőt, aki odalépett az asztal elé. – Van már hálózsákja?
– Nem, még nincs. Kérhetnék egyet? – kérdezte a nő, végigmérve a választékot. – Lehetőleg olyat, ami nem szakadt… – tette hozzá, halvány mosollyal a száján.
– Természetesen – mondta Abby, és már nyújtotta is az egyik hálózsákot.
– Köszönöm! Viszlát!
– Viszlát! – búcsúzott Abby, miközben a következő ember lépett az asztalhoz. Rögtön a hálózsákok felé fordult, mert rájött, hogy gyorsan kell dolgoznia, ha még ma el akar szabadulni ettől az asztaltól. Nem is nézett a férfira, úgy kérdezte, hogy milyen zsákot szeretne.

– Lám, lám… Na ki dolgozik most? – kérdezte az asztalnál várakozó férfi, amire Abby rögtön megfordult. Az étteremből megismert pincér állt előtte.
– Látom, te nem tűntél el. Sajnos… – fintorgott Abby.
– Ez durva volt – jegyezte meg a férfi sértődötten.
– Akkor jó, mert elértem a célomat. Milyen hálózsákot adhatok? – ismételte meg Abby a kérdést.
– Már van zsákom, köszönöm. Nem ezért jöttem.
– Valahogy gondoltam – forgatta a szemét Abby.
– Szeretném, ha újrakezdhetnénk. Elhívlak randizni. Összeszedtem a tökeimet, ahogy javasoltad – mondta a férfi pimasz mosollyal az arcán.
– Ennek örülök. De a válaszom nem. És örülnék, ha most hagynál dolgozni – utasította el a nő, miközben Kathryn-t nézte, hátha segítséget tud kérni tőle a férfitől való megszabadulásban, de a nő épp útbaigazítást adott, így nem számíthatott rá.

– Ezúttal nem küldhetsz el, mert te vagy a kiszolgáló személyzet – jegyezte meg a férfi, látszólag élvezve a helyzetét.
– Csak beálltam segíteni. Ha akarnék, most azonnal ki is állhatnék innen, és ha így folytatod, így is fogok tenni – vágott vissza a nő, lefagyasztva a férfi mosolyát.
– Előbb-utóbb igent kell mondanod. A táborban sokszor össze fogunk futni, és nem hagyom annyiban – jósolta a férfi.
– Akkor feljelentelek zaklatásért – ellenkezett Abby.
– Kinél? A rendőrök eltűntek… – jegyezte meg a pincér.
– Rendben. Feladom. Nyertél. Elmegyek veled randizni. Hol, és mikor legyen? – adta be a derekát Abby dühöngve.
– Mit szólnál a kis tóhoz? Mondjuk este nyolckor?
– Miért pont a kis tó? – kérdezte a nő, kicsit talán túlzottan is kötekedő hangnemben.

– Az egész táborban csak ott lehetünk kettesben. Mindenhol máshol emberek mászkálnak – érvelt a férfi.
– De romantikus valaki… – morogta Abby.
– Nem olyan vagyok, mint amilyennek hiszel – mondta a férfi.
– Biztos izgalmas lenne meghallgatni a szabadon értelmezett önéletrajzodat a saját előadásodban, de sok dolgom van még. Inkább örülj, hogy belementem, és kopj le, amíg meg nem gondolom magam – nézett rá Abby szigorúan.
– Minden rendben, Abby? Látom, nem halad a sorod – lépett oda Abbyék mellé Kathryn.
– Persze. David kicsit feltartotta a sort, de épp menni készült – célozgatott Abby.

– Máris megyek. De előbb muszáj elmondanom, hogy amit az étteremben csináltam, azt én magam is bunkóságnak tartom. Csak egyszerűen… megtetszettél, és nem hittem volna, hogy újra láthatlak, így muszáj volt… megragadnom az alkalmat – mondta a férfi, de Abby nem válaszolt. David ezután sarkon fordult, és a sátra felé vette az irányt.
– Legalább a maga nevére emlékszik… – jegyezte meg Kathryn, akit eddig észre sem vett, pedig ott lépkedett mellette.
– Ez jót jelent? – kérdezett vissza a pincér.
– Hát, az biztos, hogy nagyobb benyomást tett rá, mint én.
– Az biztos. Csak attól félek, hogy nem feltétlen pozitív volt ez a benyomás.

*        *        *

A hírek rendkívül gyorsan terjedtek a városban. Ebből következett, hogy ha a lakosokat összezárják egy viszonylag kis területre, akkor a pletykák és híresztelések még gyorsabb csatornát találnak majd maguknak. És ennek a levét leginkább Patrick Wilson itta meg.
Mikor kijutott a börtönből, és az utcán látta a kocsik köré gyűlt tömeget, végignézett magán, és narancssárga fegyencruháján. Tudta, hogy nem lenne okos dolog ebben a szerelésben rohangálni odakint, így visszament az őrsre és megkereste a ruháit, amiket akkor viselt, mikor letartóztatták. Mikor végre megszabadult a kényelmetlen rabruhától, elégedetten lépett ki az utcára, de még így is próbálta kerülni a feltűnést, ezért a kihaltabb városrészek felé indult.
Tudta, hogy így csak egy nagyon nagy kerülővel érhet haza, viszont ha végre hazaér, legalább egy hónapig nem teszi ki a lábát otthonról. Azonban nem érte el a kitűzött célt, mert balszerencséjére belefutott egy tűzoltókból álló csoportba, akik épp a lakókat értesítették. És persze őt is a park felé irányították.
A parkba érve aztán ugyanazt élte át, mint Kathryn: összesúgtak a háta mögött, akármerre ment. Az emberek kerülték őt. Látta a szemükben, hogy félnek tőle. Elvégre mégis egy börtönt megjárt férfi járkál köztük szabadon.
Mikor a sátrát felállította, látta, hogy senki nem telepedett le a közelében. Még azok a sátrak is távolabb kerültek, amik eredetileg ott voltak felállítva, mikor odament. Egyre jobban zavarta, hogy így kilöki magából a közösség, de próbált higgadt maradni. Bízott benne, hogy az eltűnések majd segítenek rajta. Elvégre semmi sem szűnteti meg jobban az ellentéteket, és kovácsol össze, mint egy közös ellenség.
Ebbe a gondolatba kapaszkodva hagyta figyelmen kívül az idegenkedő embereket, és azt is, hogy mindenki messziről kerüli.

Mikor uzsonnája elfogyasztásához keresett helyet a zsúfolt asztaloknál, nem kellett sokáig próbálkoznia, mert amint észrevették őt, rögtön felálltak és távoztak a legtöbben. Mikor aztán leült, megpillantotta az ismerős vörös hajkoronát.
– Hazel – suttogta maga elé a nő nevét. Tudta, hogy megígérte, elfelejti, hogy a nő egyáltalán létezik, de a délben történtek után képtelen volt így tenni. Válaszokat akart, és úgy érezte – egyébként nem megalapozatlanul –, hogy a nő tudja megadni őket.

– Hazel… – lépett oda a nőhöz, aki egy félreeső padon üldögélt.
– Abban állapodtunk meg, hogy elfelejtesz – emlékeztette Hazel a férfit. Patrick tudta, hogy ez lesz a nő első reakciója.
– Benne vagy a bandában, akik elrabolják az embereket? – tette fel kérdését habozás nélkül a férfi. Hazel-t kezdte pásztázni, hogy rájöjjön, ha a válaszában esetleg hazugságra kerülne sor.
– Elrabolják? – kérdezett vissza Hazel. – Nem…
– Nem vagy benne, vagy nem rabolják el?
– Téged aztán nem lehet lelőni, nem igaz? – nevetett a nő könnyedén, mintha nem is tudatosult volna benne, hogy mivel vádolták meg az imént.

– Válaszolj! – utasította határozottan a férfi.
– Azokat az embereket nem elrabolták, hanem eltűntek. Puff. Nincsenek többé – válaszolta a nő. Patrick ledermedt a választól, és úgy érezte, le kell ülnie.
– Te tüntetted el őket? – kérdezte Patrick egy hosszas szünet után. Akkor jutott eszébe ez a kérdés, mikor a börtönből való szabadulására gondolt. Nagyon úgy tűnt számára, hogy Hazel képes befolyásolni az eltűnéseket, arra azonban kíváncsi volt, hogy milyen mértékben.
– Nem én – felelte Hazel. – Valaki más.
– Akkor mi a te szereped? – érdeklődött a férfi. Azután egy pillanatra ledermedt. Arra gondolt, hogy milyen közel jár a megoldáshoz, ami az egész várost foglalkoztatta. Nem tudta, kik beszéltek még Hazellel, de úgy vélte, egyedül ő került ilyen közel a válaszokhoz. Ez pedig megrémítette. Úgy érezte, mintha ő is bűnrészes lenne.
– Én kerítem elő az embereket – magyarázta a vörös hajú nő.
– Hogyhogy előkeríted? Megkeresed őket, hogy aztán eltűnhessenek? – értetlenkedett a férfi.

– Vannak olyan helyek, ahonnan… nem tudnak eltűnni az emberek – vallotta be Hazel.
– Búvóhelyek? – ébresztett reményt a gondolat Patrickben.
– A keresés kifejezetten izgalmas tud lenni – jegyezte meg Hazel, feltűnően kerülve az egyenes válaszadást a búvóhelyek létezését illetően.
– Kár, hogy ezt most elvették tőlem – tette hozzá aztán mintegy csalódottan.
– Hogyhogy? – csodálkozott a férfi, miközben a hideg futkosott a hátán az egész beszélgetés témája miatt.
– Mindenkit idehoztak – bökött fejével a nő a park közepén lévő térrész felé. – Könnyedén lehet szemezgetni közülük – mondta.
Patrick elrettent a választól. Hazel elmosolyodott, mikor látta, hogy az író szája tátva marad, majd egy könnyed mozdulattal felállt, és faképnél hagyta a döbbent férfit.

​Patrick rosszul lett a nő közömbösségétől. Emberek tűntek el. Érző lények. Nem pedig valami egyszerű tárgyak, amiket pótolni lehet.
​Zaklatottan haladt a sátra felé, miközben a nő utolsó mondata harsogott a fejében. „Könnyedén lehet szemezgetni közülük”.