The Last One Standing – Az utolsó – 6. Korai még az ünneplés

Picture

​Sarah Drew a nappaliban üldögélt, és jó formán semmit nem csinált. Először eltűnt a fia. Aztán az iskolából felhívták őt, és sűrű bocsánatkérések közepette közölték, hogy Ashtonnak nyoma veszett. Mintha ezt lehetséges lenne megbocsátani. Egyértelmű volt, hogy intézkednie kell ez ügyben. Viszont miután vonalat bontott a rendőrséggel való konzultációja után, rögtön megbánta, hogy a bosszút helyezte az első helyre, mivel hiába kereste Grace-t, a másik unokája is eltűnt. Ezért pedig csakis ő volt a felelős.
Az élet szinte megállt a házban. Négy lakója közül három eltűnt, az egyedüli pedig, aki megmaradt, mozdulatlanul ült, és meredt maga elé. Már kisírta magát, képtelen volt újabb könnyeket hullajtani. De arra sem volt képes, hogy gondolatait csak egy pillanatra is más felé fordítsa. Aztán úgy tűnt, újra egy kis élet költözik a házba, legalább egy kis időre, ugyanis csöngettek. Sarah megrezdült, magához tért, felállt, és az ajtóhoz indult. Próbált egy mosolyt erőltetni magára az ajtónyitáshoz, de aztán úgy volt vele, hogy ne hozzá jöjjenek látogatóba, ha őszinte mosolyt akarnak látni. Főleg a történtek után.
Picture

– Jó napot! Kathryn Turner vagyok, beszéltünk telefonon – köszöntötte őt a nyomozó, amint kitárult az ajtó.
– A tea most nem esedékes – morogta Sarah, miközben csapta is volna be az ajtót.
– Tudom, hogy Ashton is eltűnt – hadarta Kathryn, amíg még a nő hallhatta.
– Nos, legalább Ben nyugton lehet – morogta Sarah rosszindulatúan, miközben érezte, hogy szemeibe könnyek gyűlnek. De tudta, hogy ez nem lehetséges, hiszen annyit sírt az elmúlt időben, hogy teljesen kiszáradt emiatt, csak az érzéshez volt hozzászokva: tudta, hogy ha lenne még annyi folyadék a szervezetében, akkor most biztos megeredne a könnye.
– Bemehetek? – kérdezte Kathryn, miközben már be is tette lábát az ajtón, hogy most már fizikálisan is képtelenség legyen kizárni őt. Az viszont eszébe se jutott, hogy Sarah elkeseredettségében akár a lábát is eltörné, ha minden áron meg akarna szabadulni a látogatóktól.
– A telefonon keresztül nem tűnt ilyen erőszakosnak… – jegyezte meg Sarah magának, de Kathryn meghallotta.
– A munkámhoz tartozik hozzá – válaszolt Kathryn magyarázatképp, de közben elvörösödött zavarában, hiszen emberileg talán tényleg nem a legudvariasabb döntés ilyen lelki állapotban zaklatni valakit, mégis próbált bejutni a lakásba, és tolta az ajtót.
Picture

– Mi a munkája? Díjbirkózó? – ironizált Sarah.
– Nem egészen… Nyomozó vagyok.
– Azért jött, hogy kikérdezzen? – lepődött meg Sarah a váratlan fordulaton. Mivel semmi kedve nem volt újra és újra feleleveníteni az eseményeket csak azért, hogy jobban szenvedjen, még inkább nekifeszült az ajtónak, hogy kint tartsa a nőt.
– Nem! – ellenkezett Kathryn, próbálva helytállni az ajtóval vívott harcban. Nem akarta, hogy Sarah azt higgye, csak a munkája miatt jött át, mert ez nem így volt.
– Akkor nem dolgozik az ügyön? – kérdezte Sarah, miközben szinte már nyögött, olyan erősen próbálta visszazárni az ajtót.
– Melyik ügyön? – kérdezte Kathryn.
– Az eltűnésekén… – kiáltotta Sarah mérgesen, sugallva ezzel, hogy a válasz egyértelmű volt.
– A rendőrség külön ügyekként kezeli őket. Elvégre…
– Nem értem miért, ha mindenki csak úgy eltűnt – jegyezte meg Sarah morgósan.
– Még nem kizárható, hogy…
– Mi? Hogy több emberrabló is van? A rendőrségen ennyire szeretik a papírmunkát, hogy mindenkinek külön dossziét nyitnak ahelyett, hogy bedobálnának mindenkit egy közös mappába? – Sarah hangján érződött az elkeseredéssel vegyült düh.
Picture

– Kérem, higgadjon le… – nyugtatta a nőt Kathryn, miközben hálát adott, amiért ott volt közöttük az ajtószárny, és nem szemtől szemben áll az öregasszonnyal, aki úgy már rég lekeverhetett volna neki egy hatalmas pofont.
– Miért kéne lehiggadnom? Még a vak is látja, hogy ezek egy összefüggő kirakós részei! – feszült neki az ajtónak Sarah, Kathryn pedig végül kihúzta a lábát, nehogy a végén tényleg a sürgősségit kelljen következő állomásként beiktatnia. – De a nyomozók nem veszik a fáradtságot, hogy leüljenek és kirakják! Lehet, hogy már rég meglenne a tettes – ellenkezett tovább Sarah.
– Ez nem ilyen egyszerű… – mondta halkan a detektív.
Ezt a trükköt a kihallgatások során tanulta: amilyen hangerővel a kihallgató beszél, a másik fél is olyan hangosan fog beszélni. Ha a nyomozó elveszti a türelmét és kiabálni kezd, akkor az csak feltüzeli „ellenfelét”, és ő is ordítani fog. Viszont, ha halkabban beszél, az megnyugtathatja beszélgetőpartnerét, aki szintén higgadtabban folytatja majd a társalgást.
Sarah azonban a hirtelen elhalkulást úgy értelmezte, hogy Kathryn kezdi belátni, hogy neki, Sarah-nak van igaza, és vitapartnere próbálja minél kisebbre összehúzni magát, hogy minél kevesebb támadási felületet találjon rajta. Viszont ő kegyetlenül folytatta a csípkelődést, ráadásul még hangosabban, mint eddig tette, hogy továbbra is fenntartsa a beszélgetésben betöltött, meghatározónak vélt szerepét.
– Akkor mondja el, hogy mit tud eddig a rendőrség! – követelte ingerülten.
– Semmi áttörőt. – Kathryn nyugodtan, halkan folytatta, mert tudta, hogy több időbe telik, mire beszélgetőpartnere is ilyen halkra vált. Bár azt nem sejthette, hogy annyi ideje nincs, mire Sarah hajlandó lenne ilyen mérsékelt hangerővel beszélni.
– Talán nem sürgős maguknak ez az ügy… – sértegette tovább a nyomozót.
– Ezt miből gondolja? – kezdte elveszteni a türelmét Kathryn. Kezdett rájönni, hogy ez a nő nem fogékony a társalgási normákra és a pszichológiai trükkökre.
– Mondja, minden rendőr ezzel az üggyel foglalkozik? – kérdezte ezt Sarah úgy, mintha a több hozzárendelt rendőr magasabb prioritást jelentene, az pedig hamarabbi megoldást.
Picture

– Nem. Történnek más dolgok is. A könyvtárat például felgyújtották, és az egyik kisboltot is kirabolták. És ez csak most a héten történt – sorolta Kathryn az eseményeket, és közben elsápadt, mikor belegondolt, hogy régen milyen nyugodt volt a város, aztán hirtelen egy ilyen sorscsapás szakadt a nyakukba, és ezen felül is beindult a bűnözés. Vagy talán pont, hogy amiatt?
– És ha a rendőrök nem külön-külön dolgoznának ugyanazon az ügyön? – vetette fel Sarah. – Talán segíthetnének egymásnak.
– Nem vonhatjuk össze az ügyeket, amíg nincs rá bizonyíték, hogy…
– Persze. A szabályzat a józan ész felett áll. Mindenki tudja, hogy mi lenne az egyszerűbb út, a megoldás, de senki nem hajlandó rálépni, mert a szabályzat mást ír elő. Tipikus birkák – mondta Sarah, végre már nem ordibálva, de szavainak olyan ereje volt, hogy Kathrynt jobban felidegesítette, mint eddig bármivel.
– Könnyű más munkáját kritizálni! – vitatkozott Kathryn, miközben idegességét fizikai erővé formálta, és végre sikerült belöknie az ajtót, így szemtől szemben találta magát vitapartnerével.
Picture

– Ha vitatkozni akar, akkor érveket mondjon, ne kliséket – élvezte vezető szerepét Sarah, annak ellenére is, hogy már nem állt kettejük között az ajtó, ami eddig az ő védelmét szolgálta. Tudta, hogy már teljesen ő irányítja a beszélgetést.
– Rendben. Maga győzött – lihegett Kathryn az erőlködéstől, bár inkább dühös fújtatásnak lehetett értelmezni a szemeiben gyúló tűz miatt. – Most maga jön! Ne érveket mondjon, hanem ötleteket! Megoldást! – veszítette el végleg a türelmét.
– Talán másképp gondolkodnának a rendőrök, ha ők veszítenének el valakit – jegyezte meg Sarah.
– Tessék? – döbbent le a nyomozó felháborodottan. Azt hitte, hogy ha már szemtől szemben áll majd az öregasszonnyal, majd visszavesz tenyérbemászó stílusából, de ezek szerint cseppet sem zavartatta magát emiatt.
– Ha eltűnne a szeretett Benje, akkor fogadok, máris nyakig lenne a nyomozásban – szúrt még egyszer Kathrynbe kegyetlenül.
– Nézze, el sem tudom képzelni, milyen lehet, ha valakije eltűnik az embernek. De nem kívánhatja azt másoknak, hogy átéljék, csak azért, hogy a nyomozás előbbre lendüljön! – akadt ki a nő szavain Kathryn.
– Pedig néha azt kívánom. Mindenkit elvesztettem – rándult össze Sarah, mikor újra belegondolt jelenlegi helyzetébe.
Picture

– És akkor mindenki más is ugyanezt érdemli? – akadt ki a nyomozó, hogy erre alapozva a nő mindenkinek ugyanezt kívánja, hogy átélje.
– Nyilvánvalóan nem történt meg. Így nem is értheti, hogy min megyek keresztül. Viszont én meg azt nem értem, hogy minek jött el. Hogy zaklasson? – mutatta ki saját dühét Sarah. Ez a fajta düh más volt. Nem támadás, sokkal inkább visszahúzódó védekezés, amit ennek ellenére is agresszívan tett.
– Eredetileg meg akartam hívni magunkhoz, hogy ne kelljen itt maradnia a házban egyedül, de… – kezdte Kathryn, hosszúra nyújtva a szót, mert nem akaródzott neki befejezni a mondatot.
– De ezek után nem tűrne meg a házában – fejezte be helyette Sarah. Kathryn tétován bólintott.
Sarah elindult a nappali felé, Kathryn pedig értetlenül nézett utána, hogy ez most egy „jöjjön beljebb, ha már úgyis itt van”, vagy egy „a beszélgetésnek vége, kérem csapja be az ajtót maga mögött” gesztus akart lenni.
– Ne aggódjon, nem is mennék. Akkor se, ha nem vesztünk volna össze – jegyezte meg a nő, visszafordulva. Aztán látta Kathryn sértődött arckifejezését, ezért folytatta: – Talán pont azt akarják, hogy elmenjek itthonról.
Picture

– Kicsodák? – kérdezte Kathryn, miközben becsukta a háta mögött az ajtót, és követni kezdte Sarah-t, aki egy szót se szólt erre, hanem a feltett kérdésre válaszolt.
– Az emberrablók. Hogy kiüresedjen a ház, és akkor kirabolhatják – magyarázta Sarah, megint kioktató hangot megütve.
– Nem hiszem, hogy az emberekkel kezdenék, és utána lopnának. Ha el akartak volna vinni valamit, már megtették volna. Vannak kiüresedett házak is, ahonnan mindenki eltűnt – mondta a nyomozó.
– Én akkor se szívesen hagynám itt a pénzemet – jelentette ki Sarah.
– Milyen pénzt? – csodálkozott Kathryn, mert az öregasszony úgy mondta ezt, mintha egy pénzzel teli széf terpeszkedne a nappalija közepén, pedig Kathryn a saját két szemével láthatta ennek cáfolatát.
– Összeszedtem minden pénzemet, hogy kéznél legyen – válaszolta Sarah. – Nem érdekel, mennyi váltságdíjat kérnek majd, én odaadom minden pénzemet, ha arra van szükség – szögezte le, tisztázva, hogy szeretteiért bármennyit képes lenne megadni. Talán nem tudta kifejezni a szeretetét kedveskedő szavak, vagy ölelés formájában, de ettől függetlenül igenis szerette családját.
– Még semmi hírt nem kaptunk az eltűntek fogva tartóiról. Nem követeltek váltságdíjat a rendőrségen keresztül – bizonytalanodott el Kathryn.
Azért lett hirtelen bizonytalan, mert nem is gondolt bele, hogy talán személyesen keresték meg az érintetteket, hiszen, ha be tudnak jutni bármelyik házba, akkor akárkivel fel tudják venni a kapcsolatot.
– Lehet, hogy nem tartják méltó ellenfélnek a rendőrséget ahhoz, hogy velük tárgyaljanak… – Kathryn kezdte nagyon tenyérbe mászónak érezni a nő stílusát, így felettébb megörült, hogy valaki csöngetett.
Rögtön az ajtóhoz indult. Sarah nem is szólt semmit, nem volt meglepődve. Normális esetben kikérte volna magának, hogy miért valaki más nyit ajtót az ő házában helyette, de tudta, hogy a nyomozó egyúttal ki is akar surranni. Sarah pedig osztotta Kathryn véleményét, hogy legfőbb ideje lenne távoznia.
Picture

– Jó napot! Lehet, hogy rossz helyen járok, de William Drew-t keresem – mondta a nő, akinek Kathryn ajtót nyitott. Valószínűleg elbizonytalanodhatott, mert nem az nyitott ajtót, akire számított.
– Jó helyen jár, ez itt a Drew lakás, viszont akit keres, az… – kezdte volna Kathryn, de a látogató félbeszakította.
– Nincs itt. Tudom. Eltűnt. Az anyjához jöttem, de az ő nevét nem tudom, valamit pedig mondanom kellett – magyarázkodott. – Amúgy Abigail Primory vagyok – nyújtott kezet a nyomozónak.
– Kathryn Turner – mutatkozott be a detektív is.
– Maga talán… öhm… elnézést, fogalmam sincs, hogy maga kicsoda. Kérem, mondja, hogy nem Will barátnője, vagy felesége… – bizonytalanodott el Abby.
– Nem. Nem ismertem Willt. De gondolom akkor maga a barátnője – következtetett a nő bizonytalanságából Kathryn.
– Csak jelölt. Az első randink előtt tűnt el – ismerte be Abby, és csak azért nem sírta el magát újfent Will eltűnése miatt, mert nem akart egy idegen előtt ilyen heves érzelmeket kimutatni.
– Értem.
– Szóval? Ki maga? – futott neki még egyszer Abby a témának, próbálva megemberelni magát, hogy még csak ne is gondoljon arra, hogy esetleg sírva fakadhat.
– Will fia a nevelt fiam osztálytársa volt. És átjöttem megnézni, hogy hogy van a nagyanyja – válaszolt Kathryn. Kicsit durvának érezte ezt a kíváncsiskodó stílust, de tudta, hogy a nő rettentő bizonytalan lehet most, hiszen ő is valamilyen szinten átélte az eltűnéseket.
Picture

– És? Hogy bírja? – érdeklődött Abby, Will anyjára értve a kérdést. Visszahúzta karmait, miután meggyőződhetett arról, hogy a vele szemben álló nő nem vetélytársa. De aztán belegondolt, hogy már ő sincs versenyben, hiszen a versengés tárgya eltűnt…
– Eléggé… agresszív. Bár nem kizárható, hogy alapból is ilyen. Viszont aggódom érte. Megtenné, hogy felhív, ha bármi történne? Megadom a számomat – vette elő a telefonját Kathryn, majd diktálni kezdte a telefonszámát. Abby elmentette, majd megcsörgette, és miután a próba sikeresnek bizonyult, Kathryn elbúcsúzott és szinte menekülve távozott a Drew család házából.
*        *        *
Picture

– Az apád nem aggódik, hogy hol lehetsz? – kérdezte Matt Sophie-tól a parkban üldögélve. Most, hogy az iskolát bezárták, azt csinálhattak, amit csak akartak. Illetve azt csinálták, amit eddig, csak most már legálisan.
– Miért? Kéne? – nevetett Sophie. Igyekezett nem gondolni a sok szörnyűségre, ami körülötte történt, és próbálta élvezni a pillanatot, mert tudta, hogy ha másképp tenne, összeroppanna a dolgok súlya alatt. Egy pillanatra eszébe jutott Damon eltűnése is, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Ő úgysem tehet semmit az érdekében. A rendőrség majd végzi a dolgát. Talán most az egyszer végre nem kéne fennakadniuk a diákcsínyeken, és helyette a komolyabb dologra koncentrálhatnának.
– Nem voltál otthon már két napja. Tegnap előtt este óta velünk lógsz…
– Ezzel most célozgatsz? – kérdezte a lány. – Talán zavarok?
– Nem, dehogy. Csak meglep… Azok után, hogy apád féltő óvatosságáról beszéltünk tegnap reggel…
– Még csak nem is hívott. Lehet, hogy vissza kéne szívnod mindent, amit róla mondtál – jegyezte meg a lány, miközben elővette a telefonját, hogy meggyőződjön: tényleg nincs nem fogadott hívása. Mikor látta, hogy a telefon nem jelez ilyet, kicsit összeszorult a gyomra.
– Lehet, hogy fel kéne hívnom… – mondta aztán.
Picture

– Minek? Ha aggódik, hogy mi van veled, akkor majd hív.
– Persze. Viszont én aggódom, hogy mi van vele, ezért… felhívom – magyarázta a lány, bár inkább úgy tűnt, magát akarja meggyőzni, mintsem a két fiút, akik mellette sütkéreztek.
– Ahogy gondolod… – rántotta meg a vállát Matt, majd nyújtózott egyet. Az erős napsütésben hosszú idő óta most először nyitotta ki a szemét, de rögtön olyat látott, amit őszintén nem szeretett volna. Az egyik szemközti árnyékában egy rendőrruhás férfi állt, és egyértelműen őket figyelte. Az a férfi volt, aki a homokban leteperte. Felismerte az arcáról. A keze ökölbe szorult dühében, és lassan felállt.
– Mi az, Matt? – kérdezte Sophie, aki látta a fiú dühét az arcáról. A telefont rutinszerűen zsebébe csúsztatta, és meg is feledkezett arról a céljáról, hogy felhívja az apját.
Picture

– Ott. Látod? – állt háttal Matt annak a fának, ami alatt a rendőr állt, és úgy mutatott abba az irányba, hogy ujját teste kitakarja a rendőr elől.
– Ő az? – reagált Sophie helyett Riley, aki Mattre nézett.
Olyan természetesen nézett a fiúra, hogy nem csak a rendőr számára, de még Sophie-nak is úgy tűnt, hogy vele beszélget, nem pedig egy távoli pontot figyelnek mind a ketten. Sophie még abban se volt biztos, hogy Riley egyáltalán odanézett egy pillanatra is. Olyan volt az összhang a két fiú között, hogy feltételezte, erre nem is volt szükség, hiszen valami titkos kódolással már minden részletet továbbított Matt a szőke hajú fiúnak.
– Ne bámuld már! – szólt rá Matt a barátnőjére, akinek csak most tűnt fel, hogy miközben Riley és Matt titkos jelrendszerén elmélkedett, tekintete a rendőrön ragadt. Sophie gyorsan elkapta onnan a fejét és az ellenkező irányba nézett, ezzel – ha egyáltalán lehetséges – még egyértelműbbé téve a rendőr számára, hogy miről is beszélnek.
Tekintetét a földre szegezte, és látta, hogy Matt árnyéka megmozdul, majd távolodni kezd. Felkapta a fejét és a fiúra nézett. Barátja épp a rendőr irányába indult meg.
– Hová mész? – kérdezte a fiútól.
– Már úgyis tudja, hogy rájöttünk, hogy figyel – állt meg a fiú. Visszafordult, és vádlón nézett Sophie-ra, aki kellemetlenül összehúzta magát. – Viszont teljesen egyértelművé teszem neki – mondta, majd újra elindult.
Picture

– Ezt nem gondolod komolyan! – kiáltott utána a lány.
– De, nagyon is – mondta a fiú, ezúttal vissza sem nézve.
– Ha megfenyegeted őt, akkor csak megerősíted a sejtését, hogy közöd van a bolthoz – vett vissza egy kicsit a hangerőből a lány, nehogy a rendőr meghallja, amit a boltról és Mattről mondott.
– Pontosan ez az, amit a béna Parker tenne. Meglapulna, ha veszélyt érez. De én nem fogok félni tőle, csak azért, mert jelvénye van – jelentette ki határozottan a fiú.
– Miért hagyod, hogy Parker ennyire meghatározza az életed? – vádolta meg a fiút Sophie. Matt rögtön megtorpant és megperdült a sarkán.
– Semmi köze Parkernek az életemhez – mondta.
Picture

– Tényleg? Mintha azért tennél meg dolgokat, hogy ne legyél olyan, mint ő. Tudod, hogy nem tetszik nekem és ezért próbálsz a teljes ellentéte lenni, nem igaz? – állapította meg a szőke hajú lány. A fiú nem tudta, hogy mit válaszoljon, ezért Sophie folytatta: – Mi lenne, ha inkább az lennél, akit szeretek, mintsem az ellenkezője annak, akit utálok? – kérdezte a lány.
Matt egy kissé határozatlan lépést tett visszafelé, majd egyre gyorsabban haladt vissza a padokhoz, miközben a két szőke hajú mereven nézte a rendőrt a távolban.   Sophie belül elmosolyodott. Matt minden cselekedetéből, lépéséből, szavából és tettéből sugárzott a határozottság, de ő el tudta érni, hogy a fiú bizonytalanná váljon. Tudta, hogy ezért ő Matt barátnője, és ezért más ő, mint az összes többi lány, aki a fiú kegyeiért áll sorba.
*        *        *
Picture

Charlotte Leigh zavartan ült az asztalnál, férjével szemben, aki lelkesen pakolta ki a pezsgőspoharakat az asztalra. Már akkor furcsállta Brandon viselkedését, mikor korábban állított haza a megszokottnál, ráadásul jókedvűen. Az utóbbi időben nagyon komor volt, így erős volt a kontraszt.
– Mit ünneplünk, drágám? – tette fel végre a kérdést, ami az elmúlt negyed órában, mióta férje hazajött, nyomasztotta.
– Azt, hogy végre fellélegezhetünk – válaszolta férje, miközben megkerülte az asztalt, felhúzta a székről feleségét, és megcsókolta.
– De hiszen eddig sem volt rajtunk semmi nyomás… – jegyezte meg az asszony, mikor Brandon újra hagyta levegőhöz jutni. Hosszú idő óta ez volt a legszenvedélyesebb csók, amit a férfitől kapott. – Nem kellett aggódnunk semmi miatt – folytatta, remélve, hogy férje elárulja végre, mi nyomasztotta eddig, amitől látszólag most végre megszabadult. Nem volt ugyanis olyan naiv, hogy ne tudta volna, lappang valami a felszín alatt, és végre meg akarta tudni, miről volt szó.
– Legyen elég annyi, hogy most már tényleg nem kell aggódnunk – adta meg Brandon a nő számára semmi újjal és érdekessel nem szolgáló választ.
– Akármi is ez, örülök, hogy mosolyogni látlak – mondta Charlotte. Belátta, hogy férjének igaza van. Minek kéne tudnia róla, ha úgyis vége van? Már csak egy rossz emlék. – Most, hogy belegondolok, már rég nem láttalak mosolyogni.
– Mostantól gyakrabban fogsz – felelte a férfi. A beszélgetés itt hirtelen elakadt, és egyikük sem szólt semmit, csak felváltva hümmögtek egy-egy sort.
Picture

– Hol van már Parker? – kérdezte Charlotte, mikor már megelégelte a hümmögést.
– Nem tudom. Szóltam neki, hogy ünnepelni fogunk. Meg amúgy is itt az ideje, hogy végre alkoholt igyon – jegyezte meg a férfi mellékesen.
– Még nincs is tizennyolc éves. Nem kéne erőltetni – vélekedett a nő.
– Inkább én, mint a barátai… És amúgy sem divat várni a legális korhatárig az ivással – válaszolta Brandon. – Azzal, hogy szoktatom az alkoholhoz, csak elérem, hogy ne essen haza egy este hirtelen részegen. Ha megismeri a határait, felelős környezeten belül, az csak segíthet neki – ismertette nevelési elképzeléseit a férfi. – Hacsak nem előzött már meg minket, és próbálta megismerni a határait ezelőtt is – nevetett kajánul.
– Nem hiszem – vélekedett Charlotte. – Tudod, féltem a fiunkat. Túlságosan is hívő. A rossz értelemben – nyomta meg a „rossz” szót.
– Mire gondolsz? – kérdezte férje, akinek ötlete sem volt arról, hogy lehet valaki „rossz értelemben” hívő.
– Nem iszik, nem dohányzik, és nem is próbál meg lefeküdni ismeretlen lányokkal. De még csak olyanokkal se, akiket ismer – fejtette ki Charlotte.
– Tudod, más anya akkor féltené a fiát, ha ezeket megtenné, nem pedig akkor, ha elkerüli ezeket a dolgokat…
– Csak azt mondom, hogy a fiunk tinédzser. Élnie kéne az életét. Tapasztalatot gyűjtenie.
– Szóval végső soron egyetértesz velem abban, hogy itt az ideje leitatni – hámozta ki a „lényeget” Brandon.
– Nem leitatni, csak…
– Csak megkóstoltatni vele. Tudom. Csak vicceltem – nevetett Brandon.
– Remélem is. Na, megyek, szólok neki – állt fel a nő. – Úgy tűnik, eltévedt lefelé jövet.
Picture

– Siessetek vissza! – kiáltott felesége után Brandon. – Sürgős ünnepelhetnékem van.
– Talán mi is így lelkesednénk, ha tudnánk, miről van szó – próbálkozott be még egyszer Charlotte.
– Majd elmondom. Valamikor – ígérte a férfi.
– Rendben, te tudod – ismerte el végre a feleség próbálkozásai sikertelenségét. – Megyek, lehívom Parkert.
*        *        *
Picture

Kathryn Turner épp hazafelé sétált, mikor megcsörrent a telefonja. A mobilja kijelzőjén látta, hogy férje keresi, így mosolyogva vette fel.
– Szia, drágám! – szólt bele a telefonba.
– Szia. Nem sokára indulok haza. Csak azért hívtalak, hogy tudd, megszereltem a zárat a hálószoba ajtaján – célozgatott Dean egy korábbi beszélgetésük megállapítására.
– Tudod, szinte már meg is gondoltam magam… – mosolygott Kathryn.
– Miért? Talán jó napod volt? – nevetett a férfi.
– Mondjuk inkább, hogy hosszú… – válaszolta a nő.
– Hallgatlak.
– Nem dolgoznod kéne? Ahelyett, hogy engem hallgatsz? – kérte számon a nyomozó a férjét.
– Már csak pakolgatok. Vége a műszakomnak. Mesélj, mi volt ma – noszogatta Dean a feleségét.
– Bent már nem piszkálják a suliban – kezdte a nő.
– Hogy érted el? – lepődött meg a férfi. Úgy emlékezett gyerekkorából ezekre a problémákra, mint feloldhatatlan drámai ellentétekre. Csodálkozott, hogy ezzel szemben felesége ezt egyik napról a másikra elintézi.
– Beszéltem a fiú nagymamájával.
– És hatottál a lelkére? – tételezte fel a férfi, ismerve feleségét és a módszereit.
– Nem egészen. A gyerek eltűnt…
– Szegény nagymama… – sápadt el a férfi.
– Főleg, hogy a fia is eltűnt valamikor – folytatta Kathryn.
– Elég zűrös lehet a néni… – ismerte el Dean.
– Pont most jöttem el tőle. Átjöttem vigasztalni.
– És? Megmondtad neki, hogy elő fogja őket keríteni a rendőrség? – kérdezte Dean.
– Hát… Mikor felhoztam azt, hogy a rendőrségnél dolgozom, kábé elátkozott…
Picture

– Hogy-hogy elátkozott? – döbbent le a férj.
– Azt mondta, ha nekem tűnne el valakim, akkor jobban siettetném a nyomozást – mondta Kathryn, és majdnem sírva fakadt, mikor belegondolt, hogy milyen lenne, ha valakije eltűnne. Aztán elkeseredettsége dühbe csapott át, mikor eszébe jutott, hogyan becsmérelte az a nő a rendőrök és egyúttal az ő munkáját.
– Nyugodj meg, szívem. Ne hagyd, hogy egy ilyen elkeseredett nő elrontsa a kedved – vigasztalta Dean a feleségét.
– Ha belegondolsz, jogosan ilyen elkeseredett – gondolkozott aztán Kathryn hangosan, miközben letörölte a könnyeit, hogy az utcán ne nézzék meg őt az emberek. – Mindenkije eltűnt.
– Te mondogatod mindig, hogy a nyomozásból ki kell vonni az érzelmeket, meg, hogy a jó nyomozót nem hatja meg mások siránkozása. Át kell látnod a színlelésen – mondta vissza felesége bölcsességeit a férfi.
Picture

– Igaz. Persze… – bólintott Kathryn. – Hagyjuk ezt a témát. Majd otthon beszélünk. Mi legyen a vacsora? – kérdezte.
– Ha elugranál egy csirkéért, akkor azt díjaznám – kérte a férfi.
– Akkor csirke lesz – vett elő Kathryn egy cetlit, hogy lejegyezze Dean rendelését. – Még valamit, esetleg?
– Nem, köszönöm, csak ennyi lenne… – nevetett a férfi.
– A csirkét süssem? – érdeklődött Kathryn, egy flancos étterem akcentusos pincérének beszédét utánozva.
– Egészben. Sózd meg, és dobd be a sütőbe. És süthetnél mellé krumplit is – felelte Dean, aki nem tudta tovább folytatni az éttermes szerepjátékot a feleségével telefonon keresztül, mert belépett az egyik kollégája. – Nemsokára megyek én is – búcsúzott a férfi.
– Rendben. Otthon találkozunk – köszönt el Kathryn is.
*        *        *
Picture

Brandon Leigh az órát nézegette türelmetlenségében, de úgy határozott már tíz perccel ezelőtt, hogy nem megy felesége és fia után, mert ketten már csak megtalálják az utat lefelé az étkezőbe.
Már épp azon volt, hogy mégis felálljon, és egy térképpel, egy havi élelemmel és expedíciós felszereléssel a családja után induljon az emeletre, mikor lépteket hallott a lépcsőről.
– Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, csak próbáltam elérni valakit – lépett be Parker az ebédlőbe.
– És? Sikerült? – kérdezte Brandon kicsit feszélyezetten, mert ennyi várakozás után már elment a kedve az ünnepléstől, ami miatt haragudott családjára, hiszen ritkán kerül ilyen hangulatba, aztán, mikor egyszer sikerül, addig váratják, míg elmúlik.
– Nem. De hagytam neki üzenetet.
– És ez tartott eddig? – érdeklődött tovább a fiú apja.
– Utána imádkoztam… – tette hozzá a szőke hajú fiú.
– Hogy vegye fel? Mert ezek szerint nem imádkozol eleget – jegyezte meg epésen Brandon, miközben a lépcső felé sandított.
Picture

​– Nagyon vicces. De fontosabb dolgokat szoktam kérni Istentől, ha kérek valamit egyáltalán – mondta a fiú sértődötten.
– Hol hagytad anyádat? – tört végül a felszínre Brandon kérdése, mikor még mindig nem látta meg feleségét a lépcsőn.
– Öhm, azt hittem, idelent van, veled – mondta zavartan a fiú.
– Itt volt. De aztán felküldtem érted.
– Én nem találkoztam vele odafent – kezdte nézni Parker is az emeletre vezető lépcsőt gyanakodva.
– Lehet, hogy beszaladt a fürdőbe. Akkor elkerülhettétek egymást, és anyádnak… sok időbe telik, ha egyszer bemegy oda, és meglátja a tükröt – jegyezte meg Brandon viccelődve, de ezzel csak leplezni próbálta aggodalmát.
Most hasított belé a felismerés, hogy ha azok a valakik elraboltak egy uzsorást, akire két testőr vigyázott a nap huszonnégy órájában, akkor bárkit elvihetnek, akihez csak kedvük szottyan. Miért ne lehetne az ő felesége hát a következő?
Picture

– Sötét van odafent. És hallottam volna, ha odafent van valahol – űzte el Parker apja összes bizakodó gondolatát. A férfi aggódva rohant fel a lépcsőn az emeletre, felesége nevét kiáltozva torkaszakadtából:
– Charlotte! Charlotte!
*        *        *
Picture

Patrick Wilson már kezdte megszokni celláját, és nagy nehezen megbarátkozott azzal a gondolattal is, hogy két ember is naphosszat őt bámulja: a szomszédos cella lakója, illetve az őket kettejüket felügyelő börtönőr. Vagyis még valaki: egy kopaszodó férfit hoztak be társaságként, aki szintén a rabok csapatát erősítette.
A város börtöne nem volt kifejezetten nagy, összesen ez a három cellája volt, bár a városban sosem harapódzott el annyira a bűnözés, hogy ennél többre lett volna szükség. Sokszor gondolt a nagyobb, központi börtönökre, ahol több száz embert tartanak fogva. Ahhoz képest ez a kis épület maga volt a mennyország, a maga kis nyugalmával.
– Patrick Wilson! – szólt fennhangon az őr hirtelen. – Látogatója van. – Na, persze. Nyugalom. Már megint kirángatják a cellájából.
Amint erre gondolt, émelygés fogta el. Tudta, hogy a látogatók jelentik a külvilággal való összeköttetést. Nem kényelmesedhet el annyira, hogy ne vágyja a külvilággal való érintkezést. Egyszerűen nem szabad! Összekapta hát magát, és a celláját kinyitó őr felé lépdelt.
Mikor a bilincs kattant a csuklóján, és megindultak kifelé, örömmel töltötte el a felfedezés, hogy megint ugyanolyan izgalommal találgatta, ki lehet a látogatója, mint a legelső alkalommal. Mikor leültették, rájött azonban, hogy ezúttal sem találta el. Sőt, még csak a közelében sem járt.
Picture

Egy vörös hajú, rendkívül fehér bőrű, szeplős arcú nő ült az üveg túloldalán. Mereven nézett rá, attól a pillanattól kezdve, hogy Patrick leült, és ettől a férfi kezdte kellemetlenül érezni magát. Főleg, hogy nem ismerte fel látogatóját. Épp kérdőn nézett volna az őrre, hogy biztos valami félreértés történt, hiszen ez a nő valószínűleg nem hozzá jött látogatóba, mikor a nő halk, de mégis, mindent átható hangon megszólalt.
– Megtenné, hogy magunkra hagy? – kérdezte, az őrre nézve.
– Nem tehetem meg, hogy… – kezdte volna a nemleges, mentegetőző választ az őr, de a nő leintette.
– Az ügyvéde vagyok. Igenis, megteheti – jelentette ki könnyeden.
– Ha az ügyvédével akar beszélni, akkor csak előzetes… – kezdte volna újra a férfi, de a nő ránézett, mire az őr elhallgatott, biccentett, sarkon fordult és távozott.
– Szóval, maga az ügyvédem? – kérdezte Patrick, mikor az őr távozott, és a nő még mindig nem szólalt meg.
– Nem – felelte a nő határozottan, de változatlanul halkan.
– Akkor? Hazudott? – Az író úgy érezte, teljes sötétségben tapogatózik.
Picture

– Tényleg nem ismer fel? – kérdezte a nő olyan hangsúllyal, mint mikor egy távoli rokon, akit az ember rég nem látott már, számon kéri, hogy miért nem emlékszik rá.
– Kéne? – kérdezte a férfi elbizonytalanodva.
– Attól függ – válaszolta a nő egy rövid szünet után.
– Mitől?
– Látott? – kérdezte a nő, válasz helyett.
– Mikor? Hol? – kérdezősködött tovább a férfi.
– Ugorjunk. Tudom, hogy látott, és csak idő kérdése, míg eszébe jut, viszont erre nincs időm. Térjünk az alkura – mondta a nő flegmán.
– Azért segítene? Hogy mikor láttam? – kérte Patrick.
– A könyvtárban. Azon az estén – mondta a nő sokatmondó hangsúllyal.
– Láttam valami vöröset, ami nem a tűz volt. Magát láttam?
– Mint mondtam, térjünk az alkura – tért ki az egyenes válasz elől.
– Miféle alkura? – kérdezte a férfi. Aztán végre rádöbbent. Ez a nő volt ott egyedül rajta kívül. Ő gyújtogatott. – Maga gyújtogatott – tette szóvá gondolatát.
Nem vádlón mondta, hanem sokkal inkább csodálkozva. Meglepődött azon, amit a nő tett. Nem azon, hogy gyújtogatott, hanem azon, hogy ezek után csak így idejön, és bevallja neki, akit azért csuktak le, amit ő ténylegesen el is követett. – Ezzel kapcsolatban akar alkut kötni? – tette fel a következő kérdést a sorban.
– Igen – mondta a nő. Patrick meglepődött, hogy mindenféle mimika és gesztikuláció nélkül beszélt a nő, a száján kívül szinte semmije nem mozdult meg. Mintha takarékoskodott volna a mozdulataival, az erejével.
– Mégis mifélét? – kérdezte Patrick gyanakodva.
– Ha nem árulja el, hogy mit tettem… – kezdte a nő az alku azon részével, amit Patrick nyilvánvalónak tartott. Már csak azon gondolkozott, mit tud cserébe a nő ajánlani. – …Akkor elérem, hogy szabadon távozhasson. – Patricknak rögtön a „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen” feltevés jutott eszébe. Ez volt az egyetlen dolog, amiért cserébe nem árulta volna el a nőt, de most így, kimondva mégsem tűnt valósnak, elérhetőnek.
– És honnan tudja, hogy bízhat bennem? – próbált valahogy lyukat ütni az ajánlaton, ha már találni nem talált elsőre.
– Onnan, hogy tudom, hogy lelkiismeretes. És mondjuk úgy, hogy… be tudom biztosítani magam – mondta a nő higgadtan. – A saját érdekében ne próbáljon meg beköpni.
Picture

– Most fenyeget? Csak azért, mert tud rólam pár dolgot, még nem jelenti, hogy mindent tud – vitatkozott Patrick, mert valahogy olyan érzése támadt, hogy szorul körülötte a hurok. – Az, hogy megfigyelt, és tud néhány információt rólam, még nem jelent semmit.
– Látom, nem figyelt. Azt mondtam, kiengedtetem innen. Ez se jelent semmit? – A nő még mindig higgadt, hűvös viselkedése kezdte kiborítani a férfit.
– Van pénze ügyvédre, aki kivisz innen. Értem én. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem maga vitte el a balhét? – lépett még erősebb támadó állásba Patrick. Megállás nélkül ostromolta a nőt, de úgy tűnt, a higgadtság álcáján nem tud áttörni. Talán nem is álca volt.
– Azért, mert ez az egész sokkal bonyolultabb, mint gondolja – felelte a nő. Patrick végre egy kis elégtételt érzett. Most először nem volt megfelelő válasza a nőnek, ezt pedig úgy értelmezte, hogy sikerült gyenge pontot találnia. – A lényeg az, hogy holnap délben szabadon távozhat a cellából. Utána élheti tovább az életét, és felejtsük el egymást – jelentette ki a nő.
– Holnap délben? Addig nem lehet lefolytatni egy tárgyalást. Ez egy őrült ötlet – jegyezte meg a férfi. Szinte biztos volt abban, hogy bele fog törni a nő bicskája ebbe a feladatba.
Picture

– Azt hinné az ember, hogy ha valaki író, akkor fogékonyabb az őrült ötletekre és a… csodákra – válaszolta a nő.
– Valaki tényleg alapos kutatást végzett. Szép munka – dicsérte meg a nőt a férfi cinikusan. – Már csak annyi érdekelne, hogy hogyan akarja ezt az egészet elintézni.
– Azt bízza csak rám – mondta a nő magabiztosan. – Csak ne felejtse el az egyezségünket.
– Rendben – egyezett bele a férfi. – Ha kijuttat, elfelejtem, amit láttam, és amit hallottam.
– Már csak egy kérdésem van – folytatta a nő. – Ugye bármi áron ki akar jutni innen?
– Persze – felelte Patrick. – Bármi jobb, mint itt ülni egész nap. – Most, hogy felsejlett a remény a börtön elhagyására, már meg is feledkezett a cella kényelméről, és zavartalanságáról, csakis a külvilágba való vágyódás foglalkoztatta.
– Akkor ezt tartsa észben – mondta a nő, és mióta beszélgettek, most először mozdult meg: felállt.
– Várjon! – kiáltott a férfi az üvegen keresztül. – Nem is mondta meg, mi a neve. Maga nyilván tudja az enyémet…
Picture

– Hazel Jones vagyok – felelte a nő, majd sarkon fordult és távozott.
Patrick döbbenten nézett utána. Nem értette a nőt. Idejött beszélni vele, sőt, a nevét is megmondta, még akkor is, ha simán megúszhatta volna az egész bűntényt. Mintha teljesen megőrült volna. Ezzel szemben viszont azt ígérte, kijuttatja innen, ami nem kis vállalkozás, és a feladat máris kizárja, hogy kivitelezője nem elég intelligens. De akkor mégis miért jött ide és vallott be mindent?
Aztán Patrick rájött, hogyan oldhatja fel ezt az ellentmondást, bár nem tetszett neki egy cseppet sem a megoldás. De meg volt győződve abban, hogy a nő megőrült, ezért vállalta be, hogy kijuttatja innen. Nem képes felmérni a feladat súlyát. A könyvtárat is csak egy őrült gyújtja fel, így ez is alátámasztotta elméletét.
Viszont a gyomra összeszorult. Kezdte elveszteni a hirtelen nyert reményeit a kijutás iránt. Mert, ha igaz a feltevése, és a nőnek tényleg nincs ki mind a négy kereke, akkor minden szava csak üres ígéret volt, ő pedig itt marad a bírósági tárgyalásig.
De egyben biztos volt. Most, hogy tudja, ki a tettes, ha a tárgyalásra jut, hamar le fogja zárni ezt az ügyet.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés