The Last One Standing – Az utolsó – 4. Az utolsó gyertyaláng

– Apa, apa! – kiabált Grace lelkesen, amint apja benyitott az ajtón. Rohant is elé, már amennyire ilyen idős korában az ember rohanni tud. Will pedig tárt karokkal fogadta.
– Szia, kincsem! – mosolyodott el Will, Grace üdvözlésén. Ölébe vette kislányát, úgy indult a nappaliba. Fia, Ashton, épp a számítógép előtt ült, és Will nem is lepődött meg azon, hogy a fiút ebben a helyzetben találja meg.
– Ashton, apád hazaért! Köszönj neki! – utasította nagymamája a konyhából, ahonnan a rekedtes hang mellett tányércsörömpölés zaja szűrődött ki, jelezve, hogy Sarah épp mosogat.
– Megyek! – állt fel végül Ashton, miután megállította a játékot, és megbizonyosodott róla, hogy tényleg nem történik semmi, amíg ő feláll és elfordul a képernyőtől.
– Nem kell ilyen savanyú képet vágni, csak azért, mert hazajöttem… – mondta szemrehányóan az apja, miközben Ashton megpuszilta őt.

– Apa, apa, játszol velem? – kérdezte Grace lelkesen, Ashton pedig kihasználva, hogy apja figyelmét Grace leköti, máris rohant vissza hőn szeretett gépéhez.
– Nem érek rá, kicsim. Dolgom van – felelte az apa kissé letörten, hiszen szeretett játszani kislányával, ugyanúgy, mint annak idején a fiával is, mielőtt még függeni kezdett volna a modern technológiától. A gyerekek visszautasítása pedig minden szülő rémálma, legfőképpen Will-é.

– Mi dolgod van? – kérdezte Sarah, miközben kilépett a konyhából, kezeit törölgetve.
– Szia, anya – köszöntötte őt Will. – Mindjárt elmondom. Csak…
– Nem a gyerekek előtt? Talán bejött az a dolog, amiről reggel beszéltünk? – érdeklődött Sarah, mikor rájött, hogy miről is lehet szó.
– Milyen dolog? – kérdezte Grace, aki látszólag többet értett a beszélgetésből, mint amennyit feltételeztek volna, és mint amennyit szerettek volna, ha megért.
– Mondhatjuk, hogy bejött. Megtennéd, hogy beszélsz a gyerekekkel erről? Sietek tusolni és átöltözni – kérte a férfi, majd miután anyja rábólintott a kérésére, hálásan biccentett, letette Grace-t, és az emelet felé vette az irányt.

– Ashton, gyere egy kicsit, beszélnünk kell! – próbált betörni a fiú digitális világába Sarah, a számítógépasztalra támaszkodva. Az üzenet átadása után helyet foglalt az egyik kanapén a nappaliban.
– Most nem érek rá! – válaszolta Ashton kicsit ingerülten, jelezve, hogy nem szereti, ha így megzavarják koncentrálás közben.
– Ez fontosabb, mint a virtuális lövöldéd. Gyere ide, vagy kihúzom a konnektorból – fenyegetőzött Sarah.
– De hiszen ez egy laptop! – ellenkezett a fiú, rávilágítva, hogy nagyanyja nem konyít a modern technológiához.
– Ha az azt jelenti, hogy nem lehet földhöz vágni, ha nem vagy itt egy másodpercen belül, akkor tényleg hasznos találmány… – fenyegetőzött a nagymama, Ashton pedig tudta, hogy a mindent földhöz vagdosó nagyanyja szavai nem üres ígéretek.
Elmentette a játékot, majd felállt a géptől, és csatlakozott nagyanyjához a kanapén, mielőtt a fenyegetést cselekvés követte volna.
– Apátok randevúra megy – jelentette ki kerek perec Sarah a tényt.
Will tudta, hogy anyja nem a finomkodásáról híres, de nagyon sietett, így kénytelen volt ezt az utat választani. Bár a fürdőszobába menet már százszor megbánta, hogy gyerekeinek így kell értesülniük a hírről.

​– Kivel? – kérdezte Ashton. Grace látszólag nem értette, miről van szó, csak értetlenül hallgatta a párbeszédet.
– Hát nem az anyukátokkal, az biztos – felelte Sarah kurtán.
– Új anyukánk lesz? – kérdezte Ashton, előre is félve a választól.
– Ha minden jól megy, akkor igen – bólintott a nő.
– Ha minden jól megy? – akadt ki Ashton. – Kinek lenne az jó?
– Az apukátoknak. Nem lehet egyedül örökké.
– De itt vagyunk neki mi! – ellenkezett Grace is most már, felvéve a beszélgetés fonalát.
– Igen, ott vagytok neki, de néha az embernek… szüksége van olyanra is, aki minden tekintetben mellette lehet – próbálta elmagyarázni Sarah.
– De ránk mindig számíthat! – felelte Grace kitartóan.
– Úgy látszik, mi nem számíthatunk rá – morogta Ashton, majd felállt a kanapéról és a teraszajtón keresztül az udvarra futott.
Sarah tudta, hogy a fiú sírni fog, és nem akarja, hogy ők lássák, ezért távozott olyan sietősen. De akár akarja, akár nem, beszélniük kell erről. Előbb, vagy utóbb mindenképp. És Sarah jobban preferálta az első opciót. Karjába vette lányunokáját, és Ashton után indult.

A fiút az egyik kerti padon találta meg, maga elé meredve. Szemei azonban a várttal ellentétben szárazok maradtak.
– Ha elrohansz, attól nem oldódik meg ez az egész – lépett oda hozzá Sarah.
– Miért kell neki más nővel randiznia? – kérdezte duzzogva.
– Mert anyukátokban csalódott, és… – Mielőtt folytathatta volna, eszébe jutott, hogy fia mit kért tőle a gyerekek anyjának lejáratásával kapcsolatban, így elharapta a mondat végét.
– És mi? – kérdezte Ashton, mikor érezte, hogy a mondat feltűnően abbamaradt.
– És apukátok szeretné újrakezdeni. Valaki mással. Még fiatal ahhoz, hogy mostantól egyedül legyen.
– És miért most? Miért most kezd el randizni?
– Miért? Mikor lenne jobb? Anyukátok már rég elment. Biztos azért várt ennyit, mert nem akarta, hogy annyira fájjon. Viszont nem várhat örökké. És biztosra veszem, hogy ti is megkedvelitek apátok új barátnőjét – vélekedett Sarah, bár ezt nem merte magabiztosan állítani, hiszen ő sem látta még sosem azt a bizonyos nőt.

– Én nem akarom látni! – kiabálta a fiú.
– Kit nem akar látni? – kérdezte Grace, megijedve bátyja kirohanásán.
– Az új anyukátokat… – válaszolta Sarah, mire Grace szemében könnyek gyűltek.
– Én nem akarok új anyukát… – nyögte a sírás határán.
Sarah kezdte úgy érezni, hogy nem fog bírni ezekkel a gyerekekkel ebben a nehéz helyzetben, így mentőötletéhez nyúlt:
– Mi lenne, ha ezt apukátoknak mondanátok? Hátha meggondolja magát – vetette fel, mire Ashton rögtön felpattant a padról és a házba rohant. Sarah Grace-szel a kezében utána indult.

Mikor a nappaliba értek, szembetalálkoztak a fiúval, aki épp visszafelé jött.
– Nem volt odafent – mondta a fiú.
– Akkor biztos elment már – felelte a nagyi, miközben lerakta Grace-t a földre.
– És el se köszönt?
– Láttátok, mennyire sietett. Nem talált minket idebent, és nem ért rá keresgélni. Ha nem akadsz ki, és mész a kertbe, el tudtál volna köszönni tőle, mielőtt elmegy. Magadat okold – mondta Sarah kioktató hangsúllyal, tanúbizonyságát téve annak, hogy gyakran nincs tisztában a tapintatosság fogalmával.

*        *        *

– Elnézést, uram, de zárnom kell… – lépett oda Tina Ambrew Patrick Wilson-hoz, a könyvtár egyik asztalánál. A férfi szokott módon elmélyült munkájában, azonban ezúttal felnézett a képernyőről.
– Mikor lettünk megint ilyen formálisak, hogy „uram”-nak szólít? – kérdezte a férfi nevetve. – Legalább szólíthatna a nevemen – vetette fel.
– Nem fogok kivételezni magával egyetlen ebéd miatt – felelte a nő feladva komolyságát. Ő is mosolyogni kezdett.
– Pedig arra gondoltam, hogy esetleg maradhatnék még, és bezárnék én magam, ha végeztem – vetette fel Patrick.
– Tudja, hogy nem tehetem. Tiltja a szabályzat – húzta össze a szemöldökét Tina.
– Szóval nem is figyelt, mikor az előző könyvtárosról beszéltem? – kérdezte a férfi.

– Nem érdekel, hány szabályt szegett meg az előttem itt dolgozó könyvtáros, az nem hivatkozási alap – jelentette ki a nő.
– Azt hittem, az ebéd alatt jóban lettünk – lepődött meg a férfi, Tina tartózkodó magatartásától. Érezte, hogy ezúttal nem viccelődésről van szó. Tényleg sikerült megsértenie. Talán jobban tenné, ha nem viccelődne az előző könyvtáros munkamoráljával.
– Igen, de…
– Semmi „de”. Csak megkérem egy szívességre – próbálkozott mégis az író, hátha a sértődés ellenére is képes rávenni a könyvtárost az alkura. – Ha akarja, csinálhatjuk úgy is, hogy kimegy, véletlen elejti a kulcsot, én megtalálom és visszalopózom – vetette fel a komikus ötletet. – Bár ez eléggé időpazarlásnak tűnik, de így legalább magát nem tudom bajba sodorni, szóval…

– Tudja mit? Legyen! Maradhat még – adta be Tina a derekát.
Nem akart folyton ő lenni a földhözragadt, feladatát gondolkodás nélkül teljesítő nő Patrick szemében. Ha az előző könyvtáros is engedte ugyanezt, akkor ő miért ne tehetné? Ha ez is részét képezi az író különös, könyvtárközpontú életmódjának, akkor elfogadja. Mi baj történhetne amúgy is? – Csak ígérje meg, hogy legalább aludni hazamegy – nevette el magát végül a nő, majd búcsút intett a férfinak és magára hagyta a kihalt épületben.

Amint Patrick megbizonyosodott arról, hogy a nő távozott, lecsukta laptopját, és a könyvtár egyik elzárt részébe ment, amihez a könyvtári kulcsok segítségével hozzá tudott férni.
Tina az ebédnél elültetett a fejében egy gondolatot. Rá akart jönni, hogy milyen rendszer szerint tűnnek el az emberek. Ledobta a kulcsot az egyik asztalra, és lámpát gyújtott odabent. Aztán ránézett az egyik ablakra, és rögtön le is oltotta a villanyt. Ha Tina kicsit tovább időzik a környéken, akkor megláthatja, hogy azokból az ablakokból is fény szűrődik ki, ahonnan elvileg nem szabadna, mert el van zárva az olvasóktól.
Gondolkozni kezdett, mitévő legyen. Eszébe jutott, hogy az egyik asztal fiókjában, ami a nagyolvasóban van, talált még régebben egy elemlámpát. Reménykedett benne, hogy még mindig ott van, lehetőleg működőképes állapotban, úgyhogy próbálta felidézni, melyik asztal lehetett az a sok közül. Azon gondolkozott, hogy melyik könyvén dolgozott épp, mikor rátalált a lámpára.

Ennél az asztalnál a „Sírkő virágai”-t írta, annál az „Akiről nem beszélünk”-et, de nem, ő épp a „Szorítóban”-on dolgozott, mikor látta a lámpát. Az pedig a hátsó asztalnál történt. Odalépett az asztalhoz, kihúzta a fiókját, és reménykedett benne, hogy valaki nem vitte el onnan az idők során. De a lámpa szerencséjére ott volt. Kezébe vette, és felkattintotta. Működött.
Visszament a zárolt részlegbe, és kutakodni kezdett a könyvespolcokon, egyesével kihúzkodva a köteteket és beléjük lapozgatva.  Egy adminisztrációs könyvet keresett a város lakóiról, miközben füstszag csapta meg az orrát.
Kinézett az elzárt szoba ablakán át a könyvtár többi részére, ahol halvány derengést látott, és szürkés ködöt. A fény erősödni kezdett. Patrick rémülten vette észre, hogy a könyvtár lángokban áll. Rögtön maga mögött hagyta a zárolt részleget, és a laptopjáért indult, egyenesen a tűz felé. Remélte, hogy nem a laptop lett zárlatos, és gyújtotta fel az asztalon hagyott könyveket, mert akkor minden eddigi munkája odalesz.

A könyvtár olvasó részlegébe érve rosszul lett a hőségtől. Mégsem fordult vissza, előre tört a laptopjáért. A gépet felkapva látta, hogy annak semmi baja, és valószínűleg nem is az okozta a tüzet.
Az ajtó felé visszafordulva alig látta a kiutat. Mintha látott volna valamit egy pillanatig, ami vöröses volt, de nem a tűz lángja, hanem valami más.

A következő pillanatban egy lángokban álló gerenda szakadt le a plafonról, amitől Patrick teljes pánikba esett. Nem ér rá azzal foglalkozni, hogy mit vélt látni, ha az élete forog kockán. Bevetette magát a tűzbe, és a kijárat felé vette az irányt. Leérve a lépcsőn a füst marta a tüdejét, és alig kapott levegőt. Nemsokára a szürkeség pedig olyan sűrűvé vált, hogy már látni se látott az áthatolhatatlan falnak tűnő közegben.
Behunyta szemét, ami már vörössé vált az irritáló füsttől, és laptopját hóna alá szorítva, másik kezét maga elé tartva, vakon tapogatózva próbált a lehető leggyorsabban előre haladni az ajtóig. Futni azonban mégsem mert, mivel tudta, hogy ha megbotlik valamiben, vagy nekimegy valaminek, és elesik, talán soha nem jut ki élve. Aztán nekiütközött egy függőleges felületnek. Kicsit visszahőkölt, majd szabad kezével alaposan végigtapogatva, megtalálta a kilincset.

Mikor kiért a könyvtárból, és biztos távolságba került a tűztől, ledobta maga mellé a laptopot a földre, és a térdére támaszkodva próbált mélyeket szippantani a bentihez képest üdítően friss levegőből. Azonban az édes, hűvös levegőbe kesernyés íz vegyült: a lángokban álló könyvtár füstje.
Patrick megfordult, és megrökönyödve bámulta, ahogy lassanként semmi nem marad a helyből, ahol minden napját töltötte. A tűz a tetőre is átterjedt, ami talán nem is olyan meglepő, hiszen odabent minden éghető a bútoroktól a könyveken át, egészen az épületszerkezetig. Szerencsére a szél nem fújt aznap este, és a könyvtár nem kapcsolódott szorosan másik épülethez, így a tűz nem terjedhetett át a környékbeli házakra. A papír és fa által táplált tűznek be kellett érnie azzal, hogy éhségét csakis a könyvtár csillapíthatja.

Patrick közben magához tért, és agya is újra használható állapotba került. Első gondolata pedig az volt, hogy a lehető leghamarabb el kell tűnnie innen. Felkapta laptopját, miközben reménykedett benne, hogy a fűre dobástól nem lett semmi baja. A laptop alatt egy könyv feküdt. Valahonnan a kezében maradt, de nem tudta felidézni, hogy mikor fogta meg. Még mindig sokkos állapotban volt, úgyhogy úgy határozott, nem most fogja végiggondolni, hogy mióta szorongatta a laptoppal együtt azt a könyvet, és bele sem néz, hogy milyen kérdésére talált választ az írással kapcsolatban a kimenekített kötetben, egyszerűen felkapja azt is, és elhagyja a környéket.
Így is tett, és sietősen távozott, mielőtt a bámészkodó emberek tömege az utcára tódult volna.

*        *        *

– Elnézést, de a főnököm megkérte, hogy rendeljen, különben át kell adnia a helyét valaki másnak – térítette magához Abbyt hosszú gondolatmenetéből az étterem egyik pincére.
– Várok valakire. Mindjárt itt lesz – válaszolta a nő, mire a férfi leült vele szemben.
– Már egy órája vár. Ha eddig nem jött, akkor nem is fog. Vagy, ha ennyit szokása késni, akkor lehet, nem éri meg várni rá – mondta neki a fiatal pincér.
– Ha lehet, erről inkább én döntenék – válaszolta Abby mogorván.
– Hát, az biztos, hogy az illető nem tudja, mit hagy ki… – mérte végig a férfi Abbyt.
– Magának nem dolgoznia kéne ahelyett, hogy a randipartnerükre váró nőkkel flörtölne? – kérdezte Abby, lassan elveszítve a türelmét.
– Épp szünetelek – felelte a férfi a szemtelenség határát bőven átlépve.
– Amúgy David vagyok – mutatkozott be.
– Én pedig mással vagyok – válaszolta Abby, egyre jobban igyekezve azon, hogy lekoptassa a férfit.
– És ha az a valaki mégsem jön el, akkor visszajöhetek?

– Ó, szóval maga így randizik? Lecsap a maradékra? Talán szedje össze a tökeit és hívjon el valakit magának, ne más randipartnerét nyúlja le, ha az a valaki egyszer volt olyan férfi, és el tudott hívni – mondta Abby indulatosan, mégis normál hangerővel a dühös tartalmú szavakat. A férfi felállt.
– Már megyek is…
– Megtenné, hogy hoz egy üveg bort? – kérdezte Abby a pincértől, aki előző mondata ellenére mégsem látszott mozdulni az asztalától.
– Alkoholba fojtja bánatát? – nézett rá David, ismét pofátlan kérdést feltéve.
– Ha már arra jár, szóljon, hogy másik pincért is kérnék. Ha nem lesz itt valaki öt percen belül maga helyett a borommal, a főnökét fogom idehívatni – közölte Abby hűvösen, megpróbálva magabiztosnak mutatni magát.
Pedig Abby kétségbe volt esve. Nagyon szerette volna, ha ez az este jól sikerül, arra azonban nem számított, hogy felültetik majd. Talán nem kellett volna elárulnia Willnek, hogy vágyott rá, hogy elhívja? Talán emiatt azt hiszi, hogy bármit megbocsát majd neki. Még azt is, ha ennyit késik, vagy ha egyáltalán nem jön el. De Abby nem volt hajlandó szó nélkül elfelejteni ezt a dolgot.

Elővette telefonját, és a férfi számát bepötyögve várta, míg kicseng. Nem vette fel, a hangposta hangfelvétele szólalt meg.
– Will, hol vagy? Már egy órája várok rád. Tényleg szeretnék veled találkozni, de nem tudok ilyen türelmes lenni – mondta fel üzenetét a férfi rögzítőjére.
A dühös leszidást, amit eredetileg tervezett a tárcsázás alatt, sokkal félénkebb hangnemű üzenetté formálta. Rájött, hogy most először nem érzi magát uralkodó félnek egy kapcsolatban. És arra is rájött, hogy kétségbe volt esve, amiért partnere felültette őt.

*        *        *

Tina Ambrew épp hazafelé tartott, mikor megcsörrent zsebében a telefonja. Elővette, és csodálkozva fogadta el a hívást egy ismeretlen számról.
– Itt Tina Ambrew – mutatkozott be a telefonba.
– Itt pedig Nick Holmes, a helyi tűzoltókapitány. Megtenné, hogy eljön a könyvtárhoz? Tudom, hogy már nem dolgozik ilyenkor, de… vészhelyzet van – hadarta a férfi, hangján pedig érződött, hogy sietős a dolga, így nem beszélhet sokáig.
Tina dermedten állt a járdán. Tudta, hogy miről van szó. A „tűzoltó”, „könyvtár” és „vészhelyzet” szavak alapján vagy fennragadt egy macska a könyvtár tetején, vagy a könyvtárral történt valami. És tudta, hogy a macska miatt őt nem értesítenék.

A nő, miután magához tért a kezdeti sokktól, visszafordult, és futólépésben indult a könyvtárhoz.
– Két nap! Két napja vagyok itt, de máris hanyagul végzem a munkám! – szidta magát lihegve, futás közben.

*        *        *

Sarah Drew éjszaka, mikor egyik oldaláról a másikra fordult, egy kicsit megébredt, és az órára nézve kósza ötlete támadt: ránéz a fiára a szobájában, és megkérdezi, hogy milyen volt ez estéje. Nehezen legyőzte lustaságát és feltápászkodott, majd Will szobája felé indult.
​A fia szobájának ajtaján benyitva sötét fogadta odabent. Villanyt kapcsolt, és körülnézett. Nem foglalkozott azzal, hogy esetleg kiégeti alvó fia szemét a hirtelen fényárral. Az ő szeme sem szokott hozzá elsőre a világoshoz, így inkább leoltotta a villanyt. Mikor a sötétben ismét látni kezdett, és a homályosság elmúlt, mindenfelé ruhakupacokat látott, de Willt magát nem találta a szobában.

– Látom, szerencsés napod volt… – jegyezte meg magának Sarah. Azt feltételezte, hogy vagy a randi húzódott el ilyen sokáig, vagy azóta már a nő lakásán kötöttek ki. Csak a rend kedvéért úgy döntött, hogy felhívja fiát a mobilján, hogy beszélhessen vele egy kicsit. Már ha épp nem mást csinál.
Visszacaplatott a szobájába és kezébe vette a telefont. Tárcsázta a számot és utána félálomban meredt maga elé, míg kicsöngött. Vékony, magas hangra lett figyelmes. Felállt és hallgatózni kezdett. A hang a fal mögül jött: Will szobájából.

Újra a fia szobájába ment, ahol halvány derengést látott. Az egyik ruhakupac mögül szűrődött ki. Közelebb lépett a fény- és egyben hangforráshoz: a fia telefonjához, ami a földön hevert. Felvette a földről Will mobilját, miközben kinyomta a sajátját, hogy véget vessen a telefoncsörgésnek.
– Azt hittem, hogy ilyen idős korodra megtanulod, hogy ne hagyd itthon a telefonodat… – jegyezte meg Sarah morgósan. A telefon képernyője egy pillanatra felvillant, kijelezve az előbbi nem fogadott hívást és azon felül egy hangüzenetet.
Sarah-t nem igazán lehetett kíváncsiskodónak nevezni, de olyannak, aki folyton beleüti az orrát mások dolgába, ráadásul mindezt a lehető legindiszkrétebben téve, na, így lehetett a legjobban leírni őt.

Gondolkodás nélkül rányomott a hangüzenet ikonjára. Egy női hang szólalt meg a telefonban:
– Will, hol vagy? Már egy órája várok rád. Tényleg szeretnék veled találkozni, de nem tudok ilyen türelmes lenni – mondta a hang csalódottan. Sarah rögtön rájött, hogy a fia nem jelent meg a randiján.
– De akkor mégis hol lehetsz? – tette fel a kérdést magának, Will bevetett ágyát figyelve. Rengeteg ruhát próbált fel a randijára – erről tanúskodtak a ruhakupacok is a földön szanaszét, hiszen Will normál esetben rendben tartja a szobáját –, de miért vesződött annyit, ha végül el se ment?

*        *        *

Amint Tina befordult a könyvtár utcájára, összeszorult a szíve. Látta, amint munkahelye lángokban áll. Lassú léptekkel tudott csak közelíteni, végül egy férfi lépett elé.
– Jó estét! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudott jönni – köszönt rá a férfi. – Nick Holmes vagyok… a telefonból.
– Tina Ambrew. De gondolom, tudja. Mi történt? – kérdezte, a látványtól összeszorult torokkal.
– Amint láthatja, kigyulladt a könyvtár – adta meg az egyértelmű magyarázatot a férfi.
– Igen, azt látom – nézte a nő dermedten a lángokat. – De hogyan?

– Semmi esetlegesen tüzet okozó tárgyat nem találtunk odabent, de meg kell kérdeznem, hogy tudott-e ilyenről – lépett oda hozzájuk egy rendőr, aki valószínűleg már ott állhatott egy ideje, így hallhatta az előző párbeszéd-kezdeményt. – Jó estét, a nevem Tom Roose. Azért kérdezem, mert lehet, hogy volt valami odabent, ami kigyulladhatott, de nem találtuk meg, mert az is porig égett – fejtette ki előbbi kérdését.
– Nem tudok ilyenről – gondolkozott el Tina, hosszúra nyújtva a mondatot, de végül a fejét rázta, megerősítve előbbi állítását.
– Az a sok régi papír nagyon gyúlékony. Elég lehetett egy szikra, hogy minden lángra kapjon – jegyezte meg Nick, miközben letörölte az izzadtságot a homlokáról.
– Nem tudok semmi ilyenről – rázta a fejét újfent Tina.

– Nem lehetett zárlatos valami odabent? – érdeklődött tovább Tom, miközben előhalászott egy jegyzettömböt és egy ceruzát, hogy lejegyezze az esetleg fontos információkat, amit a könyvtárostól megtudhat.
– A könyvtár elektromos berendezését akkor vizsgálták át, mikor idejöttem, két napja. Azért vizsgálták át, hogy jelentést írhassanak, hogy milyen állapotban vettem át a könyvtárat. Biztos csökkentek azóta a százalékok… – morogta a nő, hiszen elvileg mindennek rendeltetésszerűen kellett volna működnie. De az elé táruló jelenet: a megállás nélkül az épületet locsoló tűzoltók látványa, és az időközben odasereglett, kíváncsi, sápadt embertömeg, akiknek az arcát a táncoló lángok világították meg, mégis arról tanúskodott, hogy valami félresiklott.
– Minden mást kizártunk, ami szóba jöhet, így csak egy lehetőség maradt – jegyezte meg Tom, végiggondolva az opciókat.
– Szándékos gyújtogatás – mondta ki a tűzoltó helyette. Tina azt vette észre, hogy a két férfi megérti egymást félszavakból is, valószínűleg sokszor dolgoztak már együtt, vagy civilben is barátok lehettek.
– Vannak olyanok, akik maga szerint felgyújthatták az épületet? – nézett Tom a nőre, miközben készenlétben tartotta a ceruzát a papíron.

– Nem hiszem, hogy bárki ennyire utálná a könyvtárat – felelte a nő, gondolataiban kutakodva.
– Szóval nem tudja, ki gyújtogatott? – tette fel újabb célzott kérdését a rendőr, aki nem zavartatta magát azzal, hogy esetleg túlságosan tolakodó, hiszen nem azért fizették, hogy finomkodva tegye fel a kérdéseket, amik a nyomozáshoz kellenek.
Tina először nem válaszolt a kérdésre, és Tom látta rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik. A férfi felvonta fél szemöldökét, és arckifejezésével arra buzdította a nőt, szavak nélkül is, hogy ha tud valamit, akkor árulja el.
– Ami azt illeti, egy emberről tudok, aki itt lehetett. Illetve, aki itt volt, miután én elmentem… – bökte ki végül Tina, hosszas őrlődés után.

*        *        *

– Jó estét, Tom Roose vagyok, a városi rendőrség kapitánya. Maga Patrick Wilson? – mondta végig a valószínűleg már ezerszer előadott, előre gyártott sablonszöveget a rendőr, amint a férfi ajtót nyitott.
– Igen, én vagyok. Miben segíthetek? – kérdezte. Tudta, hogy ha nem működik együtt, akkor csak gyanakvásra számíthat. És azt is tudta, hogy nem menekülhet.
– Igaz, hogy ma este a városi könyvtár épületében tartózkodott? – tért a következő kérdésére Tom.
Patrick végiggondolta a lehetőségeit. Ha igennel válaszol, akkor beismerő vallomást tesz, és letartóztatják. Ha értetlenkedik, akkor felkelti a rendőr gyanúját és letartóztatják. Ha pedig nemet mond, akkor megkérdezik tőle, hogy hol volt, ki látta, és minden egyebet, egészen addig, amíg meg nem döntik az alibijét, amiről tudta, hogy nincs neki. És akkor letartóztatják.
– Igen, ott voltam – választotta végül a legrövidebbnek ítéltet a börtönbe vezető utak közül. Már csak a végleges kijelentésre várt, ami nem is váratott magára sokat:

​– Patrick Wilson, elfogatási parancsunk van maga ellen a város tulajdonában lévő könyvtár épületének felgyújtásáért. Kérem, jöjjön velem – mondta monoton hangon a szöveget a rendőr, miközben megfogta a férfi vállát, és egy enyhe lökéssel megindította a gyanúsítottat a kocsi felé.