The Last One Standing – Az utolsó – 3. Nem lóghat meg

Brandon Leigh aznap – tőle szokatlan módon – későn érkezett meg a munkába – nem mintha amúgy bárki számon kérte volna, a szinte vezető pozícióban dolgozó férfitól, hogy mennyi időt tölt az irodában.
Mikor reggel felkelt, émelygés fogta el, és a hasa is görcsölni kezdett. Tudta, hogy a stressz okozza. És ez a nyomás még most is a vállaira nehezedett, kitöltve agyának még a leghátsó zugait is. Minden gondolata arról szólt, hogy mihez kéne kezdenie most, hogy tegnap este megfenyegették őt a telefonon.

– Hogyan kéne előteremtenem annyi pénzt jövő hétre? – morogta maga elé elkeseredetten, miközben a felvonó felé baktatott. Annyira nem foglalkozott az őt körülvevő fizikai világgal, hogy az se érdekelte, ha valaki őrültnek nézi, amiért magában beszél, vagy akkor sem zavartatta magát, ha valakit fellökött figyelmetlenségében.
– Adjam el a vesémet? – nevetett fel reményvesztetten, majd hozzátette: – Ha mindkettőt eladnám, az se lenne elég. Tisztára meg vannak őrülve! – kiáltott fel, miközben beszállt a liftbe.

– Nincsen aranyat tojó szamaram, se valami távoli off-shore számlám, se dugipénz az egyik kártyámon. Mire számítanak, honnan szedek össze ennyi pénzt? – kérdezte, majd elfojtott magában néhány káromkodást, miközben a felvonó lassan megállt, az ajtó kinyílt, ő pedig elhagyta az acéldobozt.

Az irodája felé haladva már ügyelt arra, hogy ne kezdjen el motyogni, mert ezen a szinten mindenki személyesen ismerte őt, és ők is ugyanolyan nagykutyák mind, mint ő maga, nem pedig az alantas dolgozók – mint például a takarítók, gyakornokok, titkárnők –, akik mellett a földszinten elhaladt.
A legfelső emeleten már számított neki, hogy milyen vélemény alakul ki a többiekben róla, mert tőlük jobban függött, mint a büfésektől. Olyannyira önelégültté vált az évek során, annyira hozzászokott, hogy mindene megvan, hogy nem tudta értékelni az általa kevésbé fontosnak tartott munkákat, nem volt hajlandó elismerni, hogy az ő hozzájárulásuk nélkül összeomlana a jól olajozott gépezet. Azt is hajlamos volt elfelejteni, hogy csak az uzsorástól felvett hitelnek köszönheti, hogy ő most idefent dolgozik, nem pedig odalent.
Benyitott irodájának ajtaján, nekidöntötte aktatáskáját az asztal lábának, és helyet foglalt forgószékében.

Halántékát kezdte masszírozni, és annyira lefoglalta gondolatait az uzsorásnak való tartozás törlesztésének problémája, hogy tudta, nem lesz képes nekiállni átnézni a legújabb reklámprojektet, amit aznap kell átadnia a megbízóknak.
Remélte, hogy semmi zűrös nem fog történni: minden megy majd a maga megszokott módján, és akkor ő, a vezető, talán lazíthat egy kicsit. Talán egy egész napot is. De addig mindenképp, míg ki nem találja a megoldást a problémára. Mert ha nem talál ki valamit sürgősen, akkor a cégnek nem csak egy napig kell őt mellőznie, hanem örökre.
Megcsörrent a telefon az asztalon. Az éles hang éles fájdalomként nyilallt bele Brandon görcsölő fejébe, és morogva vette fel.

​ – Elnézést a zavarásért, Mr. Leigh, de Lisa Porter van itt, és azt mondja, hogy egyeztetni jött a megbeszélt időpontra – hallotta meg Brandon a recepciós nő hangját.
A név hallatán összeszorult a gyomra. Rögtön tudta, hogy a Lisa Porter csak egy álnév. Az uzsorás nő használta, hogy nehezebb legyen lenyomozni őt. És hiába nem létezett az a bizonyos megbeszélt időpont, tudta, hogy nincs más választása, mint igent mondani arra a következő kérdésre, hogy „Felengedhetem-e őket?”.
Brandon Leigh ideges lett, olyannyira, hogy nem tudott megmaradni ültő helyében.

Felpattant, és idegesen kezdett járkálni, miközben gondolatban végigkövette nemkívánatos látogatójának útját a bejárattól egészen addig a pillanatig, amikor majd bekopog az ajtón. Sajnos ez utóbbi túlságosan hamar bekövetkezett.
Kopogtatás nélkül kinyílt az ajtó, és majdnem nekivágódott az épp előtte sétáló Brandonnak, aki rémülten ugrott hátrébb. Aztán belépett egy nagydarab férfi, aki rögtön elindult Brandon felé, majd a kezét a vállára tette. Aztán megjelent egy másik, ugyanolyan kidolgozott izomzatú, és épp olyan barátságtalan arckifejezésű férfi is, és Brandon másik oldalára állt.

– Foglaljon helyet! – utasította egy női hang nem éppen udvariasan a férfit, majd a Brandont közrefogó két testőr a vállánál fogva már kényelembe is helyezte őt, mielőtt reagálhatott volna. Az iroda másik végében lévő fotelba ültették le, pontosan az íróasztallal szemben, ahol az imént még felvette a telefont.

Az asztalnál most Brandon helyett egy idős nő foglalt helyet: az uzsorás, akitől Brandon annak idején pénzt kért kölcsön. Valódi nevén Amelie McAddams. De ezt a nevet és ezt az arcot csak azok ismerték, akik kölcsönhöz folyamodtak a nőnél. Mondhatni kiváltságosak voltak, de valójában senki nem vágyott erre a kiváltságra, hiszen egyet jelentett a megbélyegzettséggel. Brandon feszülten fürkészte a kíméletlen nő arcát, és várta, hogy mondjon valamit, de Amelie szótlan maradt.

A mellette álló, föléje tornyosuló két testőrt méregette ezután, és várta, hogy történjen végre valami, de mindenki szótlan és mozdulatlan volt. Brandon úgy érezte, hogy neki kéne kezdeményeznie, annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan nincs olyan helyzetben, hogy ily módon magához ragadja az irányítást. De még így is ésszerűbb megoldásnak látta, mint némán ülni, a mogorva tekintetektől feszélyezetten.

– Jó reggelt – szólalt meg végre, de hangja remegett kissé. Megerőltette magát, mert nem hagyhatta, hogy a saját irodájában ennyire sebezhetőnek tűnjön. – Épp magára gondoltam… – folytatta, mire Amelie nevetésben tört ki, és a váratlan reakciótól Brandon zavarba jött.

– Kedves magától… – mondta végül Amelie, mikor nevetése csillapodott. – Netán elhívna randevúra? – osztotta meg végül a többiekkel is a nevetés tárgyát.
– Nem, nem… csak… – mentegetőzött Brandon esetlenül, de Amelie leintette, és kegyesen befejezte helyette a mondatot.
– A pénzen gondolkozott? Helyes – tért a tárgyra végül a nő. Nyilvánvalóan nem egy baráti csevej miatt látogatták meg Brandont a munkahelyén. A komolyabb témához illően végleg eltűnt arcáról a mosoly, és az ijesztően kifejezéstelen mimikát húzta elő tarsolyából.

– Remélem kitalált már valamit, mert le kell rövidítenem a határidőt – közölte, amitől Brandonnak összeszorult a torka. Hogy még kevesebb idő áll a rendelkezésére?!
Eluralkodott rajta a pánik, miközben Amelie fecsegni kezdett valamilyen nyereséges befektetésről, amihez szüksége lenne a pénzre, és ami ezért indokolttá teszi a rövidebb határidőt. Brandon fel se fogta, amit az uzsorás mond, csakis arra tudott gondolni, hogy vajon mennyire kevés ideje maradhatott. Egyébként se érdekelte az indok, hiszen ha a nő visszakéri a pénzét, akkor azt bármikor megteheti, mivel Brandon döntött úgy, hogy belevág ebbe, és nem a tisztességes utat járja.
– Három napot kap – bökte ki végül Amelie az információt, amire Brandon várt. Mégse tudott örülni, mikor végre megkapta.

– Három napot? Egy hét alatt se tudnám visszafizetni, nem hogy három nap alatt! – fakadt ki a férfi, miközben indulatosan felpattant ültő helyzetéből, de a két testőr azonnal készségesen segített neki meggondolnia magát, és visszaültették őt.
– Azt ajánlom, találjon ki valamit. És ne próbáljon meg trükközni, vagy kénytelen leszek megmutatni a trükköző ügyfeleim albumát… – mosolyodott el a fekete humorral megáldott Amelie, miközben hozzátette:

– Kedves kis képaláírások vannak hozzá. A halottkémtől.
– Meg fogom szerezni a pénzt – jelentette ki Brandon olyan elszántan, hogy érződött belőle, hogy akkor is teljesíti, ha ez lesz az utolsó dolog, amit megtesz az életében. Persze remélte, hogy nem az lesz, hiszen akkor semmi értelme nem volt megtenni. Nem akarta, hogy legyilkolják egy sötét sikátorban, és a hiányzó pénzt az eladott szerveiből pótolják.

– Örülök, hogy ezt hallom – állt fel Amelie az asztaltól. – Sok sikert hozzá – mondta, miközben magához intette a két testőrt, de még az ajtóból visszafordult a férfi felé: – És ne feledje, nekünk ugyanaz a célunk: meggazdagodni. És van még valami közös bennünk. Ha valaki az utunkba áll a célunk elérése közben, azt hajlandóak vagyunk félreállítani – mondta könnyeden, mintha ez nem egy halálos fenyegetés, vagy baljóslatú figyelemfelhívás lett volna, hanem csak egy egyszerű üdvözlet, majd minden további nélkül kilépett az ajtón, és magára hagyta a falfehér Brandont, aki még mindig nem mert felállni a fotelből.

Magán érezte a hirtelen még sürgetőbbé váló feladat súlyát, ami ugyanolyan erősen a fotelhez szögezte, mint fizikálisan a két testőr tette néhány perccel ezelőtt.

​*        *        *

William Drew az irodához tartozó konyha felé futott, mivel késésben volt. Tegnap pontban negyed egykor találkozott Abbyvel, most viszont már háromnegyed egy is elmúlt. Reménykedett benne, hogy kolléganője is ugyanúgy késni fog, mert neki is elhúzódik a megbeszélése. Aztán így is lett: az üvegfalon keresztül meglátta a nőt, amint a pultnál álldogál.
– Szia, mit csinálsz? – lépett be Will a konyhába, észrevéve, hogy Abby valamin elmélyülten ügyködik.

– Szendvicseket – felelte a nő, anélkül, hogy csak egy pillanatra is kizökkent volna a koncentrálásból.
– Nem arról volt szó, hogy nem csinálsz kaját? – idézte fel Abby hozzáállását tegnapról.
– Csak nem akartam éhen halni ma ebédidőben – jegyezte meg a nő. – Tudod, tegnap volt itt egy balfék, aki szó nélkül csinált nekem kaját, de azt hittem, hogy ma nem jön, szóval kénytelen voltam nekiállni én magam… – viccelődött Abby.

– Szóval balfék? – játszotta a sértettet Will.
– Édes balfék – finomított a fogalmazásmódon a nő, miközben végre felnézett a vágódeszkáról. – Késtél – mosolygott.
– Négy perc negyvennyolc másodpercet késtem reggel, úgyhogy ennyivel később engedtek el ebédelni – mondta Will tettetett komolysággal, közben szomorú tekintettel.
– A főnök stopperrel méri a munkaidőt… – bólintott Abby.
– Ja, és van egy fala, amire ki van akasztva az összes névre szóló stoppere – látta szinte maga előtt a képet Will, majd mindketten nevetésben törtek ki.
– Na jó, eleget foglalkozunk a főnökkel a munkaidőben. A szünetben inkább együnk – vetett véget a cégvezető kontójára való viccelődésnek a nő, miközben felhelyezte a szendvicsek tetejére a második szelet kenyereket, és hátrébb lépett művétől, melyet ez által elkészültnek titulált.

– Biztos vagy benne, hogy ehető, amit csináltál? – méregette bizalmatlanul a szendvicseket a férfi.
– Látom, nálad fő a bizalom – nézett Abby szúrósan Willre, amitől a férfi kicsit megszeppent, és elszégyellte magát, hogy talán megsértette a nőt.
– Te mondtad, hogy nem szoktál főzni… – mentegetőzött rögtön.
– Ezek csak szendvicsek! – forgatta a szemeit Abby úgy, hogy tudassa a férfivel, hogy nem vette a szívére, hanem ő is viccelődésnek fogta fel a dolgot.
– Nagy gond lenne, ha megkérnélek, hogy előbb te harapj bele? – folytatta a humorizálást Will.
– Ha ragaszkodsz hozzá… – kezdte Abby, miközben beleharapott az egyik szendvicsbe, majd arca groteszk kifejezésbe rándult, a kukába vágta a szendvicset, és a mosogatóhoz rohant, hogy kimossa a száját.

– Szóval bizalom? – lépett oda Will a mosogató fölött görnyedő kolléganőjéhez. – Előbb ki kéne érdemelned, és csak azután számon kérni… – nevetett, miközben Abby elzárta a csapot.
Will a deszkán maradt másik szendvicsre nézett, majd egyesével leszedegette az egymásra helyezett rétegeket, mindent alaposan végigszagolva. A sonkánál aztán elfintorodott, így Abby rögtön leolvashatta a férfi arcáról, hogy mi volt a ludas a kellemetlen ízért a szendvicsben.
– Jobb, ha nekiállok valami ehetőt csinálni – jegyezte meg Will, miközben felegyenesedett, és gyengéden a kukába lökte a másik szendvicset is a párja után.
– Nem jó ez így. Mindig te csinálod… – morgott Abby, de közben magatehetetlenül inkább leült az egyik bárszékre, hogy ne legyen láb alatt a konyhában.
– Ehetnénk valamikor olyat is, amit nem én csinálok… – vetette fel Will, miközben a hűtőben kotorászott alapanyagok után kutatva.
– Láttad, hogy nem jött be – bökött fejével Abby a kuka felé, és újra érezni vélte a romlott sonka émelyítő ízét a szájában, ahogy felelevenítette a pár perccel ezelőtti, balul elsült kísérletét.
– Nem, én úgy értettem, hogy egyikünk se főzzön – pontosított Will, miközben kipakolta a pultra a kiválasztott élelmiszereket. Abbahagyta egy pillanatra a munkálkodást, és Abby szemébe nézett, így akarta feltenni a nagy kérdést.

– Mit szólnál egy étteremhez? – kérdezte, majd érezte, hogy teste megfeszül, és minden porcikája azt kívánja, hogy a nő igent mondjon.
– És ezzel a hatalmas kitérővel akarsz elhívni randira? – mosolyodott el a nő, aki most belegondolt, hogy épp kézre játszott a férfinak.
– Igen – bólintott Will, bár ebből a bólintásból inkább az esetlen vágyakozás, mintsem a határozottság érződött ki. – Mit szólsz a ma estéhez?
– Legyen – egyezett bele Abby.
– Nincs semmi hozzáfűznivalód? – döbbent le Will, hogy kolléganője ilyen könnyen rábólintott az ajánlatára.
– Mint például? – csodálkozott Abby.

– Mondjuk valami olyasmi, hogy „Legyen, mert úgy sincs mit enned ma este”, vagy valami hasonló…
– Szeretek viccelődni, de ezt most nem akarom elviccelni – felelte a nő őszintén.
– Hú, de komoly vagy… – mosolyodott el Will, majd lassan végre elhitte, hogy Abby tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
Mikor már kétsége sem lehetett afelől, hogy a nő nem viccel, kissé zavarba jött, és rögtön nekilátott felaprítani a zöldséget, hogy oldja a saját feszültségét.
A legtöbb embernek nem szabad kést adni a kezébe, mikor ideges, de Will pont ettől tudott lenyugodni, és szerencsére a zöldségeken kívül senkinek nem esett baja ilyenkor.

– Vártam már, mikor hívsz el… – jegyezte meg Abby kisvártatva. Will annyira ledöbbent ezen a kijelentésen, hogy majdnem levágta az egyik ujját.
– Komolyan? – kérdezte, próbálva a lehető legjobban elrejteni a hitetlenkedést a hangjában. – Én meg még azt hittem, hogy kosarat kapok…

– Én is azt hittem, hogy azt adok, de… végül mégsem – vallotta be a nő.
– Mi miatt haboztál? Vagy mi miatt gondoltad meg végül magad? – próbálta feltenni a helyes kérdést Will, de nem tudta, hogy melyik felvetés jöhetett hirtelen: az, hogy elutasítja, vagy az, hogy elfogadja a meghívást.
– Eredetileg igent mondtam volna, de aztán tegnap elgondolkoztatott, amiről meséltél. – A két gyerek – kezdte Abby lassan, miközben végig a férfi arcát vizslatta, hogy lássa, felzaklatja-e bármi is, amit mond. Mivel nem látta ennek semmi jelét, folytatta.

– Nem tudom, hogy tudnék bánni velük, és így egy kicsit aggódtam, de legyen. Bevállalom – határozta el magát a nő.
– Annyira ne szaladjunk előre… – mosolyodott el a férfi, hogy kicsit oldja a hangulatot, ami most, hogy feltette a kérdést, kétség kívül megváltozott. Nem is gondolt bele, hogy a „vicces, jó fej Abby kolléganőből” mi lesz, ha járni kezdenek. Mennyiben fog megváltozni a véleménye róla? Bár felesleges előre ezeken gondolkozni.

​– Igen, van két gyerekem, de nem arra kérlek, hogy legyél az anyjuk. Először csak legyünk túl a vacsorán…
– Igaz – nevette el magát Abby. – De érzem, hogy jó lesz – tette hozzá, majd elgondolkozott, hogy vajon ő túlságosan naiv, és túl sokat lát bele a férfiba, vagy Will tényleg olyan kedves és vicces, mint amilyennek ő gondolja?

*        *        *

Brandon Leigh csak bámult maga elé. Ha bárki kinyitotta volna az ajtót, és ránéz, azt hihette volna, hogy épp hozzáértőn tanulmányozza a legutóbbi reklámkampány kiadásait jelző számokat a monitoron, de a férfi nem a kijelző számait látta maga előtt.
Igaz azonban, hogy számokat látott, és ezek a számok sokkal jobban foglalkoztatták jelen helyzetében, mint a munkájához szükséges adatok. Gondolatban adogatta össze a rendelkezésére álló pénzösszegeket, de szembesült vele, hogy ez a hitel töredékének fedezésére se lenne elég, így már ott tartott, hogy mozgósít minden lehetséges pénzforrást, mikor aztán elhatározásra jutott. Nem hajlandó eladni mindenét, ami csak mozdítható, mert akkor ugyanott tartana, mint ahol elkezdte: a hitelből felépített birodalma percek alatt romba dőlne.

Hirtelen mozdulattal telefonjáért nyúlt, és tárcsázni kezdett.
– Jó napot kívánok! – köszönt bele a telefonba a feltárcsázott bank egyik alkalmazottja.
– Jó napot! – üdvözölte Brandon a lelkes hangú férfit, miközben magában arra gondolt, hogy „milyen kedveskedő hangod van, bezzeg mikor majd visszafizetni kell a pénzt rögtön követelőző leszel…” – Az iránt szeretnék érdeklődni, hogy tudok-e hitelt felvenni rövid időn belül az önök bankjától.
– Attól függ, mekkora összegben – felelte a férfi.
– Jelentősebb összegre gondoltam. Ez mennyiben változtatja meg az ügyet? – érdeklődött Brandon.
– Ha elmondja, hogy pontosan mennyire gondolt, akkor elmondom, hogy mennyire lehetséges.

– Négyszáz ezer – bökte ki végül a számot Brandon. Tudta, hogy nagyon sok pénz, de azt is, hogy inkább egy becsületes banknak tartozik ennyivel, mint egy könyörtelen uzsorásnak. Már amennyire a bankokat becsületesnek lehet nevezni. – Mondja, ugye nem lehetetlen…
– Sajnálom uram, de ennyi pénzt még fél éves előzetes egyeztetés után sem adunk ki egy összegben. Nem segíthetek – hangzott az elutasító válasz.
– És ha csak egy részét venném fel maguktól? – érkezett a következő mesteri ötlet Brandontól.
Ha nem fenyegették volna meg halálosan az elmúlt napokban többször is, észrevette volna, hogy ez az általa „mesterinek” gondolt terv mennyire erőtlen és elkeseredett valójában.
– Ha arra gondol, hogy a többit más bankból veszi fel, akkor el kell mondjam, hogy súlyos következményekkel járhat – figyelmeztette őt a férfi, aki fokozatosan veszítette el segítőkész hanglejtését. – A rendőrség értesítést kap az ilyen mértékű tranzakciókról, hogy a visszaéléseket elkerülhessük.

– Mit ajánl akkor? – csapott az asztalra elkeseredett indulatában Brandon olyan hangosan, hogy még a vonal túlsó végén lévő férfi is meghallotta. A banki alkalmazott nagyot nyelt, és csak azután folytatta, próbálva nem jobban feldühíteni a férfit.
– Bármire is kell ennyi pénz, ossza be. Egy ház nem kerül ennyibe, bár nem tudom, mit venne ennyiért. A türelemmel sokra mehet – kezdett bele a tanácsok osztogatásába. – Takarékoskodjon, a többit pedig kipótolhatja a hitelből, de ne az egészet abból fizesse – mondta, amivel sikerült végleg felidegesítenie Brandont.
Nem jutott előrébb a tanácsokkal, mert mindhez idő és türelem kell, ő pedig épp ebben a kettőben nem bővelkedik jelenleg.

Dühében Brandon vonalat bontott, és tekintete máris a képernyőre tapadt. Ha az az idegesítő, műmosolygós banki alkalmazott másra nem is, egy dologra jó volt: rádöbbentette, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy a visszafizetés terhe ne az ő vállára nehezedjen. Amint megtalálta, amit keresett, a képernyőn lévő számot feltárcsázta, és mikor a hívott fél felvette, hadarni kezdett a telefonba, hogy az illető még véletlen se tudja félbe szakítani:

– Jó napot! Olvastam a hirdetését az interneten. Jól jönne egy pénzügyi tanácsadó segítsége a jelen helyzetemben. Ha jól olvastam, titoktartási kötelezettséget is vállal, amire szintén szükségem lenne. Mikor tudna találkozni velem? – mondta végig egy levegővel, majd izgatottan, lélegzetvisszafojtva várt a válaszra.

*        *        *

Kathryn Turner zaklatott volt a rengeteg eltűnési eset híre miatt. Az őrsről mégis hazaküldték délben, mivel a főnökének az volt a mániája, hogy Kathryn túlhajszolja magát. Ez állandó vitaforrás volt kettejük között, mert Kathryn gyakran ringbe szállt saját igazát megvédendő, és győzködte felettesét, hogy igenis bírja a munkát, csak alábecsülik a tűréshatárát.
Most azonban főnöke kezében volt az ütőlap, mivel kikotyogta neki reggel, hogy Ben szólt neki telefonon, hogy otthon ebédel, így felettese emlékeztette őt erre, és hazaküldte ebédet főzni. Kathryn pedig tudta, hogy meg van lőve: ezúttal nem dobhatta be szokásos érveit, hiszen mióta összeházasodtak Deannel, már nem csak nyomozóként, de anyaként is helyt kellett állnia.

Úgyhogy mérgelődve ugyan, de ott ügyködött a konyhában, miközben mostohafia a pultnál ülve várakozott, egyre türelmetlenebbül. A nő végül kelletlenül lenyelte a békát, és érdeklődően Ben felé fordult.
– Milyen volt ma a suli? – kérdezte.
– Eddig jó – felelte Ben egykedvűen.
– Hogyhogy „eddig”? – lepődött meg Kathryn a szóhasználaton.
– Úgy, hogy még nincs vége – adta meg a magyarázatot a fiú.
– Ben, te lógsz a suliból? – kérdezte vádlón a nő.
– Nem lógok – tiltakozott Ben. – Ebédszünet van. Ilyenkor haza lehet jönni.
– És pontosan miért is jöttél haza? Nem főzök olyan jól, hogy megérje ennyit utaznod érte. És tudod, mit mondanak… Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz. Szóval ott van a menza is.
– Az undorító – finnyáskodott a fiú a fejét rázva.
– Ben, mi a baj? – tette csípőre a kezét Kathryn. Tudta, hogy a fiú nem emiatt jött haza. – Eddig nem jártál haza ebédidőben.

– Csak látni akartalak… – mondta Ben, széles mosollyal az arcán, de Kathryn átlátott a szitán.
– Ez hízelgő, de tudom, hogy hazudsz. Ki vele! Mi történt? – kérdezte most már inkább gondoskodón, mint számon kérőn.
– Az egyik srác a suliban… piszkálni szokott – vallotta be végül a fiú szemlesütve. – És tegnap ebédidőben megdobott egy húsgombóccal.
– És nem volt ott egy tanár sem? – kerekedett el Kathryn szeme. Ő is átélte ugyanezt: gyerekként ő sem volt soha az osztály kedvence, de azt feltételezte, hogy Ben vagányabb fiú, mint amilyen gyerek ő volt annak idején.

– Senki nem látta – ingatta a fejét Ben.
– Azt értem, de nem is szóltál egynek sem?
– Nem akartam árulkodni – magyarázkodott Ben.
– Ben, az nem árulkodás, ha elmondod, hogy bántanak téged. Jogod van szólni. Az az árulkodás, mikor a másiknak akarsz rosszat azzal, hogy elmondod, mit tett – próbálta helyére tenni az árulkodás fogalmát Kathryn a mostohafia fejében.

– Akkor sem lehet – ellenkezett tovább Ben. Kathryn látta, hogy ez az út nem vezet sehová, így mással próbálkozott.
– Ha te nem teszel semmit, akkor majd én.
– Mit akarsz csinálni? – rémült meg Ben. Nem attól félt, hogy mit művelhet Kathryn az osztálytársaival, hanem sokkal inkább attól, hogy mit szólnak majd a többiek, ha az anyukája védelmezi őt. Illetve mostoha anyukája.
– Beszélek a szüleivel – jelentette ki Kathryn eltökélten.
– Ne már! Azzal csak leégetsz!
– És mit szeretnél inkább? Terrorban élni, vagy hagyni, hogy valaki közbelépjen? – állította választás elé a fiút.
– Azért nem mondanám terrornak… – próbálta enyhíteni a körülményeket Ben.
– Akkor ez azt jelenti, hogy holnaptól megint a suliban ebédelsz? – próbálta sarokba szorítani a fiút, és úgy látszott, sikerült is neki.
– Oké, talán mondhatjuk annak… – ismerte el Ben.
– Beszélek a szüleivel, hogy valami gond adódott. Te pedig addig itthon ebédelhetsz, amíg meg nem oldódik ez az egész, rendben? – ajánlotta Kathryn az általa elképzelt ideális opciót, miközben Ben elé rakta az épp elkészült ebédet.

– Köszönöm – bólintott Ben hálásan.
– Ne hálálkodj sokáig, mert kihűl az ebéded – ráncolta a homlokát Kathryn, miközben a fiú már meg is ragadta a villát, és nekiállt enni.
– A kedvencemet csináltad – jegyezte meg tele szájjal, mire Kathryn elmosolyodott.
– Mindig a kedvencedet főzöm, nem? Az egyiket a sok közül – mondta, magában hálát adva, amiért Ben nem válogatós, és viszonylag mindent megeszik.

– Te vagy a világ legjobb mostohaanyukája! – dicsérte Ben a nyomozót, széles mosollyal arcán, kivillantva pár ételdarabkát fogai között.
Kathryn megrezzent a dicséret hallatán. A mondat egészen az utolsó szaváig tetszett neki, de az utolsó szó, a „mostohaanyuka” szúrta a szemét. Mint a legtöbb mostohaszülő, ő is arra vágyott, hogy ne nevezzék őt így. Deannel már egy éve házasok voltak, és próbált minél több időt tölteni Bennel, de ezek szerint ez mégsem volt elég hatásos. Eltökélt szándéka volt elérni, hogy Ben előbb, vagy utóbb egyszerűen az anyukájának szólítsa, ne pedig a mostohaanyukájának.

*        *        *

– Akkor indulhatunk? – lépett oda Tina az épp elmélyülten gépelő Patrick mellé.
– Pillanat, utolsó szó – reagált a férfi, miközben fel sem nézett a képernyőről.
– És mit ír utolsó szó jogán? – nevetett Tina.
– Megfojtotta – olvasta fel hangosan Patrick a kérdezett szót, majd elmentette a dokumentumot, és kilépett a szövegszerkesztőből.

– Ez elég durva – borzadt el Tina. – Krimit ír? Netán horrort? – találgatott, miközben Patrick kikapcsolta, és lecsukta a laptopot.
– Igazság szerint azt írtam épp, hogy „az orrfacsaró bűz szinte megfojtotta” – pontosított a férfi, amitől máris kevésbé tűnt rémisztőnek a jelenet, bár az orrfacsaró bűz forrása további, morbid kérdéseket ébresztett a könyvtárosban. – Mehetünk is – jelentette ki Patrick, miközben a hóna alá csapta a gépet, nemsokára pedig már kint is voltak az utcán a déli napsütésben.

– Arra viszont még nem válaszolt, hogy milyen műfajban ír… – jegyezte meg kisvártatva Tina, miközben az egyik közeli étkezde felé sétáltak.
– Helyes volt a feltételezése. A könyveim általában valamilyen rejtélyről szólnak, így mondhatjuk rájuk, hogy krimik – bólintott a férfi. – És rengeteg kutatómunkát kell végeznem hozzá. Ezért is praktikus a könyvtárban dolgoznom – adott választ egyúttal arra is, hogy miért tölt ott olyan sok időt.
– Az interneten is utána nézhet a dolgoknak – jegyezte meg Tina.
– Maga kinek hinne inkább? – nézett nagyon komolyan a nőre. – A netfirkászoknak, vagy egy régi, szavahihető könyvnek?
– A kérdésben elrejtette a választ – jelentette ki Tina nevetve.
– Erről szólnak a krimik általában. Az elrejtett válaszokról, csak nyilván azért jobban el vannak rejtve. Viszont maga szemfüles olvasó lehet – dicsérte Patrick a könyvtárost elismerően. – A krimi a maga műfaja.

– Nem vagyok író, hogy műfajom legyen… – pirult el Tina.
– Nem csak az íróknak van műfaja. Hanem az olvasóknak is – kezdett filozofálni a férfi lelkesen. – A könyvek célja, hogy a világot megismertesse az emberekkel. Mindenki más műfajú könyvekből tudja leszűrni ugyanezeket az információkat – vélekedett a témáról.
– Na jó – nevetett Tina –, árulja el, hogy honnan szedi ezt a temérdek sok bölcsességet a könyvekkel kapcsolatban… Van egy ilyen könyv, amiben ezek össze vannak gyűjtve? Egy „Minden napra egy idézet a könyvekről” című könyv? – fakasztotta ezzel az ötletével mosolyra a mellette lépkedő írót is.
– Szóval nem tart elég értelmesnek ahhoz, hogy magamtól találjak ki ilyeneket?
– Nem arról van szó! – tiltakozott Tina. – Csak nem nézek ki magából ennyi filozofáló hajlamot…
– Pedig sokkal több van bennem, mint sejtené – mondta sejtelmesen Patrick.
– Ehhez én is tudok egy könyves idézetet, bár csak a legsablonosabbat…
– Ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján? – találgatott Patrick, miután gondolatban végigvette az összes mondást, ami itt szóba jöhet.

​– És még azt az egyet is lelövi előttem… – nézett tettetett szigorúsággal Tina a férfira. – Ez nem volt szép magától.
– Sajnálom! – mentegetőzött a férfi nevetve. – Mivel kárpótolhatom?
– Nem lesz könnyű, de ha meghív ebédelni, akkor talán megenyhülök valamelyest… – nézett kacéran a nő.
– De hát már meghívtam… – bizonytalanodott el Patrick.
– Tudom – kacsintott Tina. – Talán úgy nézek ki, mint aki haragszik? – nevetett, miközben megérkeztek az étterembe. Helyet foglaltak az egyik asztalnál a teraszon, és egy pincér máris megjelent mellettük.

– Jó napot! – köszöntötte őket. – David Gilroy vagyok, én leszek ma a pincérük. Mivel szolgálhatok? – vette viccelődősre a figurát a viszonylag fiatal pincérfiú, miután látta, hogy vendégei milyen hangulatban érkeztek meg az étterembe.
– Jó napot! – mondta szinte egyszerre Tina és Patrick, miközben a fiú a kezükbe adta az étlapokat.
– Választhatok mindkettőnknek? – kérdezte Patrick, mielőtt a nő kinyithatta volna a menüt. Tina bólintott, és lefektette az asztalra az étlapot.
– Két oldalast kérnénk. Ha lehet, gyorsan – adta le a rendelést Patrick. – A hölgy siet vissza dolgozni – tette hozzá, a pincér pedig azonnal sarkon fordult, és rohant is a konyhába.
– Gondoltam, hogy beülünk egy kávézóba visszafelé, szóval ezért nem rendeltem innivalót – fordult a férfi Tina felé, magabiztos mosolyt öltve arcára, aki valószínűleg aszerint élte az életét, hogy a nők a határozott, döntésképes férfiakat részesítik előnyben.

– És honnan tudja, hogy nem vagyok vegetáriánus? – kérdezte Tina.
– Miért? Az? – döbbent le Patrick.
– Hát… lehetnék…
– Tudtam, hogy nem az – közölte a férfi magabiztosan, de Tina nem hitte el neki ezt, az előző meglepődött kérdés után. A férfi azonban kielégítő válasszal rukkolt elő: – Reggelire sonkás szendvicset hozott. És szagra nem tofu volt.
– Szagra? – csodálkozott Tina.

– Érzékeny vagyok a tofu szagára, és megérzem, ha a közelemben van – magyarázta Patrick.
– Oké, ennyi elég is lesz a tofuról… – próbált témát váltani a nő, miközben elismerte magában, hogy a férfi tényleg jó krimi író lehet, talán még nyomozónak is elmenne a csavaros észjárásával.
– Miről akar beszélgetni?
– A foglalkozásáról mondjuk – vetette fel Tina.
– Ó, sokat tudnék beszélni róla… – kezdte fényezni magát Patrick. Alapvetően nem volt hiú ember, azt az egyetlen esetet leszámítva, ha a foglalkozása került szóba. – Mi érdekli pontosan?

– Krimiket ír. Illetve, ahogy maga mondta, rejtélyekről szólnak a művei – idézte fel a férfi szavait Tina. – Ezek az eltűnések, amikről mostanában hallani, elég rejtélyesek. Ha maga írhatná meg, hogy mi legyen a végén, mi lenne az? – tette fel végül a csavaros felvezetés után a kérdését.
– Természetesen kiderülne, hogy ki rabolta el az embereket, és hogy miért – adta meg az egyértelmű választ az író. – És biztos valami rendszert is megfogalmaznék, hogy miért pont azok voltak az áldozatok, akik – tette hozzá, hogy valami kevésbé nyilvánvalót is mondjon.
– Maga szerint van valamiféle szisztéma erre? – csodálkozott el a feltételezésen a nő.

– A véletlent kizárom. Csak a nőt rabolták el, de a gyerekét nem. Pedig egy csecsemő könnyű célpont lenne. Könnyebb, mint az anyja. Mégsem őt vitték el – fejtette ki véleményét a férfi, azt illetően, hogy a célpontokat valószínűleg előre megválasztották.
– Nem olvasta az újságot? – lepődött meg a könyvtáros. – A gyerek is eltűnt azóta.
– Nem, nem olvastam… – töprengett el Patrick azon, hogy ez vajon mit jelenthet. Miért nem vitték el akkor őket egyszerre? – Talán akkor még sincs semmilyen rendszer. De ha van is, nem értem – vakarta a fejét.

Közben azon gondolkozott, hogy vajon mi mindenről nem hallhatott még az üggyel kapcsolatban. Azt se hitte volna, hogy lesz újabb hír erről a témáról, ilyen hamar az első eset után, hiszen több idő szokott eltelni két bűntény között, hogy az előzőleg megtalált nyomok elhalványuljanak. Az illető valószínűleg biztos lehet a dolgában, ha ennyire nem fél a lebukástól. Vagy csak nincs semmi veszíteni valója.

*        *        *

​Sophie nem tudta élvezni a napsütést a tengerparton. Hiába volt gyönyörű idő, és hiába lehetett Mattel, lelkiismerete nem hagyta nyugodni.
– Biztos, hogy nem lesz baj ebből? – tette szóvá aggodalmait, miközben órájára nézett. Nagyjából most lép be a tanár a terem ajtaján. Abba a terembe, ahol most ő, Matt, Riley és Damon nincsenek ott, pedig ott kéne, hogy legyenek.
– Kihagyunk egy órát, hogy fontosabb dolgokra koncentrálhassunk. Mi lenne ebben a baj? – vélekedett Matt lazán, barátnője mellett feküdve egy törülközőn.
– Az, hogy nem itt kéne lennünk – felelte Sophie, akit nem sikerült megnyugtatnia könnyelműségével.

– Az élet azért van, hogy élvezzük, nem? – reagált Matt, miközben nyújtózott egy nagyot. – Akkor meg? A legnagyobb baj, ami történhet, az az, hogy leég a bőröd. Bekented magad? – kérdezte, fürdőruhában lévő barátnőjére nézve.
– Igaz – nyugtatta magát Sophie, és titokban arra vágyott, hogy ő is olyan könnyedén vegye az ilyen kis áthágásokat, mint Matt. Sokkal kevésbé lenne stresszes az élete. – Biztos, hogy nem lesz semmi… – folytatta volna Sophie, mikor Riley és Damon tűnt fel.
A két fiúnak már régóta nem látták nyomát se, de most futva közeledtek feléjük.
– Itt egy zsaru! – kiáltotta Damon, miközben átugrott a fekvő Matt fölött, és futott tovább, a lihegő Riley-val nyomában.
Matt azonnal talpra ugrott, szemeit kezével árnyékolva pásztázta a strand előtti parkolót, és rögtön észre is vette a járőr-kocsiból kiszálló rendőrt, aki sprintelve indult meg feléjük.
– Gyere, Sophie! – rántotta fel lassan reagáló barátnőjét a földről Matt.
A fiú már hozzászokott a gyors reakciót igénylő helyzetekhez, viszont a lánynak még idegen volt ez a szituáció, így Matt adott neki egy kezdőlökést a futáshoz, majd ő is utána indult, azonban egy pillanattal később leteperték.

A fiú arca a homokba fúródott, és miután nagy nehezen újra levegőt tudott venni, érezte, hogy valaki a hátán támaszkodik. Rögtön tudta, hogy nem a barátai jöttek vissza, kicsi a rakást játszani. Rémülten, segítséget kérő szemekkel nézett menekülő barátai és barátnője után, akik azonban nem fordultak vissza.
A banda külső szemmel nézve összetartónak tűnhetett. Egy szétzúzhatatlan klikknek, akik ellen nem éri meg felszólalni. De valójában az ehhez hasonló húzós helyzetekben mindenki csak a saját bőrét mentette. Illetve Sophie valószínűleg azt sem tudta felmérni, hogy mi történik körülötte, ezért automatikusan ismételgette a legutóbb elkezdett mozdulatot: egyik lábát rakta a másik elé, gyors egymásutánban.
Matt remélte, hogy Riley és Damon majd vigyáznak barátnőjére, ha már biztos távolságba kerültek tőle és a rendőrtől, ő pedig próbál minél előbb elszabadulni ebből a helyzetből.

Terve azonban azon bukott el, hogy összefogást igényelt volna, ezzel szemben a menekülők szétszéledtek, és mindenki más irányba futott. Az elfogott fiú aggódva nézett Sophie után, és remélte, hogy nem lesz semmi baja a rémült lánynak. Közben a rendőr felállította Mattet a földről.
– Mi az? Meg akar verni, amiért nem vagyok suliban? – kérdezte Matt szemtelenül.
– A szüleidnek kellett volna verniük téged, nem az én feladatom. És amúgy is elkéstek már vele – fordította maga felé a rémületét jól leplező fiút mogorva tekintettel.
– Szóval most beárul a szüleimnél, hogy lógok a suliból? Csak tessék! Úgyse érdekli őket – jelentette ki Matt.

– Az viszont érdekelheti őket, hogy mit csináltál tegnap este… – jegyezte meg a rendőr, szorosan tartva az elkapott fiút, nehogy el tudjon szökni.
– A barátnőm volt nálam, na és? Maga perverz, talán leskelődött? – kérdezte gúnyosan.
Tom Roose, a város egyik legjobban tisztelt rendőre azonban tisztában volt azzal, hogy a fiú csak fel akarja őt húzni pöffeszkedett stílusával, hogy egy gyenge pillanatában meg találja ütni őt, és az aljas kölyök máris a bíróságra viszi az ügyet testi sértés miatt. Mély levegőt vett, és nem engedett a kísértésnek.
– Nem arra gondolok, nagyon jól tudod – felelte higgadtan.
– Nem vagyok gondolatolvasó – folytatta cinikusan Matt. A rendőr újabb mély levegőt vett.
– Meg tudnád mondani, hogy hol voltál tegnap este nyolc és kilenc között? – tért rá a lényegre.
– Igen. A barátaimmal lógtam – felelte a fiú. A rendőr tudta, hogy most elkapta őt. Pontosan tudja, hogy miről akar vele beszélni, és talán a bűntudat kihozza a kölyökből az együttműködő hajlamot végre.
– És egészen pontosan hol is? – adta meg a végső döfést Tom: a kérdést, amire nem létezik jó válasz, ha egyszer tudják, hogy bűnös vagy. Legalábbis a férfi eddig azt hitte.

– Hát nem az akasztófán, annyi szent… – tért vissza a szemtelenkedéshez Matt, és csak kis híján múlt, hogy a járőr nem kezdte el a nyakánál fogva rángatni őt dühében. De végül nem tette meg. Mert most már nem kételkedett a fiú bűnösségében.
– Viccelődj csak… – hajolt le a fiúhoz, hogy szemtől szemben legyenek, miközben még mindig erősen szorította a fiú karját. – De ha megtudom, hogy ott jártál tegnap este annál a kisboltnál, az arcodra fagyasztom a mosolyt – mondta búcsúzóul, majd elengedte Mattet, aki megvárta, míg a rendőr távozik, és rögtön a többiek után indult.

​– Nem lesz semmi baj, mi? – vetette a szemére Sophie azonnal, amint beérte őket. Kettesben várták őt Rileyval.
– Damont hol hagytad? – szólalt meg az általában csendes Riley.
– Én azt hittem, hogy veletek van – lepődött meg Matt, akinek fel sem tűnt, hogy Damon nem áll ott mellettük.
Egy pillanatig rossz barátnak gondolta magát, majd egyszerűen elhessegette a gondolatot azzal, hogy ebben a napsütésben nem lát jól az ember, így nem csoda, ha nem vette észre Damon hűlt helyét.

– Nem, nincs velünk… – felelte Riley, megadva az amúgy is egyértelmű választ.
– Ugye nem… kezdte Sophie ijedten, de Matt ránézett azzal a tekintetével, ami azt sugallta, hogy még a felvetés is bolondság, így végül nem fejezte be a mondatot.
– Én nem hiszek ebben az egész marhaságban – adott hangot Matt annak, amit a szemeivel is üzent. – Ráadásul fényes nappal van. Ilyenkor nem szoktak csak úgy…

– Pedig megtörtént – vágott közbe Riley.
Matt idegesen és dühösen nézett rá. Nem szokta meg, hogy bárki félbeszakítja a mondandóját, még a bandatagok közül se tette meg soha senki. Főleg Riley nem volt olyan, aki akár csak általánosságban megszólalt volna, nemhogy pont akkor, mikor valaki más beszél. De most látszott rajta, hogy nyugtalan. Hangja aggodalmat sugallt, és ő maga sem merte elhinni, de kimondta:
– Damon eltűnt.