The Last One Standing – Az utolsó – 2. Csak csend marad

​Sophie egy számára idegen ágyban ébredt, egy számára azelőtt ismeretlen élményt követően. De úgy érezte, nem bánta meg, hogy megtették ezt a lépést a kapcsolatukban. Némán a mellette fekvő, még mindig mélyen alvó Matt-et vette szemügyre. Azon gondolkozott, hogy vajon el tud-e menni a fürdőszobába, és visszaér-e mielőtt a fiú felébredne. Egy pillanattal később hallotta, hogy Matt horkant egyet, amitől Sophie kuncogni kezdett, és végül az indulás mellett döntött, arra gondolva, hogy nagyon gyors lesz, és hamar visszatér.

​Az emeleti folyosóra lépve azonban megtorpant. Hangokat hallott a földszintről felszűrődni. Matt szüleit és a nővérét. Rögtön az jutott eszébe, hogy vajon a fiú mesélt-e már róla a családjának. Mert bemutatni nem mutatta be nekik. Biztos egy lotyónak gondolják majd, hogy csak így lelibeg az emeletről Matt oldalán. Bár talán az enyhítene a körülményeken, ha a fiú legalább már szóba hozta őt egy beszélgetés során. Meg kell tudnia tőle. De előbb rendbe kell raknia magát, így osonva, a lehető leghalkabban haladt a fürdőszobáig.

​Bezárta maga mögött az ajtót, és hideg vízzel kezdte mosni az arcát, amitől elég gyorsan felélénkült. Megigazította a haját, elszöszmötölt még egy darabig a tükör előtt állva, aztán elindult visszafelé, végig abban reménykedve, hogy senkibe nem fog belebotlani, mert ha meglátják őt hálóruhában Matt szobájába bemenni, teljesen nyilvánvalóvá válik majd, hogy mit keres ott.

​Szerencséjére senkivel sem futott össze, miközben visszaért a fiú szobájába. Matt felébredt az ajtó csukódásának hangjára. Meglátta barátnőjét, amitől széles mosoly terült el az arcán. Feltornázta magát hátsó könyöklésbe, és invitálón nézett Sophie-ra.

​A lány nevetve indult el az ágy felé, majd óvatosan rámászott a még félig álomban lévő barátjára.
– Jó reggelt… – súgta Matt jókedvűen, közbe eleresztve egy hatalmas ásítást.
– Jó reggelt – felelte Sophie.
– Kérsz egy kávét? – ajánlotta fel a forró italt a fiú, miközben végigmérte barátnőjét. Nem tudta elhinni, hogy a lány már ébredéskor is ilyen tökéletesen néz ki.
– Nem, köszönöm – rázta a fejét Sophie. – Most inkább kihagynám.

– Ahogy gondolod… – nyomott egy csókot a lány homlokára. – Én iszom egy csészével – jelentette ki. – Valami mást? – próbálkozott tovább, miközben átölelte Sophie-t, és áthúzta őt a másik oldalára. Egymásba gabalyodva feküdtek egy ideig, aztán végül lekászálódtak egymásról. Mindeközben egy szót sem szóltak, csak meghitten néztek egymás szemébe.

– Szerinted lemehetek? – törte meg végül a csendet Sophie a kérdésével.
– Miért? Itt akarsz maradni egész nap? – kérdezett vissza Matt. – Vagy hogyan akarsz kijutni a házból? – nevetett a fiú az ötleten. Mondjuk, ha belegondolt, ő is szívesebben maradt volna itt a lánnyal, mint hogy iskolába kelljen mennie.

​- Tudod, mire célzok – nézett komolyan Sophie a barátjára, ezzel őt is komolyságra intve.
– A családomra? – hagyta abba a viccelődést Matt. – Szerintem nem zavarsz.
– De… még be sem mutattál – tette szóvá korábbi kételyeit Sophie, miközben végig magát szidta, hogy ennek felfelé jövet kellett volna eszébe jutnia, nem pedig lefelé menet.

​- Nem, még nem, de… – kezdte volna Matt, de a lány közbeszólt.
– Jó ötlet így beadni, hogy járunk? Hogy az emeletről sétálunk le, közösen? – aggodalmaskodott Sophie.
– Majd azt mondjuk, hogy a földön aludtál, egy matracon… – vetette fel Matt. Sophie összehúzta szemöldökét, mert nem volt vevő arra, hogy a fiú próbálja elviccelni ezt a számára eléggé komoly helyzetet.

​- Ja, persze, majd biztos elhiszik… – véleményezte szarkasztikusan.
– Ne aggódj már ennyire! – próbálta csillapítani barátnője aggodalmát a fiú. – A családunkban a „Ha nem tudok róla, nem fáj” lehetne a mottó. Itt senkit nem érdekel, mi van a másikkal – magyarázta Matt, miközben felállt, és ruhát kezdett keresni magának aznapra a szekrényében.

– Jó, ha nekik nem is ciki, nekem az – vitatkozott tovább Sophie, aki nem volt hajlandó ennyiben hagyni ezt a témát. Rossz néven vette, hogy a fiú neki hátat fordítva pakolászik, és képtelen helyén kezelni ezt a helyzetet.
– Hát hidd el, hogy őket egyáltalán nem érdekli. Az én szüleim nem verik ki a balhét ilyenek miatt… – mondta Matt.

​- Ez most célzás volt? – ült fel az ágyon Sophie. Matt lassan betolta a fiókot. Tudta, hogy ezt nem így kellett volna mondania.
– Mi volt célzás? – Miközben újra a lány felé fordult, megpróbálta magára ölteni legtökéletesebb értetlen arckifejezését, hogy kihátrálhasson ebből a csapdából.

​- Hogy a te szüleid… – nézett szigorúan Sophie a fiúra, megnyomva a „te” szót. Matt már tudta, hogy ezt nem ússza meg egy ártatlannak tűnő arccal, így inkább úgy döntött, hogy elmondja a véleményét Sophie apjáról, amin előbb-utóbb úgyis túl kell esniük. Egyedül azért nem akaródzott neki elmondania, mert ez a vélemény nem volt éppen pozitív.

– Hát lássuk be, hogy apukád nem igazán örülne nekem – bökte ki végül.
– Ha normálisan bemutatnálak, akkor talán elfogadna… – próbált optimista maradni Sophie.
– Apukád már csak elvből is utál engem – rázta a fejét Matt. – Ha kitudódna, hogy lefeküdtem a pici lányával, akkor gondoskodna róla, hogy többet se a lányával, se más lánnyal ne legyek képes rá.

​- Így félsz tőle? – csodálkozott Sophie, aki nem úgy ismerte a fiút, hogy bármitől megijedne.
– Nem tudom, mikre képes, de láttam már természetfilmet az anyamedvékről. Az is durva volt. Az apamedvékről meg gondolom azért nincs film, mert azt az operatőr se élte túl…
– Akkor, ha esetleg rájön, tettesd magad halottnak. Úgy talán békén hagy… – mosolyodott el Sophie, most először hagyva, hogy elvicceljék a témát. A helyzet olyan kilátástalannak tűnt számára, hogy úgy érezte, ez az egyetlen megoldás.

​- Persze, és legyen rothadt szagom, nem? – nevetett most már Matt is, aki korábban azért nem mert, mivel félt, hogy Sophie harapós kedvében van ma reggel.
– Talán beválik… Viszont semmiképp ne mássz fel egy fára, mert utánad mászik, és lerángat… – fogta a hasát Sophie. Szinte egyszerre hagyták abba a nevetést, és mind a ketten ugyanakkor némultak el.

​Matt felhúzta az ágyról a lányt, magához ölelte, és megcsókolta. Aztán rezgést hallottak az ágy irányából.
– Segítek megkeresni… – ajánlotta rögtön a fiú, majd együtt kezdték túrni az ágyneműt, míg végül Sophie az egyik párna alatt megtalálta a telefonját.

​Rápillantott a kijelzőre, és ahelyett, hogy válaszolt volna a hívásra, azonnal kinyomta a telefont.
– Ezért kár volt széttúrni az ágyat… – morogta az orra alá.
– Parker volt az? – jött rá rögtön a reakcióból Matt, aki titkon örült, hogy barátnője minden alkalommal elfintorodik, ha meglátja Parkert, vagy ha a fiú felhívja őt. Sophie bólintott, hogy tényleg ő volt az.

– Bezzeg, ha vele járnék, az esküvőig szóba se kerülne az együtt alvás… – jegyezte meg Sophie, miközben nekiállt beágyazni.
– Ja, és apád sem akadna ki – tette hozzá Matt. – Milyen szép világ is lenne… – sóhajtott ironikusan.

– Neki, de nem nekem – kapta fel a fejét Sophie. – Azzal akarok lenni, aki nekem tetszik – mondta, miközben a fiúra mosolygott.

*        *        *

Will Drew szokásához híven már hajnalban felkelt, és miután nagy nehezen elkészülődött, lekecmergett az emeletről, és hagyta, hogy elinduljon egy újabb kimerítő nap. Első lépésként reggelit készített családjának, és mivel tegnap elfogyott minden maradék a hűtőből, az ebédről is gondoskodnia kellett. Előbbihez épp két virsli pirult egy serpenyőben, utóbbihoz pedig a sütőben illatozott egy méretes kacsasült.

Ezután majd elindul a munkahelyére, ahol egészen estig húzza az igát, aztán mikor hazaér, minden idejét a gyerekeivel igyekszik tölteni. Mikor már mindenki lefeküdt a házban – illetve sikerült mindenkit ágyba tennie –, végre elmehet zuhanyozni, és kimerülten dőlhet bele hívogató ágyába, hogy aztán néhány órányi alvás után megszólaljon az ébresztőóra, és mindez kezdődhessen elölről.
Sokan mintaapának neveznék őt, kivéve ő magát, a maximalizmus megtestesítőjét, és rajta kívül a folyton kötekedő anyja sem osztaná ezt a véleményt.

Ő úgy látja a dolgokat, hogy Will az égvilágon semmit nem csinál, kivéve talán a reggelit, aztán elhúz a munkahelyére, ahol ki tudja, mivel múlatja az idejét. Aztán hazajön, hogy pár órát a gyerekeivel játsszon, utána meg megy rögtön a szobájába. De ki az, akinek minden reggel azzal kell szenvednie, hogy a két gyerek hajlandó legyen kikászálódni az ágyából? Kinek kell rávennie Ashtont, hogy elinduljon az iskolába, mikor az égvilágon semmi kedve sincs hozzá? Ki az, aki egész nap foglalkozik Grace-szel, és hazavárja Ashtont, elintézi minden problémájukat, hogy az apjuknak aztán már csak játszania kelljen velük? Hát igen, nem másnak, mint neki, Sarah Drew-nak.

A nőnek, aki épp ebben a pillanatban lépett be a nappaliba, nyakában egy, a korához képest meglepően nehéz kislánnyal, oldalán egy lázadó kisfiúval, aki a lázadást már kora reggel elkezdi, és ellenállása az ágyból való felkelés megtagadásában mutatkozik meg. Alapjáraton Sarah Drew nem szokott ilyen házsártos lenni, de ha rosszul indul a napja, és a nyűg előbb találja meg őt, mint ő egy csésze kávét, akkor elszabadul a házisárkány. Már ekkor, a nap kezdetén tudta, hogy ma zsémbes lesz, de tisztában volt azzal, hogy képtelen tenni ez ellen. Már megszokta, hogy ilyen a természete, szóval meg se próbálta fékezni magát.

Will is tudta, mikor indul anyjának úgy a napja, hogy azonnal kezelésbe kell venni őt, mielőtt teljesen kifordul magából, így amint meglátta a nő arckifejezését, máris nyújtotta az előre odakészített kávét.
– Jó reggelt! – üdvözölte anyját vidáman, miközben elcserélte a gőzölgő italt a félálomban lévő lányára.
– Milyen jó kedved van ma… – morogta Sarah, miközben felhörpintette a kávét. – Történt valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte, miközben újabb adagért nyújtotta a bögrét. Will fejével a vállán alvó Grace felé bökött, jelezve, hogy a lányt fogva nem igazán tud kávét önteni, így Sarah kelletlenül a kávéfőzőhöz lépett, hogy kiszolgálja magát, miközben fia lerakta a lányt az asztalhoz.
Ashton, a férfi fia is leült az asztalhoz, majd feje előrebukott, és ő is félálomban várta, hogy az elé helyezett reggeli illata felélénkítse, és meghozza az étvágyát.

– Emlékszel még, hogy meséltem neked arról a munkatársamról, aki tetszik nekem? – kérdezte Will, miután visszatért a konyhába. – Tegnap egész jól elbeszélgettünk vele kettesben – mesélte, hangját halkra fogva.
– Ezek szerint új menyem lesz? – kérdezte Sarah szem forgatva. Szóval ezzel tölti a fia az idejét a munkahelyén. Hogy nőkkel hetyeg.

– Halkabban, anya… – pisszegte le a férfi.
– Mi a baj? – értetlenkedett a nő, miközben nagyokat kortyolt a kávéba. Nem érdekelte, hogy marja a torkát a forróság, szüksége volt a koffeinre.
– Tudod, hogy a gyerekek nem szeretik ezt a témát… – suttogta Will, közben végigmérve gyerekeit, de mikor látta, hogy azok ketten szinte kómában ültek az asztalnál, kissé megnyugodott.

– Nem hiszem, hogy ismerik a „meny” szót… – morogta Sarah. – Egyébként is fiatal vagy. Nem élheted az életed mostantól egyedül – jegyezte meg. Rá volt kattanva a témára, hogy Will végre új feleséget találjon. Akkor legalább lesz még egy ember, aki a gyerekekkel tud majd foglalkozni. Szóval egy barátnő gondolata egyáltalán nem bántotta. Csak az nem tetszett neki, hogy Will „munkának” nevezi azt, hogy próbál ismerkedni, és utána meg arra hivatkozik, hogy milyen „fárasztó” napja volt a cégnél.

– Az, hogy nem vagyok egyedül, nem jelenti rögtön azt, hogy újra meg is kell házasodnom… – ellenkezett Will.
– Pedig az lenne a legjobb – ismertette álláspontját Sarah, ami minden alkalommal elgondolkodtatta Will-t, hogy az anyja vajon kedvelte-e valaha a feleségét. Illetve a volt feleségét, hiszen már elváltak.
– De a gyerekek miatt nem… – kezdte volna Will, de Sarah leintette.

– A gyerekek jobban teszik, ha szoktatják magukat a gondolathoz – mondta, miközben újra a kávéfőző felé fordult. Will újfent legyőzte a vágyat, hogy megkérdezze, nem lesz-e sok a kávéból, és szerencséjére sikerült is magába fojtania ezt a kérdését.
Egyszer már elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett. Anyja lényegre törő válasza ennyi volt csupán: „A kávéból sose elég. Ha elvetted a fiatalságomat, legalább ennyit ne sajnálj tőlem”. Azok után, hogy így kiosztották, egyszer se merte újra felvetni ezt a témát. Helyette mást kérdezett.
– Miért nem tudsz olyan nagymama lenni, aki hitegeti az unokáit, hogy a szüleik újra összejönnek?
– Újra akarod kezdeni a volt feleségeddel? – kérdezett vissza kertelés nélkül Sarah, mivel tudta, hogy mi lesz a fia válasza.

– Nem, dehogy! – tiltakozott Will, pontosan azt felelve, amire anyja is számított. Sajnos túl sokat csalódott Harley felelőtlenségében. – Elég volt az az öt év…
– Akkor meg minek hülyítsem őket? – folytatta érvelését a nő.
– Mert nem állnak készen arra, hogy új anyukájuk legyen – jelentette ki Will határozottan. – Te pedig nem erőltetheted rájuk ezt a gondolatot. Nem zúdíthatod rájuk csak így.

– Akkor mondd el, mit szeretnél… – tárta szét a karját Sarah. Will csak ekkor látta, hogy a bögre már nincs anyja kezében, és némán hálát adott az égnek, amiért a nő végre abbahagyta a kávéivást.
– Azt, hogy ne avatkozz bele. Hagyd, hogy minden menjen a maga útján. Vagy ha ez nem megy, akkor legalább próbáld meg valahogy fokozatosan csinálni…
– Mire gondolsz? – érdeklődött a nő. – Előbb utáltassam meg velük az anyjukat?

– Jesszusom, dehogy! – fogta a fejét a férfi döbbenetében. Lehet, hogy Harley sokszor nem vigyázott eléggé a gyerekekre, de ez akkor is túlzás volt. Utólag már Will is belátta, hogy az az apróbb autóbaleset bárkivel megtörténhetett volna. De akkor, mikor megtudta, bepánikolt, mivel a gyerekek is a kocsiban voltak. Harley pedig telefonozott, és ezért ütközött.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban anno, de most, ennyi idő elteltével már semmiségnek tűnt. És amúgy sem esett senkinek komolyabb baja. – Miért?

– Hát, ha látják, hogy az anyjuk milyen rémes volt, akkor az új anyuka gondolata máris barátságosabb lesz… – fejtette ki gondolatmenetét Sarah, majd Willnek feltűnt, hogy valahogy újra a kezében kötött ki a bögre.
– Az anyjuk nem volt rémes – tiltakozott, megpróbálva tudomást sem venni arról, hogy Sarah valószínűleg épp most fog koffeinmérgezést kapni.
– Akkor mégis össze akarsz vele jönni újra? – tért vissza az előző lépéshez a nő.
– Nem, anya – rázta a fejét Will egyre ingerültebben. – Fejezd be ezt a hülye fordított pszichológiádat. Már azt sem tudom, hogy mit szeretnél… Hogy új barátnőm legyen, vagy, hogy béküljek ki a volt feleségemmel… – akadt ki a férfi.

– Pontosan ez a fordított pszichológia lényege, fiam – bólintott elégedetten Sarah. – Az összezavarás.
– Jó, mindegy. Nem tudsz összezavarni, mert tudom, amit tudnom kell – jelentette ki Will, miközben a tűzhelyhez lépett, mielőtt a virslik szénné éghettek volna.
– Éspedig? – kérdezte Sarah, érdeklődve várva, hogy fia befejezze a virslik spatulával való hajkurászását.

– Ma bemegyek a munkahelyemre, megint beszélgetek a kolléganőmmel, és a végén elhívom vacsorázni – sorolta tényszerűen a lépéseket a férfi, miközben a hűtőhöz ment, hogy kivegye a ketchup-ot és a mustárt.
– Helyes – bólintott rá a nő.
– Szóval ezek szerint az új barátnőre szavazol… – szűrte le Will, mialatt tányérra szedte az elkészített virsliket, és egy-egy adagot nyomott a ketchup-ból és a mustárból.

– Nem, én arra szavazok, hogy lépj valamit – felelte Sarah, miközben fia körbeugrálta őt, de ő egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni, segíteni pedig végképp nem akart. – Ez az állapot tarthatatlan – mondta, miközben Will épp nekiütközött, és elejtette a villát, ami a padlón kötött ki.
– Én is így érzem – nézett Will a leejtett evőeszközre. – Ezért írattalak be egy főzőtanfolyamra.
– Én nem arra gondoltam, hanem a szerelmi életedre… – kezdte volna Sarah a magyarázkodást, de a fia leintette.

– Nincs időm a szerelmi életemre, ha folyton mindenkire főznöm kell – válaszolta Will.
– Értem, szóval nem elég, hogy itthon leszerepeltem a főzőtudományommal, te mások előtt is hülyét akarsz belőlem csinálni… – összegezte fia gesztusát.
– Ha én nem fogok mostantól itthon enni, mert a barátnőmmel leszek, akkor neked kell megoldanod. És magadnak még akár fel is tálalhatod a frissensült szenet, de a gyerekeim még növekedésben vannak – viccelődött a férfi, de tisztán látta maga előtt, ahogy az anyja gyorskaját rendel, mert képtelen megfőzni valamit.

– Szóval nem fogsz mostantól itthon vacsorázni? – ironizált Sarah. – De optimista vagy. Ahhoz jól kell, hogy sikerüljön az első randitok. Sőt, előbb igent kell, hogy mondjon a meghívásodra…
– Ne aggódj, ez az én gondom, és szerintem megoldom – felelte magabiztosan a férfi, miközben az órára nézett. Késésben volt, nagyon elbeszélgették az időt. – Megtennéd, hogy megreggelizteted őket, és aztán elküldöd Ashtont a suliba? – kérte az anyjától. – Nekem rohannom kell – tette hozzá, és el is hagyta a konyhát, mielőtt anyja ellenkezni tudott volna.

​Gyorsan puszit nyomott mindkét gyerek homlokára, majd magára húzta kabátját, és kilépett az ajtón.

*        *        *

Kathryn Turner bűntudatot érzett, hogy már ilyen kora reggel ott áll a híradóban látott férfi verandáján. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy a férfi örülhet, hogy nem jött ide már tegnap este. Ezzel a gondolattal a fejében kopogtatott végül az ajtón.
A ház lakója megviselt, nyúzott arccal jelent meg. Valószínűleg nem sok alvásban volt része az elmúlt huszonnégy órában.
– Jó reggelt, elnézést, hogy ilyen korán zavarom, Kathryn Turner vagyok – hadarta a nő egy szuszra, és felvillantotta rendőrségi jelvényét, mielőtt a mogorva tekintetű férfi rácsaphatta volna az ajtót.

De aztán semmi ilyesmi nem történt. Helyette a férfi kezet nyújtott, és ő is bemutatkozott.
– Christopher Hoover – próbált magára erőltetni egy mosolyt a kézfogás erejéig. „Igen, ezt már tudom…” – gondolta magában Kathryn.
– Kérem, mondja, hogy nem a híradótól jött… – sóhajtotta Christopher, miután végre elengedték egymás kezét.
– Nem, sajnos rosszabb – ingatta a fejét Kathryn. – Nyomozó vagyok.

​- A feleségemről akar kérdezni? – jött rá rögtön a férfi. Feltételezte, hogy nem részvétet nyilvánítani jött a látogatója. – Már minden kérdésre válaszoltam, amit feltettek…
– Szeretem feltenni a saját kérdéseimet, és személyesen is találkozni azokkal, akikkel az ügy kapcsolatos – jegyezte meg a nyomozó. – Az igazán fontos dolgokra csak így lehet rávilágítani – mondta, miközben már lépett is volna befelé az ajtón, de Christopher kitette oldalra a kezét, ezáltal útját állva a nőnek.

– Kérem, szeretnék végre nyugalmat… – nézett rá esdeklőn.
– Lássa be, hogy azt addig nem kaphatja meg, amíg a felesége nem kerül elő – mutatott rá Kathryn. – És én ebben szeretnék segíteni – folytatta, miközben síró hang ütötte meg a fülét. A ház belsejéből jött. Rögtön eszébe jutott, amit a híradóból megtudott: a férfinak van egy gyereke.
– Jól bánok a kisbabákkal is… – igyekezett bevetni a teljes arzenált.

– Azt mondja, el tudja hallgattatni? – nézett Chritstopher a nőre reményteli várakozással.
– Ha nem enged be, nem lesz túl könnyű… – vonta fel a szemöldökét Kathryn. Christopher némi habozás után ugyan, de végül leeresztette a kezét, és beengedte a nyomozót a házába. Egyenesen a nappaliba vezette, ahol rögtön a rácsos kiságyhoz léptek. Kathryn áthajolt a rácsok fölött, és ránézett a kisbabára, aki a csodálkozástól egy pillanatra elhalkult, de mikor már hozzászokott, hogy Kathryn ott van – és ez telt nagyjából fél percébe –, újra bömbölni kezdett.
– Szabad? – nézett Kathryn kérdőn a ház urára, aki bólintott.

A nyomozó benyúlt a kiságyba, magához ölelte a kisbabát, és kiemelte őt fekhelyéről.
– Mióta sír? – kérdezte, ismét Christopher felé fordulva.
– Mióta a feleségem eltűnt. Legalábbis nem sokkal azután kezdte – gondolkodott el a férfi, próbálva felidézni a történteket. Egyértelmű volt, hogy ha az ember felesége eltűnik, akkor nem az az első gondja, hogy a gyereke sírni kezd-e, vagy sem. – Nagyjából akkor kezdhette, mikor felvettem a földről.

 – Akkor ezek szerint inkább anyás típus? – érdeklődött Kathryn, miközben ringatni kezdte a kisdedet, aki fokozatosan elhallgatott, majd hosszú idő után végre álomba merült.
– Ezek szerint igen… – álmélkodott a férfi, hogy ez a vadidegen képes öt perc alatt véghezvinni azt, amire ő már fél napja képtelen. – Magát nem is ismeri, mégis megnyugodott… – tette szóvá gondolatait.
– Anyai érintés… – vonta meg a vállát Kathryn, mintha mi sem lenne ennél egyszerűbb. Mintha ez egy varázsige lett volna, amit ha kimondanak, és elég dallamosan, lágyan mondják ki, a világ bármelyik kisbabája azonnal elhallgatna.

– Hány gyereke van? – érdeklődött Christopher, majd rögtön összeszorította ajkait, belegondolva, hogy ez mennyire indiszkrét kérdés lehet. De szerencséjére a nő nem vette a szívére.
– Nincs sajátom – mondta. – A férjemmel nevelem az ő gyerekét, de nekem nincs…
– Pedig látom, hogy ért a gyerekekhez – bókolt Christopher. Kathryn hálásan bólintott, majd óvatosan visszafektette a gyereket az ágyába.
– Köszönöm – fejezte ki szavakkal is, amit az előbb egy egyszerű gesztussal letudott. – Tervezünk sajátot. De néha úgy érzem, hogy ez az egy is elég nagy kihívás… – mondta, miközben a férfi a konyha felé indult.

Követte őt, és elhagyták a nappalit, hogy a végre álomba merült kisbaba nyugodtan pihenhessen.
– Egyébként hogy hívják? – érdeklődött Kathryn, tekintetével a kiságy felé fordulva.
– Alex – válaszolta Christopher. Kathryn szemében könnyek gyűltek, olyan szeretettel mondta ki a férfi ezt a nevet. Most először gondolt bele, hogy valóban mennyire megviselhették a történtek a családot. De megtörölte a szemeit, és próbált visszatérni az objektív önmagához, hiszen meg kell oldania az esetet; egymás nyakába borulni, és ölelkezni majd ráérnek azután.

– Azt állította a híradóban, hogy azért rohant be rögtön a szobába, mert azt hitte, a felesége elájult – váltott témát hirtelen, ami Christophernek is feltűnt. Igazából már várta is, mikor ér véget a jópofizás, és térnek rá arra, amiért a nyomozó eredetileg idejött.
– Igen – erősítette meg az állítást.
– Gyakoriak voltak a feleségénél ezek az ájulások? – érdeklődött.
– Néha leesett a vércukra. Másokkal is megesik – magyarázta a férfi. – Egy szem szőlőcukor, és már jobban is van – tette hozzá mentegetőzve, mintha Kathryn azzal vádolta volna a feleségét, hogy rossz szülő, és az ájulásai miatt ki akarná hívni a gyermek védelmiseket.

– És azelőtt, hogy eltűnt, tudja, hogy pontosan mit csinált a felesége? – tért rá a következő kérdésre Kathryn, figyelmen kívül hagyva a férfi magyarázkodását.
– Mint mondtam a híradósoknak is, altatót dúdolt Alex-nek – ismételte a férfi önmagát.
– És ilyenkor a kezében tartotta a kisbabát, vagy Alex a rácsos ágyban volt?
– Nem tudom pontosan… – bizonytalanodott el Christopher. – Ez az ő kettejük kis szertartása volt.
– Szóval általános volt, hogy maga aközben fürdik? – kérdezősködött tovább a nő.
– Igen. Napi rutin volt, mondhatni – felelte a férfi. – Én csak azután mentem be jó éjt puszit adni Alex-nek, mikor már elaludt. Valahogy nem szívlelt engem. Nagyon anyás volt, ahogy maga is mondta az előbb – mondta, felidézve a korábbi megállapítást. – Egyébként nem akar jegyzetelni? – kérdezte, mikor feltűnt neki, hogy a nyomozó még csak elő se vett semmit, amivel, vagy amire írni tudna.

– Nem, mert egyrészt a legtöbb dolgot megjegyzem, másrészt nem akarom, hogy feszélyezve érezze magát. Ez inkább egy baráti elbeszélgetés, mintsem kihallgatás – magyarázta a nő. – Elvégre melyik kihallgatás során kezdik el babusgatni a nyomozók a kikérdezettek gyerekeit? – nevetett. – Egyébként Alex-re visszatérve… A gyerekek már csak ilyenek. Bármennyire is szeretjük őket, ők nem feltétlen reagálnak így. De ne aggódjon – nézett a férfira bíztatóan. – Szereti magát, csak még szokatlan neki ez a helyzet.
– Szóval ez tipikus? – könnyebbült meg a férfi. – Már kezdtem azt hinni, hogy nem is tőlem van…
– Feltételezi, hogy a felesége megcsalta? – csapott le Kathryn rögtön a valószínűleg akaratlan megjegyzésre.

– Csak sejtés… – hajtotta le a fejét Christopher. – Egy megérzés.
– És szereti őt? – nézett komolyan a férfi szemébe a nyomozó. Ezen a válaszon múlt, hogy a férfi felkerül-e a gyanúsítottak listájára, vagy sikerül megőrizni a hitelét.
– Igen – vágta rá határozottan a férfi. – Nem hagyom, hogy egy rossz megérzés tönkre tegye a házasságomat. Többet jelent ez nekem annál.
– De úgy érzi, volt oka félni? – puhatolózott tovább a nő.
– Nagyon… – kezdte a férfi, a helyes szón törve a fejét – vonzó nő a feleségem. Persze, hogy volt okom félni – bólintott.
– Van bármi ötlete, hogy ki akarhatta elrabolni a feleségét? Mondjuk egy lehetséges szeretője? – vetette fel Kathryn. – Vagy csak egyszerűen elment önként?
– A feleségem szeretett engem. Nem hagyott volna itt csak így. A lehetséges szeretőiről pedig fogalmam sincs – válaszolta Christopher. – Igazából… tehetnénk úgy, hogy egy szót sem ejtettem a szeretőkkel kapcsolatban? – próbált visszakozni Christopher.

– Nem veszek fel jegyzőkönyvet a beszélgetésről… – mondta megnyugtatásképp Kathryn. – Viszont amit egyszer elmond, azzal dolgozni fogok. Sajnálom – jelentette ki.
– Nem én tettem – védekezett rögtön Christopher, mert sejtette, mire gondolhat épp a nyomozó. De azonnal rájött, hogy ezzel csak ront a helyzetén, és még gyanúsabbá válik, így megpróbálta a lehető leghiggadtabb énjét elővenni, és úgy folytatni a mondatát. – Nagyon remélem, hogy megtalálja a tettest, és a feleségem épségben előkerül.
– Szerintem elég jól kitárgyaltuk ezt a szeretős témát, úgyhogy itt az ideje, hogy más nézőpontból közelítsük meg az esetet – mondta Kathryn olyan közömbösen, hogy Christopher nem tudta eldönteni, hogy a nő épp gyanúsnak, vagy ártatlannak tartja őt, de Kathryn-nek nagy gyarkolata volt ebben, nem csoda hát, hogy őt is sikerült összezavarnia.
– Gondolja, hogy a felesége tudott valamit, amit nem kéne? – érdeklődött Kathryn.

– És maga szerint ezért tűnt el? – lepődött meg Christopher, hogy a nyomozó képes volt tényleg szinte elfeledkezni korábbi beszélgetésükről, és új irányból elindulni. – Azért tűnhetett el, mert valaki nem akarta, hogy elmondhassa?
– Sokszor találkozom ilyen esetekkel, úgyhogy nem zárható ki – bólintott Kathryn.
– Mindannyian tudunk olyat, amit nem kéne – általánosított a férfi. – Ha emiatt tűnt el, akkor mindenki el fog tűnni – jegyezte meg, mikor újra felcsendült Alex nem éppen kellemes szólója.

– Remélem, már nincs több kérdése, mert úgy tűnik, nem lesz lehetőségünk tovább beszélgetni – állt fel Christopher a székről.
– Segítsek megint? El tudom intézni – ajánlotta Kathryn, miközben ő is felállt.
– Nem kell – rázta a fejét Christopher, aki az előbbi beszélgetés után nem tudta azt érezni, hogy ez csak egy baráti csevej, nem pedig egy kikérdezés, akármennyire is ezt akarta vele elhitetni a nő. – Igazából jobb lenne, ha menne – tette hozzá. – Tisztába kell tennem Alexet, mutatott az ajtó felé, miközben várakozóan a nőre szegezte tekintetét.

– Várjon csak… – suttogta Kathryn, ujját szája elé téve, elmélyülten hallgatózva. – Hallgassa!
– Mit? – kérdezte a férfi egyre türelmetlenebben, mert felhúzta a nyomozó szánalmas próbálkozása, amit annak érdekében próbál tenni, hogy maradhasson.
– Alex biztos elaludt, mert most csöndben van – hívta fel az apa figyelmét Kathryn. Christopher szintén fülelni kezdett, és belátta, hogy a nőnek igaza van. Viszont ettől függetlenül legfőbb ideje, hogy távozzon.
– A biztonság kedvéért megnézem, mi van vele – jelentette ki, miközben újra az ajtóra próbálta felhívni a nő figyelmét.

– Megértem, hogy meg akar tőlem szabadulni, mert senki sem lát szívesen nyomozókat a házában – bólintott Kathryn egyetértőn. – De maradhatnék még egy kicsit, kizárólag anyaként? – kérlelte a férfit. – Imádom a csöppségeket – tette hozzá, hogy biztosan meggyőzze a ház urát.
– Legyen – sóhajtott végül a férfi, és leeresztette a kezét. Elindult a kiságy felé, Kathryn pedig szorosan a nyomában haladt. – De nem sok mindent tud vele csinálni, ha Alex éppen alsz… – mondta a férfi, majd meglátta, hogy a kiságyban nincs senki.

– Hova tűnt? – döbbent le a férfi.
– Hány éves is volt? – kérdezte Kathryn, miközben rögtön nekiálltak keresni, hogy hová tűnhetett a gyerek. – Nem mászhatott ki esetleg?
– Egész nap a hátán fekszik – rázta a fejét kétségbeesetten Christopher. – Még hasra sem fordult. A mászás közelében sem jár…
– Azért nézzünk körül alaposan. Itt kell lennie valahol – mondta Kathryn. – Egy baba nem tűnik csak úgy el magától… – tette hozzá, elmélyülten kutatva, mikor egy nagy koppanást hallott. Megfordult, és Christophert látta, lábánál egy elejtett dobozzal.

– Mi van, ha mégis? – kérdezte a férfi zaklatottan. Kathryn rájött, hogy a férfi épp a dobozt foghatta a kezében, mikor kimondta az „eltűnik” szót, ami annyira fejbe kólintotta őt, hogy akaratlanul is elejtette a dobozt.
– Ez mégis hogyan lenne lehetséges? – csodálkozott Kathryn, arra gondolva, hogy ők mindvégig a szomszéd szobában voltak.
– Tudom, mire gondol – nézett még mindig meredten maga elé a férfi. – De tegnap este is a szomszéd szobában voltam, mikor a feleségem eltűnt.

*        *        *

Tina Ambrew álmos tekintettel lépett a könyvtár ajtajához, és csak sokadjára sikerült beletalálnia a kulcslyukba.
– Jó reggelt! – üdvözölte teljesen frissen és üdén egy szőke hajú férfi, aki az egyik oszlopnak támaszkodott. Feltételezhetően már ott állt egy ideje, és várta, hogy a könyvtár végre kinyisson.
– Jó reggelt… – morogta félálomban Tina, mikor rájött, hogy ki áll előtte: a férfi, akivel tegnap este beszélt a nagy olvasóteremben. – Látom tényleg visszajött… – állapította meg, felidézve magában a férfi tegnap este tett ígéretét.

– Azt hitte, csak viccelek? – húzta fel szemöldökét a férfi szinte sértődötten, miközben a könyvtáros kinyitotta az ajtót, és végre beengedte őt a már szentélyének számító helyre.
– Nem akarok tolakodó lenni… – kezdte Tina, mikor beléptek az épületbe –, de magának nincs fontosabb dolga, mint hogy egész nap itt ül a könyvtárban?
– Maga is itt ül egész nap – állapította meg a férfi. – Gyakran teszi fel ezt a kérdést magának is?

– Nem, mivel én itt dolgozom – közölte Tina, majd felvonta egyik szemöldökét, jelezve, hogy vár a férfi válaszára.
– Ahogy én is – bólintott egyetértően a férfi.
– Mi maga? Fizetett könyvolvasó? – nevetett Tina.
– Fizetett író – helyesbített a látogató. – Tegnap, mikor mondtam, hogy mindjárt végzek egy fejezettel, akkor azt az írásra értettem, nem az olvasásra.
– Szóval mikor itt van, könyvet ír? – kérdezte Tina.

– Kellemes hely a könyvtár a munkához – nézett körül az író, mintha csak most fedezné fel a helyet. – Olyan csendes itt. És jó érzés könyvek között lenni.
– Ha maga mondja… – sóhajtott Tina.
– Miért? Nem ért egyet? – lepődött meg a férfi. – Biztos nem látta még, hogy milyen szép ez a könyvtár…
– Igaza van – bólintott a könyvtáros. – Még új vagyok. És a rendszerezést kell megszoknom előbb, és csak utána unatkozhatok annyira, hogy ráérjek körbenézni…
– Szóval akkor azért nem ismeri még a heppjeimet… mert új itt – mondta a férfi, miközben tekintetéből az sugárzott, hogy végre megértett valami nagyon fontosat, amiről eddig fogalma sem volt. – Csodálom, hogy nem említették magának a könyvtár egyik legfontosabb kellékét…
– Micsodát? – lepődött meg Tina.
– Engem. Patrick Wilson vagyok – nyújtotta a kezét az író.
– Tina Ambrew – válaszolta a lány. – Szóval tényleg itt tölti minden napját? – kérdezősködött tovább. – Nem unalmas?

– Maga még csak egy napja van itt, ha a feltételezéseim helyesek, de máris unalmasnak tartja? – csodálkozott el a férfi, akiről látszott, hogy őszintén nem tudja felfogni, hogy lehet unalmasnak tartani egy könyvtárat.
– A könyvtár unalmas – szögezte le Tina, mintha csak egy dogmát ismételt volna el. – Maga azért nem találja unalmasnak, mert mikor ír, nem is itt van, hanem abban a világban él, amit épp kitalál, miközben én itt ülök a könyvek között a neonfényben.
– De tényleg így kell lennie? – kérdezte Patrick. – A könyvek, ahogy maga is mondta az előbb, egy-egy új világot jelentenek. Ne az unalmas könyveket lássa, hanem az izgalmas új világokat, és akkor elrepül az idő – adta elő magát a férfi, mintha csak egy reklámban lenne, ahol a könyvtáraknak kell jó hírét keltenie.

– Látom, maga tényleg megszállott… – jegyezte meg Tina.
– Inkább szenvedélyest mondanék – pontosított a férfi makacskodva.
– Jó, hogy vannak ilyen szemléletű emberek is… akik így látják a könyveket…
– Látom, nem sikerült meggyőznöm magát – csóválta a fejét Patrick. – Mit szólna, ha ebédidőben folytatnánk ezt a beszélgetést?
– Most elhív ebédelni? – lepődött meg az elég hirtelen jött és kifejezetten egyértelmű utaláson a könyvtáros.

– Igen – bólintott a férfi. – Addig viszont, ha megbocsát, dolgoznom kell. Tudja… a határidők. Így is elég nehéz határidőre kreatívnak lenni.
– Megértem. Viszont sajnos nem lehet. A könyvtárban kell maradnom – válaszolta Tina.
– Higgye el, az előző könyvtáros se töltötte itt az ebédidőt. Mindig pontban délben bejelentette, hogy ki kell mennem, mert amíg ebédel, zárva tart a könyvtár – mesélte a férfi nosztalgiázva. – Talán követhetné a példáját…
– Tudja mit? Legyen. Ebédelek magával – adta be végül a derekát Tina. – Viszont most már mennünk kéne, mert mindkettőnknek sok a dolga – zárta rövidre a beszélgetést, majd tekintetével végigkövette a férfit, amint felment a lépcsőn.

*        *        *

Kathryn Turner még sosem volt annyira zavarban, mint akkor, ott, a kocsijában ülve, jobbján az egyre jobban aggodalmaskodó Christopher Hoover-rel. Ötlete sem volt, hogy mi történhetett, vagy, hogy hogyan. Ilyen abszurd esettel még nem találkozott.
– Muszáj berángatnia a rendőrőrsre? – kérdezte a férfi újfent, akit még mindig nem sikerült meggyőznie, hogy ez a helyes döntés.
– A kisbabája is eltűnt. Tudom, hogy a háta közepére sem kívánja a még több kérdezősködést, de ezt muszáj bejelentenie – közölte gépiesen a nő, miközben még mindig azon morfondírozott, hogy hogyan tűnhetett el az a gyerek. Nem tudta elhinni, hogy ő is eltűnt, és a férfi baljós kijelentése után is megszállottan kereste Alex nyomait – mindhiába. Aztán nagy nehezen elfogadta, hogy nem fogják a házban megtalálni a kisbabát, így viszont azonnal ide indultak, hogy az ügyben hivatalos nyomozást indíttathassanak el.

– Milyen messze van még? – türelmetlenkedett tovább Christopher. Kathryn érezte, hogy a férfi nem az őrsre siet ennyire, hanem azt várja, hogy mikor lesz már túl mindezen. Azt viszont még csak nem is sejtette, hogy miért olyan sietős a férfinak túlesni az eljáráson. Azt azért gondolta, hogy nem hazafelé igyekszik annyira, ahol csak azzal szembesülne, hogy az egész családja eltűnt.
Aztán összeszűkültek szemei, mikor rájött: Christopher biztos egy kocsmába igyekszik, hogy elfelejtse mindezt a sok borzalmat, még ha csak ideiglenesen is, a kellemetlen következményeket vállalva, melyeket holnap fog átélni fejfájás formájában.

– Miért kérdezi, hogy milyen messze van? Talán nem járt még az őrsön? – kérdezett vissza Kathryn.
– Nem vagyok büntetett előéletű – szögezte le a férfi. – És a rendőrökért se rajongok. Sajnálom, ha kiábrándítom… – nézett a nőre, aki viszont olyan gyakran megkapta már ezt mindenki mástól is, hogy el is eresztette a füle mellett.
– Itt is vagyunk – mutatott a nő a szélvédőn át a rendőrségi épületre, mialatt leparkolta a kocsiját. Miközben kiszálltak, megcsörrent a telefonja.

– Menjen csak előre, a férjem hív. Ha végeztem, maga után megyek – mondta a férfinak, aki viszont nem mozdult meg, mintha nem mert volna kíséret nélkül a bejárat közelébe menni. Csak néhány lépéssel arrébb ment, hogy mégse higgye azt róla a nő, hogy hallgatózik.
– Szia, drágám! – szólt bele a telefonba a nyomozó.
– Na, hogy megy a nyomozás? – érdeklődött Dean.

– Elég zűrösen… – nyögte Kathryn kínjában.
– Összekuszálódtak a szálak? – lepődött meg a férj, aki nem volt hozzászokva, hogy felesége nem tartja a kezében a gyeplőt.
– Mondhatni igen – bólintott Kathryn. – A férfi elmondta, hogy a felesége szeretőt tarthatott, legalábbis ő erre gyanakszik.
– És szerinted bosszúból elrabolta a nőt? – következtetett Dean.

– Először én is azt hittem. De aztán… aztán eltűnt a kisbabájuk is – mondta Kathryn tanácstalanul. Dean elbizonytalanodott egy kicsit. Ez már nem annyira hasonlított a nyomozós játékukra, amit játszani szoktak. Érezte, hogy a nőnek sincs elképzelése, ami szokatlan volt, és ezért zavarba hozta.
– Lehet azért, mert nem akarta, hogy a gyerek emlékeztesse őt a feleségére… – próbált mégis bedobni valami használhatót, hogy Kathryn segítségére lehessen.

– De a férfi végig ott volt velem a konyhában… Mikor a gyerek eltűnt, akkor is – ellenkezett Kathryn. Dean már biztos volt benne, hogy ez most más, mint mikor Kathryn elutasítja az ötleteit. Ezúttal csak kizárta őket, de neki se volt jobb elképzelése.
– Talán elraboltatta – helyesbített a férj.
– Meg volt rémülve – szögezte le Kathryn. – És ne mondd azt, hogy csak előadta, mert ha tényleg ilyen hitelesen játszik, akkor színésznek kellett volna mennie, és a városnak lenne egy Oscar-díjas híressége. Ennyire nem lehet meggyőzően alakítani.
– Szóval kizárod őt a gyanúsítottak közül? – következtetett Dean.

– Nem teljes bizonysággal, de egyelőre igen. Viszont most mennem kell – zárta le a beszélgetést a feleség, mikor rápillantott a rá váró Christopherre. – Épp behoztam őt az őrsre, hogy jelentsük a gyerek eltűnését is.
– Rendben. Szeretlek. Majd találkozunk otthon! – búcsúzott Dean.
– Én is szeretlek – válaszolta mosolyogva Kathryn. – Szia.
– Mit gondol, mennyi ideig fog ez tartani? – lépett oda Christopher a nőhöz abban a pillanatban, hogy zsebre tette a telefonját.
– Nem tart sokáig – nyugtatta őt a nő. – Csak felvesznek néhány adatot, és már kész is. Semmiképp sem több, mint fél óra – saccolta meg.

– Ezt jó hallani – könnyebbült meg a férfi, majd elindultak az őrs épülete felé. Mikor aztán beléptek, hatalmas tömeg és felfordulás fogadta őket. A várakozók nem is a kihelyezett kanapékon ültek csendben, hanem a recepciós pultnál tolongtak, egymás sarkát taposva.

​- Így viszont mindenképp több lesz, mint fél óra… – jegyezte meg Kathryn a tülekedést látva.
A termet ingerült, aggódó, és elkeseredett kiabálások töltötték meg. „Anyukám”, „a kislányom”, „a férjem”, „a nagyszüleim”, és hasonló, rokoni kötődéseket kifejező szavak hangzottak el.
Egy szó azonban minden kiabálásban közös volt, és vissza-visszatért: „Eltűnt”.