Szerelem: Vissza a halálból – 9. Egy közös kaland

Még szinte hajnal volt, amikor betértem a saját szobámban a Newcastle lakásban. Igyekeztem minél csendesebb lenni, miközben lecseréltem a fűzőmet és szoknyámat valami sokkal kényelmesebb, terepre alkalmasabb viseletre. Azonban, mint kiderült, mégse voltam olyan csendes, mint ahogy gondoltam.

Bradley hirtelen benyitott a fürdőköpenyében, és nem tudta mire vélni, minek voltam fent olyan korán. Általában szerettem sokáig aludni. Mellesleg az ébreszthette fel, hogy bejöttem, tehát tudta, hogy már voltam kint.
– Hát te? – kérdezte Bradley.

Eszembe jutott, hogy talán szólnom kellett volna előre, hogy egy-két napot távol leszek, de nem jutott rá időm. Úgyhogy szóltam most.
– Visszamegyek a faluba, ahol két hónappal ezelőtt is voltunk – feleltem.
– Egyedül? – kérdezte Bradley meghökkenve. Miért aggódott értem mindenki annyira?

– Nem, jön velem Vince is – feleltem.
– Akkor ezek szerint végül kibékültetek – mosolygott Bradley,- Zeinab temetése óta nem láttam a kölyköt, és akkor épp Harleyval volt elfoglalva. Amikor középiskolások voltak, egy pillanatig se gondoltam volna, hogy épp ők lesznek egy pár.  Annyira… különböznek. De ezek szerint az ellentétek vonzzák egymást.
– Én pedig tegnap láttam utoljára Vince-t, és ismét minden rendben van köztünk.
– Hát, rendes gyerek is az a Vince, csak mindig elég makacs volt.

– Meg elég nagy csínytevő is! – nevetett Bradley,- Azt meséltem, amikor egyszer véletlenül felgyújtotta a biosz szertárat?
– Nem, de most tényleg mennem kell – mondtam szigorúan.
– Ja, bocsánat – nevetett Bradley,- Vince szemszögéből jobb sötétedés előtt odaérni, de még lenne egy kérdésem.
– Halljuk!

– Kinek az ötlete volt, hogy visszamenjetek?
– Mike ötlete volt – feleltem kis habozás után. Bradley reakciója az volt, mint amire számítottam.
– Tudtam! Pont rá jellemző, hogy a saját önző ügyleteire akarjon felhasználni téged! Még jó, hogy Vince is megy!
– Ez nem önző, kell mindenkinek, ami abban a gyógyszertárban van!

– Remélem, igazad van, de van egy olyan érzésem, hogy Mike céljai nem teljesen tisztességesek.
– Honnan tudod? – kérdeztem.
– Mint mondtam, megérzés. Túl sokat érdeklődik a baktérium iránt.
– Mint tudomány emberét, ő is érdekelheti. Az a cucc életet ad!

– De az élet nem játék – csóválta a fejét Bradley,- Minden esetre, remélem, csalnak a megérzéseim. És vigyázz magadra!
– És Vince-re is.
– Főleg Vince-re!
Búcsúzóul még megöleltük egymást, majd felöltöztem, és indultam.

– Na, csakhogy elkészültél! – mondta Vince, aki már kint várt a ház előtt.
Nem is vártuk meg, hogy Harley hazaérjen, Vince csak hagyott neki egy cetlit, amiben leírta, hogy elmentünk. Szakítani már nem akart a cetlivel, az nem lett volna tisztességes.
– Találkoztam Bradleyvel.

– És, elengedett a faterod? – nevetett Vince.
– Igen, de elvárja, hogy tisztességesen bánj velem – vágtam vissza.
– Az majd elválik – nevetett Vince,- Nos, szívecském, benne lennél egy kis közös zombiirtásban?

Nagyon tetszett Vince randi ötlete. Nem is tudom, milyen közös tevékenységei lehettek az embereknek az apokalipszis előtt, de ehhez képest dögunalom lehetett. Hiába volt fényes nappal, Vince és én találtunk egy helyet, ahol kettőnknek éppen elég zombi tanyázott, és le is álltunk lövöldözni rájuk.

Illetve a nagy része abból állt, hogy Vince irtotta a zombikat, én pedig vigyáztam a férfira, figyeltem, őt hogyan támadják. Aggódtam érte, így nem akartam, hogy ő átalakuljon. De szerencsére semmi ilyen nem történt, csak jól éreztük magunkat.

– Hát, ez most úgy tűnik, ennyi volt – mondtam.
– De kár! – mordult fel Vince.
– Mit de kár? Érted is nekem kell aggódni! – értetlenkedtem.
– Azért kicsit régebb óta csinálom ezt, mint te!
– De téged átalakíthatnak.

Vince nem hagyta, hogy tovább vitatkozzak vele, hanem gyorsan megcsókolt. Éreztette velem, hogy biztonságban van, nem történt semmi, érezzem kicsit jól magam! Elvégre most nem egy sima kis beszerzőtúrán vagyunk, hanem a mi közös kis kalandunkon, ami veszélyes ugyan, de az életben a legjobb dolgok azok. Így én is megnyugodtam.

Utána beszálltunk az autóba, és mentünk előre, a falu irányába. Ez nem volt egy olyan eseménytelen út, mint múltkor. Ezúttal rengeteget beszélgettünk, hülyéskedtünk egymással. Persze egy komoly téma se került szóba! Csak csupa értelmetlen dolgokról voltunk hajlandóak beszélgetni. Egy ponton az autó MP3 lejátszóját is bekapcsoltuk, és üvöltöttük a szövegét az apokalipszis előtti számoknak.

Végül beértünk magába a faluba. Kiszálltunk az autóból, és én elindultam volna a gyógyszertár felé, de Vince elrángatott a másik irányba.
– Van itt más is, amit még nem fedeztünk fel – mondta Vince.
– De a gyógyszerek…

– Arra ráérünk – nevetett a férfi, majd berúgta a meglepően jó állapotban lévő kocsma ajtaját.
Egy kis, Tudor kort idéző valaha barátságos hely volt, ami most viszont hemzsegett az élőhalottaktól.
– Biztos jó ötlet ez? – kérdeztem aggódva.

– Van fegyverem – mondta Vince, majd kinyírt párat.
Én is csatlakoztam hozzá, és egyre több zombi szenvedésének vetettünk véget ismét, ezúttal az üres üvegeket is felhasználva.
– Na, gyerünk, csak ennyit tudtok! – kiáltott Vince a lényekre.

Hiába nem tudtak ártani nekem, én mégis féltem. Felkaptam egy hatalmas üveget, és azzal fejbe vágtam az egyik zombit, de annyian voltak. Aggódtam Vince életéért.
– Innen inkább menjünk! – sikítottam.

Rögtön futásnak is eredtünk, ezúttal valóban a gyógyszertár felé. Szerencsére, a le tudtuk rázni a zombikat. Elég lassan mozognak, és amennyien voltak, nem igazán tudtak kiférni a kocsma szűk bejáratán. Tehát megmenekültünk.

Lihegve betértünk a kis családi vállalkozású, ezernyi kincset őrző gyógyszertárunkba. Legnagyobb szerencsénkre, az a sok zombi, ami a múltkor volt ott, már elhagyta az épületet, így nyugodtan elbarikádoztuk a bejáratot. A biztonság kedvéért töltött fegyverekkel még végignéztük a helyet, de nem találtunk semmit. Valóban biztonságban voltunk!

– Erre az izgalomra inni kell!- jelentette ki Vince, és előhúzott egy üveg vodkát.
– Hát ez? – kérdeztem meglepetten.
– Hoztam abból a kis kocsmából egy szuvenírt. Na, elfogyasztjuk?
– Köszönöm, nem kérek.

– Mi az, hogy nem? – kérdezte Vince majdnem felháborodva,- Ez egy minőségi vodka, kóstoltál már ilyet?
– Igen, és szörnyű íze volt – feleltem őszintén.
– Nem az íze a lényeg! – kiáltotta Vince.
– Én se az íze miatt nem kérek most.

– Jaj, ne butáskodj, tényleg nem fog megártani! – győzködött a férfi továbbra is.
– Nekem nem is – feleltem akkora komolysággal, hogy Vince azt már ijesztőnek találta.
Egy biztos volt: valami nem volt teljesen rendben velem. Valami történt, és ezt Vince aggasztónak találta.

– Victoria, mi a baj?- kérdezte aggódva, én pedig mélyet sóhajtottam.
Nem tudtam, hogyan mondhatom el Vince-nek a hetek óta fejemben motoszkáló gondolatot. Annyira bizonytalannak tűnt még! Különben is, lehetséges egyáltalán valaki olyannál, mint én? És mi van, ha Vince nem örül neki? Nem lehetett tudni, hogyan fog reagálni.

Mély levegőt vettem, és hátrasimítottam egy izzadt, barna hajtincset. Vince szemébe akartam nézni, de nem mertem, így kerültem a tekintetét, inkább a padlót bámultam. Végül mégis csak a szemébe néztem és megszólaltam:
– Azt hiszem… lehet, hogy terhes vagyok.