Szerelem: Vissza a halálból – 20. Hogyan tehetném jóvá?

– Tessék? – kérdeztem vissza,- Szakítottál? Harleyval?
– Tévedtem – ismerte be Vince,- Azt hittem, vele akartam lenni, de rájöttem, hogy te vagy az igazi. Harley is elfogadta, így lesz a legjobb. Legalább ő is találhat valakit, aki megérdemli, hogy vele legyen.
– De hát… – kezdtem el mondani, de Vince nem hagyta, hogy befejezzem.

– Most meg mit csinálsz? – kérdeztem az éppen letérdelő férfitől.
Azért nem gondoltam volna, hogy odáig lealacsonyodik, hogy térden állva könyörögjön nekem. Annál büszkébbnek ismertem. Ő az, az ember, aki még az apróbb tévedéseit se tudja általában beismerni.
– Victoria…

– Leszel a feleségem? – kérdezte Vince, miután elővett egy gyémántgyűrűt.
Ez ténylegesen egy váratlan, és nem éppen helyénvaló fordulat volt. Nem kérheti meg a kezemet, mielőtt tisztáztunk volna egy-két dolgot!
– Honnan szerezted azt a gyűrűt? – kérdeztem.
– Az egyik zombiról, a kis kocsmai bunyó után fél évvel ezelőtt. Nem csak a vodkát csórtam el akkor.

– Olyan csak jó lesz alapon? – kérdeztem.
– Nem, direktben rád gondoltam akkor is – vágta rá.
– Csak utána még fél évet együtt voltál Harleyval – féltékenykedtem,- És egyáltalán: nem gondoltam volna, hogy neked ennyit ér egy papír. Harleyval öt évet együtt voltál, eszedbe nem jutott, hogy hivatalossá tedd. Velem volt egy jelentéktelen kis futócska kalandocskád, erre egyszer csak gondolsz egyet, és megkéred a kezem!

– Harley sose volt az igazi, én pedig nem tartanám a kettőnk közötti dolgot egy jelentéktelen kis futócska kalandocskának – magyarázta a férfi.
– Dehogy nem. Azt mondtad, az első alkalom kínos szokott lenni, de te segítesz. Barátság extrákkal, vagy mi a lótetű. Utána két hónapra elvonultál a külvilágtól, hogy Harleyt vigasztald. Jó, megértem, de utána, visszatértél a második körért, ami nagyjából addig tartott, amíg ki nem derült, hogy gyerek is jár hozzám. Utána már rögtön Harley kellett inkább, neki továbbra is szép lesz az alakja és nem kell pelenkáznod meg éjszaka felriadnod!

– Harleynak nem lehet gyereke – mondta Vince váratlanul.
– He?
– Mindig is nagy családot szeretett volna – kezdte bővebben kifejteni,- Amikor kiürítettük és elbarikádoztuk a lakótelepet, amikor úgy tűnt, ismét biztonságban vagyunk, Harley rögtön hozzá is akart fogni a baba-projekthez. Én még úgy éreztem, nem készültem fel, de az a mai világban már nem igazán kérdés. Egyre kevesebb a fogamzásgátló lehetőség, mellesleg az emberiség is kihalófélben van.

– Tehát végül úgy döntöttem, ha tervezzük is a gyerekvállalást, talán meg tudok vele barátkozni. Egy évig próbálkoztunk, de nem történt semmi. Harley utána elment orvoshoz, ahol kiderült, van valami veleszületett genetikai rendellenessége. Én nem igazán értek hozzá, de lényeg az, hogy nem tud teherbe esni, és a dolog mellesleg gyógyíthatatlan. Ez tavaly nyáron történt, és az óta se nagyon dolgozta fel.
– Sajnálom, ezt nem tudtam…

– Hát, igen. Jó, beismerem, eleinte megörültem, mert, mint rájöttem, a gyerekvállalás nem nekem való. Csak aztán ráeszméltem, hogy így soha, de soha nem lehet gyerekünk, még akkor se, ha meggondolom magam. Harley pedig… Főleg úgy elég nehéz neki, hogy szülésznőként dolgozik – folytatta a férfi,- Rossz lehet látni a sok boldog kismamát. Tavaly az egyik megjegyezte, hogy milyen jól ért a gyerekekhez, neki is kellene már egy. Szegény sírva jött haza. Azóta mondjuk, már mindenki tudja.
– Ez borzasztó – mondtam együttérzően,- Gondolom, rosszul esett volna neki, ha egyszerre tudja meg, hogy terhes vagyok, és azt, hogy inkább velem akarsz lenni.

Azt teljes egészében meg tudtam érteni. Tudtam pontosan, milyen valami olyan után vágyakozni, amiről úgy tudtam, sose kaphatom meg. Az is elég rossz lett volna Harleynak, ha a legjobb barátnője hírtelen lenyúlja a párját, de ha rögtön gyereket is várnak… az biztos tönkretette volna akkor éppen.
– Ez olyan igazságtalan – mondtam ki.
– Jó, tudom, melletted kellett volna állnom.

Vince kicsit félreértett, de rögtön tisztáztam:
– Nem az. Hanem Harley nagyon jó édesanya lenne, alapjáraton is olyan gondoskodó. Mellesleg ő látszólag egy teljesen átlagos huszonéves nő, erre van valami láthatatlan dolog a testével, ami miatt sose lehet gyereke. Én pedig… nézz csak rám! Egy egyszerű tudományos zsákutca vagyok! Több ismeretlen halott nőből lettem összerakva, és eléggé lehetetlen, hogy így is tudok élőlényként létezni. Erre milyen gyorsan, próbálkozás nélkül sikerült teherbe esnem!

– 8 hónapja vagyok terhes, és tudtommal semmi komplikáció nem lépett fel, miközben… azt se tudom, biológiailag ki az anyja. Szerintem az lenne a legkorrektebb, ha odaadnám a babát Harleynak, és vele neveled fel.
– Látom, még mindig nem vagy képes elfogadni önmagadat – csóválta a fejét Vince,- Mikor érted meg végre, hogy egy okos, gyönyörű, és szeretnivaló nő vagy, se több, se kevesebb?
– Vince, te se tagadhatod örökké, a teljesen egyértelműt! – kiáltottam rá.

– Jó, akkor ha nekem nem hiszel, higgy a szemednek! – förmedt rám Vince, majd odavezetett a tükörhöz,- Tessék, mit látsz?
– Frankenstein teremtményét, csak jobb kinézetű női változatban.
– Na, akkor a második tagmondatot jegyezd meg jól! Csak nem jobb kinézetű, hanem gyönyörű és szexi.
– De… most menjünk csak vissza egy kicsit!

– Ahhoz mit szólsz, amit az előbb mondtam? – kérdeztem,- Hogy odaadnám a picit Harleynak, hogy aztán vele nevelhesd fel. Vagy… ő egyedül, ha te annyira nem szeretnél gyereket. Még így is jobb. Mindenkinek jobb lenne úgy.
– Ki mindenkinek? – förmedt rám Vince,- Neked biztos nem.
– Tudom, de csak szeretetből tenném.

– Persze, miután az egyetlen nagyobb önzésednek olyan rossz vége lett, átmentél teljes önfeláldozásba – nevetett Vince,- De ezzel nem tennél jót senkinek. Jó, tudom, Harley biztos örülne, de én őt már nem szeretem, és az a gyerekre is rossz hatással lenne. Mellesleg, neki az igazi anyukája kell. Én pedig… igaz, hogy sokáig nem akartam gyereket, valahogy nem volt soha türelmem hozzájuk. Akkor pedig főleg nem voltam felkészülve, amikor megtudtam, hogy terhes vagy, de most már igen. Sokat gondolkodtam, és most már tényleg szeretném ezt a babát veled.
Ennél a pontnál átkarolt a hasamnál hátulról. A baba abban a pillanatban örömtelien rúgott egyet. Gondolom, megérezte, hogy az apukája is a közelben van.

– Azt hiszem, kedvel téged. – mondtam Vince-nek.
– Naná, hogy kedvel – nevetett,- Helló, kicsike! Én vagyok az apukád! Amúgy azt tudod, hogy kisfiú vagy kislány?
– Nem, nem tudom – feleltem,- Sok apokalipszis előtti gépezetet sikerült beszerezni az embereknek, de működőképes ultrahang gépet még senki se talált.

– Illetve Izzy és Gwen valamikor a pocakom formájából akarták ezt kitalálni, de össze is vesztek rajta, hogy melyik a szögletes, és melyik a gömbölyű – nevettem,- Úgyhogy attól függ, kinek hiszel.
– Miért, ki mit mondott?
– Izzy szerint lány, Gwen szerint fiú.

– De szerintem meg olyan édes mindegy – tettem hozzá,- Én csak annyit szeretnék, hogy boldog legyen és egészséges, amúgy pedig feltétel nélkül szeretni fogom.
– Nagyon helyes!
– Csak az a baj, hogy veled is így vagyok, pedig abszolút nem érdemled meg – eszméltem rá.

– Jó, tudom, én… – próbált Vince mentegetőzni.
– Azt elfogadom, hogy nem akartad Harleyt megbántani, de ha engem szeretsz, nem kellene arra is gondolnod, hogy én hogy érzek?
– Jó, tudom – sóhajtott a férfi,- Ez van, ha az ember senkit se akar megbántani. Valakit előbb-utóbb mindig megbánt. De tudod, Harley sose lesz nekem teljesen semleges. Együtt éltük túl a zombi apokalipszist meg minden.

– Tudom, én nem is várnám el… akarnám, hogy mostantól semmi közötök ne legyen egymáshoz – mondtam – Csak van még egy dolog… Megcsaltad velem a barátnődet, és ezen soha semmi nem fog változtatni.
– Jó, ez igaz, és nem is vagyok rá büszke.
– De mi arra a garancia, hogy engem nem fogsz megcsalni soha?
– Próbálj meg megbízni bennem!

– Úgy, mint Harley? – kérdeztem.
– Jó, értem, sok mindent át kell gondolnod – sóhajtott Vince,- Én meg mindig próbálom siettetni a dolgokat. Talán meg kell tanulnom türelmesnek lenni. Pedig alig tudtam kivárni, hogy veled lehessek. Csak az első csókunk után jöttem rá, mit is jelentesz nekem, de le kellett mondanom rólad, aztán váratlanul visszatérsz öt évvel később… És jól elrontottam. De most ne szólj semmit! Meg kell tanulnom várni. Inkább együnk valamit!

Ezt követően egy óra eltelhetett úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz. Mindketten megettünk egy-egy konzerv babot. Nem laktunk jól vele, de be kellett osztani. Akármeddig lehettünk bezárva ebben a szűk kis szobában. Vince talált még az íróasztalon egy táblagépet, megpróbált annak a segítségével vészjelzést leadni, nem sok sikerrel. Én pedig csak ültem a rossz kanapén, és a körömlakkomat piszkálgattam.
– Fázok – jelentettem ki hirtelen.

Arra számítottam, hogy Vince majd rám teríti az amúgy eléggé elvékonyodott kabátját teríti rám, de annál jobb volt: odajött a kanapéra, a saját testével melegíteni.
– Remélem, így jobb – mondta.
– Sokkal – vágtam rá,- Nehéz lesz itt az élet.

– Tudom, és sajnálom – mondta Vince,- Én megtettem minden tőlem telhetőt.
– Nem a te hibád. És gondolom, sokaknak jutott hasonló élet az apokalipszis elején. Meg lehet szokni.
– De én nem ezt akartam.
– Majd kijutunk valahogy. Addig is… beszélgessünk valamiről, jó?
– Hogy tudsz ennyire optimista maradni? – képedt el Vince.
– Nem tudom – feleltem,- Valahogy még mindig meg tud nyugtatni, hogy itt vagy. Elvégre, csak azért jöttél le, hogy megments.

– És másodjára is kudarcot vallok.
– Jaj, de szórakoztatható lehetsz bulikban! – mondtam felháborodottan.
– Jót, tudom, és sajnálom, hogy ennyit őrlöm magám – mondta Vince.
– Jó, legalább látom, hogy komolyan megbántál mindent. És szerintem mindenki érdemel egy sokadik esélyt, úgyhogy a válaszom igen.
– Mi igen? – értetlenkedett.
– Igen, leszek a feleséged.
– Jaj, Vic! – örült meg a férfi.

– Nagyon örülök ennek! – folytatta, majd megöleltük és megcsókoltuk egymást.
Utána a gyémántgyűrű is felkerült az ujjamra. Bár a körülmények nem éppen a legideálisabbak voltak, nagyon örültem a karácsonyi eljegyzésnek. Ha elég gyorsan kiszabadítanak minket, még arra is láttam esélyt, hogy a gyerekünknek nem házasságon kívül kell megszületnie. Valami miatt az probléma lenne, de sose értettem a logikáját.

– Ígérem, nem foglak soha többé elveszíteni – mondta a férfi.
– Nem is kell – mondtam. – Itt leszünk, és vigyázunk egymásra.
– Úgy legyen. Most viszont próbáljunk meg aludni! Hosszú nap volt a mai, és legalább addig is telik az idő.

A kanapé túl kicsi volt kettőnknek, vagy, hogy pontosítsak, hármunknak. Vince először ragaszkodott hozzá, hogy aludjak rajta én, de rosszul éreztem volna magam, ha Vince egyedül alszik a földön, mellesleg épp az előbb jegyeztük el egymást. Jegyeseknek nem szabad külön aludni! Így végül a padlón bújtunk össze. Nem volt éppen a legkényelmesebb, de minket nem zavart. Egyszer már aludtunk így.

A másnapi ébredés viszont egy újabb meglepetéssel járt. Feltápászkodtam a padlón, és valami addig nem érzett fájdalmat, és hozzá valami nedvességet éreztem.
– Vince, azt hiszem, bepisiltem – mondtam félálomban, bár az nem magyarázta volna meg a fájdalmakat.
– Ügyes vagy – vágta rá az ugyanolyan álmos vőlegényem.

Vince azonban hirtelen feltápászkodott, ijedtében fel is ugrott. Amint kiheverte az álmosságot, ami nagyon gyorsan történt, rögtön rájött, hogy mi történt az előbb. Pont a lehető legrosszabb helyen, és mellesleg egy hónappal korábban, mint kellett volna.
– Ez most komoly? – kérdezte, én pedig válaszul felordítottam a fájdalomtól.

– Nem, nem, nem, ez így nagyon nem jó! – pánikolt a férfi.
Látszott, hogy kétségbe volt esve, hiszen megígérte, hogy az otthonom kényelmében fogom a világra hozni a gyermekemet, és nem ebben a mocskos, elhagyatott, földalatti irodában. Ezt az ígéretet pedig mindenképp be akarta tartania.