Szerelem: A világ romjain – 21. Az utolsó évek kezdete

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Nem tudom, ehhez mennyi idő kell, hiszen Victoria a mai napig hiányzik. A sírja az iskolától nem messze van, egy félreeső kis szigeten, amit gyakran látogatunk.

Otthon viszont kissé lenyugodtak a dolgok, és ez jó hír. Mike már nem szidta Victoriát minden lélegzetével, legalább is a jelenlétemben nem. Viszont emberünk hatalmas képmutatást tanúsított, bár ez talán rólam is elmondható. Nem tudom.

Szóval csupán két-három hét telt el a felesége halála óta, és Mike már össze is jött Zeinabbel. Engem nagyon meglepett, és egy kicsit sokkolt is. Harley örült neki, legalább történtek még boldog események ebben a házban. Izzy- mint várható volt- egyáltalán nem örült.

Talán az is várható volt, hogy a kislányra voltak a legnagyobb hatással az események. Magába forduló lett, hónapokig nem szólt egy szót se, csak ült magában. Senki se tudhatta, mi jár a fejében. A hosszú, világosbarna hajának is nekiesett ollóval. Annak ellenére, hogy fodrász hiányában mindenki magának vágta, aggasztott ezzel mindenkit, de nem annyira, mint azzal, hogy sokszor nem is evett.

Egy szép márciusi napon azonban mégis megnyílt. Épp a kertben dolgoztam, amikor egyszer csak egy gyerek hangjára lettem figyelmes:
– Ma lett volna Victoria születésnapja, ugye?- kérdezte.
Nagyon meglepődtem. Észre se vettem, hogy Izzy megjelent mögöttem.

– Igen, ma- feleltem szomorúan.
2103. március 21: Bradley halálának, a Harley-val való párkapcsolatomnak és Victoria felélesztésének első évfordulója. Az utolsó kettő ünneplésre méltó lett volna.
– Nekem hiányzik,- szólalt meg ismét a kislány.

Ez jobban meglepett, mint amikor először megszólalt, de szerencsére kifejtette:
– Szerintem nem Victoria hibája… ami novemberben történt. Ő csak egy lány volt, és apa bántotta.
– És, apukádra haragszol?
– Igaziból rá se. Nem ismerte Victoriát, így nem tudhatta, hogy nincs igaza. De persze így se szép dolog senkit se bántani csak azért, mert feltételezünk róla valamit.

Olyan aranyos volt, hogy muszáj volt megölelnem. Valóban csak kilenc éves? Azt hittem, ő is haragszik Victoriára, pedig milyen jól átlátta a dolgokat. De ugyanakkor ebben a világban már nincsenek igaziból gyerekek.

Még aznap meglátogattuk Victoria sírját, vittünk virágot is. Közben Izzy bevallotta, hogy annak idején többször is átment Victoria szobájába titokban, éjszaka, amikor mindenki aludt, így nagyon jó barátnők lettek. Kár, hogy ezt Victoria nem vette számításba, amikor elkövette végzetes hibáját. Talán akkor még ma is élne.

Persze, Victoria üzenetét se felejtettük el. Éppen ellenkezőleg! Az elkövetkező hónapok, évek kemény feladata volt összevadászni az összetevőket, ami egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen közülük sok elég ritka és nehezen elérhető volt. Mellesleg internet hiányában az anyagokat felkutatni se volt könnyű feladat.

Már 2014 augusztusa volt, és már csak egy dolog hiányzott.
– De az csak a NASA székhelyén található!- akadt ki Izzy, amikor megtalálta egy enciklopédiában azt az alapanyagot.
Isobel ekkor már 11 éves volt, de szerette magát idősebbnek mutatni.

– Hát, kénytelenek leszünk elkötni egy repülőt,- nevetett Harley.
– Király!- vágta rá Izzy,- Tudsz repülőgépet vezetni?
– Valamikor azt is meg kell tanulni,- mosolygott a nő.
– Mármint most?- kérdezte izgatottan a kislány.

– Akár,- mosolyogtam,- Elmegyünk a laktanya gyakorlópályájára, Harl’?
– Jöhetek én is?- kérdezte a gyermek izgatottan.
– Nem!- vágtuk rá Harley-val egyszerre.
– De miért?- kérdezett vissza.
– Mert rád itt vagy szükség.

– Argh!- háborodott fel Izzy,- De itt unalmas! Apa és Zei is csak az új kisbabával vannak elfoglalva, és itt nincs egy zombi se.
– Örülj neki!- mondtam,- Vigyázz te is a kisöcsédre!
– Nem igazság!

Igen, Zeinab-nek és Mike-nak közben született egy kisfia, Isiah, aki ekkor három hetes volt. Harley segédkezett a szülésnél, és szerencsére ne történt semmi komplikáció. Tehát világra jött az első kisbaba a zombi apokalipszis kitörése óta, és ezzel Isiah Harker lett a legfiatalabb ember a világon. Nehéz lesz így neki a párválasztás, bár most egyelőre még imádják a csajok.

Néhány óra múlva Harley és én már a laktanya előtt álltunk. Most viszont azzal a konkrét tervvel jöttünk ide, hogy elkössünk egy gépet és megtanuljunk repülni? Zseniális terv, nem mondom.
– És akkor most, mi legyen?- kérdeztem.
– Ellopunk egy repülőt, és valahova csak le van írva, hogy hogy kell vezetni.
– Ki az ott?- hallottunk egyszer csak egy hangot a távolból. Egy fiatal lány lehetett.

Egy 13-14 év körüli kislány állt velünk szemben, kezében pisztollyal. Öltözködési stílusa Victoriáéra emlékeztetett, és az nosztalgiával töltött el. Ez a lány szólt, és ami még fontosabb, még ember.
– Izé, helló,- mondtam neki zavarodottan,- Kérlek, ne ölj meg!
A lány teljesen le volt döbbenve.

– Jó ég, ti nem vagytok zombik!- mondta ki, amit mi gondoltunk az előbb őróla.
– És te se,- mondta Harley,- Nem gondoltam volna, hogy Mike csapata után fogunk még túlélőket találni, de…
– Várj, ezek szerint többen is vagytok?
– Igen,- feleltem,- És te? Egyedül?

– Nem,- felelte,- a nagyapám tábornok, és vagy húszan élünk a laktanyán.
Húszan! Álmomban se gondoltam volna, hogy még ennyi ember van a világon egyáltalán, nemhogy egy helyen.
– Hű, azért vagytok rendesen!- mondta Harley,- Mi csak hatan vagyunk jelenleg. Jaj, de bunkó vagyok. A nevem Harley Philips, ő pedig az élettársam, Vince Dawson.
– Gwen Barber,- mutatkozott be a kamaszlány is,- Bejöttök?

Bár voltak már rossz tapasztalataink, egy ember még mindig megbízik egy másik emberben, így követtük a fiatal lányt, aki levezetett minket a laktanya földalatti alagútrendszerébe, ahol csak néhányan voltak, a többiek valószínűleg a szobájukban tartózkodtak. De a jelenlévők között voltak férfiak, nők, gyerekek egyaránt.
– Helló, mindenki!- üdvözölte őket Gwen.

– Szia, nagypapa!- köszöntötte a tábornokot is, akit meg is ölelt.
– Szervusz, Gwendolyn. Kiket hoztál?
– Új túlélőket. Összesen hatan vannak, de itt csak ketten.
– És ugye nincsenek megfertőződve se?

– Szerintem nem,- szeppent meg Gwen,- Illetve nem tudom. Még emberek.
– Semmi baj. Vidd őket a szakértőhöz, csak a biztonság kedvéért. Nem árt, ha az ő véleményét is halljuk.
– Igen is, uram!

– Jól hallottam, szakértő?- ijedt meg Harley.
Gwen elnevette magát.
– Ne félj, nem fog kísérletezni rajtad és levetkőzni se kell. Hatalmas tudása van a zombikról, és nagyon gyorsan és egyszerűen meg tudja állapítani, hogy meg vagy-e fertőzve.
– Nem elég, ha szavamat adom, hogy nem volt kontaktusom élőhalottakkal?

– Nem. Úgy egy évvel ezelőtt volt egy manusz, aki szintén ilyen magabiztosan állította, aztán kiderült, hogy mégis. Nem egészen hazudott, hiszen maga is elhitte, mert úgy kényelmesebb, de mindegy… Ha azt mondjátok, nincs baj, valószínűleg nincs is, csak hogy biztos legyen, kötelezőek a tesztek. De amúgy a szakértőnk nagyon kedves, az anyám pasija, és az eddigi apukáim közül ő a kedvencem.
Gwen nagyon jókedvűen mondta a dolgait, majd elvezetett minket egy szobához, ahova kopogás nélkül benyitott.

– Szia, Brad!- köszönt Gwen,- A nagypapa küldött minket, találtam új embereket.
– Fáradjatok be!- mondta egy ismerős hang. Bár az embert először hátulról láttuk egy székben, rögtön felismertem.

– Bradley!- örültem meg.
– Vince! Harley! De jó látni benneteket!
– Harley és Vince?- ismételte Gwendolyn,- Na, tudtam, hogy hallottam már a neveteket.
Látszólag nagyon elégedett volt a felfedezésével.

– De álljunk meg egy pillanatra, te élsz?- kérdeztem.
– Hát, ha ez nem a Mennyország, akkor igen,- nevetett Bradley,- ha meg az lenne, nem lennének zombik. Tehát ez vagy a Pokol, vagy túléltem. Jó, persze, le kellett vágnom mindkét lábam, hogy ne fertőződjenek el, és a protézis is inkább csak esztétikai célt szolgál, de fő, hogy élek és boldog vagyok.
– Bradley, a tesztek,- szólt közbe Gwen, kicsit kellemetlenül érezve magát.
– Ja, persze, igen. Elizabeth! Két gyorstesztet tudnál hozni?

– Azonnal,- szólt egy női hang, majd be is lépett egy hölgy.
– Victoria?- kérdeztem magamban.
De nem. Nem ő volt, csak hasonlított rá. Úgy tűnik, nem teljesülhet minden kívánság.
– Ő az élettársam, Elizabeth,- mutatta be Bradley a nőt,- Részben neki köszönhetem, hogy túléltem.

– Amikor szinte haldokolva feküdtem azon a napon, amikor utoljára láttuk egymást, ő és a lánya találtak rám. Elizabeth, mint képzett ápolónő, ellátta a sérüléseket, amiket magamnak okoztam, majd hazavitt, és befogadtak a közösségbe.

– Később hasznosnak is bizonyultam, mivel, mint kiderült, a kísérleteimnek hála többet tudtam a zombikról, mint bárki más, így hamar én lettem az első számú szakértő, és ezt a tesztet is én fejlesztettem ki. Amúgy úgy látom, mindkettőtöknek negatív: biztonságban vagytok.

– Szóval nagyszerű pályafutást futottam be, mellesleg elnyertem Elizabeth szerelmét is, és bár hiányoztatok, remek életem van itt! Viszont van egy dolog, amiről nem beszéltem senkinek, csak Elizabeth-nek és Gwennek, de ti tudtok róla. Többet is, mint én. Gondolom, tudjátok, miről, illetve kiről beszélek.

– Szóval mi történt a teremtményemmel?- kérdezte izgatottan,- Életre kelt?
– Victoria? Igen!- feleltem. Erre mindenki felkapta a fejét.
– Szóval Victoriának hívjátok? Én a Sally-n gondolkodtam, de szép név ez is. És kinek volt igaza: nekem vagy neked?- faggatott tovább Bradley.
– Neked,- vallottam be.
– Helyes! Most amúgy hol van?

A következőket nehezemre esett elmondani, de Bradley-nek joga volt tudni, így próbáltam a lehető legkíméletesebben elmondani.
– Sajnos feláldozta magát értünk, amúgy teljesen önként. Sajnos nem tudtam megállítani,- kezdtem,- Pedig annyival több, mint amire bármelyikünk számított.
– Hatalmas egyéniség volt,- tette hozzá Harley,- Most már elég üres az élet nélküle.

– Meséljetek el mindent!- kért meg minket Bradley, hangja teli izgalommal.
Harley és én pedig egymás szavába vágva kezdtük el mesélni Victoria történetét. Mindenki figyelmesen hallgatta.

VÉGE!