Szerelem: A világ romjain – 18. A sors megpecsételődött

Ahogy kiértem a raktárból, jobban éreztem a hideget, mint életemben valaha, még úgy is, hogy Harley rám adott egy dzsekit. Eleinte tiltakoztam, hiszen a büntetésem része lett volna a hideg. De végül hálás voltam érte, minden ellenére.

Az egész úton nem szólt hozzám. Azért még mindig jobb, mintha szidnának. Mivel Mike körülbelül kétszázzal hajtott, nagyjából fél óra alatt el is értük a házat. Nagyon praktikus, ha nincsenek közlekedési szabályok, amiket be kell tartani. Bár amennyi zombit elütött Mike útközben, csoda, hogy össze nem törte a járművet.
– Itt vagyunk!- jelentette ki végül,- Szálljatok ki!

– Te itt maradsz!- kiáltott rám a férfi,- És ne mozdulj egy centit se, megértetted?
– Mike, ennek semmi értelme,- sóhajtotta Zeinab,- Na, szedjük össze a dolgokat.

Csupán pár percig voltak bent, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Mi lett volna, ha jön néhány zombi? Se perc alatt végeztek volna velem, és Mike egy szerencsés véletlennek tudta volna be. Vagy talán ez volt a terve? Elég ijesztő.

Akárhogy is, egy dolgot biztosra tudtam: a túlélést tovább nem vehetem biztosra. A bakancsomban még mindig ott volt elrejtve a gyűrött papírdarab, amire az ellenszer képletét és egyenleteit írtam. Gyorsan firkantottam pár sort a túloldalra a szemceruzámmal, még mielőtt Mike és Zeinab visszaértek volna.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom, de nagyon megkönnyebbültem, amikor végül megláttam őket.
– Hát, remélem elég lesz ennyi,- jegyezte meg a nő.
– Szerintem még sok is,- felelte sógora.

– Te ott!- kiáltott rám a férfi,- Be a kocsiba! Most!
– Légy szíves,- helyesbített Zeinab,- Kifelejtetted ezt a részt.

– Nehogy már kedves legyek egy agyevőhöz!- akadt ki Mike,- Elfelejtetted, mit tett velünk? Veled?
– Nem.
– Hát akkor meg? Inkább örüljön, hogy nem hagyom itt!
Igaziból én is arra számítottam, az lett volna a logikus. De azt jól értettem, hogy Zeinab egy pillanatra kiállt értem?

Á, csak a képzeletem volt! De hamarosan ismét úton voltunk, amit már nagyon vártam. Leginkább azt vártam, hogy ismét a barátaimmal lehessek, akik szeretnek, megértenek, és elfogadnak. Még akkor is, ha hibáztam.

Nem sokkal később ismét a raktárban voltunk, ahol Mike elmagyarázta, hogy hogyan kell használni a bombákat.
– Szóval csak felszereled a falra, megnyomod ezt a gombot, és van két órád? Gyerekjáték!- ismételte meg a tanítást Vince.
– Egy dolgot még meg kell vitatni,- mondta Mike.

– Ki teszi meg?- fejtette ki.
– Nos, te, Victoria, és Zeinab sokat fáradtatok azzal, hogy idehozzátok őket,- kezdte Vince,- Nem lenne igazságos, ha ti kockáztatjátok az életeteket a tényleges takarítással.
– Én vállalom,- szólaltam meg váratlanul.

– Tessék?!- vágta rá Vince ingerülten.
– Én okoztam a galibát, arra nem sajnáltam az életemet,- kezdtem,- Ettől se kell, hogy féljek. Sőt, kötelességem is ezt megtenni. Nem tehetek semmit jóvá, de legalább, ha úgy halok meg, hogy megpróbálom menteni a menthetőt, mindenkinek jobb lesz.
– Úgy van!- helyeselt Mike.

– Kockáztasson csak a szörny. Így az igazságos.
– Nem „a szörny,” van neve is!- kiáltott rá Vince,- Victoria.
– Nekem nyolc, csak bűnhődjön.
– Én ezt nem így látom.

– Vince, te nem tehetsz semmit,- magyaráztam,- Azt kell szem előtt tartani, hogy mi a jó a többségnek. Önző dolog lenne bárki mást kényszeríteni. Én meg akarom is.
– Nem kényszerít itt senki semmit,- jelentette ki Vince.
– Mondtam, hogy akarom!
– Tudom,- sóhajtotta ő.

Vince egy darabig gondolkodott, vagy végül megszólalt. Az én szemembe nézett beszéd közben, de egyértelműen nem hozzám intézte szavait.
– Vele megyek,- jelentette ki,- Victoriát mi élesztettük fel, ezért mi vagyunk a gyámjai. Tehát akármit is tesz, személyesen vállalom a felelősséget.
– Ha akármelyikőtök meghal, én azt kinyírom,- méltatlankodott Harley,- Úgyhogy megyek én is.

– Ti megőrültetek,- közölte Mike,- De mindegy. Ti életetek, azt csináltok vele, amit akartok, de holnap este már a saját ágyamban akarok aludni.
– Nem kényelmesedtél te el egy kicsit az elmúlt egy hónap alatt?- kérdezte a fiatalabb férfi.
– Ezt meg hogy értsem?

– Értsd, ahogy akarod!- kiabált Vince a másik férfira,- Te nálunk csupán egy vendég vagy, ezt ne felejtsd el! Bármikor kidobhatunk, úgyhogy ne játszd a nagyfőnököt! Victoriával se volt semmi baj, amíg fel nem tűntél.
– Jól van, okolj engem!
– Igen, ezt teszem, téged okollak!
– Mert miattam tudta meg az igazat?
– Vince, elég!- szóltam közbe,- miattam nem kell.
– Menjünk!- közölte Vince.
– Sziasztok, majd még dumcsizunk,- szólalt meg Harley is.

Csoda, hogy Mike megengedte, hogy az ő járművét használjuk. De hiába gyűlöl engem, megjegyzem, most már jogosan, csak az a legfontosabb neki, hogy legyen hol laknia. Kedves viszont Vince-től és Harley-tól, hogy mellettem állnak, de nem logikus. Szerintem legalább is.

– Itt az idő takarítani,- jelentette ki Vince, amikor megérkeztünk.
– Elvégre másfél hónap múlva karácsony,- jegyezte meg Harley,- És a Télapó fél a zombiktól.
– Szerinted ő még ember?- kérdezte a férfi.
– A Télapó sose volt ember,- nevetett barátnője,- Ő egy mágikus interdimenzionális lény.

– Na, minden esetre fogjunk hozzá,- mondta a férfi, majd felém pillantott,- Victoria, ne maradj le! Nem te akartál legjobban jönni?
– De igen, csak…- haboztam.

– Figyelj, ha meggondoltad magad, megértjük,- kezdte Vince,- Ülj be a kocsiba, megcsináljuk ketten. Úgy a legjobb.
– Nem arról van szó,- vallottam be,- Az nem lenne helyes, hiszen az én rumlim az egész. Nektek nem is kéne itt lenni. Üljetek ti be a kocsiba! Megcsinálom egyedül.
– Ezt már megbeszéltük,- mondta Vince,- Bradley lánya vagy, a család tagja. És a családok mindent együtt csinálnak. Na, mit szólsz egy kis családi programhoz?

– Rendben,- szólaltam meg kis gondolkodás után,- Rúgjunk szét pár élőhalott popsit!

***

Tehát indult a nagy robbantgatás! Úgy döntöttünk, a földszinten kezdjük a bombák felszerelését. Ez később hatalmas hibának bizonyult, de arra majd később kitérek.
– Onnantól, hogy felrakjuk az elsőt, 2 óránk van,- magyarázta Harley,- Fedezzetek, én rakom.
– Oké.

Az első bomba felhelyezése öt percet vett igénybe. Közben Vince és én lelőttünk pár zombit, akik kitörték az étkező üvegfalát. Elég lassú menet lesz ez így, gondoltam. Főleg, mivel volt még ezen kívül kilenc bombánk. Tíz lesz elég az épületre.

– Akkor óra indul!- jelentette ki Harley,- Innentől két óra, mind egyszerre fog robbanni. Van köztük valami nem értem, milyen vezeték nélküli kapcsolat, melynek köszönhetően, ha egy felrobban, annak a hatására a többi is. Ha van 120 percünk, 9 bombánk, és mindre öt perc…
– Hagyjuk a matekot!- panaszkodott Vince,- Irány a tornaterem!
– Azt felrakhatom én?- kérdeztem.
– Te úgyis mindenben gyors vagy,- egyezett bele a lány,- Hátha sikerül 4 vagy kevesebb perc alatt.

Nem sokkal később a helyén volt a második bomba is.
– Hű, ez négy és fél perc volt!- örvendezett Harley,- Vince, te meg tudod dönteni?
– Szerintem az enyém hat perc lesz, de legyen,- szerénykedett a fiú.

– Hát, ez nyolc perc volt,- gúnyolódott Harley, miután Vince végzett a munkával.
– Akkor én többet nem rakok,- mondta a férfi.
– Te legyél a testőr, kellenek nekünk erős férfiemberek,- flörtölt barátnője.

És aztán csókolóztak. A jelenlétemben most először, és ezzel a „legyünk őszinték” dolog túl messzire ment.
– Gyerekek, ha túléltük majd megehetitek egymást!- kiáltottam rájuk,- Most siessünk!

– Bocsi, Harley hibája volt,- mentette magát Vince,- Én nem akartam.
– Jól van, kenj rám mindent!- gúnyolódott Harley kedveskedve,- De Victoriának igaza van. Van még hét bombánk!
– Akkor gyerünk!

Bár siettünk, úgy éreztem, nem haladunk sehova. Vince többet nem rakott fel, és nekem egyet sikerült két perc alatt, de így se történt nagy előrelépés. Jó nagy ez a suli, meg persze időnként ádáz küzdelmeket kellett vívnunk. Ez nagyon nem jó!

– Még három bomba,- jegyeztem meg,- És mennyi idő?
– Húsz perc,- felelte Harley.
– Tessék?!- kérdeztem vissza kicsit hangosan.
– Jól hallottad.
– Nem, ez sose lesz elég. Még kettő erre az emeletre, egy a koliba, ott vékonyak a falak,- gondolkodtam hangosan,- Aztán ki kell jutni.

– Hülyék voltunk,- mondta Harley bocsánatkérően,- Az emeleten kellett volna kezdeni.
– Nem lesz időnk,- mondtam szomorúan.
– Nem rakjuk fel mind,- mondta Vince, de az nem lett volna működőképes megoldás.
– Az nem jó,- mondtam is ki,- Nem lesz időnk, ha egyesével rakjuk fel.

– Hát persze,- eszméltem rá,- Szét kell válnunk!
– Mi a fenéről beszélsz!- kérdezte Vince.
– Egyszerű!- csaptam össze a kezem,- Ti rakjátok le a kettőt itt, aztán fussatok. Enyém a fenti!
– Nem!- jelentette ki Harley.

– Gyors leszek! Legfeljebb lecsúszom az ereszcsatornán.
Nem vártam reakcióra, hanem megragadtam a szoknyám alját és rohantam a lépcső irányába. Egy drága percet úgyis elvacakoltunk a technikánk megvitatásával.
19 perc maradt!

– Utána megyünk!- hallottam Harley hangját,- Féltem.
– Én is, de nem buta,- mondta Vince is,- Tudja, mit csinál.
– Akkor mi legyen?
– Zárkózzunk be egy-egy terembe, és tegyük meg, amit kell! 19 perc maradt.

Mike-ék szobájában szereltem fel a bombát, mivel az volt éppen középen. Mire végeztem a tárgy felszerelésével, még 16 perc maradt kijutni. Épp elég, talán még sok is. A gyakorlás sokat segített. Persze észre kellett vennem, hogy nem vagyok egyedül a szobában.

– Szia, Faith. Örülök, hogy ismét találkozunk. Hogy vagy?
Nyúltam a fegyverem felé, de közben a fenekemre estem, és először nem sikerült felkelnem. Tényleg nem valami könnyű ebben a ruhában mozogni. Ez hát Mike bosszúja. Mellesleg milyen ironikus, hogy pont a felesége.