Szerelem: A világ romjain – 16. Vince története
2018. január 16.
Legjobb lesz, ha ott kezdem, ahol a világ véget ért. Az iskolában ért a dolog, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki fegyverrel rohangál és néhány szakadt vadember ellen küzd. Nem értettem, mi történt itt hirtelen.
Egy éjszaka alatt mindenki odaveszett. Mindenki vagy élőhalott lett, vagy öngyilkos, hogy emberként haljon meg. Csak hárman maradtunk: az ofő, Harley, meg én. Ez lett a kis túlélőcsapatunk.
Bradley- akkor még Mr. Newcastle- úgy döntött, megszüntet minden iskolára jellemző kötöttséget.
– Mostantól tegezzetek és hívjatok Bradley-nek!- jelentette ki,- Tőlem akár Brad is lehetek, de a társatok vagyok, nem a tanárotok.
Miután ezt kimondta, becsukott minket a tanáriba, és teljes fegyverzetben kisétált.
– Mostantól tegezzetek és hívjatok Bradley-nek!- jelentette ki,- Tőlem akár Brad is lehetek, de a társatok vagyok, nem a tanárotok.
Miután ezt kimondta, becsukott minket a tanáriba, és teljes fegyverzetben kisétált.
– Ez kicsit megbolondult,- állapította meg Harley.
– De sajnos igaza van,- mondtam,- Meg itt most a túlélés a cél, kit érdekelnek a hivatalos dolgok?
– Minden esetre fura lesz. Bradley.
– Lehet Brad is.
– De sajnos igaza van,- mondtam,- Meg itt most a túlélés a cél, kit érdekelnek a hivatalos dolgok?
– Minden esetre fura lesz. Bradley.
– Lehet Brad is.
Bradley megtanított minket túlélni. Minden túlélési technikát tőle tudok, ha ő nem lett volna, valószínűleg mi se beszélgetnénk most. És nem csak azért, mert az ő teremtménye vagy. Most rátérnék arra, honnan jött az ötlet.
Bradley-t leginkább az izgatta, hogy hogyan lehet megmenteni az emberiséget, ezért minden szabad idejét tudományos munkálatoknak szentelte. Aztán egy zombi boncolása közben rájött az élet titkára, vagyis arra, hogy mi okozta a zombikat.
Ennek örömére kötelesek voltunk elmenni abba a laborba, ahol az egész kezdődött. Ahol megtörtént az első feltámasztás. Persze akkor még eszébe se jutott, hogy ő lesz az új Frankenstein.
– Akkor most mit keresünk itt?- kérdezte Harley.
– Fogalmam sincs, nyomozunk,- felelte Bradley,- Jól hangzik, nem?
– Akkor most mit keresünk itt?- kérdezte Harley.
– Fogalmam sincs, nyomozunk,- felelte Bradley,- Jól hangzik, nem?
Úgyhogy hát nyomoztunk, ha az annyira jó neki. Először a biztonsági kamera felvételeit néztük meg, de azzal túl sokra nem mentünk, mert a legtöbb lemez megsérült. Csak azt tudtuk meg, hogy innen eredt az egész Mrs. Caroline Bennett miatt, aki utána véletlenül felrobbantotta az épület belsejét. Túlélő nulla.
Viszont az életre keltésért felelős baktériumból találtunk mutálódás nélküli mintát, biztonságos helyen elzárva. Ezeket Bradley „csak jó lesz valamire” alapon elrakta.
– Semmi értelme bezsebelni,- jegyezte meg Harley.
– Azt te még nem tudhatod,- vágta rá Bradley.
– Semmi értelme bezsebelni,- jegyezte meg Harley.
– Azt te még nem tudhatod,- vágta rá Bradley.
Nem sokkal később, amikor Bradley talált pár felismerhetetlenné égett holttestet, támadt is egy ötlete a baktérium felhasználását illetően.
– Hagyd őket, meghaltak,- mondta Harley,- Akármennyire is szeretnéd, már nem tudják elmondani, mi a zombiizmus ellenszere.
– Én ebben nem lennék ilyen biztos,- mondta Bradley pár pillanat csend után.
– Mi van?- szólaltam meg én is.
– Hagyd őket, meghaltak,- mondta Harley,- Akármennyire is szeretnéd, már nem tudják elmondani, mi a zombiizmus ellenszere.
– Én ebben nem lennék ilyen biztos,- mondta Bradley pár pillanat csend után.
– Mi van?- szólaltam meg én is.
– Ha valahogy fel tudnánk éleszteni őket,- gondolkodott Bradley hangosan,- talán még emlékeznének is dolgokra.
– Hülye ötlet,- vágta rá Harley,- Egyrészt annyira szétégtek, hogy még a bacid se tudná regenerálni őket.
– Nem vetted észre, mennyi lefagyasztott holttest van a bunkerünk alagsorában?- kérdezte Bradley,- Biztos össze tudnánk szedni annyi fertőzésmentes testrészt, hogy összerakjunk egy új embert. A tudósoknak meg hátha használható lesz az agyuk. Csak annyi kell.
– Te beteg vagy!- akadtam ki.
– Hülye ötlet,- vágta rá Harley,- Egyrészt annyira szétégtek, hogy még a bacid se tudná regenerálni őket.
– Nem vetted észre, mennyi lefagyasztott holttest van a bunkerünk alagsorában?- kérdezte Bradley,- Biztos össze tudnánk szedni annyi fertőzésmentes testrészt, hogy összerakjunk egy új embert. A tudósoknak meg hátha használható lesz az agyuk. Csak annyi kell.
– Te beteg vagy!- akadtam ki.
Én komolyan gondoltam a kijelentésemet, de Bradley csak kinevetett:
– Pár héttel ezelőtt úgy beírtam volna egy karót ezért a beszólásért. Figyeljetek, lehet, hogy nem tűnik túl kellemesnek a dolog, de szükség törvényt bont.
– Nincs itt szükség, csak te akarsz itt istent játszani. Szerintem egyáltalán nem lenne etikus.
– Pár héttel ezelőtt úgy beírtam volna egy karót ezért a beszólásért. Figyeljetek, lehet, hogy nem tűnik túl kellemesnek a dolog, de szükség törvényt bont.
– Nincs itt szükség, csak te akarsz itt istent játszani. Szerintem egyáltalán nem lenne etikus.
– Nem lenne etikus?!- akadt ki Bradley,- Tudod, mi nem etikus? Hogy első sorban kifejlesztették azt a nyamvadt baktériumot, az a nem etikus! Hogy ezt akarták használni, ahelyett, hogy mindenki megtanult volna elengedni, továbblépni, és hagyni a holtakat nyugodni békében! Mert most aztán senkinek se nyugalma, se békéje, legyen az élő vagy holt! Én csak helyre akarom tenni, amit a tudomány elrontott, és ha ilyen lépésre kell elszánnom magam, egy próbát megér.
Bradley szónoklata után köpni-nyelni nem tudtunk. De végül csak megtörtem a csendet:
– Jó, de attól még, hogy a teremtményed nem fog tudni fertőzni, csak egy üres test lesz öntudat nélkül.
– Nem biztos,- felelte Bradley,- A fiatal férfit és Mrs. Bennett-et úgy élesztették fel, ahogy voltak. Nem változtattak rajtuk semmit. De mi több agyból rakunk össze egy újat.
– És az mire lesz jó?
– Jó, de attól még, hogy a teremtményed nem fog tudni fertőzni, csak egy üres test lesz öntudat nélkül.
– Nem biztos,- felelte Bradley,- A fiatal férfit és Mrs. Bennett-et úgy élesztették fel, ahogy voltak. Nem változtattak rajtuk semmit. De mi több agyból rakunk össze egy újat.
– És az mire lesz jó?
– Mint egy újszülöttnél, új agy, új test, és talán új lélek is,- magyarázta Bradley,- Tehát nem lesz egyik donor reinkarnációja se, de ha minden jól megy, lesz pár emléke, ami hasznos lehet.
– És ha nem?- kérdeztem.
– Hát, ezt csak egy módon tudhatjuk meg.
– És ha nem?- kérdeztem.
– Hát, ezt csak egy módon tudhatjuk meg.
– Nekem egyáltalán nem tetszik az ötlet,- mondtam,- Még ha mindenben igazad is lesz, mi van, ha mondjuk Bennett emlékeit hordja magában? Ő is biztos itt volt, és az ő emlékei nem lesznek túl hasznosak. Sőt, talán inkább idegesítőek.
– Erre én is gondoltam,- vallotta be Bradley.
– Hát, akkor ahogy a mellékelt ábra is mutatja…
– Erre én is gondoltam,- vallotta be Bradley.
– Hát, akkor ahogy a mellékelt ábra is mutatja…
– Egy nőt fogok létrehozni,- szakított félbe Bradley.
– Micsoda?- kérdeztük egyszerre, Harley és én.
– Csak női szerveket használok, és a teremtmény is nőstény lesz. Na, pakoljátok fel a kocsiba az alapanyagokat!
– Micsoda?- kérdeztük egyszerre, Harley és én.
– Csak női szerveket használok, és a teremtmény is nőstény lesz. Na, pakoljátok fel a kocsiba az alapanyagokat!
Nem vagyok biztos benne, hogy Bradley teljesen átgondolta-e a dolgot, de nem lehetett lebeszélni. Amint hazaértünk, rögtön munkához látott, és éjt nappallá téve dolgozott rajtad. Az ételt úgy kellett felvinni neki, és csak hetente kétszer zuhanyozott.
Sokszor melletted is aludt, és szinte már be is költözött a laborba. Harley és én aggódni kezdtünk az egészsége miatt. Eleinte azt hittük, hamar megunja, de nem. Kitartott közel két évig, mert annyi időbe telt, hogy elkészüljön.
Annak örültünk, hogy a beszerzőutakra mindig jött velünk. Oda is vesztünk volna nélküle. Azt reméltük, végre valami, ami eltereli a figyelmét, de megint csak nem. Itt is folyton rólad áradozott. Néha arról beszélt, hogy mi hogy sikerült megoldania technikailag, és mi milyen állapotban van. Máskor viszont a jövőről álmodozott, és elkezdett úgy beszélni rólad, mint apa a születendő gyerekéről, akit nagyon vár.
– Remek,- fakadtam ki egy este Harley-nak,- Nem elég, hogy az a Frankenstein szörny tölti ki minden gondolatát, de már a lányának is hívja.
– Ha nem lennénk túl a világvégén, pszichiátriai kezelés alá vonnám,- tette hozzá a lány.
– Engem csak az aggaszt, hogy mennyire fog csalódni, ha nem lesz az egészből semmi.
– Tönkre fogja tenni. Túl nagy reménységei vannak.
– Ha nem lennénk túl a világvégén, pszichiátriai kezelés alá vonnám,- tette hozzá a lány.
– Engem csak az aggaszt, hogy mennyire fog csalódni, ha nem lesz az egészből semmi.
– Tönkre fogja tenni. Túl nagy reménységei vannak.
De ahogy közeledett a 2. év vége, valami megváltozott. Ahogy egyre inkább kezdtél önmagadhoz hasonlítani, Harley elkezdett azon gondolkozni, hogy talán mégis csak lesz az egészből valami. Egyre többet segített Bradley-nek, ahol csak tudott.
Sőt, még ruhákat is készített neked! Meg elég sokat filozofálgatott arról, hogy milyen is leszel, ha az, akkor még üres, szemek mögött megjelenik egy értelem is.
– Már te is!- akadtam ki, de ő csak elintézte egy „bajod”-dal.
– Már te is!- akadtam ki, de ő csak elintézte egy „bajod”-dal.
És végül egy szép márciusi napon, amikor Harley és én éppen sakkoztunk, Bradley hirtelen berontott izzadtan, kócosan, és szőrösen, de izgatottan.
– Gyertek, fiatalok!- kiáltotta.
– Ég a ház?- kérdeztem.
– Dehogy! Elkészült a drágaságom! Nézzétek meg!
– Gyertek, fiatalok!- kiáltotta.
– Ég a ház?- kérdeztem.
– Dehogy! Elkészült a drágaságom! Nézzétek meg!
Engedelmeskedtünk. A látvány meglepett. Eddig akárhányszor beléptem, olyan volt, mint egy rendetlen boncasztal, és gyakran találkoztam horrorfilmekbe illő jelenetekkel is. De most csak téged láttalak, és úgy néztél ki, mint aki alszik. Akkor még magamnak se vallottam volna be, de gyönyörű voltál.
– Na, milyen?- kérdezte az önelégült Bradley.
– Na, milyen?- kérdezte az önelégült Bradley.
– Ezt te csináltad?- kérdeztem értetlenül.
– Hát, az elmúlt két évet, mint látjátok, nem semmittevéssel töltöttem,- dicsekedett Bradley- és még arra is gondoltam, hogy az arca ne hasonlítson senkiére. Ő legyen egyéniség.
– És a hegek?- aggodalmaskodott Harley.
– Az ellen sajnos nincs mit tenni,- felelte Bradley szomorúan,- De attól eltekintve szép lány, nem?
– Hát, az elmúlt két évet, mint látjátok, nem semmittevéssel töltöttem,- dicsekedett Bradley- és még arra is gondoltam, hogy az arca ne hasonlítson senkiére. Ő legyen egyéniség.
– És a hegek?- aggodalmaskodott Harley.
– Az ellen sajnos nincs mit tenni,- felelte Bradley szomorúan,- De attól eltekintve szép lány, nem?
– Gyönyörű!- lelkesedett Harley,- Mikor élesztjük fel?
– Nem kell semmit se elkapkodni,- felelte Bradley,- Úgy ennék valamit.
– Teli a hűtő,- mondta Harley,- Ehetünk majd vele is. Biztos éhes lesz, ha feléled.
– De én hamburgert akarok enni!- jelentette ki Bradley.
– Nem kell semmit se elkapkodni,- felelte Bradley,- Úgy ennék valamit.
– Teli a hűtő,- mondta Harley,- Ehetünk majd vele is. Biztos éhes lesz, ha feléled.
– De én hamburgert akarok enni!- jelentette ki Bradley.
– Menjünk el egy gyorskajáldába és hozzunk neki is valamit!- javasolta a férfi.
– Rossz ötlet,- vágtam rá,- de ennyit megérdemelsz, ha már ennyit dolgoztál.
Hiba volt beleegyeznem.
– Rossz ötlet,- vágtam rá,- de ennyit megérdemelsz, ha már ennyit dolgoztál.
Hiba volt beleegyeznem.
Bradley ugyanis akkor és ott halt meg. A halála történetét már sokszor elmeséltem, így most nem fogok ismét belemenni. Lényeg az, hogy Harley és én viszont megmenekültünk.
Amikor biztonságban voltunk, hirtelen felindulásból megcsókoltuk egymást, és rájöttünk, hogy nem vagyunk egymásnak semlegesek. Onnantól kezdve egy pár vagyunk és szeretjük egymást. De egy dologtól nem tudtunk eltekinteni.
Bradley nélkül nehéz lesz túlélnünk, kell az, az ellenanyag, vagy ami van. Mellesleg Bradley munkája se mehetett kárba! Igaz, Harley-nak győzködnie kellett, de végül beleegyeztem, hogy felélesszünk téged.
Először gondban voltunk, hogy hogyan is csináljuk. Egyszer már láttunk hasonlót, de az régen volt. De végül rájöttünk a titokra! Beadtam a baktériumot egy injekciós tűvel, miközben Harley jól ismert újraélesztési manővereket gyakorolt, hogy minél előbb elkezdj lélegezni.
Amikor a monitoron megjelent a szívverésed, és megmozdultál, leírhatatlan élmény volt. Nem tudom, mennyire emlékszel az első pillanatokból. Én elég szkeptikus voltam, próbáltam meggyőzni magam, hogy nem leszel soha igazi ember. És persze igazságtalanul okoltalak, amiért „elvetted” tőlem Bradley-t.
Ezért voltam veled kezdetben olyan bunkó. Meg hát nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzád, mennyit fogsz fel abból, ami körülötted zajlik. Próbáltam ellened kifogásokat találni, miért vagy más, mint mi, de nem találtam semmit. Szinte minden aprósággal megleptél. Meglepett, hogy milyen természetesen végzed a legtermészetesebb dolgokat, mint evés, alvás. Egy két lábon járó csoda voltál, és zavart, hogy mennyiben különböztél attól, amit vártam.
Erről sokat beszéltem Harley-val is, de ő kinevetett. Neki szinte eszébe se jutott, hogy más lennél.
– A zombik nem tudnak aludni, és enni se,- mondtam egy nap.
– Nem bizony!- vágta rá a barátnőm,- Nincs is szükségük rá, halottak!
– Akkor a jó öreg Bradley valamit nagyon jól csinált.
– A zombik nem tudnak aludni, és enni se,- mondtam egy nap.
– Nem bizony!- vágta rá a barátnőm,- Nincs is szükségük rá, halottak!
– Akkor a jó öreg Bradley valamit nagyon jól csinált.
Nem akartam elfogadni az igazat, de lassan nekem is be kellett látnom. Arra, hogy mekkora egy ökör is voltam veled, igaziból csak akkor jöttem rá, amikor a lövős baleset után jöttél bocsánatot kérni. Szerintem akkor kedvesen reagáltam. De nem sokkal később, én makacs idióta, megint próbáltam visszatérni a régi álláspontomra.
De hallottalak zongorázni, láttalak táncolni, és számon kérted rajtam a viselkedésemet. Ekkor nagyon elszégyelltem magam. Amikor ráébredtem, hogy végig Bradley-nek volt igaza, csak arra akartam koncentrálni, hogy meglegyen az ellenszer, de ekkor rájöttem, milyen értékes ember vagy.
De végeredményként nincs okod utálni minket. Bradley és Harley mindig is szeretettel viszonyultak hozzád. Nekem meg kellett ismernem a személyedet, de ha kicsit későn is, végül nagyon megkedveltelek, és ma már fáj, hogy annyi fájdalmat okoztam, és az is, amit tettél.
