Szerelem: A világ romjain – 15. Mit tettem?

Mindenki bent volt Mike teherautójában. Mike és Zeinab elöl, Vince, Harley, Izzy és én pedig hátul. Mike egyébként még nem tudta, hogy én is ott voltam. Talán fel se engedett volna a járműre. Azok után, amit okoztam neki, teljesen érthető is lett volna.

Annál a raktárnál parkoltunk le, ahol megismertük Mike csapatát. Tagadhatatlan, hogy azelőtt mindenkinek jobb volt.
– Itt egy időre biztonságban leszünk és szerezhetünk ruhákat is,- hallottam Mike hangját.

– Gyertek!- mondta Vince.
– Nem lehet,- súgtam.
– Miért ne lehetne? Nem hagyhatunk itt kint. Gyerünk!
– Gyere te is, Izzy,- mondta Harley kedvesen,- Apa vár.

– Én anyát akarom!- kiáltotta Izzy.
– Tudom, de nem lehet,- csitította a nő,- Sajnálom.
Hát még én! Akinek a hibája az egész. Akkora egy ökör voltam, hogy arra nincsenek szavak. Csak egy kifejezés: hidegvérű gyilkos.

Mike és Zeinab bent már vártak. A férfi, amint meglátott, már fel is vette a támadó pozíciót.
– Te!- ordította a képembe,- Te átkozott, még ide mered tolni a képed!
– Nyugi, Mike!- szólt rá Vince,- Victoria nem tehet semmiről.

– Dehogy nem!- kiáltotta Zeinab magából kikelve,- Ő szabadította ránk a bestiákat, ő ölte meg Jake-et. És még csak nem is ember!
– De jó, hogy semmi se tud pár óránál tovább titok maradni,- ironizált Vince, így utólag könnyen. Ő árult el engem.
– Mindenkinek joga van tudni, mivel élünk együtt,- vágta rá a másik férfi,- Bár úgy tűnik, későn jött a figyelmeztetés.

Mike a következő szavait hozzám intézte:
– Megölted az öcsémet és a feleségemet! Jól nézd meg ezt a gyereket, mert a te hibád, hogy most anya nélkül fog felnőni. Most megöllek, te átkozott!
Minden igaz, bűnös vagyok. Nem fogok védekezni. Mellesleg kis barátnőmet, Isobelt is elárultam.

Soha életemben nem ütött meg ezelőtt senki, és most csengett a fülem tőle. (Egy újabb bizonyíték, hogy nem vagyok élőhalott? Hagyjuk!) Talán ha normális esetben tette volna, lett volna annyi büszkeség bennem, hogy kivédjem vagy visszaüssek, de most legszívesebben magamat ütöttem volna meg.

– Állítsd már le magad!- vágta Vince Mike fejéhez,- Jó, Victoria egy ember alkotta lény, megvannak neki is a hibái, de téma lezár! Nem gyanúsíthatod mindenért!
– Jó, nem gyanúsítom,- felelte Mike,- Miért nem kérdezed meg tőle, ha már ennyire öri-barik vagytok? Kérdezd meg tőle, hogy ő szabadította-e ránk a kis dögöket!
– Jó, az lesz!

– Victoria, igaz, amit mond?- kérdezte Vince, olyan hangon, mintha tudná, hogy úgyis nem lesz a válasz,- Nem gyanúsít senki, de tőled kell hallanom, hogy nem igaz. Ugye, tényleg nem igaz.
– De,- feleltem halkan,- De igaz.
– Tessék?!

– Minden igaz,- vallottam be,- Én tettem.
Azt már nem tettem hozzá, hogy „sajnálom”, mert bár tényleg sajnáltam, nem lett volna értelme. Nem tesz jóvá semmit.
– Megmondtam!- nevetett fel Mike cinikusan,- És még csak nem is tagadja.

– Nem, ez lehetetlen,- küzdött Vince a tényekkel.
– Victoria?- mondta Harley, aki a sírás határán volt,- Nem kell magadra vállalnod, csak azért mert…
– Nem vállalok semmit magamra, oké?- vágtam a fejükhöz,- Én voltam! Örültök?
Az utolsó szót megismételtem, ezúttal kiabálva:
– ÖRÜLTÖK?

– Én már az elején megmondtam!- kezdte Mike, nem törődve azzal, hogy figyel-e bárki is,- Soha ne bízz egy élőhalottban! Én megmondtam, de hallgat is rám bárki is?
Most se figyelt rá senki, csak rám, ahogy elfutottam.
– Victoria!- kiáltott utánam Harley.

– Utána megyek,- jelentette ki Vince.
– Az jó lesz.
– Minek?!- kiáltotta Mike.
Az ő hangja volt az utolsó, amit még hallottam.

Nem menekültem. Tudtam, hogy jó nem várhat rám, és bármilyen büntetést megérdemeltem volna. Csak még egyszer utoljára friss levegőt akartam szívni, és kellett egy kis magány. Ezért jöttem ki a raktár mögé.  De aztán jöhet, aminek jönnie kell. Nem félek. A testem már úgyis nyugalomra várt, még mielőtt beleköltöztem volna.

– Victoria, szóval itt vagy,- hallottam egyszer csak Vince hangját. Remek. Tudtam, hogy utánam fog jönni, de nagyon meg lettem volna nélküle is.
– Menj el!- kiáltottam,- Egyedül akarok lenni.

– Ó, igen?- kérdezett vissza gúnyolódva,- Hát nem megyek el, ugyanis nagy bajban vagy, kisasszony! Mégis, hogy tehetted ezt? Mi járt abban a csöpp kis agyadban?! Én megbíztam benned!
– Én is benned, de kiderült, hogy csúnyán átvágtál,- feleltem inkább szomorúan, mint dühösen.
– Miről beszélsz?!

– Ne játszd nekem az ártatlant, kedves Vincent Dawson! Hallottam ám mindent, amit Mike-nak mondtál rólam.  Neki bezzeg elmondtad, mi vagyok, csak nekem felejtettél el szólni. Illetve dehogy felejtetted el, csak hülyítettél mindenféle béna fedősztorikkal! Meg aztán azt is mondtad, hogy nem is akartál életre kelteni, mert szerinted gonosz vagyok, csak nem adtok elég szabadságot. Meg mióta tart ez a dolog Harley-val?
Rá kellett harapnom a nyelvemre. Ezt a Harley ügyet nem kellett volna felhoznom.

– Azon a napon jöttünk össze, amikor Bradley meghalt, téged meg életre keltettünk,- felelte,- És ami azt illeti, amit Mike-nak mondtam, ezek szerint nem hallottad az egészet.
– Egy bizonyos pont után már nem bírtam tovább. Miért, lemaradtam egy újabb gyalázásról?
– Nem éppen,- ezzel meglepett.

– Azt mondtam,- kezdte kifejteni,- kit érdekel, ha ember hozott létre. Ugyanolyan személy vagy, mint bárki más. Van lelked, öntudatod, nagyon szerethető személyiséged. Nem vagy zombi, mert élsz és vannak érzéseid. Lelkiismereted. Különbséget tudsz tenni jó és rossz között. Ő persze nem hitt nekem,- itt mélyet sóhajtott.

– Jaj, Victor, mi történt veled? Miért próbálod bebizonyítani, hogy ennek a senkiházinak van igaza?
– Sajnálom,- sírtam,- Tudom, hogy nem old meg semmit, de őszintén sajnálom. Csak dühös voltam, és így vezettem le. Nem akarok kifogásokat keresni, de…
– Igazad van.

– Ezt nem értem,- csodálkoztam rá.
– A helyedben, még ha egy kicsit érettebben is, de én is valahogy így reagáltam volna. Tényleg nem lehet semmilyen emberi kapcsolatot hazugságra alapozni. Tényleg jogod van tudni mindent.
– Örülök, hogy egyetértünk.

– Akkor elmesélnél mindent, légyszí!- kérdeztem. Azt, hogy „légyszí”, csak azért tettem a végére, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Nem tudom, vicces-e vagy szánalmas, hogy ezzel foglalkozok.
– Hol is kezdjem?- kérdezte Vince inkább saját magától, mint tőlem.

Vince azzal belefogott mondandójába. Végre elmondja nekem valaki az igazat, a teljes igazságot. Már tartozott vele, főleg miután idáig vezetett a sok hazugság.