Szerelem: A világ romjain – 10. Túlélők

Kéthetes túránk lassan a vége felé közelített.
– Megyünk még valahova?- kérdeztem az autóban ülve a 14. napon.
– A tyúkfarmra, aztán meg haza.
– Tyúkfarm? Van tyúkfarmunk?

– Szerinted másképp hogy tudnál néha tojást is enni?- kérdezett vissza Harley mosolyogva,- Igen, van, még a kezdetekkor fedeztük fel, ha nem lenne zombi veszély, egy legyalogolható távolság is lenne a sulitól. Az év nagy részében magukra tudjuk hagyni a tyúkokat, találnak azok maguknak ételt, csak időnként összeszedjük a tojásokat.
– És télen, ha esik a hó?
– Ez egy másik történet. Olyankor be kell őket zárni és sűrűn látogatni,- felelt most Vince,- Harley, miért állasz meg?

– Ide nem megyünk be?- kérdezte a lány egy elhagyatott raktárra mutatva,- Biztos sok érdekes dolog van itt is.
– Nem is tudom,- mondta Vince,- itt biztos sok hullafej van.
– De talán találunk még lövedéket is. Az meg mindig kell.
– Na, jó.

A raktár hatalmas volt. Valami fura, dohos szag járta át, de az nem zavart. Sok doboz tornyosult, meg egy csomó kacat is, amit, úgy gondoltuk, jobb, ha átválogatunk. Rögtön neki is láttunk.

– Zacskósleves!- örült meg Vince,- Ez mindig jó, ha van.
– Ez az épület kicsit úgy néz ki, mintha itt élésre tervezték volna,- jegyezte meg Harley,- Nem lehet, hogy ez valaki rejtekhelye?
– Nem hinném,- mondta Vince.

– Illetve lehet, hogy valaha élt itt valaki, de ezekkel a betört ajtókkal és ablakokkal nem biztonságos. Aki itt élt már valószínűleg… nincsen.
Fejet hajtottunk az emlék előtt, bár nem töltöttünk több időt az idegenek siratásával.

Kicsivel később:
– Vince, itt van egy csomó ruha!- örült meg Harley, teljesen átvéve az én szokásos lelkesedésemet,- Felpróbálhatjuk őket?
– Már te is kezded?- kérdezte Vince mosolyogva.
– Légyszí!

– Na, jó,- mondta Vince,- Tartsatok divatbemutatót, én meg majd vigyázok rátok.
– Köszi! Amúgy is szükségem lesz a véleményedre.
– Ettől féltem.

Az első fél órában nem sok történt, csak próbálgattuk Harley-val a ruhákat. A legnagyobb kincset én találtam.
– Victoria, mégis mi van rajtad?!- kérdezte Harley meglepetten.

– Szerintem valaki nászéjszakát tartott itt. Egy ágy mellett volt ledobva. Hogy áll?
– Gyönyörű vagy,- mondta Harley,- És ki a vőlegény? Lehetek a koszorúslány?
– De jó,- szakította félbe Vince,- Életveszélyben vagyunk és ti itt esküvősdit játszotok. Miért nem házasodtok össze egymással, csókoljátok meg egymást! Legalább történik az életveszélynél érdekesebb dolog is.
– Életveszély? Ott a fegyvered.

– Még jó, legalább főbe tudom lőni magam, ha nagyon unatkozom,- morogta Vince.
– Ne csináld már!- szólt rá Harley,- 60 év múlva kihal a teljes emberiség férfiak nélkül.
– Tehát én kellek, vagy a…?

– Zombi!- kiáltottam a kis párbeszédet félbeszakítva.
Észre se vettük a megjelenő hölgyet.
– Vince, ugye nálad van a fegyvered?- kérdezte a nő.
– Ö… Victor, ide tudnád lökni a…
Mielőtt kimondta volna, valaki már le is lőtte a zombilányt. Vajon Vince hogy élte túl ennyi ideig, ha valakinek mindig meg kellett mentenie? És jobb kérdés: ki mentette meg ezúttal?

– Minden oké, kölykök?- kérdezte az ismeretlen férfi.
Nagyon megijedtünk tőle. Először le se esett, hogy ő is egy ember. Annyira szürreálisnak tűnt az egész! Tehát futásnak eredtünk.

– Most meg hová futtok?- kérdezett utánunk a férfi.
A helyünkben szerintem mindenki így reagált volna. Szerintem én ijedtem meg leginkább, mert amikor ez az idegen engem is észrevett, gyanakodva nézett, illetve inkább bámult utánam. Ijesztő!

Hamarosan kiderült, hogy a férfi sincs egyedül. A nagy rohanásban nekirohantunk egy nőnek.
– Mi a franc, Mike!- kiáltotta, majd megfordult,- Jó ég! Ti nem Mike vagytok! De nem is zombik.
– Ti… ti is emberek vagytok még?- nyögte ki Vince.
– Igen,- felelte a nő,- Srácok! Gyertek ide!

– Mi az, Zeinab?- kérdezte Mike, a férfi, aki az előbb megmentett minket,- Sikerült megismerkedned ezekkel a kedves gyerekekkel?
Közben továbbra is engem bámult néha. Mi volt rajtam? Mármint a menyasszonyi ruhán kívül. Csak nem az okozott ekkora feltűnést.
– Szinte hihetetlen,- jegyezte meg Zeinab.

– Bocsi, de ti tényleg, komolyan emberek vagytok?- hitetlenkedett Vince.
– Mi van?- nevetett Mike,- Azt hittétek, ti menekültetek meg csak?
– Kedves sógorom,- vágta rá Zeinab,- eddig mi is azt hittük.
– De hányan vagytok?- érdeklődött Vince.

Ebben a pillanatban pont odaértek a többiek is: egy 30 év körüli férfi, egy valamivel idősebb nő, és egy kislány.
– Így öten,- mondta Mike,- Hadd, mutassam be a csapatot! Az én nevem Dr. Mike Harker.

– Ez itt a feleségem, Faith, és a lányunk, Isobel.

– Ők pedig itt az öcsém, Jake, és a sógornőm, Zeinab Badawas. Egyiptomból jött.

– Örvendek,- mondta Vince,- Én Vince Dawson vagyok, a két hölgy pedig Harley és Victoria.

Mike, amíg bemutatta társait, nem figyelt engem annyira, de amikor Vince kimondta a nevemet, a másik férfi ismét rám szegezte szigorú tekintetét. Mi volt azokban a szemekben? Hitetlenség? Félelem? Megvetés? Ez mind?

Én meg próbáltam találgatni, hogy mi baja lehet velem. A sebhelyeim valószínűleg ijesztőek lehettek.
– És hol éltek?- kérdezte Vince.
– Hol itt, hol ott,- felelte Mike,- Van egy öreg teherautónk. És ti?

– Nekünk van egy tök biztonságos bunkerünk,- dicsekedett Harley- De járművünk csak egy személyautó van, ami elég kicsi, főleg, ha Victoria telepakolja. Mellesleg dieseles, tehát nem lesz örökké üzemanyagunk. A tiétek mivel megy?
– Napelemmel,- felelte Faith,- Másképp nem bírna ki ilyen hosszú utakat.
– Az remek,- kiáltotta Harley,- Lenne egy ajánlatom!
– Halljuk!

– Mi lenne, ha néha mi is használhatnánk, azt a teherautót? Cserébe lakhattok nálunk. Teljesen zombi biztos, és van egy csomó szoba, amit nem használunk, mivel csak hárman vagyunk. És az egész szállás ötcsillagos! Na, mit szóltok?
– Harley!- kiáltott Vince.

– Most mi van?- kérdezett vissza a lány.
Vince megragadta a karját, és félrevonta, én pedig követtem őket.
– Elment az eszed?- vágta a fiú Harley fejéhez,- Nem is ismerjük őket!
– Ők is emberek, mi is, ennyi nekem bőven elég,- magyarázkodott Harley,- Mellesleg van napelemes verdájuk. Két héttel ezelőtt pont te mondtad, hogy kéne egy.
– Na, jó,- nyugodott bele Vince. De miért kellett?

Vince odalépett a másik csapat fejéhez:
– Szóval, áll az alku?- kérdezte.
Szép! Engem már meg se kérdeztek, hogy akarok-e Mr. Kieső szemekkel együtt élni. Reménykedtem, hogy visszautasítja. Hátha ő se akar velem élni, akármi is a baja velem.

Mike rövid gondolkodás után válaszolt:
– Rendben, elfogadom a meghívást. Biztos nagyon érdekes lesz.