Szappanbuborék a szerelem – 9. Tudományos délután
Adódnak az életben elkerülhetetlen félreértések… akkor is, ha nem vagy biológus!
Talán nincs szenvedősebb annál, mint hetedik órában dokumentumfilmet nézni törin. Főleg ha az ember barátnője trombitálva orrot fúj félpercenként, és a legidegesítőbb osztálytárs folyton közbekérdez, mialatt egy cuki srác pisszeg, de túl feltűnő lenne, ha levelet küldene és hangos, ha beszélne. A stáblista vethetett véget a szenvedésnek.
Betti végre lakatot tett a szájára, az óra is a végén járt, és Rékával ketten próbáltuk megfejteni, mit tátog Marci, mikor végre végére ért a rettentően érdekfeszítő videó.
Várkonyi Rózsa tanárnő még megpróbálta felhívni a figyelmünket, hogy hamarosan témazáró dolgozat következik, de a lázas pakolás már kezdetét vette. Mindenki a délutáni programokat egyeztette. Halomba gyűjtöttük a jegyzetlapokat és a könyveinket, egyesek már fel is álltak, persze hangosan tolva a széket a parkettán. És ekkor végre kicsöngettek.
Már indultam is volna a szekrényemhez, mikor Marci odalépett hozzám:
– Hát nem csodás, hogy végre vége ennek a napnak is? – kérdezte drámaian kezeit az ég felé emelve. Vasárnapi e-mailezésünk óta minden nap beszélünk. Igazából egész jóba lettünk.
– De, az – mosolyogtam – mit tervezel délutánra?
– Sütizni akarlak hívni – jelentette ki elbűvölő mosollyal. Majdnem rábólintottam, ám megjelent mellettünk Márk.
– Bocsi – szégyenlősködött a szomszéd – lassan menni kellene…
– Hova mentek? – meredt rám Marci kikerekedett szemekkel.
– Szakkörre… izéket vizsgálunk, meg bigyókat nézünk… hangyákat… érted… – dadogtam, miközben rájöttem, magam se tudom, hová és minek megyek.
– Gyerekek, indulni kellene, mert a menzán ilyenkor állati hosszú a sor – jött oda Betti is, akinek a társaságára pont abban a pillanatban vágytam a legkevésbé.
– Hangyákat fogsz tanulmányozni? – tört ki Marciból a nevetés. Sértve éreztem magam, zavaromban én is nevetni kezdtem.
Elmagyarázni se volt időm szegény srácnak, miért megyek szakkörre, Betti annyira sürgetett. Nem is értem, miért nem került szóba egészen máig… Talán mert nem is akartam annyira? Hármasban mentünk ebédelni, ami már kezdetnek is rémes volt, számítva Miss. Okostojás Pletykafészek soha véget nem érő mondandójára.
Eközben Erika a belvárosban intézte ügyeit:
Morcosan léptem be a postára, lejártam már a lábam, egyszerűen hihetetlen, hogy a fél várost be kell járni egy normális, piros festék miatt. Hihetetlen! Így fessen az ember szép képeket, hogy még igényes eszközöket se talál hozzá… Mérgemben majdnem elfelejtettem, hogy be kell fizetnem néhány csekket. De szerencsére még időben eszembe jutott. Nem is igazán figyeltem, kik vannak a teremben, csak az járt a fejemben, hogy minél előbb elintézzem a dolgom. Melindának igen erőteljesen kellett rám köszönnie, hogy észrevegyem.
Nagyon megörültem neki, hiába jó barátnőm, mégis ritkán találkozunk. Ilyen egy elfoglalt környezetvédő, aki anya és feleség is egyben. Ha valakinek, hát neki egyenesbe jött az élete az egyetem után. A szokásos kérdések és egyéb bohóckodások után legörbült a szája Melindának.
– Egyszerűen elegem van! – panaszolta – Meg fogom mondani Zsuzsának, hogy ez már nem állapot. Ádám egy… ezt már tovább nem vagyok képes elviselni!
– Hát te is tudod?
– Persze, hogy tudom! Csak azt ne mond, hogy hozzád hamarabb eljutott a hír…
– Nem rég beszéltem vele…
– Emese felhívott? – bámult rám csodálkozva.
– Emese? Izé… – egy pillanat alatt melegem lett, hiszen majdnem elárultam Zsuzsa titkát.
– Persze, Mesi, ki más? Ádámmal megint összevesztek, most valami vizsgamunka miatt, állítólag. De szerintem egy lány van a dologban. A kicsikém sírva jött haza szombaton…
– Ugyan már, ha csak egy vizsgamunka, biztosan megoldják – próbáltam menteni nővérem fiát, aki valóban nem egy angyal. Viszont tisztában vagyok vele, ha Gerzson Ádám rosszat tesz, mindig Zsuzsa húzza a rövidebbet. Így hát védőbeszédet fogalmaztam az egész családnak, miközben azon idegesítettem fel magam, hogy összekevertem az Ádámokat.
– Ebből botrány lesz! – előzött meg Melinda, mielőtt bármit is mondhattam volna, majd gyorsan témát váltott – és mi van a Czakó apukával? Jól ment a randi?
Minden bajom elfeledtem, mikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy barátnőmet még le se hordtam a történtek miatt. Bőven fejtegetni kezdtem az este rémes részleteit, Míg Melinda közbe nem szólt, ugyanis rájött, hogy késésben van.
Még kavarogtak a fejemben a gondolatok, mikor az egyik ablakhoz léptem. Az ügyintéző készségesen köszöntött és tudakolta, mi célból fordulok hozzá.
– Jó napot! Pár csekket szeretnék befizetni – feleltem elvarázsoltan, és közben eszembe se jutott, hogy esetleg elő is kellene venni a befizetésre felszólító papírokat.
Idő közben Vivi és osztálytársai már a szakkörön voltak.
Éljen a tudományos kör! Untam magam, és semmit se értettem. Betti nagyon vizsgált valamit egy számítógépen, míg Márk magyarázott neki. Csak mondta, és mondta, Betti lelkesen gépelgetett, konzultáltak molekulákról, eredményektől és egyéb zagyvaságokról. Álltam a háttérben, és vártam, hátha történik valami. Mondjuk, lefagy a számítógép, vagy Miss. Mindentudó leesik a székről, de semmi!
Kicsit elkalandoztam izgalmasabb vizekre a fejemben, mondjuk, mi lett volna, ha Marcival tartok. Alig vettem észre, mikor Márk odalépett hozzám:
– Gyere, most megvizsgáljuk a hangyákat, milyenek, mikor természetes közegben élnek.
Csak morogtam. Rettentő érdekfeszítőnek tartottam a hangyák mindennapjait, el tudom képzelni, mennyire unott fejet vághattam… Félreértés ne essék, semmi bajom a szorgos kis bogarakkal, meg úgy általában a bogarakkal, de ők kint, én bent, és békén hagyjuk egymást.
Már éppen kérdezni akartam, vizsgálódás alatt földtúrást ért-e Márk, mikor Betti lázasan az izgalomtól, bár kicsit bosszúsan felszólított minket, hogy talán elindulhatnánk a hangyajáratok felé. Éljen a biológia! Hiába fogok belőle érettségizni, ennyire azért nem érdekel.
Mindenesetre nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy nem kell feltúrni az udvart picike állatkák után. Márk talán megérezte, mennyire unatkozok, így bohóckodni kezdett az üveglapok közé szorított bogaraknak, amin jót nevettem.
– Tök jópofa, ahogy csápokat mutogat nekik – vigyorogtam Miss. Zsenire, mire ő felháborodva rám förmedt.
– A biológia nem vicc! Nagyon is komoly és érdekes, hiszen ez vesz körbe minket!
Majdnem elszégyelltem magam, mire eszembe jutott, hogy a szomszédom kezdte a hülyéskedést, így ártatlan vagyok.
Ősszel elkezd korábban sötétedni. Azt reméltem, nem várjuk meg ezt az időt, de minden hiába. Amint elbújt a nap, felmásztunk a tetőre csillagokat lesni. Nem elég, hogy vagy öt emeletet lépcsőztem – ami egy hozzám hasonlóan lusta személynek igen megerőltető – még hideg is volt, és egyetlen csillag se látszódott az égen. Idő közben rájöttem, hogy minél több buta kérdést teszek fel, Bettit egyre jobban idegesíti. Érdekes módon engem ez a helyzet percről percre jobban szórakoztatott…
De az idióta játékokra hamar ráun az ember, főleg, ha fázik.
– Márk, én majd szétfagyok! Meddig tart ez a bigyó?
– Ez a bigyó egy tudományos kör… – kezdte volna el magyarázni Vöröske tudálékosan, de a srác közbe szólt.
– Egy darabig még itt leszünk, de ha fáradt vagy, nyugodtan haza mehetsz.
Milyen kedves – gondoltam, majd gyors köszönést követően elindultam lefelé a hegyről becserkészni a cuccaimat, és elindulni haza. Abban se voltam biztos, milyen busz jár arra. 8-as? Vagy 18-as? Féltem, hogy a buszmegállót se találom meg a sötétben, de legrosszabb esetben úgyis felhívtam volna anyát. Ha megtalálom az utca nevét, tud nekem buszt nézni a neten.
Szerencsésen haza érkeztem. A 28-as busz vitt be a központba – ennyit a rövidtávú memóriámról. Semmihez se volt kedvem, mégis kénytelen voltam nekiállni a német házinak, természetesen csak azt követően, hogy kipanaszkodtam magam a rémes szakkörről, ami tudományos kör, de én ezen túl is tüntetőleg bigyónak fogom hívni. Kiültem a konyhába, miközben anya már a vacsorát készítette, és úgy próbáltam levelet fogalmazni a képzeletbeli német barátnőmnek, több-kevesebb sikerrel.
– Te emlékszel, hogy van németül a nyaralni ige? – fordultam újabb kérdéssel anyukámhoz, mire ő csak sóhajtott, és ismét megosztotta velem, hány éve volt az utolsó alkalom, mikor használta ezt a csodálatos nyelvet. Nahát! Ma minden olyan csodálatos!
Mikor kész lett a vacsora, megkönnyebbülve félre raktam a házi feladatot. Váratlanul ért falatozás közben az arcpirító kérdés:
– Mond csak, mi a helyzet azzal a bizonyos Kovács Marci nevezetű sráccal az osztályból?
– Hát… ő… – hebegtem, és próbáltam össze szedni a gondolataimat. Végül is arra jutottam, hogy ha eddigi majd 18 évem alatt nem titkoltam el semmit édesanyám elől, miért pont Marci lenne az, akiről ne számolnék be?
Addig a pillanatig csak és kizárólag magamnak ismertem be, hogy Kovács Marcell bizony egy nagyon helyes és aranyos srác. Lelkesen, de kicsit szégyenlősen meséltem róla anyának. Féltem, hogy félbe szakít, vagy idióta kérdéseket tesz majd fel, mint az anyukák többsége, de ő csak csendben evett és hallgatott. Hát nem ő a legjobb anya a világon? Nem véletlenül ő a legjobb barátnőm is.
