Szappanbuborék a szerelem – 2. Szokványos nap
Minden új nap a reggellel kezdődik.
A péntek a kedvencem a hétköznapok közül. Mert ez az utolsó. A kelés is könnyebben megy, nincs sok már a hétvégéig és a pihenésig, ám vannak elvetemült lények – nevezzük őket tanároknak -, akik még ezt a mesés napot is képesek pokollá varázsolni a fáradt és mit sem sejtő diákok számára. Nem kellemes egy halom dolgozat tudatával ébredni.
A reggelek számomra mosdással kezdődnek. Muszáj kimosni a csipát a szememből, különben sose ébredek fel igazán. Nem, mintha a hideg víz érne valamit a lustaság ellen…
Igen, a legmeghatározóbb tulajdonságom a lustaság. Bármikor tudnék délig aludni, nem sajnálom, ha elmarad a tesi óra és akkor se esek kétségbe, ha egész héten itthon kell maradnom.
A következő fontos lépés a reggeli. Anya a mesterszakács, én inkább a kiskukta szerepét vállalom… néha.
– Mit sütsz? Palacsintát? – kérdeztem, és közben összeszaladt a nyál a számban.
A válasz egy egyértelmű „ühüm” volt.
Ma reggel is evés közben tárgyaltuk ki egymás napi programját:
– Dolgozol ma? – kíváncsiskodtam két falat között.
– Szabadnap, úgy fest senki nem tervezett házasodni ezen a csodás őszi pénteken… – felelte teli szájjal.
– De jó neked… – morgolódtam.
– Nem kell aggódnod – sóhajtott anya, miközben lenyelte a megrágott falatot – lesz elég dolgom, ugyanis be kell ugranom a postára, van egy halom szennyes és vagy három tucat elintézni való, ami már időtlen idők óta várat magára. Még a szabadnapomon se nyugodhatok le, éld csak vígan a gondtalan diákéveidet.
Ismét morogtam egyet, ő meg visszamorgott, aztán elkezdett érdeklődni a napi programom felől.
– Mélyen tisztelt anyám! – kezdtem cinikusan a mesébe – Diákéveim azon szakaszához érkeztem, ahol már csupán ámítás és reklámfogás a tanulók gondtalan élete. Ma csak három tárgyból írunk dolgozatot, kettőből meg felelünk, és azért nem többől, mert a magyar dupla, és tesin futunk.
– Ne szemtelenkedj, tudod jól, hogy én is kijártam az iskolát. Senki se mondta, hogy nevetve fogsz leérettségizni – mondta teljes nyugodtsággal, mint aki fel se fogta, mekkora teher nehezedik rám.
Békésen folytatta tovább a reggelit. Kénytelen voltam bevallani magamnak, talán igaza van. Senki se állította, hogy könnyű. De a felkészülés nehézségeire se hívták fel a figyelmem. Félelmetes belegondolni, ezentúl mindig így lesz. Az elvárások csak jönnek és az akadályok lesből támadnak…
Szerencsére sikerült felöltöznöm és kisminkelnem minden baki és nehézség nélkül. Kritikusan tanulmányoztam magam a tükörben pattanásokat és bőrhibákat keresgélve, de szerencsére nem találtam egyet se. Az utolsó simítások után indulhatott hát a nap!
Kipp-kopp – hangzott a lágy dörömbölés Elődék ajtaján. Nem lehet teljes az a hétköznap, ami dinka barátnőm nélkül indul.
– Szia Vivcsi!- tárta felém a karját – Végre péntek van!
– Igen, én is erre vártam egész héten – közöltem, miközben üdvözöltem Rékát.
Cupp-cupp, ölelés meg ilyenek. Undorítónak találom a nyálas barátságokat, de ezzel a dinka lánnyal nem lehet nem aranyosan viselkedni. Néha képes úgy hisztizni, hogy falra mászok tőle, de az idő többségében csak aranyos és tündi-bündi. Kis csinibaba, a fiúk kedvence, de ő csak egy srácért van odáig meg vissza, természetesen azért, akivel a legtöbb gond van…
– Képzeld, ma vagyunk Gergőcivel egyévesek, és azt ígérte elvisz vacsizni valami szupi helyre!
– Gratulálok! És biztosan nem felejti el?
– Tudod, hogy nem olyan…
Persze, tudom. Csak csöppet hazug és néha megkeseríti Réka életét. Ezért se szimpatikus nekem Gergő, és ha ehhez még hozzávesszük a lekezelő stílusát, meg a balhéit, akkor tökéletes képet kaphatunk arról a srácról, akibe drága barátnőm fülig szerelmes.
– És most ez összesen a tizenkettedik hónap a szünetelésekkel együtt, vagy azokat nem számoljátok bele? – érdeklődtem vigyorogva.
– Rakd zsebre a cinizmusod, Vivcsi! – fintorodott el – Mindig el akarod rontani a kedvem.
– Dehogy akarom! Pusztán csak szeretném, ha végre belátnád, hogy nem Gergő az a srác, aki megérdemel téged – kezdtem magyarázkodni, de láttam az arcán, hogy felesleges, így inkább a történelem felé tereltem a szót.
– Majd a fiúk súgnak úgyis! – legyintett a kérdésre, miszerint tanult-e.
– Csúnya dolog kihasználni őket! Szerelmesek beléd! – viccelődtem.
– Tudod, Vivcsi, mára elég lesz a kioktatásból, inkább hozom a táskámat és induljunk a buszhoz! Ez egy csodás nap lesz, és nem ronthatod el a megjegyzéseiddel.
– Bocs, mindent visszaszívok!
Várakozás közben találkoztam Márkkal, a mindig rendes és megszeppent osztálytársunkkal, aki szintén a házban lakik. Üdvözöltük egymást, és a dolgozatokról kezdtünk beszélgetni. Vele másról nem is lehet, talán az ő IQ-ja a legmagasabb a suliban, de ennek ellenére a tanuláson kívül nem ismer más témát…
Péntekhez képest eléggé kínszenvedős napunk volt, de mindent túléltünk, és – úgy ahogy – épségben térhettem haza. Egyedül. Réka fodrászhoz sietett, Márk pedig irodalom szakkörre ment, így magányosan indultam el. A jó időre való tekintettel gyalog is megtehettem volna ezt a pár utcát, ám a lustaságom győzött, így buszra szálltam.
Igaz nem volt valami nagy szám a menzán az ebéd, mégse voltam éhes. Még senki se volt fent a Csevegőn, a tévében is csak a szokásos délutáni sorozatok mentek, így unalmamban elkezdtem írni egy irodalom esszét, amit majd jövő hónapban lesz esedékes leadni. Igazából nem erőltettem meg magam, csak jegyzetelgettem. Ez az egy tárgy, amiben örömömet lelem. Szeretek írni, és állítólag fogalmazni is tudok. Bár a naplóíráson és a kötelezőkön túl még nem próbálkoztam mással…
Miután már nem jutott eszembe semmi, meglestem az e-mailjeimet, a halom reklám és körlevél alól sikerült kikotornom egy hellyel-közzel értelmes üzenetet. Apára tört rá a szülői ösztön. Szeptemberben először. Pedig már a vége felé járunk. Gyorsan igennel válaszoltam – próba szerencse – és meghagytam, hogy majd hívjon fel, mikor és hol. Próbálom nem bele élni magam, de azért titkon remélem, hogy kivételesen össze is jön a találka.
Időközben hallottam, ahogy anya haza ért. Hamarosan a készülő vacsora illata is elért az orromig. Spagettinek tippeltem – a kedvencem -, de még korainak tartottam, hogy kidugjam az orrom a konyhába. Netezgettem, és vártam, hogy végre valaki megjelenjen Csevegőn.
Megnéztem pár vicces videót a SimsTube-on és fellestem a My Sims fórumra is, de nagyon úgy festett, hogy az emberek kihasználják az ősz utolsó meleg napjait. Megkönnyebbültem, mikor Tomi végre bejelentkezett Csevegőn. Kedvenc unokatesómat azonnal letámadtam a délután történt eseményekkel, alig győzte írogatni a reagálós smiley-kat. Igaz minden nap találkozunk, mert osztálytársak vagyunk, de nem bírom ki, hogy ne osszak meg vele minden fontos eseményt, amint lehet.
A vacsorát jól tippeltem meg, valóban spagetti volt. Kicsit feszengve ültem az asztalhoz, valahogy fel kellett vezetni neki, kitől is kaptam mailt délután, eszem ágában se volt titkolózni előtte, viszont az apával kapcsolatos hírek mindig érzékenyen érintették.
– Jaj, képzeld… – kezdtem bele anya felé fordulva, ám közben igen erőteljesen a müzlis dobozt bámultam a hűtő tetején, hogy ne kelljen a szemébe néznem – …apu jelentkezett, és azt szeretné, ha…
– Hát most nézd meg! – vágott közbe – Néha csak mikroszkóp alatt láthatóak a húsgombócaim, most meg milyen szép nagyok lettek!
Fintorral nyugtáztam, hogy megint terelne, de nem adtam fel. Ránéztem, és elhadartam a mondandóm.
– Tök jó! És hova mentek? Adjak pénzt?
Számítottam rá, hogy furcsán reagál, de arra nem, hogy úgy kezeli majd, mint ha Rékával kéredzkedtem volna el vásárolgatni. Nem volt más választásom, el kellett eveznem más vizekre, hiszen az aznapi történésekről kezdett mesélni, mi volt a postán és a zöldségesnél. Csendesen hallgattam és ettem, még a dolgozataimról se volt kedvem beszélgetni, apán és a holnapon járt az agyam.
Evés után megetettem Macit, a hörcsögömet, és játszottam vele egy kicsit, míg anyu elmosogatott és elrakta a maradék kaját. Ő az egyetlen állatka, amit anya megtűr a lakásban, feltéve persze hogy takarítom és etetem, na meg foglalkozok vele. Ha már macskám nem lehet, hát beérem egy falatnyi szőrgombóccal, aki a pandákra emlékeztető fekete csíkjairól és foltjairól kapta a Maci nevet.
A nap utolsó mozzanata az esti híradó. Én nem ragaszkodok hozzá, de anyut nagyon érdekli. Bár ez is biztos ilyen felnőtt dolog, és amint hivatalosan is érett leszek, engem is érdekelni fognak a pénzügyek meg az aznapi rablások és persze a politika. Már a sokadik hírnél tartott a bemondó, mikor anyu felém fordult:
– Nem szeretném, ha miattam nem találkoznál az apáddal. Tudom, hogy nem minta apa, de emberből van és változhat. Ezen túl azt se szeretném, ha rossz érzésed lenne, mert vele találkozol. Elég idős vagy, egyedül is el tudod dönteni, mikor szeretnéd látni.
Meg se tudtam szólalni. Csak néztem rá, miközben a tévében már ciklonokról, csapadékról és felhőkről beszéltek. Sose tiltotta meg, hogy találkozzak apámmal, de minidig kiakadt, ha jelentkezett. Ezen túl akkor nem érdekli az egész? Vagy csak nem akar róla többet hallani?