Szappanbuborék a szerelem – 18. Tévedések és elhatározások
A nagy döntéseket gyakran egy meghatározó esemény előzi meg.
Pénteken délelőtt elballagtunk. Nem volt nagy szám az ünnepség, leginkább egy ballagásra emlékeztetett. Magyarul végiguntuk. Fannin kívül senki se sírt az osztályból. Akivel tartani akarjuk a kapcsolatot, azzal tartani is fogjuk. Szerencsére mindenki azzal ballagott, akivel szeretett volna, így Tomi karolt belém, mielőtt kivonultunk volna az iskolaudvarra. Egy halom virágot kaptam, már most sajnálom őket, hogy ilyen sanyarú sors jutott nekik. El fognak száradni…
Másnap délután Zsuzsáékhoz voltunk hivatalosak. Összehívták az egész családot, beleértve Melindáékat is. Feri csinálta a kaját. Virslit grillezett az udvaron, és hot-dog lett belőle. Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, így kellemes kerti partin vehettünk részt.
A nagyszüleim is csak egyszer kérdezték meg – fejenként – hogy hová adtam be a felvételimet. Nem, mint ha eddig nem beszéltem volna nekik eleget róla… Szalai mama el volt ájulva tőle, hogy ennyire érdekel az irodalom, Szalai papa pedig apám céltudatosságát látta bennem. Koncz mama a jövő írónőjének nevezett, majd oda súgta Koncz papának: „művészlélek, mint az anyja”. Aztán megérezték a frissen sült virsli illatát, és rávetették magukat az első adag kajára. Szerencsére ezennel véget ért a kikérdezésem.
Ancsival és Tomival hátramentünk a sokat megélt mászókához, a kert végébe, hogy végighallgassuk a legkisebb Futa lány félelmeiről és álmairól szóló monológot. Az elmúlt négy évben nem tudtam meg ennyi mindent Anitáról:
– Rettegek ettől az egésztől. Úgy érzem magam, mint ha egy üres lap lenne a fejemben az agyam helyén. Márpedig le kell érettségiznem, a szüleim kedvéért. Pedig az autószereléshez igazán nem szükséges érettségi. Elég a műszaki tudás, meg némi tapasztalat – fecsegte – Szegény anya majdnem belerokkant, mikor megtudta, hogy a balett-táncos nővérem után nem lesz zongoraművész belőlem. Hiába, fiúnak készültem…
– Nahát, nem is tudtam, hogy ilyen irányú terveid vannak. Igaz, nem egy lányos szakma, de nagyon érdekesen hangzik – lelkendeztem. Mindig is becsültem az olyan nőket, akik mernek belevágni férfias dolgokba is.
– És mikor majd híres szakács leszek, eljöhettek az éttermembe megkóstolni a specialitásaimat… – álmodozott Tomi elvarázsoltan, majd komolyra változott az arckifejezése – csak ezen a nyavalyás érettségin lennénk már túl…
– Ugyan már – kiáltottam – mit aggódtok? Anita, te él tanuló voltál négy éven keresztül. Ráadásul Betti barátnője vagy, csak ragadt rád valami abból az élő lexikonból. Tomi, te meg túl ügyes és talpraesett vagy ahhoz, hogy ne tudj összehozni legalább egy kettest a necces tárgyakból. Leérettségizünk, és egy másfél hónap múlva már röhögni fogunk az egészen! – majd előrejelzésképpen felnevettem, bár bevallom kicsit erőltetettre sikerült. Főleg, hogy valójában el se hittem, amit mondtam. Hiába tanulok háromszor annyit február óta, én se érzem biztosnak a sikeremet, és félek, úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Sajnos ehhez nem elég talpraesettnek lenni, ráadásul a zsenialitás nem ragad rá csak úgy az emberre…
Idő közben Erika és Zsuzsa a házban beszélgettek:
Drága nővérem mindenféle pletykákkal látott el szombat délután. Azt hittem, egy újabb pikáns sztori jön valamelyik szomszédról, mikor ismét a fülemhez hajolt, de tévedtem. Legutóbbi titkos randijának a részleteit kezdte ecsetelni. Egyből eltűnt a kíváncsi mosoly az arcomról.
– Nem érdekelnek az afférod részletei! – keltem ki magamból.
– Nyugi! Ne kiabálj, még valaki meghallja – csitított.
– Nem érdekel! Már azért is szégyellned kellene magad, amit csinálsz. Nem hogy szóba hozod a Ferivel közös házatokban!
Szerencsére – vagy talán sajnos – sikerült időben lenyugtatnom magam, és a helyiségbe belépő sógorom nem hallott semmit abból, amit mondtam.
– Mi a helyzet, csajok? Az előbb csobbantam, titeket kerestelek, nincs-e kedvetek csatlakozni.
– Bocs, most nincs kedvem úszni – fintorogtam Zsuzsára, majd egy megvető pillantást követően sarkon fordultam és az ajtó felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy nővérem megdicséri hitvese felsőtestét, és egészen biztos voltam benne, hogy egymásnak is estek, amint kitettem a lábam az előszobából. Szívem szerint én is nekiestem volna Zsuzsának, de azt egészen biztosan nem köszönte volna meg. Ha már a szemét Ádámot választotta, legalább ne tenne úgy a férje előtt, mint ha nem történt volna semmi…
Sötétedésig tartott a kerti parti. A férfiaknak már lila volt a szája, mikor végre sikerült őket kirángatni a medencéből. Miután a sofőrünk, Attila átmelegedett, el is indulhattunk haza. Ugyan busszal is megtaláltuk volna a hazafelé vezető utat, Melinda ragaszkodott hozzá, hogy a sötétben ne botorkáljunk a félelmetes utcákon. Így aztán hazahoztak minket.
Vivi első útja Elődékhez vezetett. Réka feljött hozzánk, és itt készültek el az esti bulihoz. Teljes harci díszben nevetgéltek, mikor beléptem a lányom szobájába. Életemben először öntött el az a furcsa, kellemetlen érzés, hogy a kicsi tündérkém hamarosan ki fog repülni. Eddig áltattam magam, ez az idő még soká jön el, de ahogy végignéztem rajta tegnap este, egy felnőtt nőt láttam, aki bulizni kíséri az idétlen barátnőjét.
– Képzeld, anya, Réka éppen azt ecsetelte, milyen híres modell lesz hamarosan – kacagta Vivi – majd dobálok neki rózsákat, ha megjelenik a kifutón.
– Hé! Oké, hogy kineveted a tervem, de gúnyolódni nem ér – szólt közbe durcásan a lány.
– Sose tudhatod, lehet, felfedezik – mondtam békítően – De azért szólj, ha fel kell vásárolni pár tucat rózsát. Vagy majd veszünk egy rózsakertet – kuncogtam el magam végül én is.
Mielőtt Rékának alkalma adódhatott volna az újabb sértődésre, adtam nekik pénzt, és útjukra bocsájtottam őket. És persze a lelkükre kötöttem, hogy vigyázzanak magukra és egymásra is.
Endre már az erkélyen várt a pohár borommal. Ott folytattuk, ahol félbehagytuk. Bámultuk a meseszép plakátokat, míg el nem terelte a témát rám. Onnantól kezdve egymást csodáltuk, és úgy mosolyogtunk a másikra, mint a kiskamaszok, akik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Túl szép volt ahhoz, hogy tönkre ne tegye valami. A csengő szólt közbe.
– Mi maradt itthon a kulcsodon kívül? – tettem fel a kérdést egy időben azzal, hogy kitártam az ajtót, de nem az állt ott, akire számítottam. Tátva maradt a szám, mikor megláttam. Semmit se változott az elmúlt években. Bármi közöm van, vagy volt hozzá, akkor se láttam jó ideje. Ájulás közeli állapotba kerültem.
Na, nem azért, mert Szalai Miklóst olyan jó pasinak tartom még mindig. A döbbent fájdalom nyilallt belém, amint megláttam az igézően kék szemeit. Félelmetes volt, hogy nem a lányom áll előttem ezzel a tekintettel. Aznap este egy újabb magam keltette tévhitet voltam kénytelen arrébb söpörni. Vivi szeme nem csak hasonlít, pontosan olyan kék, mint az apjáé.
– Bejöhetek? – csak ennyit mondott, és már bent is volt.
– Édes – fordultam Endréhez kedvesen, miközben kényszerítettem magam, hogy észhez térjek – menj vissza az erkélyre, mindjárt megyek én is – simogattam meg borostás arcát, és kedvesen rámosolyogtam. Természetesen Miklósnak rögvest volt mondani valója.
– Bocs, ha megzavartam valamit, én csak a lányomat keresem…
– Vivi nincs itthon, így kénytelen leszel velem megüzenni, amit neki szántál – fordultam felé gúnyosan. Cseppet se esett nehezemre, miután továbbra se törölte le a képéről az öntelt vigyorát.
– Csak gratulálni szerettem volna.
– Délután is megtehetted volna, ha megjelensz Zsuzsáéknál. Vagy tegnap a ballagáson. Kár, hogy nehezedre esett…
– Jaj, Era, sajnálom, tudod, mennyit dolgozom, fontos tárgyalásaim voltak egész héten. Most is egy üzleti vacsoráról jövök…
– Tegnap és ma két esküvőt hagytam ki, hogy Vivivel lehessek. Egyébként nem kell magyarázkodni, már nem vagyok a feleséged! – emeltem fel a hangom. Annyi mindent vágtam volna a fejéhez. Négy év alatt sok minden gyülemlik fel egy emberben. Főleg ha sírni látja a lányát. Szívem szerint az összes dühöm a nyakába zúdítottam volna, de türtőztettem magam.
Mosolyogva végighallgattam a hülye kifogásait és magyarázatait, miért nincs egy percnyi ideje se a lányára. Szorgosan bólogattam és cinikus megjegyzéseket tettem a fontos ügyfeleire és a csodálatos barátnőjére, aki volt olyan kedves és ebédet főzött, valamint ajándékot vett a lányunknak, hogy összebarátkozhassanak. Nem fárasztottam magam. Nem kezdtem elmagyarázni miért megvásárolhatatlan Vivi szeretete. Úgy se tudtam volna belepasszírozni a statisztikákkal teli agyába, hogy egy gyereknek igazi törődés kell. Csupán hagytam, hogy végigmondja a kis meséjét, a kezembe nyomta a lányomnak szánt ajándékot, és bájvigyorral a képén kisétált az ajtón.
Mikor beléptem a szobába, Endre az ágyon feküdt. Először mentegetőzni akartam, végül csak ennyit mondtam:
– Ne haragudj, de a volt férjem túl sokat tud beszélni a saját problémáiról. Szerencsére utoljára négy éve kellett mindezt végighallgatnom…
Az ember, akivel mostanában megosztom a lelkem minden boldogságát és nyomorúságát, olyan gyorsan rántott az ágyra, hogy fel se tudtam fogni. Lefektetett maga mellé, a karjaiba kapott, és nem szólt egy szót se, csak mosolygott. Minden gondolat kirepült a fejemből, és belém férkőzött egy ismerős érzés. A szívem kalapálni kezdett, kiszáradt a szám, és nem tudtam levenni Endréről a szemem. Mámoros érzés volt, ahogy megkerült, közelebb osont, majd hatalmába kerített a szerelem. Abban a tökéletes pillanatban eldöntöttem: Aczél Endrével akarom leélni a hátralevő életem.
A Club Silver nagy ballagási buliján az egész évfolyam megjelent. Olyan lányokkal táncoltam, akik négy évig fintorogva mentek el mellettem a folyosón. Hihetetlen mennyire megváltoztatja az embereket a ballagás. Vagy a sör… a bor… meg a pálinka.
Jókedvűen léptem be a lakásajtón, a hangulatvilágítás észlelése után azt hittem, hogy anyáék a nappaliban romantikáznak, így lábujjhegyen osontam a szobám felé, de mikor észrevettem, hogy csak Endre ücsörög egyedül a konyhában, visszafordultam, hogy köszönjek neki.
– Helló – kiáltottam – Anya alszik?
Annyira máshol járt gondolatban, hogy először meg se hallotta, amit mondtam.
– Jaj, szia! – köszöntött, miután végre észrevett.
– Valami baj van? – kérdeztem, miközben fájdalmas arckifejezést vágva nyomkodni kezdtem a kezem. Még mindig fájt Réka ujjainak a nyoma, ahol megszorított, mikor elújságolta pár órával ez előtt, hogy a tánc hevében kibékültek Gergővel.
– Leülsz egy kicsit? Hozok gyümölcslevet.
Miután már az asztalon volt az ígért gyümölcslé, és kitárgyaltuk apám felettébb kreatív ajándékát – ami mellesleg egy olyan cd, amit már megkaptam Karácsonyra – Endre váratlan és megdöbbentő kérdést tett fel nekem.
– Mit szólnál hozzá, ha megkérném anyukád kezét?
– Mi? – nyögtem ki cseppet döbbenten.
– Nem kell most válaszolnod… – pirult el anyu barátja, majd belebámult az üres bögréjébe. Annyira kisfiúnak tűnt, hogy elmosolyodtam rajta.
– Hát szerintem – próbáltam összeszedni szétbulizott agysejtjeimet – ez anya döntése, mert az ő életéről van szó. Viszont ha már az én véleményem kérdezed, nekem tetszik az ötlet. Ugyan nem mondta, hogy beléd van zúgva, vagy ilyesmi, de ettől függetlenül nagyon kedvel, ha filmesen akarok fogalmazni. Áldásom adom rátok, úgy látom, boldogok vagytok, és szeretném, ha az anyukám még sokáig boldog lenne – mondtam kicsit akadozó nyelvvel, majd bátorítóan elmosolyodtam.
– Ezt ugye nem a sör mondatja veled – mosolyodott el Endre, láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, sajnáljon, vagy kinevessen. De nem sértődtem meg, mint Réka szokott ilyen helyzetekben, csak legyintettem.
– Pezsgő volt, egy pohár, minőségi, és az elmúlt fél órában ittam. Amúgy nem szokásom. Viszont egészen biztos vagyok benne, hogy akkor is ezt mondanám, ha nem vagyok becsípve…
