Szappanbuborék a szerelem – 16. Ha dönteni kell…
A felnőttkor komoly döntésekből áll. Nem gondoltam volna, hogy azonnal szembesülnöm kell eggyel, ráadásul ilyen gyorsan és váratlanul…
Nekem elég volt a családi ünnepség, de anya ragaszkodott hozzá, hogy a barátaim körében is megünnepeljem a nagykorúvá válást. Réka tavaly augusztusi, nagy felháborodást keltő szülinapi bulijából okulva csendes baráti összejövetelt terveztem. Persze drága barátnőm nem engedhette, hogy „csak úgy” megjelenjek, rám erőltette egyik farmerszoknyáját egy törpetűsarkú cipővel. A flitteres toppba viszont nem egyeztem bele!
– Nagyon csini vagy! – lelkendezett Réka, miután utoljára megigazgatta a hajam.
– Ez inkább a te érdemed!
– Nem, ez a szüleid érdeme – csicseregte – apropó… apukád felhívott?
– Kaptam tőle egy meglehetősen barátságos és szívből jövő fél soros e-mailt.
– De legalább eszébe jutott – mosolygott rám bánatos együttérzéssel.
– Én biztosan nem mehetek fel? – szólalt meg Szabina, barátnőm kishúga a hátunk mögött.
Hálából, hogy elterelte a témát apámról, igent akartam mondani. Már nyitottam is a szám, mikor Réka belém fojtotta a szót:
– Szó se lehet róla! Kicsi vagy még a bulizáshoz.
Szívem szerint kézen fogtam volna a kislányt, hogy jöjjön fel velünk, ugyanis semmilyen bulizást nem terveztem. Elhívtam a barátaimat, és a legkedvesebb osztálytársaimat, hogy dumáljunk és hülyéskedjünk egy kicsit. A tizennyolcadikat már megünnepeltem Tomival együtt múlt hétvégén, családi körben, és Marcitól is kaptam egy verseskötetet. Kár hogy az irodalom prózai része tetszik jobban, de azért szép tőle, hogy eszébe jutott.
Réka és Márk feljöttek velem, hogy segítsünk anyunak szendvicseket csinálni. Ha ők nem is, én nagyon élveztem. Megbizonyosodhattam arról, hogy barátnőm egy kenyeret se tud megkenni anélkül, hogy össze ne kenné magát, a szomszédsrácnak pedig remek evéssel kapcsolatos viccei vannak.
„Karfiol pekingi kacsát rendel a Három Sárkány nevű kínai étteremben…”
Hamarosan a vendégek is megérkeztek, anya pedig lelépett a színről. Az osztályból meghívtam Zsoltit és Zitát. A srác a legnagyobb dumagép a suliban, és ez ma délután is jól jött. Sok sztorit tud, el se tudom képzelni, honnan szedi őket. Bár az is lehet, fele se igaz.
Ám most nem az ismerőseiről, hanem az osztályról idéztünk fel emlékeket.
– Tavaly április elsején hogy berágott a matektanár, amiért hátat fordítva a táblának ültünk, mikor bejött…
– Aznap mindenki elfelejtette, hogy milyen nap van – szólt közbe Réka – Kaptam is németből egy egyest emiatt, pedig csak viccből mondtam, hogy nem készültem.
– Viccből – nevetett gonoszan Márk barátnőm mellett.
Zita a gólyabálról informálódott, ki emlékszik rá, hogy kacsának öltöztünk és énekeltünk. Én emlékszek. Akkor még megszeppent tizennégy évesek voltunk, alig ismertük egymást. Abban az évben költöztünk ide, és azon a nyáron ismertem meg Rékát is, mint szomszédot. Minden új volt. Ha nem kerülünk Tomival egy osztályba, fogalmam sincs, hogy dolgozom fel a hatalmas változást.
– Szerintem az osztálykirándulások voltak a legjobbak – ábrándozott Tomi – Kár, hogy tavaly épp azon a héten voltam nagyon beteg… Pedig biztosan élveztem volna, ha a városok és múzeumok helyett a fűben ücsöröghettem volna zaj és büdös nélkül.
– Egy frissen trágyázott földekkel körülvett mezőről beszélünk a földes út mellett – mondta Marci fintorogva. Tényleg rémes szag terjengett arra felé, ráadásul közel s távol egy lélek nem volt. Zita és a buszsofőr kilométereket gyalogolt a legközelebbi faluig, hogy egyáltalán legyen térerő segítséget hívni. Akkor rettentően ki voltunk akadva, de most belegondolva pont ettől lett emlékezetes az a hétvége.
Sötétedésig beszélgettünk. Fogyott a szendvics, szólt a zene, mindenki jól érezte magát. Egy kicsit bementem a szobába, hogy megnézzem, hogy van Maci, mikor Márk utánam jött.
– Mit szeretnél? – fordultam felé mosolyogva. Nagyon reméltem, hogy nem ajándékot adni, mert szigorúan kikötöttem, csak azt engedem be, aki üres kézzel jön.
– Csak boldog születésnapot kívánni – felelte közelebb hajolva.
– Köszönöm, de már egyszer megköszöntöttél.
– De akkor nem kaptam ölelést – mondta olyan vágyakozással a szemében, mint akit még sose öleltek meg, vagy legalábbis nagyon régen. Megsajnáltam.
Nem volt nehéz, édesen mosolygott és igaza is volt. Széttártam a karom, és megöleltem. Magához húzott, és mondani kezdett valamit, de nem tudta befejezni, ugyanis nyílt a szobám ajtaja, és Marci lépett be. Finoman eltoltam magamtól Márkot.
A barátom pillanatok alatt mellettem termett és majdhogynem félrelökve az osztálytársunkat megragadta a derekamat. Olyan váratlanul ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Márk elég savanyú képpel figyelte a jelenetet.
Marci megcsókolt, és én nem ellenkeztem. Közben a szomszédom halkan morgott valamit mellettünk és már csak azt hallottam, hogy becsukódik az ajtó. A barátom úgy tolt el magától, mint én korábban Márkot.
– Vigyázz ezzel a sráccal, mert szerintem nem csak Betti képzeleg. Ez a tudálékos Csősz beléd van zúgva rendesen – állapította meg vigyorogva, kioktató stílusban. Azonnal felment bennem a pumpa. Mérgemben hozzávágtam volna valami keményet, de végül inkább a szavak mellett döntöttem:
– Nem lehetne lezárni ezt a témát? Márkkal barátok vagyunk, nagyon rendes srác. Örülnék, ha ezt elfogadnád végre – mondtam nyomatékosan, nagy hangsúlyt fektetve a „barát” szóra.
– Ne kapd fel a vizet! Egyáltalán nem féltékenységből mondtam!
– Idegesít, hogy ilyeneket feltételezel egy barátomról – közöltem dühösen, nem akartam lenyugodni. Mióta kibékültünk, minden adandó alkalommal Márkot szapulta.
– Engem tudod, mi idegesít? – kérdezte a srác gúnyosan, de nem várta meg a választ – Az idegesít, hogy ilyen lúzerrel barátkozol, és vele vagy, mikor velem is lehetnél. Baromira unom. Filmezgettek, röhögcséltek…
– Igen, miközben te Gergővel bulizol. Csak neked lehetnek barátaid? Márk legalább nem tapló!
– Nem bírom, ha a csajom szidja a legjobb haveromat!
– Ez esetben nem vagyok többé a csajod – feleltem gúnyosan, és az ajtó felé intettem – Haza is mehetsz, hogy a legjobb haverod sebeit nyalogasd, amiért Réka a szombatot nálam töltötte. Tökéletes páros vagytok ti együtt!
Marci ijedten tátotta el a száját, az arcára rémület ült ki, és meg se tudott nyikkanni. Láttam rajta, hogy egy pillanat alatt megbánt mindnet, de nem állt szándékomban semmit se visszaszívni. Ha nem képes elfogadni, hogy Márkkal kizárólagosan barátok vagyunk, akkor búcsút kell intenünk egymásnak.
– Ugye, csak viccelsz – kapott a karom után, de én kirántottam a kezei közül.
– Tudod, hol a kijárat – feleltem hidegen, és közben egy arcizmom se rándult, pedig sírni tudtam volna.
Szomorúan rám nézett, majd sarkon fordult és kiment. Nagyon fájt. Visszahívtam volna, de már csak büszkeségből se tettem. A barátaimat helyeztem a szerelmem elé, és úgy érzem, jól döntöttem. Még ha igaza is volt Marcinak – amit kétlek – akkor se kellett volna foglalkoznia vele. Ennyire igazán bízhatna bennem. Nem beszélve arról, hogy egyetlen kivétellel sose szapultam neki Gergőt, pedig rajta aztán lenne mit.
Nemsokára mindenki elment. Látva Marci szomorú távozását, és az erőltetett mosolyomat, eléggé erőltetetté vált a társalgás is, de senki se merte megkérdezni, mi történt. Márk persze sejtette, hogy miatta veszekedtünk, de a szakításra senki se gondolt. Anyának mosogatás közben számoltam be, lesújtotta a hír, de azért biztosított róla, hogy jól döntöttem.
Én viszont nem vagyok ebben olyan biztos. Nézve a habzó mosogatóvizet azon gondolkodtam, olyan lehet a szerelem, mint a szappanbuborék. Gyönyörű, de törékeny. Ha nem vigyázunk rá, szétpukkan. De valahol mégse. Hiszen veszekedtünk, már másodszor, és haragszom rá, de mégis szeretem. Hát hogy van ez? Lehetne mégis olyan, mint a szappanbuborék? Inkább múljon el, ha történik valami, mint hogy szenvedjek.
Hiányzik, pedig alig pár órája, hogy elment… hogy elküldtem. Pedig azt hittem, tökéletes lesz, mikor először randiztunk. Vagy nincs olyan, hogy tökéletes? Csak úgy lehet, mint a szüleimnél? Valami miatt mindig véget ér?
