Tintavér

Tintavér – 33. Képek a múltból

Bradley

Gondterhelten ült kis tanári helyiségében, tolla hegyét rágcsálva. Próbált valami használhatót kitalálni a következő írókörös ülésre. Nagyon szüksége lett volna már egy igazán áttörő sikerre a körön belül. Bizonyítani akart Hausernek és magának is. Fontosnak érezte a kialakult balhé közepette ezt. Viszont pont a felkorbácsolt indulatok miatt képtelen volt összpontosítani a feladatra. Rosszabbnál rosszabb ötletek sorakoztak leírva, majd áthúzva, bekarikázva, majd szinte a papír átszakadásáig átsatírozva az előtte fekvő lapon. Erőltetett. De hogy is ne lenne erőltetett ekkora bizonyítási kényszer mellett? Röhejes, hogy erre készült, de bekapcsolta laptopot, hátha az internet végtelen tárháza megoldással szolgálhat az ő problémájára is. Felvillant egy potencianövelő készítményeket reklámozó hirdetés. Hát, nem pont ilyen jellegű problémára keresett megoldást. Bár lehet, jobban járna, ha végre kicsit tökösebben intézné a dolgait.
Pittyenő hang jelezte, hogy üzenete érkezett Facebookon. Valamennyire örült, hogy elszakadhat égető gondjától, de öröme csak addig tartott, míg meglátta, hogy Olivia írt neki. Nagyon nem volt most kedve beszélgetni vele. Nem kifejezetten Oliviával volt baja, sőt, kedvelte a nőt, de már így is túl sok minden történt a héten, ami arra emlékeztette. Olivia pedig csak rátett volna még egy lapáttal. De úgy tűnt, ezt most nem ő fogja eldönteni, mivel sürgetően még egy üzenet érkezett tőle.
– Megint rá gondolok – írta egyszerűen Bradley arra a kérdésre, hogy mi újság vele. Olivia sokáig gondolkodott, mit válaszoljon erre, de végül Bradley legnagyobb bosszúságára csak egy tátott szájú smiley-t volt képes küldeni.
– Ez minden? – fejezte ki ingerültségét virtuális betűiben a nő irányába. A válasz ezúttal egy sírós emotikon volt.
– Olivia, ehhez most nagyon nincs hangulatom… – pötyögte be ólom ujjakkal billentyűzetén a férfi.
– Nem nagyon tudok mit mondani erre… – jött a válasz, ezúttal végre szövegesen.
– Ezek a béna emotikonok akkor sem mondják el helyetted, amit érzel – reagált Bradley. – Megtennéd, hogy inkább leírod?
– Tessék, Trevor: elbőgtem magam. Most örülsz? Jobb így leírva látni, mint azokkal a rohadt emotikonokkal? – Bradley megdöbbent ezen a válaszon. Nem hitte volna, hogy a könnyes emotikon ennyire párhuzamba hozható beszélgetőpartnerével.
– Ne haragudj, nekem is szar hetem volt, és biztos neked is, ha megint arra gondolsz – folytatta a nő. – Jarednek nem volt igaza. Attól, hogy nem beszélünk róla, még nem lesz jobb.
– Igaz – értett egyet a férfi is. – Legalább én elmehettem volna valami szakemberhez – vélekedett Bradley. Válaszként ezúttal ismét egy tátott szájú sárga fejecske érkezett.
– Mi van? Azért annyira nem lehetetlen gondolat, hogy megbeszéljem ezt egy pszichológussal – tiltakozott a férfi.
– Nem arra küldtem a döbbent emotikont. Hanem arra, hogy „legalább te”. Ezt mégis hogy értetted? – jött a kérdés, amibe Bradley dühöt vélt belelátni. Nekiállt volna megmagyarázni gondolatait, de már érkezett is a következő üzenet. – Nagyon remélem, hogy nem arra célzol, hogy téged ez az egész jobban lesújtott, mint minket…
– Hozzám állt a legközelebb – tiltakozott hevesen Bradley. Az emlékek pedig betódultak, és érezte, hogy már csak egy csepp hiányzik ahhoz, hogy átszakadjon könnyeinek gátja. Már régóta nem sírt, az is lehet, hogy épp itt lenne az ideje.
– Valóban? Én úgy emlékszem, egyedül én álltam ki érte nyíltan és rúgattam ki magam miatta! – villant fel a nő virtuális dühe, egy méregtől vöröslő emotikonnal kísérve.
– Senki nem kért rá, hogy rúgasd ki magad – közölte Bradley hidegvérrel.
– A saját érdekedben megkérlek, hogy ezt az utolsó üzenetedet olvasd majd újra, és gondold át, mit írtál most nekem – felelte Olivia, majd a következő pillanatban a neve melletti zöld pötty eltűnt, amiből Bradley rögtön tudta, hogy a beszélgetést ezennel lezárták. Felpattant az asztaltól. Nem tudta, pontosan miért, de érezte, hogy képtelen most ülve maradni. Járkálni kezdett a szobában, közben szemeit dörzsölgette. Nem sírt, de azt érezte, hogy nagyon a határán van már, és ezzel mintegy próbálta kipréselni magából. De a megkönnyebbülést hozó könnyek nem akartak megindulni. Újra elolvasta, mit írt Oliviának. Felhúzta magát rajta. Hogy volt képes ezt leírni? Senki nem kérte, hogy ezt tegye, senki nem kérte, hogy rúgassa ki magát, és épp ezért számított önzetlen barátnak. Önzetlenebbnek, mint ahogyan ő valaha is viselkedett. És hirtelen megharagudott magára, amiért mintegy kisajátította magának a gyászt. Elmerült abban, hogy ő hogyan érez a helyzettel kapcsolatban és sosem foglalkozott azzal, hogy a többiek vajon hogyan élhették meg ugyanazt. Azt hitte, hogy mivel ő állt a legközelebb Emilyhez, ő szenved az egész miatt leginkább. De most, hogy Olivia kapcsán megpróbálta kissé kívülről látni a helyzetet, kezdte megérteni, hogy bizonyára Jared sem véletlen fogadtatta meg velük anno, hogy sosem hozzák szóba, miért üres az ötödik szék.
Mindez a rengeteg felgyülemlett indulat és elnyomott kín, csak azért, mert Jared nem volt elég férfi ahhoz, hogy felvállalja a beszélgetést, amit Emily távozása után meg kellett volna ejteniük. De barátja gyávasága mellett a közösségi oldal társalgási lehetőségére is dühös volt. Nem egészséges az ilyen kommunikáció. Szemtől szemben kellett volna az előbbi társalgást lefolytatniuk, mert a távolságot az internet nem képes úgy áthidalni, hogy a szavak mellett az érzelmek is átmenjenek a küldő féltől. Bár Olivia megpróbált rásegíteni erre emotikonokkal, de akkor is… ha írásban akar kommunikálni két fél, egy-egy sárga fej nem elegendő arra, hogy érzelmeik teljes palettáját közvetíteni tudják. Igaz, szavakkal leírni sokkal körülményesebb volna, de az eredmény legalább egyértelműbb lenne.
Abbahagyta a járkálást és visszaült asztalához. Bekattintotta tollát és körmölni kezdett a papírra. Miután leírta írókörös ötletét, felpillantott a monitorra és újra elolvasta, amit leírt. Aztán patakokban érkezett a megkönnyebbülés.


Robert

Azt szerette a leginkább a koraestékben, hogy olyankor mindig volt valaki otthon. Dory ezt általában annyira élvezte, hogy belógott hozzájuk, jól összejárkált mindent, bújt mindenkihez, és egészen addig nem volt hajlandó kimenni, amíg elég simogatást be nem zsebelt.
Aztán általában Rob anyjára hárult a feladat, hogy a ház úrnőjeként kitegye a kutyát, csak épp Dory szemében neki sem volt nagyobb tekintélye, mint bárki másnak. Szóval ez elég sokáig el szokott húzódni.
– Na, figyeljetek csak – kapott is az alkalmon ezúttal az apjuk, mire Rob teljesen egyszerre nézett fel leckéjéből a testvéreivel. Michael valamit a laptopján pötyögött a konyhaasztalnál, Clara meg evett. Valami zöldet, amiről ők fiúként nem értették, hogy lehetett üresen… fúj.
– Igen? – kérdezte Michael.
– Anyátok születésnapjáról van szó – kezdett bele az apjuk a hangját lehalkítva. – Arra gondoltam, szervezhetnénk neki egy partit.
– Szerintem kiakadna – rázta a fejét a bátyja, de nem fordult vissza a gépéhez, hanem inkább sorban végignézett minden családtagján. Ez egyébként is szokása volt, amikor nyomatékot akart adni a szavainak. – Nem elég, hogy a diétája nem elég hatékony, még a korát is firtatni akarjuk? Ráadásul nyilvánosan…? Ez öngyilkosságnak hangzik.
– Ha meg nem ünnepeljük meg, a fejemet veszi – vált gondterheltté az apjuk arca. Robnak egyet kellett értenie abban, hogy a helyzetet nem volt egyszerű megoldani. A legtöbb nőnek voltak rigolyái. És ahogy öregedtek, mintha azok a rigolyák osztódással szaporodtak volna, és az ember fia már nem tudta, hová lehetett lépni, hol nem volt aláaknázva a talaj.
Az anyjuk meg aztán különösen nehéz eset volt, amikor olyan kényes témák kerültek szóba, mint a ráncok vagy a kilók. Vagy a hajfesték. Vagy a csokitorta, amit imádott, és az év nagyobbik részében került, amikor viszont bekattant, képes volt egy nap alatt benyomni egy felet.
– Szerintem a buli jó ötlet – törte meg a csendet Clara a zöldjét piszkálgatva. Rob próbált nem fintorogni a tehénkaját nézegetve, de azt legalább el kellett ismernie, hogy a húga egy fokkal jobban kezelte a súlykérdést, mint az anyjuk.
Clara is hajlamos volt a hízékonyságra – vajon honnan örökölhette…? –, de ő meg rendesen odafigyelt arra, hogy mit eszik, meg mellette még csinálta azokat a nagyon vicces jógamozdulatokat is. És nem evett húst, de azt nem azért, mert diétázni akart, hanem azért, mert egyszer valami állatkinyírós helyre mentek osztálykirándulásra. Aztán meg napokig ment a bőgés, hogy az emberiség mennyire kegyetlenül bánik szegény állatokkal. Szerencsére egyszer ennek is vége lett, Clara meg úgy döntött, vega lesz, és mindenki élt boldogan tovább. Kivéve a vágóhídi állatok, mert őket ugyanúgy megölték, csak ezt inkább senki nem akarta firtatni a testvére jelenlétében.
– De hogy fogjuk megszervezni úgy, hogy ne legyen sértő a korára nézve? – csóválta a fejét Michael még mindig bizalmatlanul.
– Nem rakunk számos gyertyát a tortára – tárta szét a karjait Clara. – A barátnői úgysem fognak beszólni neki, a férfiak meg félnek a hisztitől, tiszta sor.
– Igazad van, ez működhet – biccentett az apjuk, aki egészen felvillanyozódott a parti gondolatától. Amióta csak Rob az eszét tudta, mindig volt náluk évente egy-két buli, meg ők is rendszeresen jártak el a baráti társaság többi tagjához vacsorázni, sütögetni, sőt, még mozizni is eljártak együtt.
Egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy csak azért, mert a szüleik barátok voltak, a gyerekeknek is jóban kellett lenniük, de szerencsére az ő esetükben ez nagyjából rendben volt. Annyira együtt nőttek fel, hogy ha nem is jártak össze a szüleik nélkül, ilyenkor azért elvoltak néhány órát együtt.
Sokáig Rob azt gondolta, ezek az ismerősei örökre megmaradnak az „együtt nőttünk fel, de semmi több” kategóriában, de az iskolaváltás után rájött, hogy a fenéket. Sok mindenen múlt, ki mennyire találta meg a közös hangot a másikkal, de nekik, akik már emberemlékezet óta ismerték egymást, csak térre volt szükségük.
Amíg magániskolába járt, Tobyval találkozott a legtöbbet, és őt is érezte a legközelebbinek a csapatból. Most viszont, hogy nap, mint nap Kittyvel találkozott, teljesen természetesen léptek elő gyerekkori játszótársakból barátokká.
Amikor viszont eljutott ide gondolatban, olyan erővel rándult össze a gyomra, hogy egy pillanatra biztos volt benne, hogy viszont látja a vacsoráját. Mert a szülinapi buli azt is jelentette, hogy Toby és Kitty találkozni fognak. És Toby tudta, mi történt tavasszal, Kitty viszont nem.

34. Egy ajtó bezárul

4 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Gregoretta
5 évvel ezelőtt

“És Toby tudta, hogy mi történt tavasszal, Kitty viszont nem.” – Hűha, ez érdekesen hangzik! :O Újabb titok a láthatáron 🙂 (És, valószínűleg, újabb probléma…)
De, ami Bradleyék baráti körével kapcsolatos, az a szál is érdekes. Van egy elképzelésem, teóriám, amennyire össze sikerült raknom az eddigi infókat.

Ruby
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Sok minden fog itt még kiderülni mindkét fronton! 🙂 Esetleg megosztanád velünk az elképzelésedet? Én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok! Olyan jó látni, hogy gondolkozol a sztorinkon. 🙂
Köszönjük a kritikát!

Gregoretta
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Ruby

Igazából annyira gondoltam, hogy az egyetemi tanár tett valami nagyon rossz dolgot Emilyvel, ami miatt ő nincs itt. (A hangulat alapján úgy tűnik, mintha végzett volna magával, eléggé gyászolják a többiek.)

Ruby
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Köszönöm, hogy elmondtad, mire gondolsz! 🙂
Azt nem mondhatom el, helyes-e a tipped, de annyira jó látni tényleg, hogy vannak elképzeléseid! 🙂