Tintavér – 32. Titkok és tanácsok

Liam

Odabent egyrészt nagy tömeg, másfelől pedig rettentő meleg is volt ez étkezőben, így Liam aznapi ebédjével az udvar felé vette az irányt. Nagy bánatára sok más diák is pont így volt ezzel, ez által odakint sem volt sokkal kevesebb tanuló.
Próbált valami félreeső helyet találni, amikor Spencer hangját hallotta, amint épp neki kiált. A fiú az udvar közepén álló egyik asztalnál üldögélt, Kitty és Robert társaságában. Liam gyorsan kiértékelte a helyzetet magában. Spencerrel jóban van és Roberttel is egészen jól el tudtak már beszélgetni. Kitty ilyen szempontból semleges volt Liam számára, nem ismerte olyan jól, bár kissé tartott a lánytól, mivel tudta róla, hogy mennyire… határozott jellem, ha lehet így fogalmazni.
– Szi… sziasztok! – mormogta, miközben leült az asztalnál lévő utolsó üres helyre.
– Szia – köszönt neki vissza Robert és Kitty is, utóbbi pedig elgondolkozó arccal méregette. – Most már tudom, hogy évfolyamtársak vagyunk. Bocs a korábbi interjús dologért.
– Semmiség – nyögte ki a választ Liam azelőtt, hogy bele tudott volna gondolni újra abba a kínos helyzetbe. – Mi a téma? – próbálta jelezni, hogy nyugodtan folytassák, amiről eddig beszéltek, ő nem akar zavarni.
– Az írókörről meséltünk Spencernek – válaszolt Kitty.
– Ami azt jelenti, hogy leginkább Kitty mesélt, mert ő olyan mélységekben tudja megfogni a témát, amit szerintem Bradley-n kívül senki nem ért meg – mormogta Robert. Liam szúrós szemmel Spencerre nézett.
– Mondtam már, hogy nem szeretném – suttogta neki ingerülten, amitől Spencer láthatóan zavarba jött.
– Nem én kértem, hogy meséljenek erről – mentegetőzött a fiú.
– Egyébként meg senki nem kényszerít arra, hogy csatlakozz, ha láthatóan nem érdekel a dolog – hűtötte le Kitty, akármennyire próbálta is Robert bökdösni, hogy ne szóljon bele mások magánbeszélgetésébe. – Azt amúgy sem gondolom, hogy több kolonc kell az írókörbe, így sem lehet rendesen haladni – hirdette a lány, amitől Liamnek még kevésbé lett kedve jelentkezni, mint alapjáraton. Legalább arról meggyőződhetett, hogy nem Spencer rendezte el az egészet, hogy rábeszéljék a csatlakozásra, mivel Kittyt látszólag hidegen hagyta az ő belépése.
– Ne újságírókat várj oda, a többi halandónak is jár egy esély – jegyezte meg Robert. Liam hálás volt ezért, örült neki, hogy nem kell egyedül szembeszállnia a határozott szőke lánnyal.
– Szóvl szrted nem vagyok odavaló? – kérdezte aztán Kittytől, bár érezte, hogy hadarásával csak maga alatt vágja a fát ebben a helyzetben.
Kitty erre csak megrántotta a vállát, aztán félrebiccentett fejjel kezdte Liamet tanulmányozni.
– Nem tudom, milyen képességeid vannak, mi érdekel téged, nem is ismerlek – jelentette ki. – Ha viszont csak mások noszogatására csatlakoznál, akkor nem vagy az írókörbe való. Így is túl sokan vannak ott, akik nem akarnak semmit csinálni – fejtegette a lány. Mintha az iskolaújságnál olyan sok szorgos diák dolgozna… ahelyett, hogy saját ötlettel állnának elő, inkább az ő blogjáról nyúlnak le ötleteket.
– Kicsit harapós kedvedben vagy ma, nem gondolod? – szólt közbe Spencer. Liam, bár hálás volt neki, amiért a védelmére kelt, mégis rosszul érezte magát, mert ennek a helyzetnek nem így kellene megoldódnia, hiszen a lány pont az ő töketlenségét firtatja, amire Spencer most még rá is tett egy lapáttal.
– Nem vagyok harapós kedvemben – rázta a fejét Kitty, aztán viszont újra Liam felé fordult. – Érdekel az írás bármilyen szempontból? Akkor nézd meg az írókört! Ha viszont nem érdekel, csak Spencer akar rábeszélni, akkor is állj a sarkadra és merd megmondani, ha valami nem tetszik.
– Én nem biztos, hogy ellent mernék neked mondani – szúrta közbe Robert. – Olyan vehemens vagy ilyenkor.
Liam Spencerre nézett, a fiú pedig várakozva viszonozta pillantását. Nem is az volt a baj, hogy nem mert ellentmondani, sokkal inkább az, hogy valójában nem akart. Érdekli az írás? Hogy a fenébe ne! Hiszen pont azért kezdett bele a blogba annak idején. Egyedül csak attól rettegett, hogy ki kell állnia és felolvasnia az írását mások előtt. Amiben szintén nem az írását szégyellte, hanem azt, ahogy felolvasná. Sóhajtott egyet, jelezve, hogy gondolkozik a dolgon, amitől Spencer elmosolyodott.
– Nyugodtan… ellenkezz, ha nem szeretnéd. Miattam ne csináld – mondta végül Liamnek. – Senki miatt ne csináld, csakis magadért.
– Nem is tudom… – bizonytalanodott el a fiú.
Robert láthatta, hogy nem jó irányba tart a beszélgetés, mert kissé kényelmetlenül kezdett fészkelődni a helyén, mielőtt megszólalt volna.
– Az írókör tök jó. Nem vagyunk túl sokan, és tényleg érdekes témák kerülnek szóba, a feladatok is jók, lehet vele fejlődni. Legalábbis én elsőre ezt látom.
Spencer biztatóan biccentett egyet.
– Szerintem te is sokat fejlődhetnél. És nem is feltétlen csak írás terén – jegyezte meg aztán. Liam felkapta a fejét erre. Vajon Spencer a hadarására célzott ezzel?
– Nem… nem szertnék felolvsni – mondta aztán a fiú elszontyolodva.
– Mi a baj a felolvasással? – kérdezte Kitty, aki kicsit visszább vett a lendületből. Spencer szúrós tekintettel viszonozta ezt a kérdést, és már épp azon volt, hogy válaszoljon Liam helyett, mikor a fiú megtette.
– Utálok hadrni – mondta, nagyot nyelve. – Képtlen lennék felolvsni, amit írtm.
Kitty elgondolkodva bólintott, aztán küldött egy halványabb mosolyt Liam felé.
– Ettől ne parázz – legyintett aztán. – Mindenki, de tényleg mindenki szokott hadarni néha. Az emberek többsége ezt már észre sem veszi.
– Bár úgy lenne – húzta félre a száját Liam kínjában. Tudta, hogy a hadarás nála nem csak a gyorsan beszélést takarta, hanem együtt járt a leharapott hangokkal, vagy akár teljes szótagokkal is. Ez nem egyszerű hadarás volt. Nem olyan, amin túl tudná tenni magát. A többiektől senki nem kérdezett vissza. Tőle volt, hogy ugyanarra a mondatra háromszor is. Sokszor pedig tudta, hogy a másik fél inkább beletörődött abba, hogy nem érti, amit mondott neki, csak azért, hogy ne érezze magát még kínosabban. De tudott róla, és ez a lesajnálás is csak még kínosabbá tette az egészet.
– Biztos vagyok benne, hogy felolvasás nélkül is meg lehet oldani az írókört – próbált mentséget találni Spencer kitartóan.
– Egyébként igen – bólintott Robert. – Bradley elég normális arcnak tűnik, szerintem lehetne vele beszélni róla. De azt hiszem, nem is mindig mindenkinek kell felolvasnia.
– Igen, Bradley nagyon jó fej. Meg fogja érteni – bólogatott Spencer is. Liam gyanakodva felhúzta a szemöldökét, hogy Spencer honnan ismeri Bradley-t, hiszen nincs is vele órája. Biztos csak azért állítja ezt ilyen magabiztosan, hogy őt meggyőzze.
– Az jó lenne – mosolyodott el végül bátortalanul, majd Kitty felé nézett, mintha az ő hozzájárulására szorulna, és a korábbi megjegyzései alapján picit úgy is érezte, hogy a lány beleegyezése nélkül csak célkeresztet rakna a hátára, amit Kitty a tekintetével minden körgyűlésen kifúrna, amíg nem ítéli őt kellően értékes tagnak.
– Ha érdekel a téma, akkor hajrá – biccentett Kitty is. – Tényleg nem tudom, milyen műfajban vagy otthon, de ha érdekel, akkor ne félj tőle. Az az egy fontos, hogy te akard, ne más.
– Rendben – bólintott Liam, talán túlságosan elégedetten, Spencer pedig megveregette a vállát. Valamennyire azért az is jól esett neki, hogy a fekete hajú fiú úgy érezheti, sikerrel járt.
– Na, ideje a túl gyors szádat evésre használnod, mert mindjárt vége a szünetnek, és még egy falatot sem ettél – jegyezte meg nevetve Spencer, miközben villáját beleszúrta ebédjének következő falatjába.

Hauser

Hatékonyság. Ez volt a jelmondata, és sikerei nagy részét annak köszönhette, hogy ezt tartotta szem előtt. Gordon igazgató mellett hamar felismerte, az iskolának határozott vezetőre van szüksége, aki úgy foltozza be a roskadozó rendszer falait, hogy nem vesztegeti az idejét pitiáner ügyekre. Főleg, ha azok az ügyek rendre vakvágányra is siklottak, mint ahogyan Gordon idejében. Úgy hagyta hátra az iskolát, hogy mikor ő belepillantott a Brightwood költségvetésébe és jelentéseibe, egyből őszülni kezdett. Az egész nyara azzal telt, hogy a gimnázium kinyithassa kapuit szeptemberben, és a diákok olyan oktatást kapjanak, ami színvonalasabb egy legózással eltöltött délutánnál. Sportközpont, menzareform, új ösztöndíjak és versenyek, és mennyi minden tennivaló állt még előtte! A technikai eszközök elavultak, a mosdókban potyogott a vakolat, a régi kémiai labor kiégett, de bármelyik probléma eltörpült amellett, amivel éppen szembe kellett néznie.
Trevor Bradley állt előtte, akit az utóbbi időben egyébként is többet látott a kívánatosnál, és Émilien Dupont, a háztartástanár, aki felemás érzéseket keltett benne amiatt, hogy egy női tárgyat oktatott. Trevor csak később csatlakozott hozzájuk, külön kérvényt kellett intéznie hozzá a hangosbemondón át, ami csak tovább rontotta a feszült helyzetet. És ezek ketten azt állították, hogy az iskolában – az ő iskolájában – egy tanár viszonyt folytat egy diákkal. Agya lázadt a gondolat ellen, hogy a tantestület egyik megbecsült tagja ilyen mértékben visszaéljen helyzetével, és felnőtt férfi létére viszonozza egy gondjaira bízott diáklány érzéseit. Ezek a lányok még kiskorúak, az istenért!
– Trevor, ez a helyzet komoly etikai vétség gyanúját veti fel – próbálta megőrizni hidegvérét ahelyett, hogy igazgatónőhöz méltatlan módon hangos szitkozódásba kezdjen Bradley csökönyös hallgatása miatt. – El kell árulnod, pontosan mi és hogyan jutott a tudomásodra. Vagy te óhajtod kikérdezni Fayt a szembesítés során?
Az irodalomtanár nem nézett rá, hanem összeszorított ajkakkal járatta szemeit a szoba falain. Tekintete megállapodott fiatalkori jégkorongserleg gyűjteményén, de Giselle kételkedett abban, hogy eljutna a tudatáig, mit néz – valószínűleg inkább azon járt az agya, melyikkel csaphatná őt kupán úgy, hogy legyen ideje elmenekülni. Vívódása azonban végre pozitív eredménnyel zárult, és sóhajtva számolt be az irodájában elhangzott beszélgetésről. Giselle hasonló lelkesedéssel húzta magához a mikrofont, és szólt bele a hangosbemondóba.
– Fay Mayford fáradjon az igazgatói irodába – ismételte meg kétszer, hogy biztosan eljusson a címzetthez az üzenet.
– Szerintem Francis az, a földrajztanár! Sokat beszélgetnek ebédszünetben – tippelgetett Émilien, mintha valami ócska krimibe csöppent volna. – Vagy David, a nyelvtanár, érte odavannak a tinilányok. Valentin-napon elárasztják szívecskékkel és ajándékokkal.
– Befejeznéd a találgatást? Te is csak hülyét csinálsz magadból! – csattant fel Bradley, akit szemmel láthatóan legalább annyira zavart ez a helyzet, mint ő magát. Most az egyszer igazat adott neki, bármelyik tanár is vetemedett ilyesmire, méltatlan volt a többieket ilyen súlyos váddal gyanúsítgatni. Egyébként is, ha eddig titokban tudta tartani a gerlepár a viszonyt, biztosan vigyáztak a külsőségekre. Nem az volt a gyanús, ami a szemük előtt zajlott, hanem az, ami nem.
Az ajtó halk kopogás után bátortalanul kinyílt, és Fay lépett be rajta. Elkerekedett szeme, ahogy meglátta a rászegeződő három szempárt. Már éppen visszalépett volna, mikor Giselle beljebb invitálta őt az irodába, és hellyel kínálta. Elgondolkodott rajta, hogy kiküldi a két tanárt, de aztán úgy döntött, egy szerelmét féltő tini esetében nem árt egy kis erődemonstráció az igazságért. Igazgatói sikerek ide vagy oda, járatlan volt az efféle drámákban.
– Fay, tudomásomra jutott, hogy viszonyt folytatsz az egyik tanároddal – vágott bele a közepébe. – Tisztában vagy vele, hogy ez nem megengedett az iskola falai között?
– Ki mondott ilyesmit? – sápadt el a lány, haragtól csillogó szeme azonban önkéntelenül is megállapodott Trevoron. Giselle nyugtázta, ha a gesztusai ilyen beszédesek, hiába a tagadás, rá fog jönni, ki hálózta be szegény kislányt. Fay olyan ártatlannak és törékenynek tűnt, aki talán még a tündérmesékben és szőke hercegben is hisz. Milyen nehéz dolga lehetett egy tapasztalt férfinak, hogy elcsábítsa őt? Látatlanban is eldöntötte, a vétkes a legsúlyosabb büntetésben fog részesülni, amit csak rámérhet.
– Értelmetlen a tagadás, Fay – vette elő legszigorúbb stílusát Giselle. – Ez nem a te hibád. Az a férfi gátlástalanul visszaélt a hatalmával, amivel ő is tisztában volt, mikor kapcsolatot kezdett veled. Később te is be fogod látni, hogy ez nem volt helyes. Csak a nevét áruld el, és többet nem ejtünk szót erről az ügyről.
A lány azonban dacosan és némán ült tovább, csak Trevor felé küldött néha egy-egy vasvilla pillantást. Az igazgatónő érezte, hogy a jó zsaru szerep kevés lesz a megtöréséhez, és már éppen azon volt, keményebb eszközökhöz folyamodjon, mikor Julian Dalton lépett be az ajtón. Mit lépett? Berontott.
– Elnézést, igazgatónő – szabadkozott zavarában, ahogy végigmérte a sebtében összeült ítélőszéket –, csak a szabadság kérelmemet jöttem leadni.
– Megtehetted volna odakint a titkárságon is – vonta fel a szemöldökét Giselle.
– Igaz. Judith nem volt a helyén, de megvárom. – Majd vissza-visszalesve, lassan bezárta az ajtót. – Elnézést, ha megzavartam valamit – szólt még utoljára bűntudattal.
Az igazgatónő figyelmét elvonta a férfi érkezése, bosszankodva próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát. Egyáltalán, hogy lehet ilyen szétszórt egy tanár? Bár mint művészlélek, Julian hajlamos volt az efféle hajmeresztő dolgokra, de most pont a legalkalmatlanabb pillanatban volt képes rájuk rontani, mintha nem lett volna elég kényelmetlen ez az ügy magában is. Elhatározta, hogyha összefutnak a folyosón, feltétlen figyelmébe ajánlja majd a kopogtatás ódivatú szokását.
Fayre pillantva azonban különös dologra lett figyelmes. A lány szinte szoborrá vált, arca pírjából – és a szinte hallhatóan dörömbölő szívveréséből – azonban elsöprő erejű érzelmi reakcióra következtetett. Márpedig ezt csak egyetlen esemény válthatta ki, és nem a szobában tartózkodó személyekhez volt köze.
– Julian Daltonnal van viszonyod? – tette fel a kézenfekvő kérdést, és rettegett, nehogy igaza legyen. Kedvelte a férfit, még ha különc is volt, és amikor diáklányokat megrontó cukrosbácsira gondolt, nem az ő arca lebegett előtte felelősségvonásra szomjazva. Julian még kölyök volt a maga módján, és akaratlanul is előhozta belőle mélyen eltemetett anyai ösztöneit.
– Nem! – jelentette ki a lány határozottan, de arcára volt írva, hogy ez a nem igent jelent. Szerelmes volt, ehhez kétség sem férhetett, és veszélyben érezte szíve egyetlen férfiját. A két tanár is döbbenten szemlélte a lány önkéntelen reakcióját.
– Tehát ő az… – motyogta Giselle inkább önmagának, hogy segítsen agyának feldolgozni a gondolatot. Azt hitte, elégtételt érez majd, ha kiderül az igazság, de a helyzet rosszabb lett, mint korábban.
– Nem! Ez nem igazság! – tört ki a sírás a reszkető lányból. – Ez a te hibád! – fordult Trevor felé feldúltan. – Mi szeretjük egymást! Én szeretem őt! – hüppögött szívszaggatóan, az irodalomtanár azonban remegő ajkakkal lassan ingatni kezdte a fejét.
Giselle sejtette, hogy ez az ügy mélyen érinti Bradley-t, és szánta is kicsit. Most talán megérti, ha görcsösen arra vágyik, hogy diákjai szeressék, soha nem lesz képes teljes mértékben az ő érdeküket szolgáló döntéseket hozni.
Fay összeroskadt, és már csak magában motyogott tovább Julianről, a szerelmükről és az igazságtalan, őket meg nem értő emberekről. Egy mondatfoszlány jutott el hozzá, ami szöget ütött a fejébe. „Bezzeg Bradley nem bukik le” – suttogta maga elé a lány lehajtott fejjel.
Giselle vérnyomása emelkedni kezdett a szavakat hallva, és az ablakhoz lépett, hogy még csak véletlenül se kelljen a lányra vagy az irodalomtanárra néznie. Bízott benne, csak a füle csapta be – de ha nem így volt, az ég irgalmazzon Trevornak, mert ő nem fog.