Más, mint a többi – 9. A kertész, aki mindent tudott
„Gyermeki ábránd” – gondolta, és szája keserű mosolyra húzódott.
Még soha életében nem kapott ki ennyire, biztos volt benne, hogy a verések nyomait Randolph részéről még évekig fogja viselni. Elena is útközben csak úgy néha-néha megverte, amikor nagyon mérges volt, ezzel vezette le a feszültségét. Clotilda pedig akkor uralkodott magán, nem nevetett, sőt, mintha egy kicsit sajnálta is volna őt.
Hogy ő mennyire is utálta őket, egyszerűen gyűlölte! Csupán pár nap telt el, és milyen érdekes, hogy ez alatt a pár nap alatt, mennyi minden megváltozott, mennyi minden kiderült. Egy héttel ezelőtt még szerette, igen mondjuk ki, lelke mélyén szerette szüleinek hitt mostohaszüleit, de mostanra már ez a szeretet is kihalt belőle. Egyetlen embert tudott volna megajándékozni ezzel az érzéssel, mégpedig Bernardót. Fájó szívvel gondolt rá, hogy még mindig nem tért vissza, talán örökre elküldték, de csak nem… úgy szeretne még vele legalább egyszer beszélni. Akkor miért kellett visszahívni? Hogy fél órát keresgéljen a családdal, aztán ismét visszamenjen szülővárosába?
Gondolatait visszairányította a tegnapi eseményekre. Miután beleírta naplójába a parkban történteket, a temetőbeli élményeiről számolt be. Egyszerűen nem tudta kiverni fejéből azt a csillogó bőrű nőt… Olyan kedves volt, végtelenül bájos és szimpatikus… Hosszan eltöprengett azon, vajon miért csillogott a bőre. Számtalan ötlet merült fel benne, de egyik sem volt ésszerű, arra tippelt, hogy valamilyen tündérféle lehetett, aztán kinevette magát, hiszen tündérek, nem is léteznek.
Elena és Randolph a nappaliban ültek és tanácskoztak Cleóról. Tegnap este olyan hullafáradtak voltak (persze, arra még volt erejük, hogy Cleót alaposan elnáspángolják), hogy az aznapi ruhájukban aludtak el, de reggel sem volt nagyon energiájuk arra, hogy átöltözzenek, voltaképpen meg is feledkeztek arról, hogy koszosak és büdösek.
Randolph: Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha beszélek Cleóval.
Elena: Rendben van, de mégis mit akarsz neki mondani?
Randolph: Azt bízd csak rám. A neveléséhez én értek jobban, mint ezt utóbb kiderült.
Elena: Hogy érted ezt? Talán valami baj van az én módszereimmel? Semmivel sem csinálom másképp, mint te!
Randolph: Felejtsd el, amit mondtam. Nincs kedvem most veszekedni. Beszélek vele, aztán átöltözök.
Elena: Én meg addig lefürdök.
Közben Clotilda rohant be a nappaliba, hogy közölje asszonyával, ki milyen ügyben telefonált.
Clotilda: Asszonyom, Bernardo az.
Elena: És mit akar?
Clotilda: Azt kérdezi, vissza jöhet-e már dolgozni. Tegnap is meg akarta kérdezni Önöket, de jobbnak látta, ha inkább visszamegy Virágvégére és másnap hívja fel Önöket, amikor már mindenki teljesen megnyugodott.
Elena: Ó… hát persze! Várjuk vissza!
Néhány perccel később Randolph meglátogatta a szobájában Cleót, aki miután befejezte a naplóírást, szomorúan sóhajtozott kanapéján.
Randolph: Kopp-kopp! Be szabad jönnöm?
Cleo mérgesen elfordult, egyáltalán nem tetszett neki, hogy Randolph ilyen vidáman, már-már viccelődve szól hozzá – pláne azok után, hogy úgy kikapott tőle.
Cleo: Mit akarsz? Nincs már olyan hely a testemen, ahol ne lenne kék vagy lila folt! – gúnyolódott.
Randolph azonban felnevetett.
Randolph: Nem azért jöttem, hogy folytassam a büntetésedet, de azt hiszem, rád férne még egy-két pofon. Ne beszélj így velem, tanulj meg viselkedni! Uralkodj magadon! Ha ezt tetted volna még a szökésed előtt, akkor most vidáman játszhatnánk együtt, és mindez meg sem történik.
Cleo: Biztosan – morogta.
Randolph: Remélem több ilyen eset, nem fog előfordulni a jövőben.
Cleo: Ez rajtatok múlik – motyogta gorombán.
Randolph: Látod, erről beszélek! Te kényszeríted ki a fenyítést! Cleo, ha továbbra sem viselkedsz megfelelően, akkor nem lesz más választásom…
Cleo: Mit akarsz velem tenni?
Randolph: Mehetsz az árvaházba, ahová eredetileg is kerültél volna, ha én nem erősködök, hogy mégis fogadjunk be.
Cleo: Jó az nekem.
Randolph: Csak azt hiszed. Én is ott nevelkedtem, és tudom, mennyire szörnyű egy hely. Saját erőmből kapaszkodtam fel idáig, ahol most vagyok, és erre igenis büszke vagyok. Ne akard megtudni, milyen hely az az árvaház. A sorod sokkal rosszabb lenne ott, mint nálunk.
Randolph: Holnapután iskola, ezért is jöttem most fel hozzád beszélgetni, hogy megmondjam, mostantól nem a rózsavölgyi általános iskolába fogsz járni, hanem ide, Liliomvölgybe.
Cleo: Micsoda? Miért?
Randolph: Megbeszéltük anyáddal… vagyis Elenával, és úgy gondoltuk, itt sokkal jobb lesz neked, ráadásul szem előtt leszel.
Cleo: De…
Randolph: Nincs de! Lizzyvel fogsz egy osztályba járni, tehát légy szíves, viselkedj rendesen, és ne bántsd őt!
Cleo: Nem is…
Randolph: Téma lezárva. Most pedig menjél le reggelizni, aztán zongoraleckéket kapsz tőlem.
Így is történt. Cleo megreggelizett, Elena és Randolph közben lefürdött és átöltözött, majd megkezdődhetett Cleo zongoraoktatása. Minden héten volt valamilyen „kulturális” elfoglaltsága szegény lánynak. Ilyen volt például a hegedűoktatás, Shakespeare olvasása és megértése, művész filmek megtekintése, a francia nyelv tanulása stb. Randolph annyival volt másabb, mint Elena, hogy ő a nevelésre és oktatásra is nagy hangsúlyt fektetett, ami persze Cleónak nem igazán tetszett, mert Lizzynek egészen más programjai voltak hétről-hétre (mozi, koncert, színház, vásárlás stb.).
Randolph: Figyelj a kisujjadra! Mondom, hogy figyelj jobban, mert így félrenyomod a billentyűt!
Cleo: Így kell?
Randolph: Ne nyomj C-t, amikor nem az van a kottán! Na, még egyszer elölről!
Elena és Lizzy pihenésképpen a tévé előtt punnyadtak. Mára semmilyen programot nem sikerült szervezni, mivel Marina randira készülődött, ezért inkább kihagyták a vásárlást. A tévében szerencsére sikerült egy tűrhető kis filmet találniuk. A „Sivatagi kalamajka” vígjáték tűnt eddig a legnormálisabb műsornak a több, mint 199 csatorna közül.
Mivel a nappali közvetlenül az előszoba mellett helyezkedett el, mindent be lehetett hallani, így Cleo zongorajátékát is el kellett viselniük a már majdnem unalmas film mellett. Elena nem hagyta szó nélkül a kislány játékát.
Elena: Micsoda borzalom! Fúj! Randolph drágám, minek pocsékolod az idődet egy ilyen szerencsétlen taníttatására? Azt hiszed, hogy megjegyzi, amit mondasz neki?
Cleo ezt hallva egyre mérgesebben, durvábban kezdett játszani, ám azt hozzá kell tenni, hogy cseppet sem hamisan.
Cleo: Nekem ez nem megy, ha ez a nő állandóan beleszól! – szólt vissza mérgesen.
Randolph: Koncentrálj, légy szíves!
Elena, hogy még jobban idegesítse Cleót, kijött a nappaliból, és úgy kezdte őt kigúnyolni.
Elena: Ez rémes! Hagyd abba! Megfájdul az ember füle ettől a borzalomtól! Azt akarod, hogy a rendőrség kijöjjön?
Randolph: Drágám…
Elena: De most mondd meg, Randolph! Nem szörnyű? Ezt a „nagyszerű” tehetségét biztos a senkiházi anyjától örökölte… Hahaha!
Elena: Mi van, csak nem… Ááááá!Minden másodpercek alatt történt. Az állóóra, amely mindeddig az előszobában állt, és már több évtizeden keresztül mutatta az időt több generációnak, hirtelen összetört.
Elena: Hát, én ezt nem hiszem el! Az az óra még a nagymamámé volt! Cleo… mit tettél? – sápítozott.
Cleo először ijedten tekintgetett körbe, majd arcán megjelent egy hatalmas széles mosoly.
Cleo: Én tettem? – kérdezte, azzal vizsgálgatni kezdte kezét. – Tényleg én tettem volna?
Hirtelen felsejlett benne valami, visszagondolva az utóbbi időre, eszébe jutott a tűzeset, a fürdőszobai jelenet, és a játszótér… Tovább töprengett volna, ám Randolph kipukkasztotta növekvő elméleteinek lufiját, és visszarántotta a valóságba.
Cleo: De… akkor…
Randolph: Mondom, hogy már ősrégi volt. Biztosan a huzat lökte meg, vagy mit tudom én.
Elena, hogy elterelje a figyelmet az óráról, amit Cleo addig gyorsan összetakarított szó nélkül, odahívta magához Lizzyt.
Elena: Lizzy! Gyere bogaram, mutasd meg Cleónak, hogyan kell igazán játszani!
Lizzy: Szíves örömest, anyuci!
Lizzy pár másodperc alatt játékával úgy tönkretette Cleo hallását, hogy még percekkel később is csak zúgást hallott. Természetesen a fertelmes zongoradarabtól a szülők teljesen el voltak ájulva. Elena igazi üdvrivalgásban tört ki, míg Randolph vidáman dúdolta a nem létező dallamot.
Cleo, hogy megvédje hallását a további károsodástól inkább kimenekült a kertbe, de egészen a kapuig elkísérték őt a Lizzy által kreált iszonyúan hamis hangok, és Elena „Vissza, vissza!” kiáltozása, majd egy óriási nagy tapsvihar.
Cleo rettenetesen megörült és izgatottság lett úrrá rajta, amikor megpillantotta Bernardót, aki a kertben végezte munkáját, ám amint észrevette, hogy Cleo ott van a közelben, leült a padra és magához intette a kislányt.
Bernardo: Nagyon örülök, hogy hazakerültél, Cleo. Már halálra aggódtam magam miattad.
Cleo: Én viszont cseppet sem vagyok boldog.
Bernardo: Valami baj van?
Cleo: Baj? Igen, az mindig van. Csak a szokásos, Bernardo. Szidás, verés, szidás, verés, büntetés, és így tovább.
Bernardo: Nem változott a helyzet?
Cleo: Csak annyit, hogy most már végre tudom, miért utálnak.
Bernardo: Igazán?
Cleo: Hát persze, ezt akartad nekem elmondani! Én nem vagyok Richwood!
Bernardo: És úgy gondolod, csak ez az egyetlen ok?
Cleónak felcsillant a szeme. Talán Bernardo többet tud, mint hitte?
Cleo: Én azt hittem, hogy csak ezért. Tudsz valami mást is?
Bernardo: Ohó, nagyon sok mindent tudok, Cleo – kuncogott. – El se hinnéd, mennyi titkot őrzök.
Cleo: Titkot? Milyen titkot?
Bernardo: Ez nem titok, de például, ismertem az édesanyádat. Jobban mondva, még láttam őt egészen pici babakorában. Azóta nem hallottam felőle, illetve legutóbb akkor, amikor lerakott téged ehhez a házhoz és hátrahagyott egy levelet, amit persze Elenáék azonnal meg is semmisítettek.
Cleo: Esetleg tudod az anyukám nevét is? – kérdezte kíváncsian.
Bernardo: Sajnos nem. Nem olvashattam el a levelet…
Bernardo: Sajnos nem.
Cleo: Tudod, mindenképpen meg akarom őt keresni, de több információra lenne szükségem. Minden fontos kiderített titkot vagy tényt, amit eddig megtudtam, leírtam a naplóm utolsó lapjára, de csitt Bernardo, ez titok! – mosolygott.
Bernardo: Igazán? Nem is tudtam, hogy naplót írsz!
Cleo: Pedig, így igaz. Nagyon hasznos dolog, kiöntheted a szíved, leírhatod az érzéseidet, megoszthatod a titkaidat…
Bernardo: Tudom, mire gondolsz! Azt viszont nem tudom, meséltem-e már neked, hogy Elena asszony édesanyjánál szolgáltam hosszú-hosszú ideig.
Cleo: A nagymam… vagyis a mostohanagymamánál? Izé… nem tudom, hogy nevezhetném őt – töprengett.
Bernardo: Úgy-úgy. Abban az időben én is naplót írtam, mert úgy gondoltam, hogy egyszer ennek családnak a történetéből majd könyvet írok.
Cleo: Miért? Mi volt bennük olyan érdekes? És hol van most a naplód?
Bernardo: Ó, arról sajnos nem beszélhetek. Tudok, szörnyű titkot őrzök, amiről soha senkinek nem beszélhetek. Megtiltották nekem. De talán majd egyszer… kiderül. A naplómat sajnos nem hoztam magammal, úgy gondolom, hogy ott maradt a mostohanagymamád házában. Biztosan rég kidobták, elégették vagy nem is tudom, de olyan szívesen beleolvastam volna még legalább egyszer.
Bernardo: Talán… majd egyszer – motyogta zavartan.
Elena: Cleo!!! Randolph azt mondja, gyere be, mert folytatjátok a zongoraórát!
Cleo: Jövök! Bernardo, tőlem nem szabadulsz, el fogod nekem egyszer mondani – figyelmeztette nevetgélve, majd beviharzott a házba.
Elena eközben odalépett Bernardóhoz, és rendesen kioktatta.
Elena: Bernardo… mégis mit művel maga? Miért fizetem? Nem azért, hogy titkokról fecsegjen a lánynak!
Bernardo: Tudom, asszonyom, de úgy megsajnáltam szegénykét! Nem hiszem el, hogy így elnyomják őt… Ez igazságtalanság!
Elena: Sajnálom, de ez nem a maga dolga!
Bernardo: Mégis sikerült belekeverednem!
Elena: Bernardo, maga ígéretet tett, megkapott mindent, amit csak kért a hallgatásáért. Mennyit akar mégis? Miért rúgja fel az egyezségünket?
Bernardo: Mert egyszerűen nem bírom elviselni azt, hogy maguk így bánnak ezzel a gyermekkel! Holott…
Bernardo: Nem tudok, asszonyom! Sajnálom! Túl sok rossz történt már ezzel a gyermekkel! Eldöntöttem, segíteni fogok neki megkeresni az anyját, és visszaszerezni mindazt, ami megilleti!
Elena: Ne, ne, ne, kérem! Gondoljuk át higgadtan! Adjon még egy kis időt, Bernardo! Ígérem, átbeszélem ezt a férjemmel, és elmondjuk Cleónak az igazságot!
Bernardo: Rendben, de én addig is felmondok! Nem vagyok hajlandó többet dolgozni egy ilyen családnál, és átkozom magam amiatt, hogy eddig nem szóltam ennek a szerencsétlen kislánynak! Hogy lehettem ilyen önző és vak?
Azzal Bernardo faképnél hagyta Elenát, aki eddigi nyugodt mosolyát csak színlelte, mérgesen, szinte gyilkos tekintettel nézett a kertész után.
Elena: Hogy még te adsz nekem időt? Na, várj csak, te áruló!
Bernardo, ahogy ígérte, felment a szobájába, összepakolta a holmijait, minden egyes szekrény kiürített, és belepakolta egy nagy barna bőröndbe, de előtte írt egy gyors levelet, amit aztán megcímzett: Cleo Willardnak.
Elena elhaladt Randolph és Cleo kettőse mellett, akik folytatták a zenélést, majd felment az emeletre, egyenesen Bernardo szobájába.
Bernardo: Számítottam magára, Elena asszony! – suttogta a kertész, és szája sarkában megjelent egy halvány, fáradt mosoly.
Bernardo szobájából csak egyetlen ember lépett ki, még pedig az az egy is, Elena volt. Gonoszan megvillant a szeme, amikor megpillantotta az íróasztalon hagyott levelet, majd, mint ha mi sem történt volna, a levéllel a kezében, távozott a bűntett helyszínéről.
