Más, mint a többi – 12. A volt-nincs anya

Cleo másnap reggel még javában aludt volna, hiszen még 7 óra sem volt, de a nagy ricsajra, amely kintről hallatszódott be, felébredt. Nem akarta elhinni, hogy Elena ilyenkor már képes valami miatt teljesen kiborulni és ordítozni.

Habár cseppet sem volt kedve még felkelni, hajtotta a kíváncsiság, milyen botrány folyik lent az udvaron. Amikor kinézett az ablakon, egyelőre nem látott semmi mást, csak egy rendőrautót, ami a ház előtt parkolt le. Az autó és a kiabálás teljesen felcsigázták őt, úgy gondolta, jobb lesz, ha megnézi, mi folyik kint.

Amikor kinézett, egyszerűen nem hittel el, amit látott. A szökőkútnál Elena és Randolph, mögöttük egy rendőr állt, előttük pedig… ő. A csillogó bőrű nő. Mit kereshet itt? – gondolta.

Elena: Őrült vagy, őrült! Elmegyógyintézetben lenne a helyed, te aljas nőszemély! – kiabálta.
Randolph: Egy őrült gyerekrabló! – javította ki feleségét.
Rendőr: Kérem, nyugodjunk le! Szeretném, ha elmagyarázná valaki pontosan, mi történt.
Rose: Miért nem hagynak engem békén? – zokogta. – Engedjenek el vele!
Elena: Hogy is ne! Egy őrülttel?
Rendőr: Kértem, hogy higgadjunk le! Uram, lenne szíves elmondani, mi folyik itt? Nekem azt mondták, hogy tolvajt fogtak.

Randolph: Így igaz, biztos úr! A telefonban elég röviden fogalmaztam, de nagyon szívesen elmondom Önnek, miért is van szükségünk most a rendőrségre.
Rendőr: Akkor halljam!
Elena: Ez a nő… azt állítja, ő Cleo anyja – ordított Elena ujjal mutogatva az említett személyre.
Rendőr: Ki az a Cleo?
Rose: A lányom!
Rendőr: Csend legyen! Nem magát kérdeztem! És ha kérhetném, csak egy ember beszéljen, és lehetőleg kezdje az elején. Nos, uram, akkor megtenné nekem, hogy pontosan felvilágosít? – fordult Randolph-hoz a rendőr nyugodtan, de hangjából már egyre jobban kiérződött a türelmetlenség.
Randolph: Az előbbi kérdésére válaszolva, biztos úr, Cleo egy kislány, aki velünk él már 12 éve. Mi vagyunk a gyámjai, ugyanis az anyja itt hagyta őt csecsemőkorában az ajtónk előtt.  Eddig nyugodtan, és boldogan éltük az életünket, de felbukkant ez a nőszemély, aki csak úgy beállított ide hozzánk azzal, hogy ő Cleo anyja.

Rose: Az vagyok, ez nem hazugság! Én tettem le őt ide…
Elena: Ezt bárki mondhatná!
Rendőr: Úgy bizony, asszonyom! Hogy is hívják magát?
Rose: Rose.
Rendőr: Nos, kedves Rose, vannak papírjai, amivel igazolni tudná magát?
Rose: Igen, de az irataim a jelenlegi lakhelyemen, Sziromvölgyben vannak.
Rendőr: Akkor jelenleg ott tartózkodik…
Elena: Jelenleg inkább itt tartózkodik, de nagyon remélem, hogy nem sokáig! – szólt közbe ingerülten.
Rendőr: Asszonyom, ha az iratai rendben lesznek, be tudja őket mutatni, és megbizonyosodunk arról, hogy valóban Ön az említett kislány édesanyja, akkor itt semmi probléma nincs.
Randolph: De biztos úr, ezt nem engedheti meg! Maga nem ismeri ezt a nőt! Már többször megpróbálta tőlünk elrabolni Cleót! Szegény, mint a templom egere, őt csak a pénz érdekli! Még épp időben érkezett, az előbb akarta leráncigálni a feleségemről az ékszereit!

Rose: Ez nem igaz! – zokogott. – Elena, miért találtok ki ilyet? Én csak beszélni akarok vele? Semmi sem igaz, amit ti állítotok!
Elena: Dehogynem! Amikor mondtam, hogy papírok nélkül nem adom ki Cleót senkinek, erőszakoskodni kezdett, fojtogatott, aztán szó szerint nekem ugrott! Mondom, hogy nem ez az első alkalom! Ott van az egyik ékszerem a szoknyája zsebében! – mutogatott Elena az említett csecsebecsére.

És valóban kikandikált arról a helyről egy pici kis karkötő, Rose alig hitte el, hogy így sikerült őt átverniük. Észre sem vette, amikor belerejtette Elena a zsebébe az ékszert. Talán akkor történt, amikor rég nem látott ismerőse minden ok nélkül átölelte… Most esett le neki igazán, ezért tartották őt szóval, hogy addig az úr kihívhassa a rendőröket, és előadják előtte ezt a színjátékot. Bajba akarják sodorni… eltávolítani az útból…

Rose: Ez… ez nem az enyém! – motyogta, de csak később jött rá, hogy ezzel a kijelentéssel csak még nagyobb bajba sodorta magát.
Elena: Naná, hogy nem a tiéd! Az én ékszerem! Mondom, biztos úr, hogy ez a nő őrült! Bármit megtesz a pénzért, idejön ilyen mesével, hogy ő a mi hőn szeretett Cleónk anyja, holott semmit sem tud erről a gyermekről, aztán még nekem támad, ellopja az ékszereimet, és terrorizálja a családomat!

Rendőr: Értem. Nos, nem akartam eddig bevinni, asszonyom.
Rose: Ne, kérem! – zokogta. – Igazolom magam! Ez egy összeesküvés ellenem! Kérem, jaj ne, ne tegye! Ne vigyen be, kérem! Én csak a lányomat akarom!
Elena: Közveszélyes ez a nő! Nem látja, hogy milyen nagy patáliát csap? Ha most nem viszi el innen, lehet, hogy legközelebb már késsel jön ide a lányért!
Randolph: Drágám, akkor ezek szerint, te nem is tudsz róla – csóválta a fejét szomorúan.
Elena: Miről? Azt ne mondd, hogy már meg is próbálta?- ijedezett színlelve, pont ahogy megbeszélték még előző nap.
Randolph: De, egy zsebkéssel fenyegetőzött, amikor elmentél a lányokkal vásárolni.
Rendőr: Micsoda? Na jó, én ezt nem hallgatom tovább, asszonyom,  kérem, fáradjon be velem a kapitányságra! Ezt tisztáznunk kell!
Rose: Nem! Nem érti, ez egy összeesküvés ellenem! Amit ezek állítanak csak aljas rágalom! Nem tettem semmit, én csak a lányomért jöttem…
Rendőr: Majd ezt tisztázzuk.

Miközben a rendőr megindult Rose felé, hogy autója felé terelje, a nő észrevette, hogy Cleo a teraszon áll, és tátott szájjal bámulja a jelenetet. Nem sok szót tudott kivenni a veszekedésből, de a mozdulatokból és a néhány hangos szóból össze tudott rakni néhány értelmes mondatot, és megpróbálta azokból kikövetkeztetni, mi folyik valójában.

Rose: Kicsim… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság! Kérem, ne… Hadd, beszéljek vele! Ne, eresszen el! Csak egy percet! Ne! – rimánkodott, de a rendőr erőszakkal kitessékelte őt az udvarról.
Rendőr: Na, jöjjön csak velem! Ha nyugton marad, nem teszek magára bilincset! Önöket pedig várom majd a kapitányságon, felvesszük a jegyzőkönyvet, és akár fel is jelenthetik! Ha esetleg volt más szemtanú is, akkor kérem, hozzák magukkal.
Randolph: Úgy lesz! Akkor majd találkozunk! Mindenképpen bemegyünk! – ígérte, majd feleségével elégedetten egymásra mosolyogtak.

Mivel Rose nem akarta, hogy bilincsben vigyék el, nem tanúsított ellenállást. A rendőr szorosan a nyomában volt, úgy kísérte őt az autóhoz, nem akarta ugyanis, hogy Rose meglógjon előle, aki addigra már beletörődött sorsába. Abban reménykedett, hogy hamarosan kiderül az igazság és végül visszakapja kislányát, tud majd vele beszélni, de látva Elenáék gonosz vigyorát, a reménye hamar elszállt. Az ő szava a város leggazdagabb emberei mellett semmit sem ért.

Cleo még nem tudta felfogni a reggeli eseményeket. Kavargott a feje a hallottaktól. Valóban ez a csillogó bőrű asszony lenne az édesanyja?  Teljesen összezavarodott. Ki ez a nő? Mit akar? Elenáék miért állítják azt, hogy őrült és gyerekrabló?  Mi a fene folyik itt?

Amint elhajtott a rendőrautó Rose-zal, Elena és Randolph felbontott egy üveg pezsgőt és koccintottak remek tervükre, ám csak halkan ünnepeltek, mert Lizzy a közelben somfordált egy nagy zacskó chipset zabálva, hátha elcsíp néhány szót szülei beszélgetéséből, mert iszonyúan kíváncsi volt, miről maradt le reggel. Elena és Randolph azonban résen volt, és azonnal felküldték csemetéjüket az emeletre, hogy Clotilda segítségével rendbe szedje magát.

Randolph: Éljen!
Elena: Nem hittem volna, hogy beveszi a rendőr.
Randolph: Á, könnyű volt – legyintett. – Egyértelmű, hogy inkább nekünk hisznek, mint egy jött-ment kis senkinek, aki még egy papírt sem tudott felmutatni.
Elena: Apropó, papír…
Randolph: Igen?
Elena: Szeretnék kérni tőled valamit. El tudnád intézni, hogy a mi kis sziromvölgyi Roseunk valóban egy SENKI legyen?
Randolph: Á, vagy úgy! Azonnal kiderítem, merre lakik pontosan, és egy perc alatt elintézi pár megbízottam az iratait.
Elena: Nem lehetne esetleg, hogy… – kezdte sejtelmesen.
Randolph: Drágám, mi jár a fejedben?

Elena: Olyan nehezen szedte össze magát, sikerült felépítenie egy cuki házacskát, ahol majd Cleóval éldegélhetnek… És mi lenne, ha ez a kis álomkuckó lángokba borulna, megszűnne létezni?
Randolph: Gyújtassam fel? – kérdezte meghökkenve.
Elena: Hát, erre gondoltam, de talán az lenne a legjobb, ha mi végeznénk az otthonával. Imádok gonosz lenni. Tökéletes lenne egy fenyegető üzenetnek. De persze az egész tűnjön balesetnek.
Randolph: Valóban be akarod piszkolni a kezed?
Elena: Bernardo után jöhet bármi! Kész vagyok mindenre, csak hogy elérjem a célom!
Randolph: És mi a célod?
Elena: Jelen pillanatban az, hogy Rose-t egy időre, sőt annak örülnék, ha mindörökre eltávolítanánk az útból!
Randolph: Nagyon gonosz vagy, szívem!
Elena: Csak nem megint kezded?
Randolph: Nem, nem! Ugyan – legyintett kissé zavartan. – Csináljuk!
Elena: Akkor ma este, miután végeztünk a rendőrségen, végrehajtjuk az akciót!
Randolph: Rendben, rám számíthatsz.
Elena: Remélem is, azonban lenne még valami, amiről feltétlenül beszélnünk kellene…

Cleo még sokáig nézte az üres utcát, egyszerűen nem tudott másra gondolni, csak arra nőre, és hogy vajon mennyire volt igaz, amint mondott. Nem is tudta, hogy eközben Elena és Randolph egy újabb aljas tervet eszelt ki Rose ellen. Járt az agya… kusza képek tolakodtak be fejébe… minden zúgott… fájt már az egész teste… és hirtelen, minden elsötétült…

Cleo egy óra körül eszmélt fel. Nem látott még teljesen jól, még mindig kavargott a feje.

Cleo: Anyu? – nyögte legmélyebb álmából felriadva.
Elena: Nem, Elena vagyok – válaszolt egy rideg hang.
Cleo: Mi történt?
Elena: Elájultál a teraszon. Csak azért jöttem, hogy szóljak, Randolph családi gyűlést hívott össze. Mivel főleg rólad lenne szó, örülnénk, ha te is megjelennél.
Cleo: Megyek.

A családi gyűlésen mindenki megjelent. Még Clotilda is, aki ha úgy vesszük, már régen a családhoz tartozott. A gyerekek nem mentek iskolába, így határoztak a szülők. Lizzy kicsit szomorú volt, hogy a reggeli „műsort” az udvaron nem láthatta, akkor még az igazak álmát aludta, de Clotilda, aki az ablakból figyelte végig, mindenről beszámolt neki.

Randolph: Nos!  – kezdte. – Fontosnak tartottam, hogy összehívjak egy gyűlést, a ma reggel lezajlott szörnyű események miatt. Elenával mindent megbeszéltünk, és arra jutottunk, az lesz a legjobb, ha Cleo mostantól Blackwood egyik legjobb bentlakásos iskolájában tanulna.
Cleo: Micsoda?
Lizzy: Tessék? Jól hallottam? Cleo elmegy innen? Hurrá! – tapsikolt.

Cleo: De… de… miért? Miért kell innen elmennem? – motyogta megdöbbenve.
Randolph: Te is tanúja voltál ennek ma reggel. Van egy nő, aki…
Cleo: Ártalmatlan, nagyon barátságos. Én már beszéltem vele. Igazából nem sok mindent hallottam, de azt tudom, hogy ez a nő nem gonosz, tényleg nem olyan, mint amilyennek ti hiszitek! Kedves… – kelt a védelmére, de nevelőapja félbeszakította.
Randolph: Ugyan már, Cleo! Az csak látszat volt! – hördült fel. Nagyon örült neki, hogy Cleo nem volt teljesen tanúja az egész jelenetnek, gyakorlatilag most akármit mondhatott neki. – Az a nő őrült. Liliomvölgyben nagyon sokan meséltek erről az asszonyról, aki annak idején elvesztette a gyermekét, és azóta keresi. Amint megpillant egy gyereket, azt hiszi az övé.
Elena: Nagyon veszélyes – bólogatott.

Cleo: Valóban?
Elena: Úgy tűnik, most téged szemelt ki magának. Többször megpróbált már gyereket rabolni magának, egyszer sikerült is, azóta nem találják szegény Lucyt. Szóval, az lesz a legjobb, ha egy időre elhagyod Liliomvölgyet.
Cleo: Meneküljek el innen?
Elena: Mondhatjuk úgy is. Ott, abban az iskolában biztonságban leszel. Most ugyebár letartóztatták azt a nőt, de mi lesz, ha szabadon engedik? Mi persze mindent elkövetünk, hogy minél tovább bent tartsák.
Clotilda: Cleo, tényleg az lesz a legjobb, ha elmész – helyeselt a cseléd, csak hogy ő is közbeszóljon.
Elena: Biztosan keresni fog téged, és megpróbál majd téged elrabolni.

Cleo: De amikor találkoztam vele a temetőben, akkor miért nem próbálkozott ott? Hiszen egyedül voltam.
Randolph: Felmérte a helyzetet… jaj, nem tudom, ne kérdezz ilyen badarságokat!
Cleo: És mikor térhetek majd vissza?
Elena: Arra gondoltunk, hogy talán két évet ott maradhatnál.

Cleo: Két évet?
Randolph: Addig nem is jönnél haza. A nyarat pedig mondjuk, Franciaországban tölthetnéd. Felhívom majd Dominique-ot, még mindig jó a kapcsolatom vele, ő talán elszállásolna téged, és segíthetnél neki az éttermében. Gyakorolhatnád a nyelvet, meg ilyesmi. Természetesen mindent mi fizetnénk.
Cleo: Két évig nem látnálak titeket, se Lizzyt, se Clotildát? – Lassan kezdte megérteni, milyen ajánlatot is kapott valójában.
Elena: Valami baj van?
Cleo: Semmi. Én… azt hiszem, örülök. És mikor indulok?
Randolph: Ma késő délután.
Cleo: Ma? Máris?
Randolph: Már mindent elintéztem, amíg te pihentél. Beszéltem az igazgatóval, tudnak téged fogadni. Semmi akadálya az egésznek. Mire visszatérsz, talán már minden rendben lesz, és élhetünk tovább boldogan.
Cleo: Értem.

Cleo rettenetesen örült, egészen addig, amíg fel nem ért a szobájába. Clotilda volt olyan kedves, hogy már összepakolta a holmiját, amíg ő lezuhanyozott. Cleo érezte, hogy itt nem csak az ő biztonságáról van szó, hanem arról is, hogy meg akarnak tőle szabadulni. Ez egy kissé fájt neki, de arra próbált gondolni, milyen jó lesz majd innen távol, messze ettől az egész őrült családtól. Igen, valahol érezte, hogy itt nem a csillogó bőrű nő az őrült, hanem az egész Richwood família.

Mivel nemsokára indult, előtte végigjárta a házat, el akart a rezidencia minden egyes zeg-zugától búcsúzni. A szobája után, Bernardo egykori szobájába lépett be. Szomorúan nézte az ágyat, ami még bevetetlen volt, így Cleo szépen beágyazott. Járt az előszobában is, megnézte a zongorát, ahol annyit játszott.

Benézett a fürdőbe, a dolgozószobába, a konyhába és a nappaliba is. Legutoljára hagyta a kertet, ahol a fájó emlékek miatt nem töltött túl sok időt. Elhatározta, hogy indulás előtt még elugrik a temetőbe.

Meglátogatta Bernardo sírját, hozott rá friss virágot, aztán szomorúan sóhajtozva, beszélni kezdett a sírkőhöz.

Cleo: Bernardo… úgy hiányzol! Nélküled minden olyan más! Segíts kérlek, ott fenn az égből, kérlek segíts engem és segítsd utamat! Gyötrődök, nem tudom, mi a helyes, de főleg azt nem tudom, mi az igazság. Ki ez a nő? Mit akar tőlem? Tényleg ő az anyám? Valóban őrült? Igaz, amit Eleánék állítanak? Jól teszem, ha elmenekülök? Nem tudom, kinek higgyek, de látva Elenáék ijedtségét, úgy gondolom, ez a nő veszélyes rám nézve.

Akaratlanul is oldalra pillantott. Azt várta, hogy ott áll majd a csillogó bőrű nő, vagy a „tündérke”, ahogy ő nevezte. De senki sem volt a közelben. Egy árva lélek sem járt a temetőben. Aztán eszébe jutott, hogy nem is lenne olyan jó móka, ha valóban ott lenne az a nő…

Cleo lassan hazabandukolt. Rettenetesen megörült, amikor látta, hogy Clotilda a kedvenc süteményét készítette el: a túrótortát. Ez volt az ő utolsó vacsorája a Richwood házban. Arra gondolt, hogy talán majd két év múlva, akkor ehet legközelebb ilyen mennyei édességet, amit csak Clotilda tudott ilyen kiválóan elkészíteni. Cleo külön kérésére, szeltek egy tortát Bernardo részére is, és elhelyezték az asztal másik végén. Elenáék ezt butaságnak tartották, de Cleo érezte, hogy a kertész is köztük van, az utolsó közös vacsorán.

Délután öt órára már itt is volt a taxi Cleóért. Most az egyszer az egész család kikísérte őt. Mindenki boldog volt, egyedül Lizzy szontyolodott el egy kissé. Rádöbbent arra, hogy nem lesz kit szívatnia teljes két évig. Mint mindig, most is elmaradt a szokásos ölelkezés, illetve a könnyes búcsú. A kislány megfogta bőröndjét, és felszegett fejjel, hátra sem nézve, végül beszállt a taxiba, majd lassan elhagyta Liliomvölgyet. Azonban megfogadta, hogy mire visszatér, sokkal határozottabb lesz, mindenképpen megkeresi az igazi anyját és kideríti az igazságot. Meg fogja tudni, milyen titkot őrzött Bernardo, és hogy egyáltalán mi folyik itt.