Más, mint a többi – 10. Jeges temetés

Elena nyugodtan lépkedett le a lépcsőn, mégis arca zavartsága leleplezte őt férje előtt.

Randolph: Drágám, minden rendben van?
Elena: Igen! Miért kérdezed?
Randolph: Furcsa vagy – állapította meg.

Elena: Cleo, azonnal menjél fürdeni! – fordult hirtelen a kislányhoz.
Cleo: De még nincs is itt az ideje! Még csak most múlt el négy óra! – nyavalygott.
Elena: Ne vitatkozz velem! Látod, milyen hangulatban vagyok!
Randolph: Menjél, Cleo! Hallgass Elenára!
Cleo: Jól van!

Közben Elena és Randolph félrevonult a konyhába, ám Clotilda ott tüsténkedett, így őt is el kellett távolítani az útból.

Elena: Clotilda, magunkra hagynál, légy szíves?
Clotilda: Persze! Kiviszem a szemetet, aztán megnézem Bernardót! Láttam, hogy elég mérgesen ment fel a lépcsőn, megkérdezem, mi a baja.
Elena: Ne! Hallod? Ne menj fel hozzá! – kiáltotta, aztán egy csepp nyugalmat erőltetett a hangjára. – Bernardo eléggé fáradt, lepihent egy kicsit, azt mondta, nem tett jót neki ez a túl sok ingázás.
Clotilda: Értem.

Miután tiszta lett a levegő, Elena és Randolph leültek az étkezőasztalhoz, és Elena elővette Bernardo levelét, majd letette az asztalra, miközben Randolph gyanúsan méregette a borítékot.

Randolph: Mi ez?
Elena: Bernardo vallomása Cleónak. Minden titokról beszámol neki. Elolvastam az egészet.

Randolph: Ó, te jó ég! Micsoda? Ezt… ezt nem mondod komolyan! – hebegte ijedezve.
Elena: De bizony, ez nagyon is komoly.
Randolph: Milyen titkokról ír? Ne mondd, hogy engem is megemlít… Ugye nem ír semmit az adócsalásomról, a múltamról? – rémüldözött.

Elena: Nem, csak az én családom szörnyű titkáról ír. Anyuról meg a nagyszüleimről, egyszóval <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>mindenről. A te dolgaidat meg sem említi, most nem a te kis piszkos ügyeid a fontosak. Ugyan már, miért is érdekelné az egy kislányt? – legyintett.
Randolph: És mi lesz, ha Cleo elolvassa?
Elena: Nem fogja – jelentette ki magabiztosan.

Elena beszaladt a nappaliba, Randolph pedig szorosan követte feleségét. A két felnőtt egyáltalán nem törődött azzal, hogy Lizzy bent ül és tévézik, most másra koncentráltak.

Randolph: Drágám, mit csinálsz? – hebegte.
Elena: Megoldom a problémát.

Gyorsan begyújtotta a kandallót, majd egy egyszerű mozdulattal beledobta a levelet a tűzbe, amely pillanatok alatt szénné égett.

Elena: Így ni, el van intézve – mondta széles mosollyal az arcán. – Cleo most már biztosan nem kapja meg a kertész levelét.
Randolph: Viszont így én sem olvashatom el – rázta a fejét csalódottan.
Elena: Semmi újat nem ír, amiről te ne tudnál – legyintett.

Randolph: Drágám, ez így remek, meg minden, de mi lesz, ha Bernardo elmondja Cleónak?
Elena: Nem fogja elmondani.
Randolph: Hogyhogy? Most mennyi pénzt adtál neki?
Elena: Elintéztem, hogy egy életre befogja a száját.

Randolph összeráncolta a homlokát, nem egészen értette, mit akart ez az utolsó mondat jelenteni. Azonban felesége ravasz mosolya láttán rögtön leesett neki, mit takar az elintéztem szó. Teljesen megdöbbent, és alig bírt szóhoz jutni.

Randolph: Azt ne mondd, hogy… hogy… – hebegte.
Elena: De bizony – bólogatott elégedetten. – Nem szeretem, ha beleköpnek a levesembe.

Randolph: Most mit mondjak erre? – motyogta zavartan.
Elena: Azt, hogy ügyes vagyok.
Randolph: Hát azt el kell ismerni, hogy nem válogatsz az eszközökben… – állapította meg. – Drágám, nem lehetett volna, másképp megoldani? Nem igazán örülök neki, hogy megölt…
Elena: Cssss – csitította férjét. – És nem! Nem volt más megoldás! Te nem hallottad, miket mondott az öreg! Mindent ki akart tálalni Cleónak!
Randolph: De hát miért?

Elena: Honnan tudjam? Gondolom betelt nála a pohár – suttogta férje fülébe, mert Lizzy egyre gyakrabban tekintgetett hátra. – Megkértem, hogy várjon még, adjon időt, majd mi elmondjuk neki, de gondolom nem hitte el, ezért írt a gyereknek levelet. De most már mindegy, nincs többé levél…
Randolph: Se Bernardo – tette hozzá kissé szomorúan.
Elena: Randolph, hidd el, nem volt könnyű megtennem, de muszáj volt – bizonygatta nyugtatásképpen. – Nem akarok elveszíteni mindent, és gondolom te sem. Mondjuk kitalálhattunk volna együtt valamit, de annyira felbosszantott engem, és teljesen elborult az agyam… Ez van drágám – tárta szét a karját. – Most sajnálkozol itt még egy darabig, vagy segítesz kitalálni, hogyan tovább?
Randolph: Persze, segítek – motyogta. – Megpróbálom kicsit összeszedni magamat, aztán megbeszélhetjük a részleteket. Én támogatlak téged mindenben, csak tudod, néha megijesztesz.
Elena: Ez vagyok én. Vállaltad a kockázatot, amikor elvettél – mosolygott. – Ne bánkódj a kertész miatt… Tudod édesem, az élet megy tovább…

Elena közelebb húzta magához Randolphot, majd megcsókolta, aki nem vonakodott viszonozni a csókot, ezután félrevonultak a dolgozószobába, magukra zárták az ajtót, és megbeszéltek mindent. Úgy döntöttek, megvárják, amíg Clotilda előbb-utóbb megtalálja Bernardo holttestét, ismerték már annyira a cselédet, hogy tudják, a parancs ellenére is képes beleártani magát más dolgába, de ő legalább nem lépte át annyira a határokat, mint Bernardo. Következő lépésben azt gondolták ki, hogy mindenkinek azt mondják, a kertész természetes halállal halt meg. Randolph egyik barátját, aki orvosként dolgozik, majd megkérik, hogy állítson ki egy halotti bizonyítványt. Minden bizonnyal némi pénz ellenében észre sem fogja venni, hogy gyilkosság áldozata lett a kertész. Randolph biztosította feleségét, hogy barátja Sam nem fogja őket beköpni, hiszen ő szerzett neki állást a kórházban, tartozik neki, ráadásul nagyon megbízható. Közös megegyezéssel arra a döntésre jutottak, hogy gyors temetést rendeznek Bernardónak, amit minél hamarabb, még az iskola előtt, lehetőleg holnap már meg is tartanak. A pénz csodákra képes…

Clotilda, miután kivitte a szemetet, az emeleti fürdőszobát takarította serényen. Először a mosdót, majd a zuhanyzót pucolta meg, végül felmosta maga után a padlót. Büszkén tekintett körbe a takaros kis helyiségben, ami csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Teljesen kimerült, egész estig dolgozott, és most már csak egyetlen dologra vágyott: a pihenésre. Azonban hamar lemondott róla, mikor eszébe jutott, hogy még el kell mosogatnia, meg kell tisztítania a mikrót, össze kell hajtogatnia a ruhákat, és még temérdeknyi munkát el kell végeznie, mielőtt valóban elmehetne aludni.

Ha már itt volt, úgy gondolta, ellenszegül asszonya parancsának, és megnézi Bernardót, amúgy is jönnie kell vacsorázni. Ezzel győzködte magát, és ebből merített erőt ahhoz, hogy képes legyen benyitni a tiltás ellenére. Aggódott érte, sőt kifejezetten meg is rémült a feldúlt kertész láttán, ugyanis pont akkor jött haza a postáról. Bernardót mindenki úgy ismerte, mint magát a nyugodtságot, sohasem volt mérges, dühös, vagy legalábbis eddig igazán jól leplezte. Clotildát a kíváncsiság is hajtotta, újabb pletykára volt kiéhezve. Amikor már ott állt az ajtaja előtt, és keze már a kilincsen volt, hirtelen megtorpant. Fülét odatapasztotta az ajtóhoz, de nem hallott semmit sem. Kopogtatott. Nem érkezett válasz. Aztán lassan benyitott a szobába, de valami egészen más látvány fogadta, mint amire számított.

Bernardo egyáltalán nem pihent, nem is aludt, Bernardo holtan feküdt szobája közepén.

Clotilda: Áááááááááááá!

A családot éppen vacsorája elfogyasztása közben zavarta meg Clotilda, aki se szó, se beszéd, rájuk rontott levegő után kapkodva és egész testében remegve.

Clotilda: Jaj, uram, asszonyom! Jaj… úgy… rohantam! Valami… szörnyű dolog történt!
Randolph: Mi történt, Clotilda?

Lizzy: Anya, a cselédek egy idő után meg tudnak őrülni? – fordult anyjához, mivel ez volt a második alkalom, hogy Clotilda kiborult.
Elena: Meglehet, Lizzy.
Clotilda: Jaj, Istenem! Micsoda tragédia! Tragédia, igen!
Randolph: Clotilda, légy szíves, ne húzd az időt! Mondd el, mi történt!
Clotilda: Bernardo meghalt!!! Valaki meggyilkolta – zokogta.

Randolph: Micsoda? – kérdezte meglepődve, pont, ahogy megbeszélték Elenával.
Clotilda: Így igaz, uram!
Elena: Megőrültél, te lány? Ilyet állítani… – fortyant fel.
Clotilda: Nem, jó, lehet, hogy nem ölték meg, de az biztos, hogy meghalt! Nem lélegzik, ott fekszik… Ó, szent ég! Szűz Mária, könyörülj rajtunk!
Randolph: Mondj el mindent, légy szíves!
Clotilda: Éppen végeztem a fürdőszoba takarításával – kezdte hüppögve -, aztán úgy gondoltam, megnézem Bernardót, és szólok neki, hogy jöjjön le majd vacsorázni. Kopogtam, de nem kaptam választ, aztán benyitottam a szobájába, és láttam, hogy ott fekszik a földön mozdulatlanul! Megnéztem a pulzusát is, meghallgattam a szívverését… de akkor már tudtam, hogy meghalt! Jaj, istenem! Nem tudok többet, nem láttam semmit, és nem is hallottam semmit!

Cleo felpattant a helyéről, szíve tele volt haraggal, hogy mondhat ilyet Clotilda. Nem hitte volna, hogy a cseléd ilyen hazugságra képes, de mégis mit akar ezzel elérni?

Cleo: Ez hazugság! Ne is mondj ilyet, Clotilda! Bernardo nem halhatott meg! Nem, nem igaz!

Kiborulása után azonnal felrohant a szobájába, de ő már nem érzékelhette azt a furcsa dolgot, amit az étkezőben maradók. Megint minden pillanatok alatt történt, az asztal felett csüngő lámpa izzója felrobbant, nem kisebb ijedelmet okozva Richwoodéknak.

Bernardo halálának híre azonban nagyon is igaz volt, csak Cleo nem akarta egy ideig tudomásul venni. Egy pillanatra ő is látta, hogy a kertész, az egyetlen ember, aki szerette őt, akivel beszélgetni tudott, valóban ott fekszik a szobája padlóján. Nem bírta tovább nézni, beszaladt a szobájába, és csak sírt és sírt. A fájdalmát csak így tudta enyhíteni, de még órákig ott tátongott szíve helyén egy hatalmas nagy lyuk, ami rettenetesen kínozta. Közben Elena és Randolph intézkedett, állításuk szerint Bernardo szíve feladta a harcot, természetes halállal halt meg, de ebben Clotilda és Cleo is kételkedett.  Azonban a kihívott orvos is megerősítette ezt a tényt, így már csak Cleo volt az egyetlen, aki valami mást sejtett a háttérben. A Richwood házaspár még az este elintézte és megszervezte Bernardo temetését, hogy másnap, késő délután nyugovóra helyezhessék őt.

Este, amikor már egy kissé lenyugodott Cleo, kiment a teraszra, hogy szívjon egy kis friss levegőt, hátha attól nem érzi már azt a mardosó ürességet a lelke mélyén. Felnézett az égre, ahol megpillantotta Bernardót. A kertész mosolyogva tekintett le a kislányra. Cleónak ismét könnyek szöktek a szemébe, és inkább visszamenekült a szobájába.

Elena és Randolph, miután lerendezték a temetést, ágyba bújtak, de mielőtt álomra hajtották volna fejüket, még váltottak néhány halk szót egymással.

Elena: A nehezén túl vagyunk – suttogta.
Randolph: Hát, igen – lehelte még mindig egy kis szomorúsággal a hangjában.
Elena: Drágám, most már igazán abbahagyhatnád a siránkozást!
Randolph: Én nem siránkozok, csak… tudod, nem igazán örülök annak, hogy megölted Bernardót, szerintem kiváló kertész és barát volt, már régóta a családunknál szolgált.
Elena: Pótolható – hagyta rá.
Randolph: Kertészt bármikor pótolhatsz, de sajnos barátot nem – válaszolta.
Elena: Tudod, nem szeretem ezt az érzékeny oldaladat – vetette oda gúnyosan. – Kíméletes voltam vele, mondtam már neked.
Randolph: Nem tudom, hogy a megfojtás, mióta tartozik a kíméletes gyilkosság kategóriába – hangzott az epés felelet.
Elena: Amióta párnával és nem puszta kézzel csinálják. De most már szeretnék aludni. Kimerítő volt ez a mai nap. Remélem, amikor holnap felkelek, már egy másik Randolphot találok az ágyamban, mert a mostani nagyon nem szimpatikus. Én nem ilyen emberbe szerettem bele…
Randolph: Én is ugyanezt mondhatnám, de nem szeretnék veled összeveszni.
Elena: Helyes. Akkor légy szíves, szedd össze magad! Jó éjszakát! – zárta le a témát.
Randolph: Jó éjszakát!

Másnap délutánra mindenki feketébe öltözött, készülődtek a temetésre. Cleo úgy érezte, hogy a család csak színjátékot játszik, a fekete ruha nekik egyáltalán nem jelent semmit sem (főként gyászt nem), mintha gúnyt űznének szegény szerencsétlen Bernardóból. Abban is teljesen biztos volt, hogy amíg ő egész éjjel forgolódott, és szomorkodott, a család többi tagja az igazak álmát aludta rossz érzés, bánat vagy szenvedés nélkül. Egyértelmű volt számára, hogy egyedül neki okoz iszonyú fájdalmat Bernardo hiánya, meg talán Randolphnak, aki mind a reggelinél és mind az ebédnél némán fogyasztotta el a Clotilda által készített ételt.

A régi temetőben helyezték örök nyugalomra Bernardo Cole-t. Mivel egy élő rokona sem volt a kertésznek, (csak egy kutyája, akit hirtelen bekövetkezett halála után hagyott hátra a Virágvégén található házával együtt) Marinán, Richwoodékon, Clotildán és Cleón kívül senki más nem jelent meg a temetésén. Miután a temetés hivatalos része lezajlott, és Gregory atya elmondta beszédét, sietősen távozott, mert a város másik végén szintén temettek egy idős hölgyet. Randolph vette át az atya a helyét. Gyönyörű búcsúbeszédet mondott Bernardóról, egyedül Cleo és Clotilda hatódott meg rajta, aki valami miatt nagyon kiborult a kertész elvesztésén, holott sohasem voltak igazán jóban. Azonban Cleo sejtette, hogy Clotilda, habár sohasem mutatta ki, de kedvelte az öreg kertészt, hiszen már annyi éve dolgoztak együtt, és egy régi „kolléga” elvesztése bárkit teljesen kiborított volna. Elena nem bírta tovább színlelni a sírást, már majdnem teljesen kidörzsölte a szemét a zsebkendőjével, és finoman jelezni próbálta férjének, hogy fogja mondandóját egy kicsit rövidebbre, nem kell túlzásba vinni, ám Randolph gondolatait nagyon is komolyan gondolta.

A beszéd közben Cleo figyelme is elkalandozott, de csupán néhány másodpercre. Marina mögött megpillantotta alig pár méterre tőle azt a csillogó bőrű nőt, aki már megint a nevelőanyja sírja fölött szomorkodott.

Lizzy azonban gondoskodott róla, hogy Cleo csak rá figyeljen.

Lizzy: Látod, az egyetlen ember, aki szeretett, itt fekszik. Miattad!
Cleo: Miattam?
Lizzy: Tönkreteszel itt mindenkit, te kis fekete bárány. Nem veszed észre?

Cleo: Szerintem pont fordítva van! 
Lizzy: Annyira elegem van belőled! Nem tudtál volna messzebbre szökni?
Cleo: Nem is tudom, ki volt az, aki elárulta, hogy a bokrok mögött bujkálok! – vágott vissza.
Lizzy: Aha! Szóval tényleg ott voltál!? Azt hittem, hogy ezek után az a minimum, hogy árvaházba visznek, nem pedig vissza hozzánk – magyarázkodott.
Cleo: Hidd el, én sajnálom a legjobban, hogy még mindig veletek élek – legyintett mérgesen Cleo, jelezve, nem kíván többet beszélni Lizzyvel.

Lizzy azonban tovább akarta kínozni Cleót, esze ágában sem volt őt békén hagyni.

Lizzy: Bernardo is inkább a halálba menekült előled!
Cleo: Ne beszélj, butaságokat, Lizzy! Te magad mondtad, hogy Bernardo szeretett engem! Különben is, én úgy gondolom, hogy meggyilkolták, és van okom azt feltételezni, hogy Elena vagy Randolph volt az!
Lizzy: Magától halt meg, nem tudtad? Vagy, hogy is hívják, na, természetes halállal! Nem volt itt gyilkosság! Anyáékat pedig hagyd ki ebből!
Cleo: Akkor te meg engem hagyj békén, légy szíves!
Lizzy: Nem lehet – rázta a fejét. – Unatkozom, szóval még egy darabig téged foglak szekálni.
Cleo: Remek, pont egy temetésen kell unatkoznod? Nem érdekelsz, nem figyelek rád. Mondhatsz nekem bármit, nem tudsz felidegesíteni – vonta meg a vállát, és ismét Randolph felé fordult, hogy hallgassa a beszédét.
Lizzy: Nem tudlak? Majd meglátjuk – vigyorgott. – Tegnap anya kezében láttam egy levelet, valami olyasmit hallottam, hogy azt neked írta Bernardo.

Cleo: Miket beszélsz? – kapta fel a fejét, és azonnal Lizzy felé fordult. – Ez biztos valami hazugság!
Lizzy: Nem hazudok.
Cleo: Jól van, akkor hol az a levél?
Lizzy: Hahaha! Anyuci már rég elégette!
Cleo: Micsoda?
Lizzy: Jól hallottad!
Cleo: Ó, hogy az az átkozott…
Lizzy: Na, ugye megmondtam, hogy sikerül felbosszantanom téged?

Cleo éktelen nagy haragra gerjedt ennek hallatán. Bernardo írt neki egy levelet, amit Elena sikeresen elkobzott tőle, majd elégetett? Fortyogott benne a düh, még jobban utálta a Richwood családot, kiállt amellett, hogy ők tettek valamit Bernardóval. De ezzel egy időben számos kérdés is felmerült benne. Mikor írta Bernardo a levelet? Mit írt benne? Miért égette el Elena? (már ha elégette és ez az egész egyáltalán igaz) Mi van, ha tényleg gyilkosság áldozata lett a kertész? Akkor ki ölte meg és miért? Rengeteg kérdés talált, de választ rájuk egyet sem. Iszonyatos nagy dühöt viszont annál inkább talált magában, ami átjárta minden porcikáját. Nem tudta, hogy mit higgyen, Lizzy képes hazudni, de most úgy érezte, ez az állítása igaz. Feltűnt előtte Elena önelégült vigyorral, amint éppen tűzbe veti Bernardo levelét… Olyan mérges lett, hogy nem látott mást, csak az előbb felsejlett képet.

Ekkor azonban hirtelen jégkockák kezdtek el záporozni az égből, amelyek némiképp lehűtötték kicsit Cleót, és visszarántották őt a valóságba. Mindenki elcsodálkozott a jégeső láttán, de nem sokáig, a dió nagyságú darabkák ugyanis egyre jobban záporoztak, egyenesen a gyászoló család fejére.

Elena: Mi a fene?
Marina: Nem tudom, de szerintem igyekezhetnénk haza!

Miután mindenki kicsodálkozta magát, mégis hogy fordulhatott elő egy ilyen szép, tiszta nyári napon jégeső, futólépésben indultak el a kocsijuk felé, és közben kezükkel próbálták megvédeni fejüket, a mérgesen kopogtató jégkockák elől.

Egyetlen ember maradt még a temetőben, miután a család bemenekült a biztonságot nyújtó kocsiba. A csillogó bőrű nőt egyáltalán nem zavarta a hirtelen jött időjárás-változás, sőt, mintha tetszett volna neki. Még sokáig nézte tűnődve a copfos hajú kislányt, aztán ő is elhagyta a temetőt.