Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 18. Lehull a fátyol

Cleo érezte, hogy arcából kiszökik a vér. Homályosan látott, összemosódtak előtte a színek, már nem tudta kivenni az emberek arcát, csak annyit érzékelt, hogy többen is őt figyelik, ahogy lassan végigsétált a sárga szőnyegen. Valaki ekkor hirtelen megragadta a csuklóját, és lehúzta magához az egyik székbe.

– Jól érzed magad? Halál sápadt vagy. – Egy hideg, hűsítő kéz tapadt a homlokára.
Oldalra nézett. Lassan tisztává vált előtte Filomena aggódó arca, és ezzel egy időben egy nem is butaságnak tűnő gondolat is a felszínre bukkant.
– Lakhatok magánál? – csúszott ki a száján az alig egy másodperce született kétségbeesett ötlete.
Filomena megütközve nézett rá.
– Egy fél órával ezelőtt még a pokolra kívántál. Felesleges lenne tagadni, tudom, hogy ezt gondoltad – tette hozzá bujkáló mosollyal az arcán, mielőtt Cleo közbevághatott volna. – Nem értem, hogy jutott most ez eszedbe.
– Csak valószínűleg ki fogják rakni a szűrömet.
– Nem fogják. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek, és segítsek, hogy semmi butaságot ne csinálj.
– És ha már megtettem? – motyogta halkan, amit már a boszorkány nem hallott.

A nászindulót már vagy harmadszor kezdte el a zongorista. Legalábbis erről sutyorogtak Cleo körül az emberek, ő maga észre sem vette, hogy egyáltalán bármiféle zene is szólt az elmúlt percekben. A vendégek kezdtek mocorogni, és egyfolytában hátratekintgettek, így Cleo is követte a példájukat. Látta, hogy a lovas kocsi már megérkezett, de a menyasszonynak és a koszorúslánynak egyelőre nyoma sem volt.
Idegesen tördelni kezdte a kezeit. Biztos volt benne, hogy Lizzy már mindent elmondott az anyjának, és most vési rá az egyik sírkőre a nevét. Pont, mint az álmában.
Ha nem tudja meg, hogy az egyetlen hely, ahol biztonságban lehet Annabelltől, az Richwoodék háza, most egészen biztosan nyugodtan ülne a székében, és vigyorogva venné tudomásul, hogy Elenáék többé nem akarják az otthonukban látni őt. Vagy mégsem? Már maga sem tudta, és nem is érdekelte, hogy érzett volna, ha… Az számított, hogy most mit érez. És most semmi más nem volt a szívében, csak félelem. Korábban fittyet hányt rá, megvonta a vállát, de most félt a következményektől.

Abby szaladt el mellette, megelégelve a menyasszonyra való várakozást, de nem kellett messzire mennie, mert először az egyetlen koszorúslány, Lizzy – aki vörös rózsaszirmokat szórt szét a szőnyegen -, majd Elena is felbukkant, és széles mosollyal az arcán megkezdte a bevonulását.
Az emberek abbahagyták a rosszindulatú sutyorgást, és most arról kezdtek el beszélni, milyen gyönyörű a menyasszony, és milyen boldog lehet Randolph, hogy ilyen felesége van.
Cleo végig Elena arcát fürkészte, mialatt lassan, a zene ütemére lépkedett előre a sárga szívecskés lufik között. Felhőtlenül boldog volt, legalábbis Cleónak ilyen távolságból úgy tűnt, hogy semmi sem zökkentette ki a menyasszonyt, minden a lehető legnagyobb rendben van.
Lizzy talán mégsem mondta volna el? De ha így is van, és a lány valóban megkönyörült rajta, hogyhogy nem lepődött meg Elena? Pocsék lett a díszítés, képtelenség, hogy tetszik neki.

Lizzy elhullajtotta az utolsó szirmokat a kosarából, és büszkén kihúzva magát, mintha mindenki csak őt figyelné, végigsétált a szőnyegen, majd miután letudta kötelességét, gyorsan leült a Noah melletti székre, amit neki foglalt a fiú. Időközben a menyasszony elérte az első széksorokat, ekkor már egyre többen sóhajtottak fel irigykedve, de volt olyan is, aki nem tudta visszatartani a könnyeit, és a meghatódottságtól kicsordult egy-két csepp a szeméből.
Cleo felnézett Elenára, amikor az éppen mellette haladt el. Próbált mosolyogni, de csak egy torz vicsorra futotta tőle, azonban egyből legörbült a szája széle, mihelyst találkozott a tekintetük nevelőanyjával. Elena fagyos mosolya és a szemében villanó gyilkos tűz láttán, szíve kihagyott néhány ütemet.
Tudja…

Cleo képtelen volt odafigyelni a ceremóniára. Csak homályos részletek rémlettek neki az egészből. Emlékezett arra a pillanatra, amikor Noah kérdő tekintettel nézett felé, miközben Lizzy valamit nagyon magyarázott mellette; amikor Randolph arcán kisimultak a ráncok, mihelyst megfogta felesége kezét; amikor Elena kíváncsian tekintett körbe a jelenlévőkön, nem egyszer összeráncolva a homlokát, mintha azt kérdezte volna magában, „Hát ezek meg mit keresnek itt?”, és amikor a pap a házasulandókhoz szólt, hogy „Most pedig fogjátok meg egymás jobb kezét és mondjátok utánam a hűségfogadalmat…”

A többi esemény teljesen kimaradt neki, mert a tengernyi információ és érzelem, ami az elmúlt fél órában szinte egyszerre zúdult rá, kiragadta ebből a közegből, és csak néha engedte őt vissza egy-egy pillanatra. Megtudta, hogy Annabell bármikor felbukkanhat az esküvőn, és újra meg akarja majd őt kaparintani, a fiú, akiben az első pillanattól fogva megbízott, elárulta őt, és Lizzy bosszúból a lehető legrosszabbkor adta tovább a Noah-tól kapott információt, miszerint ő szabotálta az esküvőt. És az a gyilkos fény Elena szemében… vajon ezt láthatta Bernardo is, amikor nevelőanyja gondolva egyet kioltotta az életét?
Cleo érezte, hogy a gonosz énje, aki mindvégig arra buzdította, hogy vegyen elégtételt Richwoodékon, most mintha szépen lassan bosszúvágyának utolsó darabkájával együtt elszállna testéből, és nem hagyna mást hátra, csak félelemmel vegyes ürességet.

– Milyen romantikus!
– Tessék? – Cleónak sűrűn kellett pislognia, hogy újra visszatérjen a Rózsás tópartra.
– A pap újra házastársaknak nyilvánította őket, és most jön a csók – sóhajtozott mellette Filomena, aztán elkomorult a tekintete. – De hűvös lett hirtelen!
Cleónak egyet kellett értenie a boszorkánnyal. A levegő szó szerint egyik pillanatról a másikra hűlt le legalább tíz fokkal, amit csak még inkább tetézett a hirtelen feltámadt csípős szél. Összehúzta magát, és a kezével igyekezett melegíteni libabőrös karját, miközben aggódva kémlelte az eget, ahol egyre csak gyűltek a fekete felhők.
– Cleo, légy szíves, nyugodj le! Ne hagyd, hogy az érzéseid eluralkodjanak rajtad! –fordult felé Filomena ijedt arccal.
– Mi? Ezt… ezt nem én csinálom!

Filomena arcáról aggódás és düh sugárzott, miközben fejét ide-oda kapkodta. Keze ráfonódott Cleo karjára, mint amikor egy anya védi gyermekét attól félve, hogy bármelyik pillanatban elszakíthatják tőle. Fény villant. Egy pillanatig azt lehetett hinni, hogy a fényképezőgép vakuját látták, de aztán mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy az égen egyre sűrűbben cikázó villámok okozzák a fényességet.
A szokatlanul hideg szél heves tombolásba kezdett, nem kímélve a hölgyvendégek több órán keresztül készülő frizuráját, sem pedig a díszletet. Elena menyasszonyi fátyla sem bírta a megpróbáltatásokat, és kiszabadulva szoros kontyából, elszállt a széllel együtt. Néhányan felpattantak a helyükről, míg mások dacolva az időjárással maradtak, hogy a szertartás utolsó mozzanatát is megnézzék.
Cleo fél szemmel nevelőszülei felé pillantott, akik éppen a ceremónia egyik legszebb részénél jártak, de nem tudták meggyújtani a közös életüket szimbolizáló gyertyájukat, mert a láng a szél következtében irányt változtatott, és Elena menyasszonyi ruháját vette célba.
Az igazi pánik ekkor tört ki.

Hatalmasat dörgött az ég, de még így sem tudta elnyomni Elena visítását, amelyhez újabb kiáltozás csatlakozott Lizzy részéről. A lányt ugyanis egy csapatnyi méhraj üldözte, miközben sikítva próbált elrohanni előlük. Az egyik férfi segíteni próbált neki, de megcsúszott a parton, és beleesett a patakba.
Elena és Randolph közben még mindig a tűzzel hadakozott, végül sikerült eloltani a férfi zakójának segítségével, de a szenvedés korántsem ért véget, mert a fedezék nélkül maradt vendégseregre az égiek jégesőt küldtek.
Székek borultak fel, lufik pukkantak szét, és diónyi méretű jégkockák koppantak a talajon. Cleo csak egy rántást érzett a karjánál, azon kapta magát, hogy Filomena futva rohan vele a székükről felpattanó vendégekkel szemben. Az emberek kiáltozva, egymást lökdösve rohantak biztonságos, védett helyett keresve, amikor hirtelen minden elhalkult. Mint amikor letekerik a rádió hangerejét…
– Itt van… – suttogta rémülten Filomena, és lehúzta magával Cleót a földre.

A lány egyik sokkos állapotból került a másikba.
– Filomena, mi történt az emberekkel? – kérdezte halálra vált arccal Cleo.
Óvatosan, ügyelve rá, hogy ne mozogjon sokat a fejével, körülnézett. Nem a képzelete játszott vele. Nem csak a kiáltozások maradtak abba, hanem rajtuk kívül gyakorlatilag mindenki mozdulatlanná merevedett, mintha valaki egyszerre nyomta volna be a távirányítón a némító és a megállító gombot. Félelmetes volt látni, ahogy a futásnak eredő lábak a talaj felett lebegtek néhány centiméterrel, az éppen felboruló székek félúton megálltak a levegőben, és az ijedtség mindenkinek az arcára fagyott.

– Annabell bevetette az egyik legbonyolultabb és egyben legveszélyesebb tiltott bűbájt. Befagyasztotta az időt – felelte fojtott hangon Filomena.
– Nagyon akarhat engem, ha még erre is képes – jegyezte meg Cleo nem túl vidáman.
– Nem hagyom, hogy magával vigyen. Megígértem, hogy az életem árán is megvédelek.
A lány pillantása találkozott a boszorkányéval. Filomena arca elszántságot tükrözött.
Cleo elszégyellte magát, és bűntudatot érzett amiatt, ahogy viselkedett vele. Pedig hálásnak kellett volna lennie, hogy végig vigyázott rá, és nem engedte, hogy bármi baja is essen. Most rajta volt a sor, hogy megszorítsa a boszorkány kezét, de már köszönetet nem tudott mondani, mert valahonnan, nem is olyan messziről, valaki a nevén szólította.

– Cleo… Cleo… merre vagy? – Annabell nem kiáltozott, hangja mégis bejárta az egész helyet. – Gyere elő, és kímélj meg a felesleges bújócskától. Tudom, hogy hallasz. A boszikra nem hat a bűbáj.
Filomena mutatóujját a szája elé tette, jelezve, hogy ne szólaljon meg. A nő lassan hátrafelé kezdett el kúszni, és mire Cleo egyet pislogott, már hűlt helyét találta a boszorkánynak. Fogalma sem volt arról, hogy csinálta anélkül, hogy észrevette volna Annabell a mozgást.
Óvatosan közelebb húzódott a mellette lévő bokorhoz, hogy még inkább takarásban legyen, de nem reménykedett benne, hogy sokáig rejtve tud maradni Annabell elől.
– Hogy tetszett a nászajándékom a nevelőszüleidnek? – A boszorkány hangja mintha egyre közelebbről szólt volna. – Olyan uncsi volt ez az esküvő, muszáj volt feldobnom valamivel. Biztosan, te is nagyon élvezted, hiszen ki nem állhatod őket, igaz? Gyere, csatlakozz hozzánk, ismerd meg a sötét mágiát, és állj bosszút rajtuk a mi segítségünkkel! Tudom, mennyire jólesne neked. A Fényekkel ellentétben mi nem nézzük rossz szemmel, ha varázslattal teszel keresztbe másoknak, sőt segítünk neked. Megtanítunk, hogyan vegyél elégtételt másokon, hogyan büntesd meg azokat, akik bántani akarnak.

Cleo megpróbált átlesni a bokor ágain, de nem sok mindent látott, viszont érezte, hogy Annabell bár lassan, de egyre határozottabban feléje tart.
– Nem érdemes bújócskázni, csak felesleges időhúzás a részedről. Idősebb és erősebb vagyok nálad, esélyed sincs ellenem, akármit is tervezel. Ó, a fenébe! – kiáltott fel mérgesen. – Rendben van, elég volt! Ha nem jössz elő háromig, kénytelen leszek megölni azt a helyes kis fiúcskát, akivel a parkban voltál.
Noah. Öklömnyire zsugorodott a gyomra, ahogy a fiúra gondolt. Senki halálát nem kívánta, pláne nem miatta.
– Egy…
Nagy levegőt vett, és mozgásra kényszerítette lábait.
– Kettő…

Felpattant a földről, és felemelte kezét:
– Itt vagyok!
Annabell csak egy gyors, elégedett mosolyt engedhetett meg magának, mert a következő pillanatban Filomena kiugrott a tömegből, és a boszorkány hátára célzott ujjával, amelyből kék fénycsóva röppent ki.
– Én is itt vagyok! – jelentette ki diadalittasan.
Annabell előredőlt, ahogy Filomena átka eltalálta, de nem sokáig maradt mozdulatlan. Cifrán elkáromkodta magát, megfordult, és a nő legnagyobb meglepetésére, ellentámadás nélkül megindult felé, és minden kezébe akadó dolgot – széket, táskát – megragadva Filomena irányába hajított. Egyértelműen látszott, hogy Annabell nem akar harcot, hanem menekül.

Eközben az emberek nagyon lassan mozgolódni kezdtek, mintha valaki újfent a távirányítóval és azon belül is a lassított felvételekkel szórakozna.
Filomena Cleóra pillantott, aztán az egyre távolodó Annabellre nézett, aki éppen a hídon szaladt át.
– Maradj itt, Cleo! – kiáltotta.
– Ne kockáztassa miattam az életét!
– Most gyenge, teljesen leszívta az erejét a fagyasztó bűbáj. Itt a nagy lehetőség! Véget vetek ennek az őrületnek!

Mire kettőt pislogott, már sehol sem látta Filomenát. Cleo hangja beleveszett az immáron normális sebességben mozgó emberek kiáltozásaiba.
A bűbáj megtört, de a káosz továbbra is megmaradt, annak ellenére, hogy az időjárás már ismételten a szebbik arcát mutatta. Nem tombolt többé a szél, nem cikáztak villámok mindenfelé, nem üldözték méhek Lizzyt, és nem potyogott újabb adag jégeső az égből. A vendégek is lassan felismerték, hogy már nem kell eszeveszetten menekülniük. A többség megszeppenten nézte az eget a sátor alól, miközben egymást kérdezgették, mégis mi volt ez. Abby sietett oda hozzájuk, aki mindvégig megpróbálta megőrizni a hideg vérét, és a „minden a legnagyobb rendben” mosolyával igyekezett az ijedt vendégeket megnyugtatni.
Cleo kihasználva az alkalmat futásnak eredt. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett rá, hogy Filomena után menjen, bár agya egyöntetűen tiltakozott az ötlet ellen. Nem jutott el azonban sokáig, mert valaki elkapta a karját, és olyan durván visszarántotta, hogy meg is húzódott mindeközben az izma.

Elena volt az, aki végig szorítva őt, elráncigálta a tópart egy vendégektől távolabb eső helyére. Ijesztően nézett ki. Gyönyörű kontyba rendezett haja nedves homlokára tapadt, makulátlanul tiszta menyasszonyi ruháján hatalmas fekete folt díszelgett, ahol lángra kapott, elkenődött szemfestéke mögül pedig paprikapiros arccal nézett le a nem kevésbé ijedt lányra. Ettől akart elmenekülni…
– TE HÁLÁTLAN DÖG! HÁT EZT KAPJUK MINDAZÉRT, AMIT ÉRTED TETTÜNK? – ordította magából kikelve, amikor úgy érezte, hogy kellő hallótávolságra került a násznéptől.
– Én nem…
Egy hatalmas csattanás hallatszott. Cleo az arcához kapta a kezét, ahol Elena tenyere fájdalmasan, csípő érzést hagyva maga után nekicsattant.
– FOGD BE A SZÁDAT, AMIKOR ÉN BESZÉLEK! – üvöltötte dühös könnyeivel küszködve. – ELEGEM VAN MÁR BELŐLED! MINDENT TÖNKRETETTÉL! TÖNKRETETTED AZ ESKÜVŐMET! MEGALÁZTÁL ÉS LEJÁRATTÁL A VENDÉGEK ELŐTT! EZT ÉRDEMELJÜK? EZ A HÁLA?
Cleo elkapta a pillantását, és inkább a földre szegezte tekintetét. Félelem bénította meg minden testrészét. Moccanni sem mert, csak fél szemmel mert oldalra nézni. Nem látott sokat, de érzékelte, hogy a vendégek egy része kíváncsian megindul feléjük, aztán valaki – minden bizonnyal Abby – visszatereli őket a sátorhoz.
Egy ember azonban mégis átjutott az esküvőszervezőn, és most sietős léptekkel feléjük tartott.

Randolph volt az. Cleo felismerte a ruganyos lépteiről. Látta, hogy a férfi megütközve néz hol rá, hol a feleségére.
– Elena, mégis mi a fene folyik itt? – kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában, de a nő tudomást sem vett róla.
– ÉS MEGMONDTAM, HALLOD, MEGMONDTAM, HOGY HA MÉG EGYSZER CSINÁLOD EZT A HÓKUSZ-PÓKUSZT… – Szinte fuldoklott az idegességtől. – A TE MŰVED… A VIHAR… A JÉGESŐ… A MÉHEK… TE ÁTKOZOTT DÖG! EZ VOLT AZ UTOLSÓ CSEPP A POHÁRBAN! MINDENT TÖNKRETETTÉL! TŰNJ A SZEMEM ELŐL! PAKOLJ ÖSSZE, ÉS MÉG MA TAKARODJ EL A HÁZUNKBÓL!
Cleo még vetett egy utolsó segélykérő pillantást Randolph-ra, aztán összeszorította a száját, és futásnak eredt. Még hallotta nevelőapja tiltakozását, de nem várta meg, hogy sikerül-e jobb belátásra bírnia a feleségét.

Megint úgy rohant, szinte ész nélkül, mint amikor Annabell elől kellett elfutnia a játszótérről. Nem akart egy percre sem megállni, mert attól félt, hogy akkor minden ereje elszáll, és utolérik őt az érzések, amelyek elől menekülni próbált. Így is érezte, hogy már a nyomában jár a lelkiismeret-furdalás, a szomorúság és a tanácstalanság.
Egy csepp boldogság, vagy elégedettség sem töltötte el, hogy sikerült az, amire lassan egy hete készült. Egy percig sem tudott örülni ennek, mert nem ilyen áron akarta. Átkozta magát azért, hogy – mint egy pók – egyáltalán elkezdte szövögetni bosszúja hálóját, és végül nem is számítva rá, ő maga gabalyodott bele. A saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a bosszú nem old meg semmit, nem hoz megváltást, megkönnyebbülést, nem éri meg, mert semmi, de semmi nem hozhatja vissza Bernardót, és nem nyitja ki az édesanyja cellájának rácsát. Dühös volt magára, amiért hagyta, hogy a bosszú elvegye az eszét, és hogy a rossz útra csábítsa. Csak most értette meg igazán, mit jelent az a közmondás, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Csakis magát hibáztathatta.
Ereje fogytán volt, ezt jól érzékeltette vele a lába, amely jó párszor megbicsaklott magassarkú cipőjében, de továbbra sem szándékozott megállni. Akárhányszor csak megbotlott, elesett, mindig felállt, és folytatta útját, de hogy hová és merre, maga sem tudta. Csak ment egyenesen előre, és azt kívánta, bárcsak megtalálná Filomenát. Nem ismert senki mást, akihez jelen pillanatban mehetett volna. Muszáj volt beszélnie valakivel…

Legalább negyed órája futhatott, amikor lábai már végérvényesen kezdték feladni a küzdelmet, és mikor cipőjének sarka beleakadt a járdába, ő pedig hasra esett, már nem volt ereje, hogy felálljon. Annyi volt a szerencséje, hogy éppen egy fás terület mellett haladt el, és így nem a betonra esett, hanem a puha, de annál koszosabb földre. Szája telement porral és sárral, arca nedves volt a könnyektől. Észre sem vette, hogy kicsordultak a szeméből.
Megpróbálta magát ülőhelyzetbe küzdeni, amikor jeges rémület lett úrrá rajta, aztán kezét szája elé kapva felsikított. Két lábat látott tőle nem messze, amelyek egy nagyon ismerős szoknya fedett.
– Ne-ne-ne-ne-ne… – suttogta elborzadva, és négykézláb igyekezett előre, amíg meg nem látta azt, amitől a legjobban tartott.

Újabb könnyáradat indult útjára szemeiből és söpört végig az arcán, miközben Filomena élettelen teste felé hajolt. Minden eddig elfojtott érzelem a felszínre tört, és érezte, hogy valami hatalmába keríti, aminek nem tud parancsolni, de nem érdekelte… nem érdekelte, hogy az égen megjelenő és egyre terebélyesedő fekete felhők miatta takarták el a napot, és az sem számított, ha bőrig ázik. Úgy érezte, összeroppan, kettétörik, mint egy gyenge kis virágszál.
Az egyetlen reménysége, aki segíteni tudott volna rajta, most itt fekszik mozd… Cleóban bent rekedt a levegő. Határozottan látta, hogy bár lassan és szaggatottan, de mintha emelkedne és süllyedne a boszorkány mellkasa.
Megragadta a kezét, és szólongatni kezdte.

Filomena lassan kinyitotta a szemét, és a lányra nézett.
– Sajnálom – suttogta erőtlenül. Látszott rajta, hogy mennyire nehezére esik a beszéd. Bár látható sérülés nem volt a testén, a boszorkány haldoklott…
– Nem kellett volna megpróbálnia – rázta a fejét Cleo, és megtörölte a szemét. – Ne haragudjon rám, szükségem van magára. Nem maradt senkim.
– Ó, dehogynem. – Mosolyogni próbált, de fájdalmas grimaszba torzult az arca.
– Hozok segítséget, csak kérem, ne haljon meg! Ne hagyjon magamra! Majd én ápolom, amíg fel nem gyógyul, csak kérem, ne hagyjon egyedül! – Reszketett, mint a nyárfalevél a visszafojtott sírástól. Próbálta a maradék erejét is összeszedni, hogy ne rogyjon le a földre a boszorkányhoz. Meg akarta menteni, és hitte, hogy meg fogja tudni.

Feltápászkodott a földről, de Filomena még erőtlenül utánakapott, hogy visszahúzza a földre. Túl gyenge volt ahhoz, hogy ezt véghez tudja vinni.
– Ne! El kell… mondanom… valamit.
– Majd elmondja, ha már jobban van. Hozok segítséget! Most rajtam a sor, hogy én vigyázzak magára! – jelentette ki biztató mosollyal az arcán, és ismételten futásnak eredt, miközben feje felett a felhők kövér esőcseppeket hullatva sírni kezdtek.

***

Rose, mint mindig, ezúttal is megköszönte a konyhásoktól az ebédnek éppen nem nevezhető ételt, amit a tálcájára dobtak. Most is csak egy morgással válaszoltak, és kérték a következő rabot, hogy jöjjön közelebb.
Körül sem kellett néznie, merre találja cellatársát, hiszen Tracy minden egyes alkalommal ugyanahhoz az asztalhoz ült le, amióta bekerült a börtönbe. Lassan elindult felé, amikor éles szúrást érzett a mellkasában, és a hirtelen jött fájdalom teljesen megbénította.

A tál kiesett a kezéből, és hangos puffanással ért földet. Többen is odakapták a fejüket, de egyikük sem mozdította a kisujját, csak meredten bámultak rá, mi ütött belé.
Rose a mellkasához kapta a kezét, mintha egy láthatatlan kéz szorította volna egyre erősebben a szívét, amíg össze nem roppan az ujjai között. Szédülni kezdett, forgott vele az egész ebédlő, és az asztaloknál ülő rabok egy elmosódott narancssárga  pacává olvadtak össze.

Minden eddiginél élesebb, elviselhetetlen fájdalmat érzett, és mielőtt öntudatlanul zuhant volna a padlóra, még egy nevet tudott kipréselni magából:
– Filomena.