Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 16. A nagy nap

Cleo úgy érezte, mintha jeges vízbe dobták volna, fulladozva kapkodott levegőért. Újra a párra meredt, és megdöbbenve vette észre, hogy a férfi oldalán már nem a néhány másodperce látott boszorkány áll, hanem egy szőke hajú nő.
Kérdőn Kevin felé fordult, de a kisfiú épp Noah-val beszélgetett arról, mikor tudnak legközelebb találkozni, így inkább ismét visszanézett a párra.

A szíve már háromszoros sebességgel döngette a bordáit. Két Annabell állt most már a park végében, és mintha megérezték volna, hogy Cleo őket nézi, egyből rá szegezték sötét szemeiket.
Cleo segélykérően nézett Noah-ra, de nem az örökké mosolygó fiúval találta szemben magát, hanem Annabellel.
– Csatlakozz! Csatlakozz hozzánk! – suttogta negédesen, miközben szeme gyilkos vágytól égett.

Cleo azonnal felpattant a hintából, de két lépést sem tudott megtenni, mert Annabell az útját állta. Kevinnek is nyoma veszett időközben, ahogy az összes parkban tartózkodó embernek. Levegőért kapkodva megpördült a tengelye körül kiutat keresve, de mindenhol csak a fenyegető tekintetű boszorkányt látta.
Senki más nem volt rajtuk kívül a parkban, csak ő és legalább egy tucat Annabell, akik folyamatosan közeledtek felé azt suttogva egyre erőteljesebb hangon, hogy csatlakozz! Furcsa narancssárga fénybe borult a környék, és ijesztően lehűlt a levegő. Sikítani akart, segítségért kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Nem bírt moccanni sem, csak a fejét kapkodta ide-oda egyik hasonmásról a másikra, mígnem a feléje közeledő boszorkányok gyűrűje egyre kisebb és kisebb lett. Kezüket előrenyújtották, akár a zombik, és a lány felé kapkodtak, miközben egyre hangosabban kántálták:
– Csatlakozz! Csatlakozz! Csatlakozz!
Már szinte érezte, ahogy a boszorkák körmei a karjába vájnak…

– Cleo! Cleo!
És, mintha a tóból emelkedett volna ki, újra kapott levegőt, látott, hallott, érzett, és ismét a felszínen volt. Noah szorongatta a vállait, finoman előre-hátra lökdöste őt, hogy minél előbb magához térítse.
Cleo először a fiúra pillantott, aki zavartan kapta el a válláról a kezét, majd az ijedten pislogó Kevint kereste meg a szemével. Ők voltak azok. Egyikük sem változott át sötét boszorkánnyá, és a park is megtelt újra hús-vér, normális, hétköznapi emberekkel. A megkönnyebbülés hulláma söpört végig Cleón, amikor ráeszmélt, hogy Annabellnek nyoma veszett.
– Mi történt? Halálsápadt vagy – hebegte aggódva a fiú.
– Jól vagyok – felelte még kissé kábán. – Csak elbambultam. Semmi baj.
– Biztos, hogy minden oké?
– Persze, minden a legnagyobb rendben – bólintott. Pedig jól tudta, hogy semmi sincs rendben.

***

Lizzy étvágytalanságra hivatkozva kihagyta a péntek esti vacsorát. Pocsék napja volt: mégsem jött össze a dolog azzal a sráccal, akit kiszemelt magának, itthon minden csak az esküvő körül forgott, és vele a kutya sem törődött, ráadásul nagyon úgy látszott, hogy Noah és Cleo között kezd alakulni valami, ami csak még egy lapáttal rátett a lány nyomorult hangulatára. Gyűlölte a tudatot, hogy a család fekete báránya boldogan éli életét itt náluk, és kezdik lassan elfelejteni, hogy ő nem más, mint egy kis betolakodó, akire ezen felül még a kertész unokája is szemet vetett. Utálta boldognak látni, teljes szívből utálta.
Mintha valaki más irányította volna, elsétált a szobájához vezető folyosó mellett, és egyenesen Cleo ajtaja felé vette az irányt.

Amikor belépett a szobájába, látványosan öklendezni kezdett, mintha valami rettentő nagy gusztustalansággal találta volna szemben magát. Bosszút akart állni rajta, amiért majdnem tönkretette a vasárnapra szervezett buliját. Az egyetlen dolgot, amit várt, és amiért képes volt magára ölteni minden egyes alkalommal a belenyugvó műmosolyát. Gyűlölte, hogy évekkel ezelőtt Cleo mondhatott bármit, egy szavát sem hitték el neki a szülei, most pedig ő lett az igazmondó juhász, aki miatt pillanatok alatt célkeresztbe került.
Öt másodperc elég volt, hogy felsoroljon magában annyi indokot, miért kellene a szobája minden egyes bútorában és díszében kárt tennie, de végül csak egyetlen dolog szenvedte meg a Lizzyben felgyülemlett dühöt: Cleo esküvői ruhája.
Nem tudott sokáig gyönyörködni a szétszabdalt remekművében, mert az ajtó túloldaláról, hangok szűrődtek be. Csak annyi ideje maradt, hogy az ollót visszategye az íróasztalra, és gyorsan bemásszon az ágy alá.

– Biztos, hogy nem maradsz vacsorára? – kérdezte a narancssárga cipő tulajdonosa, aki nem volt más, mint Cleo.
Megszólalnia sem kellett, Lizzy rögtön tudta, hogy a kérdés Noah-nak szólt. Ha most a porcicákon kívül bármi mást, mondjuk egy plüssmackót is talált volna az ágy alatt, biztosan nem élte volna túl a lánnyal való találkozást.
– Nem, köszönöm – utasította vissza kedvesen. – Tényleg csak azért ugrottam be, hogy jelentést adjak Mrs. Richwoodnak a székekről, és persze, hogy keressek valami ürügyet rá, amiért fel tudsz hívni a szobádba, ami egyébként nagyon is tetszetős számomra.
Cleo felnevetett, és a könyves szekrényéhez lépett.
– Nem egy lakosztály, de nekem tetszik. Jó amúgy, hogy most szólsz, mert biztos elfelejtettem volna idővel. Egy ilyen nagyszerű könyvet pedig érdemes minél előbb elolvasni. Viszlát, da Vinci-kód, remélem, jó helyed lesz Noah-nál.
– Köszönöm! Igyekszem ugyanilyen állapotban visszahozni. Amúgy mi ez a feszült hangulat nálatok?

– Elena meglátta a nem túl hosszú vendéglistát, és enyhén szólva kiakadt. Kár, hogy nem voltál itt, biztos nagyon élvezted volna.
– És egyáltalán nem is gyanakszik rád? – csodálkozott Noah. – Ha jól tudom, a nem kézbesített leveleket visszaküldik a feladónak. Ha meglátja, biztos fel fog tűnni, hogy sok helyen rossz név, vagy cím szerepel.
Lizzy szája tátva maradt, és még azzal az előtte mászkáló pókkal sem törődött, amitől normális esetben sikító frászt kapott volna. Előrébb kúszott egy kicsit, hogy egy fél szóról se maradhasson le.
– Én is gondoltam erre, de sikerült Clotilda elől megkaparintanom a borítékokat – felelte büszkén Cleo. – Kiszedtem belőlük a meghívókat, és csütörtökön a park felé menet szétosztogattam egy párat. Úgyhogy lehet, hogy be fog toppanni holnap néhány ismeretlen arc az alsóbb rétegekből. Ez az én nászajándékom nekik.
– Meg a többi apróság – tette hozzá Noah. – Láttam a díszeket, és te jó ég, borzalmasak. Remélem, nem lesz bajod belőle.
– Én is remélem, de amúgy ezt már nagyon megérdemelték. Ha minden jól megy, akkor az esküvőszervezőt fogják mindezért hibáztatni. Várj, kikísérlek!

A villany lekapcsolódott, a szoba ajtaja egy kattanással bezárult, és a hangok halkulni kezdtek.  Lizzy kimászott az ágy alól, és néma döbbenettel meredt előre. Nem érdekelte, milyen piszkos lett a ruhája, vagy hány bogarat, pókot nyomott agyon, amíg ott hasalt a földön. Elképedve bámulta a falat, amely mögött Cleo és Noah kettőse eltűnt.
Lassan kezdett benne tudatosulni, hogy mostohatestvére rengeteget változott az elmúlt két évben, és komoly vetélytársra lelt a személyében.
De arra Cleónak is fel kell készülnie, ahogy ő keresztbe tett neki szerdán, úgy neki is lesz némi beleszólása a tervébe.

***

Újfent csak nyugtalan éjszakája volt Cleónak. Amióta betette a lábát a Richwood házba, azóta képtelen volt magát rendesen kialudni. Miért is tudta volna, hiszen nem telt el úgy nap, hogy ne történt volna vele valami.
Lefekvés előtt mindig megpróbálta a gondolatait pozitív irányba terelni. Felidézett valamilyen kellemes emléket, és újra átélte azt a képzelete által, de a vége mindig az lett, hogy egy villámokat szóró örvény lehúzta magával a sötétségbe. A mélyben pedig semmi más nem volt, csak sötét boszorkányok, akik elszántan kántálták, hogy „Csatlakozz hozzánk!”; koszos, bűzölgő hajléktalanok, akik addig üldözték, amíg végül zsákutcába nem jutott, onnan pedig nem volt menekülés; és ott voltak Richwoodék is, akik egymásba kapaszkodva harsányan nevettek három sír felett.
Bernardo hantjánál az elszáradt virágok szomorúan lengtek a szélben, miközben a sírkőről lassanként csordogált le az élénkpiros vér. A mellette lévő fejfán Rose neve állt, de még csak félig volt kiásva a sírhely. A harmadik kő előtt Elena guggolt vésővel a kezében – ütemes kopogása visszhangzott a fekete semmiben. Mikor kész lett, leengedte szerszámát, de furcsamód a kopogás továbbra sem szűnt meg, és mintha egyre hangosabb lett volna. Elena arrébb lépett a sírtól, így most már Cleo is láthatta, kinek a neve áll a márványon: az övé.

– Cleo!
Valaki a nevén szólította. Felpattantak a szemei, még az álmot sem dörzsölte ki belőlük, máris ülőhelyzetbe küzdötte magát, és gyorsan körbepillantott a szobájában. Megint hallotta azt a kopogást, amit már az álmában is, de akkor azt hitte, hogy a véső volt az.
– Kelj fel, mert szükség van rád odalent!
A hang az ajtó túloldaláról jött. Beletelt néhány másodpercbe, mire Cleóban lassan tudatosult, hogy Clotilda kopogtatott és szólongatta őt mindvégig.
– Ébren vagyok – kiáltotta ki kissé rekedten. – Mindjárt megyek.
Hát persze! Ma van a nagy nap: Elena és Randolph esküvője. Megrázta a fejét, abban a reményben, hátha ki tudja kergetni az álomfoszlányokat, aztán nagy levegőt vett, lerúgta magáról a takarót, és kimászott az ágyából.
Némiképp felvillanyozódott, miután kinyújtóztatta elaludt testrészeit, és emlékeztette magát arra, hogy valószínűleg az ő nászajándéka lesz a legnagyobb meglepetés, amit Elenáék a mai nap során kapni fognak. Repesve várta már azt a pillanatot.

Kinyitotta a szekrényét, hogy fölkapjon magára valamilyen göncöt, de végül nem az okozott neki némi fejtörést, mit is vegyen fel, hanem az, hogy mégis mi az a sok halványkék anyagdarab, ami a gondosan összehajtogatott felsőit és nadrágjait beborítja. Kezébe vett egy darabot, hogy tüzetesebben megvizsgálja, és ekkor felismert rajta egy mintát, ami pont olyan volt, mint…
Gyorsan végignézte a fogasokon lógó ruhákat, de nem találta meg köztük azt az egyet, amit az esküvőre vettek Elenával. Összerándult a gyomra, amikor rájött, hogy az hever apró darabokra cincálva a szekrénye alján.
– LIZZY!!!

Miután végigjárta az emeletet – kezdve mostohatestvére szobájával, ahol nagy késztetést érzett rá, hogy legalább egy plüssállatát lefejezze -, nem fékezve indulatát, dübörögve lerohant a lépcsőn az étkezőbe, ahol végül megtalálta az éppen reggeliző lányt. Fel sem nézett müzlis táljából, rendkívül el volt foglalva azzal, hogy legalább tizedszerre is elolvassa a zabpelyhes doboz hátulján lévő szöveget a kalcium fontosságáról.
Cleo eközben teljes nyugalmat magára erőltetve odasétált Lizzy mellé, majd hirtelen beleejtette szétszabdalt ruhája egy darabkáját a lány táljába. A reakció természetesen nem maradt el.

– Mégis mi a fészkes fenét csinálsz? Mit dobtál bele a kajámba? – szörnyülködött Lizzy, és megpróbálta kihalászni kanalával az ismeretlen anyagot a gabonapelyhei közül, amit aztán nem kisebb undorral terített ki az asztalra.
– Ez kérlek szépen az esküvőre vett ruhám egy darabkája – felelte karba font kézzel Cleo.
– És hol a többi része?
– A szekrényemben cafatokra szedve.
– Ej, Cleo, ha ennyire nem tetszett, inkább adtad volna nekem – csóválta a fejét Lizzy.
– Roppant vicces vagy – fintorodott el. –  Szívesen mondanám, hogy ne tettesd a hülyét, mert jól tudom, hogy sajnos az vagy, így inkább azt mondom, hogy ne add az ártatlant.

– Azt feltételezed, hogy közöm van ehhez? – Felpattant a székéből, és egyenesen farkasszemet nézett Cleóval.
– Nem, Lizzy. Én nem feltételezem, hogy te tetted tönkre a ruhámat, én állítom, hogy te tetted tönkre. Gondolom, érzed a kettő között a különbséget.
– Igen? És ugyan mi okom lett volna rá?
– Jaj, ne csináld már! Beárultalak anyádéknál, hogy bulit szervezel vasárnapra, mi ez, ha nem nyomós indok? Ha pedig ez nem lenne, úgyis kitalálnál ezer meg egy okot arra, hogy miért tegyél nekem keresztbe ott, ahol tudsz.
– Azért neked se kell messzire menned, ha már a keresztbe tevésről van szó – jegyezte meg csípősen Lizzy.
– Volt kitől tanulnom az évek során.

– Lányok, mi ez a korai veszekedés? – lépett be az étkezőbe a szokásosnál is morcosabban Randolph. – Nem lehet nyugodtan telefonálni tőletek.
– Lizzy tönkretette az esküvőre vett ruhámat! – mutogatott a lányra, pont úgy, mint amikor még kicsik voltak, csak most nem egy babán kaptak hajba.
– Ez nem igaz, apu!
– Akkor mégis ki volt? Oliver? Egyszer az életben nem mondanál igazat? – csattant fel Cleo, mivel már rendkívül bosszantotta, amiért a lány nem volt képes beismerni a tettét.
– És te mikor tanulod meg végre, hogy sohasem nyerhetsz ellenem?
– Elég volt! – szakította félbe Randolph a vitát. Nyúzott volt, rendkívül nyúzott. Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a mai napot. – Fejezzétek be most azonnal! Kisebb-nagyobb bajom is van annál, hogy kinek mi történt a ruhájával! Ha nem tudsz, mit felvenni Cleo, kérj kölcsön egyet Lizzytől.

Cleo és Lizzy egymás szavába vágva tiltakozott az ötlet ellen, aminek megint az lett a vége, hogy Randolph idegeit borzoló hangzavar alakult ki.
– Azt mondtam, elég! – kiáltott fel ismételten, mire mindketten elhallgattak. – Oldjátok meg magatok, aztán kérdezzétek meg Abbyt, miben tudtok segíteni.
– Én aztán a kisujjamat sem mozdítom – húzta fel az orrát Lizzy.
– Ahogy gondolod, de a vendégek egy része délre itt lesz, és még akad tennivaló. Noah már egy ideje pakol, talán csatlakozhatnátok hozzá, hogy levezessétek a feszültséget.

– Noah itt van? – kapta fel a fejét Lizzy. – Akkor azt hiszem, tényleg mennem kellene segíteni.
Cleo karba fonta a kezét, és unottan megforgatta a szemét. Tipikus Lizzy. Csak ne pont arra a srácra hajtana, aki történetesen számára sem közömbös. Ekkor megcsörrent Randolph zsebében a mobilja, így sietve távozott az étkezőből, hogy minél előbb lebonyolítsa a hívást.
– Jegyezd meg kicsi Cleo, engem nem könnyű legyőzni. Nem is érdemes próbálkozni – suttogta a fülébe. – Azt hiszem, akkor megyek is. Amúgy is kellően elment már az étvágyam.

Miután Lizzy is elhagyta a helyiséget, nem maradt más hátra Cleónak, mint hogy megfogja a tejtől csöpögő ruhadarabkát, és visszamenjen a szobájába, hogy valami ünnepélyesebb öltözet után kutasson a szekrényében. Igaza volt Lizzynek abban, hogy neki sem kell messzire mennie némi gonoszságért, mert az agya attól a perctől fogva, hogy kilépett a lány az étkezőből, folyamatosan azon járt, miképpen tudná meghálálni mindazt, amit a ruhájával tett. Az ötlet lassan formálódni kezdett a fejében, amikor valaki megszólalt mögötte.

– Ha gondolod, van a szekrényemben jó pár ruha, ami szerintem jó lenne az esküvőre. – Clotilda volt az, aki mindeddig úgy beleolvadt a konyhába, hogy Cleo észre sem vette. – Elena asszony minden évben selejtezni szokott, én pedig titokban kiszedem a zsákokból a jó cuccokat, hátha jó lesz az unokahúgomnak. Igaz, némi átalakításra szorulnak, de ha tetszik neked valamelyik, nagyon szívesen megcsinálom. Addig viszont helyettesíteni kellene a konyhában.
Cleo arca felragyogott.
– Az… az nagyszerű lenne. Beugrom addig helyetted.

***

Clotildának nagyon jót tett ez a terhesség – állapította meg magában Cleo, miközben kinyitotta a sütő ajtaját, hogy ellenőrizze egy villával, jó lesz-e már a piskóta.
Hiába kutatott az agyában egyetlen kellemes emlék után, nem igazán rémlett neki olyan eset, amikor kedves lett volna vele a cseléd. Most meg reggelit készít neki, kitakarítja a szobáját, segít neki megfelelő ruhát keresni az esküvőre… Ez csakis a baba érdeme lehet, vagy csak egészen egyszerűen nem mer vele szemétkedni, mert jól tudja, hogy most már nem hagyná magát. Akármi is állt a háttérben, Cleónak határozottan szimpatikusabb volt a jelenlegi Clotilda.

Szerencsére nem kellett bonyolult műveleteket végrehajtania a konyhában, egyik kiadott feladat sem haladta meg a képességeit, bár az igazat megvallva, szívesebben töltötte volna a várakozási időt az udvaron.
Minden második percben kilesett az ablakon, hogy szemmel tartsa Lizzy és Noah kettősét, akik állítólag székeket pakoltak ki, de nem egyszer azt vette észre, hogy mostohatestvérét valahogy jobban érdekli a fiú, mint az ülőalkalmatosságok egy sorba rendezése. Gyomorszorító érzés fogta el, és legszívesebben csapot-papot otthagyott volna, csakhogy eltüntesse Noah közeléből a lányt. A Clotildának tett ígérete azonban erősebben kötötte a konyhához, mint hitte volna.

Cleo nagy megkönnyebbülésére, még azelőtt kész lett a ruhája, hogy Randolph felelősségre vonhatta volna, mit keres a sütőnél, ahelyett hogy a többieknek segítene odakint. Még a lélegzete is elállt, amikor Clotilda megmutatta neki, mit sikerült összehoznia röpke fél óra alatt. Bár tartott tőle, hogy átalakítás ide vagy oda, Elena fel fogja ismerni a régi ruháját rajta, de egyből elszállt az aggódása, amikor meglátta az eredetire csupán csekély mértékben hasonlító végeredményt.
Gyorsan magára öltötte a ruhát, és addig pörgött benne, amíg el nem szédült. Egyszerűen imádta. Most először életében végre szépnek érezte magát. Nem bírta ki, muszáj volt látnia, mit szól hozzá mostohatestvére, de legfőképpen Noah.

***

– Fú, de jól áll ez a ruha neked! – Noah eltátotta a száját, amikor megjelent az udvaron Cleo.
– Köszönöm. – Vigyorgott, mint a vadalma, és a szeme sarkából Lizzyt figyelte, aki először, mintha fulladás tüneteit produkálta volna, aztán csak hebegett-habogott valamit. Ilyen az, amikor az ember se köpni, se nyelni nem tud – gondolta.

– Cleo, ha befejezted a hercegnősdit, akkor talán aktivizálhatnád magadat – pirított rá Randolph, amikor odaért hozzájuk. – Hasznosítsd magad, és fújj fel néhány lufit! Lizzy, anyád most hívott, hogy már a fodrásznál van, úgyhogy elindulhatsz. Noah, nagyon hálás vagyok, hogy itt vagy és segítesz!
– Nagyon szívesen, Mr. Richwood! – biccentett a fiú.
– Nem tudom, mit csinálnék nélkületek. Egyszerűen nem értem, Abbynek miért nem jutott eszébe, hogy ide is el kellene néhány plusz munkaerő. Keresnem kell egy másik szállást is, mert nincs elég szoba a Hotel Meliornban, az egyik fotós lebetegedett, még interjút kell majd adnom az egyik újságnak…  Ez a rengeteg stressz, öreg vagyok én már ehhez…
Mondania sem kellett volna, rá volt írva az arcára, hogy Abby segítsége mellett sem bír el ezzel az egésszel. Elena teljesen magára hagyta a férjét, úgy hogy előtte a szervezésből szinte teljesen kihagyta. Egyáltalán nem csodálkozott rajta Cleo, hogy miért ilyen ingerült és feszült a nevelőapja.

Mivel rajtuk kívül senki más segítség nem bukkant fel a Richwood háznál, az udvar előkészítése végül Cleóra és Noah-ra maradt, miközben Oliver az utolsó ellenőrzéseket és simításokat végezte el a kerten. Nem volt már sok teendő hátra, csak a lufik felfújása, néhány napernyő felhúzása, és a Clotilda által készített étvágycsillapító falatkák és italok kikészítése.
Amíg Randolph, akár csak Abby, egész délelőtt telefonált, jött-ment az autójával, addig Elena valahol a város másik végén készülgetett a második menyegzőjére. Noah fél tizenkettőkor köszönt el a lányoktól – ugyanis időközben Lizzy is megérkezett a fodrásztól, és még épp időben ő is be tudott zsebelni Noah-tól egy „Jaj, de csinos vagy!” dicséretet -, aztán ment is haza átöltözni, hogy odaérjen a kettőkor kezdődő esküvőre.

Ahogy Randolph megmondta, délre már meg is érkeztek az első vendégek, akik messziről utaztak Liliomvölgybe, hogy tanúi legyenek a Richwood pár újbóli egybekelésének.
Cleo és Lizzy kapta azt a feladatot, hogy a szökőkútnál állva fogadják a násznépet, és igazítsák őket útba. Oliver és Clotilda sem maradt munka nélkül, a kertész vette át a nászajándékokat, vagy épp mutatta meg, merre találják a vendégek a mosdót, Clotilda pedig felszolgálónőt játszott, miközben Randolph – eleget téve kötelezettségeinek – mindenkivel váltott néhány szót.
Cleo igyekezett kerülni a Lizzyvel való bármiféle kommunikációt, mert egyrészt nem akart nyilvánosan leállni újra veszekedni vele, másrészt rájött arra, hogy azzal tudja a legjobban felbosszantani a lányt, ha egészen egyszerűen levegőnek nézi. Azért persze Lizzynek is volt egy fegyvere, amivel viszont Cleót tudta nagyon jól felidegesíteni. Nem egyszer azon kapta a lányt, hogy nagyon somolyog a bajsza alatt, mint aki tervez valamit. És persze hiába kérdezett rá, mit talál olyan mulatságosnak, a nem veszlek észre taktikát alkalmazva, a lány nem szólt egy szót sem.

Miután minden ide várt vendég megérkezett, Cleo beállt Clotilda mellé segíteni. Miközben a süteményes tányért töltötte fel újabb falatkákkal, és körbekérdezett mindenkit, nincs-e még valamire szükségük, fél szemmel mindig nevelőapját figyelte.
Randolph kezdett egyre feszültebb lenni, hogy arájának továbbra sincs se híre, se hamva, ráadásul most már a mobilját sem hajlandó felvenni. Persze akárhányszor elkapta egy-egy fotós, mindig igyekezett levetni magáról gondterhelt arckifejezését és helyette megpróbált egy sokkal boldogabb maszkot felvenni, de ahogy kikerült a jegyzetükbe sebesen körmölő újságírók és a fényképezőgéppel rohangálók kereszttüzéből, újra borongós lett a hangulata.

Egy órakor toppant be Marina, hogy épp időben megakadályozza a vőlegény idegösszeroppanását.
– Hű, Randolph, nagyon jól nézel ki! Nem mintha, eddig nem mutattál volna jól öltönyben, de ez most kiváltképp jól áll neked – jegyezte meg pajkosan Marina, de a férfi most egyáltalán nem volt abban a passzban, hogy megfelelőképpen fogadja, és esetleg viszonozza a bókot.

– Hol a fenében van már Elena? Úgy volt, hogy együtt fogadjuk a vendégeket – fakadt ki Randolph.
– Nyugalom! Némiképp változott a terv. Gondja akadt a menyasszonyi ruhájával, de biztosíthatlak felőle, hogy kettőre ott lesz a Rózsás tóparton – csitította a nő, és finoman megérintette a férfi vállát, de az durván lerázta magáról.
– Remek, és erről mikor akart tájékoztatni?
– Most. Engem küldött, hogy szóljak neked. És azt üzente, hogy lassan indulhattok a helyszínre.
– Nem ezt beszéltük meg. Utálom, hogy mindenből kihagy. Nagy belépőt akar, mi?
– Valami olyasmi – mosolygott zavartan Marina, de Randolph már sebes léptekkel megindult a szökőkút irányába.

Cleo és a hirtelen magára hagyott Marina tekintete egy pillanatra találkozott, aztán a nő gőgösen felhúzta az orrát, és hátat fordítva a lánynak, kitipegett a kapun.
Cleo még nézte egy darabig, ahogy hosszú ruhája ide-oda leng a nagy sietségben, majd somolyogva megrázta a fejét, miért nem veszi észre rajta kívül senki más, hogy Marina reménytelenül szerelmes a legjobb barátnője férjébe…

***

Alig húsz perccel később, a násznép Randolph és Lizzy vezetésével a Rózsás tópart felé vezető úton lépkedett, miután sikerült a közeli bevásárlóközpontnál parkolóhelyet találniuk. Cleo a sor végén haladt, nehogy bárkinek is feltűnjön az az ördögi vigyor, amit a kocsiból való kiszállás óta képtelen volt letörölni az arcáról.
Izgatottan várta, mikor érnek már oda a helyszínre, és milyen látvány fogadja majd a vendégsereget, meg persze a már amúgy is kissé paprikás hangulatban lévő vőlegényt. Annyira elmerült a díszletekről szőtt képzelete tengerében, hogy észre sem vette, amikor valaki szinte a semmiből mellé lépett.

– Nem éppen okos dolog ilyen védtelenül lemaradni a többiektől.