Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 15. Napkeltétől napnyugtáig

Cleo élete legpocsékabb éjszakáját tudhatta maga mögött, amikor végre sikerült magát arra kényszerítenie, hogy felébredjen rémálmából. Nem dolgozta fel teljesen a tegnap este borzalmait, így agya folyamatosan zakatolt tovább, amíg ő aludt. Visszarepült újra a sikátorba, amelynek nem volt se eleje, se vége. Hiába futott volna a látszólagos kijárat felé, csak egyre messzebbre került tőle, és mindig az lett a vége, hogy a két hajléktalan karjaiba rohant.
Takarója összegyűrt gombócban hevert lábainál, és megint érezte, hogy bőre nedves az izzadságtól. Lassan kikászálódott az ágyából. Most az egyszer hálás volt érte, hogy egy árva tükör sem volt a szobájában. Nem akarta látni magát. Rémesen festhetett.
Előhalászott a szekrényéből egy felsőt és egy nadrágot, és azonnal célba vette a fürdőt.

Gyorsan levetette magáról a tegnapi piszkos ruháit, majd beállt a zuhany alá. Megengedte a vizet, és még csak fel sem szisszent, amikor a hideg cseppek elérték a bőrét. Finoman kitapintotta a gézt a hátán, de már félig levált róla, így jobbnak látta, ha teljes egészében leszedi magáról a tapaszt. A térdei szerencsére nem voltak sebesek, csupán kék-zöld foltok jelezték, hogy valamikor fájdalmasan csapódtak neki a földnek.
Gondolatai irányíthatatlanul visszakúsztak a sikátorba, és Cleo erőnek erejével próbálta visszarángatni azokat onnan. Meg akart szabadulni a fojtogató érzéstől, az emlékektől, a rémálmoktól. El akarta felejteni, ami ott történt, és nem akart arról sem képzelegni, mi történhetett volna, ha nem menti meg az a férfi.
Felnézett a zuhanyrózsára, amelyből mint apró kavicsok hullottak alá a hideg vízcseppek. Behunyta a szemét, és azt képzelte, hogyha megtisztítja magát a kosztól és a piszoktól, azáltal sikerül lemosnia magáról a tegnap este borzalmait. Egy dolgot azonban semmiképpen sem akart elfelejteni; hogy mit mondott neki Reyna Elenáról.

Kedd lévén már csak négy nap az esküvőig – emlékeztette magát Cleo, amikor kilépett a fürdőszoba ajtaján. Eldöntötte, hogy a legkönnyebben csak úgy szabadulhat meg a nyomasztó emlékektől, ha minden figyelmét inkább a közelgő menyegzőre és annak tönkretételére fordítja, de egyelőre nem sok új ötlet jutott az eszébe. Sokáig nem sikerült elhatározásra jutnia, mihez kezdjen az információval, miszerint nevelőanyja régen Fekete Rózsa néven több férfi szolgálatára is állt, végül arra döntött, hogy ezt az aduászt majd csak az arra alkalmas időben játssza ki.
Éppen visszafelé tartott a szobájába, hogy összepakoljon még reggeli előtt, amikor hangok ütötték meg a fülét Elenáék hálója felől. Odalapult a falhoz, és óvatosan belesett a nyitott ajtón. Lizzy az ágyon ült és savanyú képet vágott. Ez volt az első jele annak, hogy hamarosan hisztizni kezd.
Nevelőanyját nem látta az ajtótól, így gyorsan átszaladt a másik oldalra, ahonnan már tökéletes rálátás nyílt a tükörnél illegő-billegő Elenára. Jobbról és balról is megnézte magát, miközben töprengő arcot vágott, mintha nem tudná eldönteni, hány kilótól kellene megszabadulnia ahhoz, hogy újra csinosnak érezhesse magát.

– Anyuci, de biztos nem lehetne valahogy visszatenni az esküvő időpontját júliusra?
– Két percen belül ezt már harmadszorra kérdezed meg, és hidd el, kislányom, ezután sem tudok neked mást mondani, csak azt, hogy már nem variálunk – válaszolta Elena hűvös nyugalommal. – És nem, még mindig nem érdekel, hogy milyen medencés buliba ígérkeztél el most szombaton. Az esküvőnk most fontosabb. Majd legközelebb elmész.
Lizzy lebiggyesztette az ajkát.
– Ha egyáltalán meghívnak – dünnyögte. – Ide sem akarták, hogy jöjjek, merthogy ez csak a menőknek van…
– És te nem vagy menő? – fordult lányához csodálkozva. – Ne nevettess, drágám, te vagy Elizabeth Amelia Richwood.
– A név az nem elég. Az igazi menők saját bulikat rendeznek…

Elena arcvonásai megkeményedtek.
– Tudom, mit akarsz tőlem, és szó sem lehet róla – jelentette ki szigorúan, és ismételten visszafordult a tükör felé, hogy megigazítsa frizuráját.
Lizzy arca fájdalmas grimaszba torzult. Felpattant az ágyról, és anyjához lépett, hogy térden állva könyörögjön neki.
– Kérlek, anyuci! Csak egy aprócska bulit engedj meg nekem. – Hangja remegett, mintha sírás fojtogatná, de Cleo jól ismerte ezt a trükkjét a lánynak. Kiskorában mindig így érte el azt, amit akart. Nyolcévesen ez még elment, de tizennégy évesen már szánalmasnak volt mondható.
– Mindent megkaphatsz, amit akarsz, de ezt az egyet nem engedem. Nem hagyom, hogy tönkretegyék a házunkat holmi tizenéves huligánok. És nem, nem bérelek ki helyet nektek, csak ha már tizenhat leszel – tette hozzá, mintha olvasna lánya gondolataiban. – Máshoz elmehetsz bulizni, de itthon nem tarthatsz sajátot, világos voltam?

Cleo Lizzy helyében megszeppenve bólintott volna, jelezve, tudomásul vette anyja tiltását, a lány azonban úgy érezhette, van még esélye, mert tovább pedzegette a témát.
– És mi lenne, ha meghívnám néhány barátomat az esküvőtökre, vagyis inkább az azutáni ünnepségre? – kérlelte az anyját.
Cleo azt hitte, rosszul hall. Úgy tűnt, mostohatestvérének mindegy volt, hogyan és miként, csak legyen végre egy olyan buli, ami az ő nevéhez kötődik.
– Eszednél vagy? – hüledezett Elena. – Még mit nem! Fontos emberek is ott lesznek, üzletemberek, Randolph munkatársai, a sajtó, az elit társasági élet nagyjai… Nem keveredhetnek ezek közé olyanok, akik azt sem tudják, mi a különbség az opera és az operett között. A válaszom tehát határozottan nem. És apádnál se próbálkozz, mert egyetért velem ebben.

Lizzy felpattant a földről. Cleo nem láthatta az arcát, mert pont háttal állt, de Elena megrökönyödött tekintete elárulta neki, hogy a lány nagy kifakadásra készül.
– Utállak, és utálom ezt az egész esküvősdit! Mi a francnak kell még egyszer összeházasodni? Baromság az egész! – ordította Lizzy. – És a ti agymenésetek miatt kell kihagynom a szombati bulit! Miattatok fognak engem kiutálni a többiek! Hát gratulálok, anya! Kösz szépen! – Azzal faképnél hagyta meglepetten pislogó anyját.

Amint észrevette Cleo, hogy testvére felé tart, gyorsan odaszaladt a szobája ajtajához, mintha épp akkor lépett volna ki onnan. Szerencsére Lizzyt annyira elvakította a dühe, hogy rá se pillantva elviharzott – valószínűleg a szobájába kisírni a lelkét.
– Remélem, tetszett az előadás.
Cleo megpördült a tengelye körül. Elena állt az ajtóban, feltűnően vidám arckifejezést magára öltve, mintha mi sem történt volna.
– Egy-két óra, és elfelejti, hogy miért is haragszik rám – legyintett, majd szélesre húzta száját. – Csak nem bundás kenyér illatát érzem? Pompás, Clotilda visszatért.

***

– Rendben, akkor majd holnap. Szia!
– Cleo, beszélhetnénk négyszemközt a dolgozószobában? – kérdezte Randolph szerda délelőtt, miután a lány letette a telefont.
– Hogyne – felelte, és bánatosan elindult nevelőapja után.
Nem volt túlzottan feldobva. Miért is lett volna, hiszen már második napja, hogy halogatják Noah-val a találkájukat. Tegnap a hirtelen jött eső miatt kellett eltolniuk a piknikezést, ma pedig ismételten munkára fogta a fiút az apja, így közös megegyezés alapján csütörtök délutánra kényszerültek tenni ezt a programot. Ez volt az egyetlen dolog, ami némi fényt csempészett sötét és borongós hangulatába.
A napok csigalassúsággal vánszorogtak előre, anélkül, hogy Cleo bármi hasznosat csinált volna. Legtöbb idejét a szobájában töltötte naplója és ki nem olvasott könyvei társaságában, közben pedig erősen törte a fejét, mivel tehetne még keresztbe nevelőszüleinek. Bár, ha minden úgy megy, ahogy szeretné, bőven elég lesz az meglepetés, ami a menyasszonyt fogja érni a nagy napon.

– Becsuknád az ajtót magad után? Hova a csudába tehettem? – kérdezte Randolph magától, és kutakodni kezdett a szekrénye fiókjaiban.
– Mit keresel?
– Clotilda átadott nekem egy nevekkel teli listát, hogy a visszajelzések alapján, kik tudnak eljönni az esküvőre – magyarázta hátra sem pillantva a lányra. – A probléma csupán annyi, hogy… Aha, meg is van! Tessék, nézd meg te magad! – Azzal átadott Cleónak egy kissé már gyűrött A4-es lapot.
– Csak ennyien jönnek el? – hüledezett a lány, de csodálkozása nem volt őszinte.
Nem lepte meg, hogy a kezében tartott lista ilyen kurta lett, hiszen ő maga intézte úgy, hogy ne jusson el mindenkihez a meghívó. Bár terveiben úgy szerepelt eme meglepetés, hogy a boldog pár majd ott a helyszínen szembesül a szerény létszámú vendégsereggel, úgy tűnt, az előzetes visszajelzések keresztülhúzták ezt a számítását, így elkerületlenné vált, hogy erről előbb szerezzenek tudomást nevelőszülei.

– Őszintén szólva, merem remélni, hogy nem csak ennyien – mondta komoran Randolph, és leült a székébe.
– Elena tud már róla?
– Dehogy – rázta meg ijedten a fejét a férfi. – Teljesen kiborulna, és azt hiszem, az nem hiányozna senkinek sem. Clotilda is pont emiatt inkább nekem adta ide a névsort. Remélem, hogy helyre tudom hozni.
Cleo hallotta az aggodalmat Randolph hangjában, és egy pillanatra meg is sajnálta őt, de hamar elszállt belőle ez az érzés. Elég volt csak emlékeztetnie magát arra, hogy nevelőapja ugyanúgy benne volt a Bernardo megölésében és az édesanyja elleni összeesküvésben, mint Elena.
– És mihez kellek én? – kérdezte őszintén Cleo.
Nyilvánvalóvá vált, hogy nem azért akart vele négyszemközt beszélni, mert őt tartja felelősnek a jelenlegi igen kurta vendéglistáért.

– Szükségem van a segítségedre. Még rengeteg mindent el kell intéznem a nászútig, ráadásul Elena minden napra talál nekem valamilyen programot az esküvővel kapcsolatban.
Cleo emlékezett rá, milyen arcot vágott Randolph, amikor tegnap ebédnél bejelentette Elena, hogy délutánra ne tervezzen semmit, mert táncórákat fognak venni, ugyanis a lagzi kötelező eleme vacsora után a nyitótánc, amit a boldog pár lejt el elsőként.
– Arra szeretnélek megkérni, hogy még a mai nap során, és lehetőleg Elena tudta nélkül, kérdezz már utána telefonon, mi az oka annak, hogy nem jönnek el az esküvőre, vagy eddig miért nem igazoltak még vissza. Egyáltalán megkapták-e a meghívót, szóval a lényeg, hogy…
– Hogy valahogy próbáljam meg ezt a listát bővíteni – foglalta össze röviden Cleo.
– Igen, erre akartam kilyukadni, mivel csütörtökre meg kell lennie az ültetési rendnek – bólintott kissé zavartan Randolph. –  Megteszed?
Cleo nyelve hegyén már ott volt a kérdés, hogy miért nem Lizzyt bízza meg ezzel a feladattal, amikor eszébe jutott a lány tegnapi kiborulása, és az azutáni egész házat belengő feszültség közte és a szülei között.

– Megteszem – sóhajtott színpadiasan. – Viszont engedj meg egy kérdést nekem.
– Persze, kérdezz csak!
– A hátad közepére sem kívánod ezt az esküvőt, semmi kedved az egészhez, akkor meg miért csinálod? Meg úgy egyáltalán, miért hagyod, hogy Elena átvegye feletted az irányítást? – kérdezte őszintén Cleo nem kicsit meglepve Randolph-ot. – Régebben ez nem így volt.
– Miből gondolod, hogy a hátam közepére sem kívánom? – pislogott értetlenül, aztán erőtlenül felnevetett. – Jaj, félreértesz, nem teher számomra.
– Aha, tényleg nem.
– Nézd, Cleo. Talán furcsán hangzik még számodra, de Elena életem szerelme, és nekem mindennél fontosabb, hogy boldoggá tegyem őt. Itt van most ez esküvő, végre olyan menyegzője lehet, amire vágyott, és bár engem nem hoz annyira lázba, mint őt, mindent meg kell tennem, hogy örömet szerezzek neki. Minden kapcsolat áldozatokkal jár. Régebben ő hozott áldozatokat, most rajtam a sor. Kielégítettelek a válaszommal?
– Azt hiszem, igen – vonta meg a vállát.
– Akkor most már tudsz koncentrálni a feladatodra?

***

Miután átvette Randolph-tól a névsort, felkapta az előszobából a telefont, és becsapta maga mögött a nappali ajtaját. Levetette magát a kanapéra, közben pedig bekapcsolta a tévét. Sikerült pont az utálatos Top Shop csatornát kifognia, amelyben épp egy hiperszuper konyhai robotgépet reklámoztak. Ki nem állhatta a műsorvezető mézes-mázos és erőltetett felkiáltásait, amellyel tetettet ámulatát fejezte ki a csodamasina képességeit illetően.
Semmi kedve nem volt az egészhez. Legszívesebben apró kis darabokra tépte volna a papírt, és megetette volna az utca végén lakó néni kutyájával. Milyen ironikus, hogy pont neki kellene helyrehoznia azt, amit szándékosan csinált. 
Kellene.
Meg kellene tennie, de nem fogja. Nem érdekelte, milyen veszélyes játékot űz csak azért, hogy bosszúságot okozzon nevelőszüleinek, és azt is tudta, hogy előbb-utóbb Elenáék úgyis összefüggésbe hozzák majd őt és a néhány pontban hibádzó esküvőt. Persze bízott abban, hogy ez inkább utóbb következik be, semmint előbb.

Lustán átkapcsolt egy másik adóra, miközben szemével végigfutotta a listán szereplő neveket. Természetesen nem állt szándékában mindegyiküket felhívni, de eldöntötte, lesz olyan kedves, hogy még meginvitál pár vendéget nevelőszülei menyegzőjére, amolyan nászajándékféleképpen.
Lejjebb vette a hangerőt a tévén, épp amikor az egyik brazil szappanopera főszereplője keserves zokogásba kezdett, hogy szívszerelme holnap egy másik nőt vesz el feleségül, és magához kapva a telefont, tárcsázta az egyik számot.

Húsz perccel később fáradtan dobta félre a kagylót, majd egy kecses pipát téve Gustav Lanch neve mellé, ismét levetette magát a kanapéra. Belefáradt már, hogy nyájasan közölje a hívott felekkel, kicsoda-micsoda ő, miért telefonál, aztán tettetett döbbenettel a hangjában visszakérdezzen, hogy „De hát nem kapták meg a meghívót? Biztosan elkeveredhetett. Ez esetben a Richwood család szeretettel várja Önt és kedves családját a szombaton 14 órakor tartandó esküvőre.” Ezután általában jött a szokásos hüledezés, hogy „Most szombaton? De hiszen az három nap múlva lesz! Nincs is még ruhám, se ajándék!”. Már nagyon unta ezt a procedúrát.
Cleo úgy tervezte, hogy egyszer-kétszer igyekszik majd elejteni néhány apró megjegyzést, hogy az illető kétszer is meggondolja, részt kíván-e venni ezen az eseményen, de nem kellett sokszor bevetnie ezt a trükköt, ugyanis a legtöbben maguktól visszautasították a meghívást, mondván, halaszthatatlan elfoglaltságuk van, vagy éppen már elígérkeztek máshová.

Stáblista jelezte a tévében, hogy véget ért mára a brazil szappanopera főhősnőjének szenvedése. Cleo a távirányítóért nyúlt, hogy valami olyan műsort keressen, amiben egy leheletnyivel több a boldogság, vagy legalábbis a főszereplőnek rövidebb a neve, mint a Maria Carmen Hortensia Del Puerto Cortez, amikor megszólalt mellette a telefon.
Erőtlenül utánanyúlt, füléhez emelte a kagylót, és benyomta a hívás fogadása gombot. Már hadarta volna lustán, hogy a Richwood rezidenciát hívta az illető, amikor ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végén.

– Jenna, mondtam már neked, hogy itthon sose hívj! Van mobilom is, ha nem tudnád – morogta Lizzy.
– És a mobilt azért néha napján be kellene kapcsolni, vagy fel kellene tölteni, ha lemerült – vágott vissza sértődötten valaki cérnavékony hangon. Vélhetőleg az említett Jenna volt az.
Cleónak nagy nehezen leesett, hogy épp egy magánbeszélgetésbe csöppent bele. Illendő lett volna azonnal leraknia a telefont, de valamilyen oknál fogva nem akarta elszakítani a fülétől a kagylót, még akkor sem, amikor Lizzy cifrán elkáromkodta magát.
– Igazam volt? – kérdezte Jenna.
– Ja – dünnyögte a lány. – Csontra lemerült.
– Amúgy hogyhogy te vetted fel a telefont?
– Pont jöttem ki a fürdőből, és most az egyszer kedvem volt felvenni. Na, de térj a lényegre! Mondd, hogy jönnek!

– Jönnek hát! – jelentette ki büszkén Jenna, mire Lizzy örömujjongásban tört ki. – Szóval írj még fel plusz nyolc főt a vasárnapi bulid listájára.
Cleo majdnem belelehelt a kagylóba egy csodálkozó „mi” felkiáltást, de az utolsó pillanatban sikerült magába fojtania meglepődöttségét.
– Jenna, elképesztő vagy! Mindjárt hívom Seanéket, ha rábólintanak, akkor miénk lesz a nyár legnagyobb bulija. – Lizzy hangja tele volt izgatottsággal. – Madison pedig térden állva fog könyörögni, hogy hadd jöhessen el ő is.
– Én csak egy dolog miatt aggódok. Biztos, hogy nem lesz belőle baj, amiért a szüleid tudta nélkül fogunk bulizni?
– Adok nekik még egy esélyt, hogy meggondolják magukat. Ha nemet mondanak, akkor onnantól fogva nem érdekelnek anyáék– válaszolta hűvösen Lizzy, és Cleo elképzelte, ahogy mindehhez még meg is rándítja a vállát. – Akkor is megtartjuk a bulit, persze titokban kell…

– Cleo, itt vagy?
A lány gyorsan megnyomta a telefonon a hívás megszakítása gombot, és ijedten fordult hátra. Randolph állt a nappali ajtajában. Meleg, mogyoróbarna szemeiből most mintha némi aggódás sütött volna.
– Sikerült bővítened a vendéglistát?
– Még nem értem a névsor végére, de megteszek minden tőlem telhetőt – hazudta Cleo, de Randolph-ot úgy tűnt, nem érdekli a válasza, mert ajkát harapdálva hátrapillantott a válla felett.
– Az jó, de most egyelőre függeszd fel ezt a tevékenységedet, mert úgy tűnik, megjöttek Elenáék a vásárló körútjukról. Meg ne lássa nálad azt a papírt, különben… Szervusz, drágám! – vigyorodott el a férfi. – Vettetek valami szépet?

***

Az ebéd – a tegnapihoz hasonlóan – ezúttal is szokatlanul csendben telt.  Csak az evőeszközök csörömpölése és Clotilda cipőjének kopogása szolgáltatott némi zajt, ahogy az előszobában fel-alá járkálva portalanította a bútorokat.
Harag, neheztelés és bosszú lengte be a helyiséget. Elenán és Randolph-on látszott, hogy aggasztja ez a hihetetlenül feszült és idegesítően csendes légkör, mert többször is sokatmondó pillantást váltottak egymással a meggyes pitéjük felett. Lizzy ezzel szemben jelét sem adta annak, hogy mindezt észrevette volna. Úgy tömte magába a süteményt, mintha napok óta csak vízen és kenyeren élt volna. Cleo pedig, mint csendes megfigyelő, meghúzódott szélen, és roppantul élvezte, ahogy szétomlik a szájában az édes, kelt tészta.

– Nem is mondtam még neked, Lizzy. – Elena tartott egy néhány másodperces hatásszünetet arra várva, hátha lánya egy „mit” kérdéssel felkapja a fejét. A reakció azonban elmaradt, és a lány eleresztve a füle mellett, továbbette a pitét. –  A belvárosban felfedeztem egy új ékszerboltot. Ha gondolod, benézhetünk délután, hátha találsz magadnak valami kiegészítőt a ruhádhoz, amit az esküvőre veszel fel.
Cleo kíváncsian oldalra fordította a fejét, mit szól Lizzy ehhez a csábító ajánlathoz, de egy lusta vállrándításnál többet nem tudott kipréselni magából.
– Nem volt elég még a duzzogásból? Mégis mi a fenét vársz tőlem? – fakadt ki Elena. – Mi a francot csináljak, hogy ne nézz minket levegőnek?
Lizzy végre hajlandó volt felpillantani tányérjából. Hátradőlt a székében, és karba fonta a kezét.
– Tudod, mit akarok.

– Engedélyt. De amit mondtam, megmondtam. Nem lesz itt semmilyen buli.
Mielőtt a lány kijelenthette volna, hogy akkor nincs rá más mód, amivel kiengesztelhetné az anyja, Cleóban feléledt a kisördög.
– Ezért rossz, ha az ember már előre szervezkedik, és csak azután kér engedélyt, nem igaz, Lizzy? – fordult húgához tettetett szomorúsággal az arcán.
– Te meg mégis miről beszélsz? – szűrte a fogai között a lány. A szeme villámokat szórt. Ilyenkor roppantul hasonlított az anyjára.
– Hát a most vasárnapra szervezett bulidról. Véletlenül meghallottam, amikor erről beszéltél valakivel. Vagy esetleg félreértettem valamit?

Cleo kíváncsian pillantott körbe az asztalnál helyet foglalókon. A kívánt hatás nem maradt el. Lizzy csak hebegett-habogott egy ideig valami olyasmiről, hogy ő nem szervez semmit se; Elena meg se várva lánya magyarázkodását, szavába vágva kiabálni kezdett; Randolph pedig elkeseredetten próbálta lenyugtatni feleségét, miközben csalódottan csóválta a fejét. Cleo somolyogva bekapta a pite utolsó morzsáit, és megköszönve az ebédet, elégedetten kisétált a veszekedéstől hangos étkezőből.

***

A nap mintha fényesebben és melegebben sütött volna le Cleóra, és mintha a természetből is boldogság áradt volna. Elszabadult, pici kis pillangók röpködtek a lány gyomrában, ahogy ráfordult a Millenáris Park felé vezető útra, és már csak pár lépés választotta el attól, hogy újra lássa Noah-t.
A sikátorban történt szörnyűségek után elkeseredetten kapaszkodott abba az örömteli tudatba, hogy csütörtökön ismét találkozni fognak, és napok óta először képes lesz majd szívből nevetni. Sandra után Noah volt az első ember, akinek rendkívül élvezte a társaságát, és az angyali mosolya láttán az ő szája széle is egyből felfelé görbült.

Izgatottság lett úrrá rajta, ahogy a park bejárata felé haladt. A kezében szorongatott szatyor hangos zizegése jelezte, hogy a lány sietősre vette a lépteit. Már hallotta a nyári szünetnek örvendő gyerekek vidám zsibongását, az örömteli „Góóól!” kiáltozásokat, és az anyukák féltő intéseit, hogy „Óvatosan a mászókánál!”.
Lassan megérkezett a park bejáratához, és kíváncsian nézett körbe, hátha megpillantja a sok ember között Noah barna üstökét. Meg is találta őt nem messze tőle a park túlsó végében, de a fiú nem volt egyedül. Egy hosszú, lófarokba kötött fekete hajú lány ült Noah-val szemben, és úgy tűnt, roppantul jól szórakoznak, mert mindketten egyszerre nevettek fel.

– Lizzy! – vicsorgott Cleo ökölbe szorult kézzel.
Megmagyarázhatatlan düh lobbant fel a testében, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a hajánál fogva ráncigálja el a lányt Noah közeléből. Száz százalékig biztos volt benne, hogy így akar bosszút állni rajta, amiért tegnap beköpte őt ebédnél. Persze az egészből aztán nem lett semmi, mert ahogy mindig is szokott lenni, Lizzy felvette a „de hát én ártatlan vagyok” maszkot, és ezúttal is kimagyarázta magát a helyzetből. És ki lett megint a hibás? Hát persze, hogy ő, amiért ilyet merészelt kitalálni a tökéletesen ártatlan és abszolút szófogadó Lizzyről. Meg is kapta mindezért a büntetését, így eltölthetett egy fél napot a konyhában Clotilda mellett, hogy kukta módjára ott segítsen, ahol tud. Gyűlölt sütni-főzni, és ezzel Elena is tisztában volt. Nem véletlenül ítélte benti munkára.
Noah és Lizzy újra felnevetett, Cleo pedig úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Legszívesebben sarkon fordult volna, de Noah abban a pillanatban kiszúrta őt, és vidáman integetett felé, hogy csatlakozzon.

Nagy erőfeszítésébe került, hogy barátságos arckifejezést öltsön magára, mire odaért hozzájuk.
– Sziasztok!
– Te jó ég, Cleo – fordult felé Lizzy -, úgy nézel ki, mint aki citromba harapott.
Minden bizonnyal igaza volt Lizzynek, mert ő is úgy érezte, mintha egy kicsit túlerőltetné a mosolygást.
– Nem tehetek róla. Ahányszor meglátlak, mindig kedvem lenne egyszerre sírni és nevetni. Ha tudom, hogy te is velünk tartasz a piknikezésben, akkor hoztam volna neked külön uborkás szendvicset. Tudom, hogy azt mennyire szereted – pislogott rá nagy szemekkel Cleo, mire a lány arca furcsa fintorba torzult.
– Milyen figyelmes vagy, hogy észben tartod, mire vagyok allergiás. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, ugyanis nem tarthatok veletek az uzsonnázgatásban. Tudod, nemsokára találkozom a barátaimmal. Jaj, én kis butus, dehogy tudod, mit jelent, hogy barátok. Hiszen neked sosem voltak – kuncogott fel a lány.

– Nem tudsz te semmit sem rólam. Én viszont tudom, hogy ugyanolyan szemét dög vagy, mint két évvel ezelőtt. Tegnap megúsztad, de még nem végeztem veled addig, amíg mások is rájönnek, legfőképpen anyádék, hogy milyen álszent liba vagy. Már alig várom, hogy megrendezd azt a bulit – mosolygott kajánul Cleo.
Lizzy felpattant a székéből.
– Nagyon magabiztosnak érzed magad. Meg kell hagyni, sokat változtál, de te sem ismered még az új Lizzyt. Én sem nyugszom, amíg le nem törlöm az arcodról ezt az önelégült vigyort. Le fogom nyesni a kis angyali szárnyaidat, Cleo, majd meglátod. Öröm volt veled beszélgetni, Noah. Akkor majd holnap találkozunk – intett a fiúnak, és ellibbent a park bejárata felé, ahol egy csapatnyi fiatal már várt rá.

Noah megköszörülte a torkát, mire Cleo összerezzent. Maró bűntudatot érzett, ahogy ránézett a fiúra. Teljesen megfeledkezett a jelenlétéről.
– Jaj, ne haragudj rám. El sem tudom képzelni, mit gondolhatsz most rólam. – Rárogyott a székre, és idegességében tördelni kezdte az ujjait. Most különösképpen az volt, tekintve, hogy borzalmasan elragadtatta magát az előbb. Nem bírt Noah szemébe nézni.
– Én… én nem haragszom – mondta némi meglepődöttségével a hangjában. – Csak nem tudtam, hogy ennyire rossz a kapcsolatotok egymással.
– Elég régóta tart már ez a viszály nálunk. Nem hiszem, hogy valaha is jóban leszünk, és tulajdonképpen nem is tudnék neki megbocsátani. Túl sokszor tört borsot az orrom alá, ha kifejezhetem így magam.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Noah.
– Hú, ezt most úgy kérdezted, mintha egy terapeuta lennél – nevetett fel Cleo.

– Pedig nem szándékozom az lenni. Csupán érdekel, miért utáljátok ennyire egymást.
– Akkor készítsd elő, amit hoztál, mert hosszú lesz.
– Remélem, van nálad valami ehető, mert néhány üdítőn, egy-két almán és száraz zsömlén kívül nincs nálam sok minden – vakarta meg zavartan a fejét a fiú.
Cleo belenézett a másik asztalon heverő piknikkosár tartalmába.
– Ez a zsömle kőkemény – állapította meg, amikor hozzáért. – Nem baj, jó lesz majd vele focizni. Még jó, hogy csináltam otthon szendvicseket. Remélem, nagyon éhes vagy, mert én ezt biztosan nem viszem haza.

***

– Ezért ülök fel félve a biciklire, és ha tehetem, inkább sétálok. Azóta is viselem annak a balesetnek a hegeit – mutatott a térdére Noah, Cleo pedig aggódóan az ajkába harapott.
– Biztos nagyon fájhatott.
– Minden szomszédunkat az utcára csődítettem az ordításommal, úgyhogy képzelheted – mosolygott Noah a szendvicse mögül. –  És te kiskori balesetek terén hogy állsz?
– Hát, most meg fogsz lepődni, de én még életemben nem jártam kórházban.
– Ez most komoly? Semmilyen heged sincs? Nem vágtad el még egyszer sem az ujjadat, nem tört el semmid, nem szorult még be a fejed a korlát közé? Tényleg semmi? – álmélkodott a fiú.
– Jó, hát persze nem mondom, hogy nem történtek már velem kisebb balesetek, de olyan nagyok, mint veled, soha. Bár van egy heg a hátamon, vagyis igazából nem tudom, hogy hegnek lehet-e nevezni. Egy különös, halacska formájú fehér folt. Amióta az eszemet tudom, ott van.
– Megnézhetem?

Meg se várva Cleo válaszát, a fiú gyorsan bekapta szendvicse maradékát, és megkerülve az asztalt, a lány mögé lépett. Cleo égővörös arccal hajtotta le a fejét.
– Ez nagyon érdekes – mondta tűnődve, és finoman megérintette a lány hátát, mire Cleo megborzongott. – Ó, bocsánat! Hideg a kezem?
– Egy kicsit – hazudta, és zavarában szájába tömte a tányéron maradt kenyerét. – Nézd csak, teljesítettük a küldetést! Az összes szendvics elfogyott.
Maga is meglepődött rajta, hogy gyakorlatilag minden magukkal hozott élelmet eltakarítottak, egyedül néhány almacsutka és két üres üdítős doboz emlékeztette őket arra, hogy az utóbbi másfél órában a beszélgetés mellett ettek is valamit. A saját bőrén is megtapasztalta, és most már ő is értette, miért mondják, hogy az idő szinte repül, ha jól érzed magad. Noah pedig mindig gondoskodott a jó hangulatról, vicces volt, kedves és megértő. Egy igaz barátra lelt a személyében.

Csak úgy, mint Olivernél, Noah-nál is egyből érezte, hogy megbízható. Sokáig vívódott belül, de amikor szóba került a közelgő esküvő (amelyre természetesen ő és a nagyapja is hivatalosak voltak), beszámolt a fiúnak a menyegző szabotálását illető tevékenykedéséről. Meg is bánta, miután kicsúsztak a száján ezek a szavak. Azt hitte, Noah mélységesen csalódni fog benne, fogja magát és faképnél hagyja, de nem ez történt. Bár elmondta, hogy szerinte a bosszú nem old meg semmit, csak még mélyebb árkot ás közte és Richwoodék között, nem ítélte el őt azért, amit tett. Megértette.
– Mit szólnál ahhoz, ha lemozognánk ezt a sok kaját? – vetette fel az ötletet, és a háta mögött lévő kisebb játszótérre mutatott, ahol a korábbi négy-öt gyerek helyett már csak egy fiú és egy kislány használta a mászókát.

– Nem sok kellemes emlékem fűződik a játszóterekhez – húzta el a száját Cleo. – Lizzy sosem engedte, hogy csatlakozzak hozzájuk. Mindig félrehúzódtam egy fa tövébe, és onnan figyeltem őket, milyen jól mulatnak. Mindig kiközösítettek, mert én más voltam, mint ők. Egy nyápic.
Meleg kezek fonódtak a csuklójára, és másodpercekkel később a lány már talpon is volt.
– Hahó, Cleo! – integetett előtte vigyorogva. – Már 2007-et írunk, és a csudába is, felejtsd már el a húgodat, most velem vagy. És én megengedem, sőt megkérlek rá, hogy gyere velem hintázni.
– Ha ilyen szépen kéred, nem mondhatok nemet.

A levegő szépen lassan hűlni kezdett. Szinte érezni lehetett, ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik, hogy először sejtelmes félhomályba, majd rideg sötétségbe vonja a környéket. A pár órája még emberektől nyüzsgő park is csendesedni kezdett. A távolban néhány fiú lelkesen rugdosta a gólokat a hálóba, a kapu mögött két idős bácsi vívott nagy csatát a sakktábla felett, a játszótér melletti padon egy szerelmes pár enyelgett, a park bejáratánál pedig két anyuka vélhetőleg konyhai és gyereknevelési tippeket osztott meg egymással, miközben fél szemüket folyamatosan a mászókánál játszadozó csemetéiken tartották.
Noah már rég elfoglalta az egyik hintát, és elrugaszkodott a földtől, amikor Cleo odaért hozzá. Hideg borzongás futott végig a hátán, mihelyst elhelyezkedett, és keze ráfonódott a láncokra. Agya egy rejtett zugából előbukkant egy nem is oly régi emlék egy játszótérről és egy Árny boszorkáról…

– Kevin?
Cleo követte Noah pillantását, és ő is éppúgy elcsodálkozott, amikor nem messze tőle meglátott egy rendkívül ismerős kisfiút, aki épp egy guruló kosárlabdát üldözött. Kíváncsian a hang irányába fordult, és egyből felvidult az arca, amikor meglátta Noah-t.
– Sziasztok! Észre sem vettelek titeket.
– Nekem is kellett egy kis idő, mire leesett, hogy téged látlak. Mielőtt elfelejtem, Kevin ő itt Cleo, Cleo ő itt Kevin – mutatta be őket egymásnak.
– Már találkoztunk – bólogatott lelkesen Kevin. – Mi vittük haza valamelyik este, amikor megtámadta egy kutya. Apu megmentette.
Noah amolyan ezt eddig nem is mondtad tekintettel nézett Cleóra, de a lány úgy tett, mintha nem vette volna észre.
– Így van. És ti honnan ismeritek egymást? – váltott gyorsan témát.
– Ugye meséltem, hogy mennyi kisebb-nagyobb balesetem volt régen. Mivel Kevinék az utcánkban laknak, az apukája pedig történetesen a balesetin orvos, elég sokszor találkoztam vele a kórházban, vagy épp a házukban, ha nagyon sürgős volt az esetem. Innen az ismeretség és a barátság – magyarázta mosolyogva Noah. – Mi van, Kevin? Miért nézel ilyen furcsán? Nem így van?

Cleo is látta, hogy a kisfiú összehúzott szemmel, hol Noah-ra, hol rá pillant, mint aki sejtene valamit, de még nem biztos a dolgában.
– Ti amúgy most ketten randiztok?
– Nem!
– Mondhatjuk…
Egymásra pillantottak, aztán gyorsan elkapták a tekintetüket, és a földet kezdték el pásztázni, mintha valami roppant érdekeset találtak volna a homokban. Cleo az ajkába harapott, és az kívánta, bárcsak csendben maradt volna. Nagyszerűen elintézte a „nem”-jével, hogy Noah azt higgye, nem szeretne vele randizni. Mindennél jobban vágyott rá, hogy ezt a találkozást annak lehessen nevezni, és ne csak egy baráti összejövetelnek… Álmaiban se hitte volna, hogy a fiú többet akar tőle, mint szimplán a barátságát. Arcát egyből elöntötte a pír, és szíve kétszeres sebességgel dübörgött a mellkasában.
– És te mit csinálsz itt egymagad? – Cleo titokban elrebegett egy hálát, hogy Noah megtörve a csendet, inkább Kevint kezdte el faggatni.

– Nem egyedül vagyok. Anyuék is itt vannak. David megígérte, hogy megtanít kosarazni – mutatott a kosárlabdapálya felé, ahol valóban ott állt egy férfi és egy nő.
Egy nő, aki ijesztően ismerős volt, és akinek fekete rövid haj keretezte sápadt arcát.
Annabell.