Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 12. Ismerős a múltból

Ahhoz képest, hogy újabbnál-újabb esküvőt tönkretevő ötletei miatt egész éjjel forgolódott, Cleo meglehetősen frissnek érezte magát, amikor reggel fél kilenckor kikászálódott az ágyból. Azt hitte, minden kigondolt elképzelésére emlékezni fog majd, de csalódnia kellett a memóriájában, mert egyetlen kivitelezhető ötlet sem maradt meg a fejében.
Ásítva nyújtózkodott felfelé, mintha el akarná érni a plafont, aztán kinézett az ablakon. A tegnapi gyors nyári zuhénak mára már nyoma sem maradt. A meleg napsugarak felszárították a pocsolyákat, és a növények is mohón magukba szívták az éltető nedű minden cseppjét.

Cleo hátat fordított az ablaknak, és hozzáfogott a beágyazáshoz, amikor észrevette a nyitva hagyott naplóját az éjjeliszekrényen. Miután tegnap végzett a borítékok megcímezésével, jobb elfoglaltság híján, felvonult a szobájába és elővette a régi naplóját, amibe azóta nem írt egy árva sort sem, hogy 12 évesen elhagyta a Richwood házat. Nem volt szüksége többé a naplójára, nem érzett rá késztetést, hogy esténként bebújva a meleg takaró alá leírja, mi történet aznap, mi nyomja a lelkét, esetleg melyik helyes fiú tetszik neki éppen a suliban. Nem kellett egy üres papírnak kiöntenie a szívét, mert ott volt neki Sandra. Egy hús-vér ember, egy igaz jó barátnő.
Azonban most, hogy újra visszatért ebbe a viperafészekbe, kellett neki egy kapaszkodó, szüksége volt a régi barátjára, aki sosem beszélt, csak hallgatott. Üres fehér lapjai úgy meredtek felé, mintha azt mondta volna neki, hogy ide írd le, mi bánt, mi jár a fejedben.  És Cleo megtette. Úgy járt a tolla a papír felett, mint amikor a tenger hullámzik egy csodaszép nyári napon.
Becsukta a naplóját, betette az éjjeliszekrényébe, és őszintén remélve, hogy szabad lesz a fürdőszoba, kilépett az ajtón.

***

Még javában folyt a reggeli az étkezőben, amikor betoppant a helyiségbe.
– Jó reggelt! – köszönt illedelmesen, és igyekezett hangjába némi vidámságot varázsolni, és nem kimutatni, mennyire sajnálja, hogy ezúttal nem maradt le a közös reggeliről.
– Jó reggelt! – Az egyetlen reagálás Randolph-tól érkezett, aki nyájasan mosolygott rá szendvicse maradéka fölött.
Csendben zajlott egy ideig a reggeli. Cleo sem kereste a bajt, főleg amikor Lizzyvel egyszerre nyúltak a müzlis dobozért, inkább okos enged, szamár szenved elvet követve engedte, hogy testvére töltse előbb újra a tálját.
Elena cuppanó hangot adott ki, miután kiitta tejeskávéja utolsó cseppjét. Megtörölte a száját, és jelentőségteljesen körbepillantott az asztalnál helyet foglaló családtagjain.

– Remélem, mára senki sem tervezett programot, mert vásárolni megyünk. – Szája csaknem a füléig ért, Cleónak pedig kedve lett volna hozzávágni valamit nevelőanyjához, hogy letörölje ezt az elégedett vigyort az arcáról.
Némán ette tovább a müzlijét, és tudomást sem vett Lizzy ujjongásáról és Randolph mentegetőzéséről, miszerint neki ma éppenséggel halaszthatatlan dolga van az irodában.
– Akkor útközben majd kiraksz a belvárosban, ha már nem vihetem el a kocsit – morogta Elena, miközben Cleo megpróbált nem túl feltűnően somolyogni müzlis tálja felett.
– Te is jössz velünk, csak szólok.
Cleo értetlenül kapta fel a fejét. Jól sejtette, Elena hozzá beszélt.
– Én? De miért?
– Igen anya, miért kell ezt a szerencsétlent is magunkkal vinnünk? – érdeklődött nyafogva Lizzy.
– Hogy legyen valaki, aki feladja a meghívókat a postán, és aki cipeli a szatyrainkat – rántotta meg a vállát Elena. – És ha jó kislány leszel, vehetsz magadnak te is valamilyen ruhát az esküvőre.

Fél óra múlva Cleo a Richwood család autójának hátsó ülésén találta magát Lizzy társaságában, aki karba font kézzel demonstrálta véleményét arról, mennyire nincs ínyére, hogy hármasban mennek shoppingolni. Cleo is testvéréhez hasonló fancsali képpel bámult ki az ablakon, mert neki sem volt túl sok kedve ehhez a családi programhoz. Egyáltalán nem győzte meg Elena magyarázata arra vonatkozólag, hogy miért is ragaszkodik az ő jelenlétéhez, így nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy nevelőanyja egész egyszerűen rajta szeretné tartani a szemét. Ennyire látszik vajon, hogy valami rosszban sántikál?
Miután felértek a dombra, Randolph egy éles kanyarral ráfordult a belvárosba vezető főútra. Cleo ekkor már tisztán látta Liliomvölgy magas épületeit, többemeletes bérházait, és hamarosan ott is voltak a nyüzsgő városi élet sűrűjében, ahol aktatáskás, öltönyös férfiak telefonjukat szorongatva siettek éppen valahová, kisgyermekes anyukák tolták maguk előtt a babakocsijukat, öreg nénik gyümölcsökkel és zöldségekkel megrakott szatyraikkal várakoztak a buszmegállóban, és ahol egy csapatnyi fiatal egy padon ücsörögve tanakodott vélhetőleg arról, melyik filmre üljenek be délután.
Teljesen elkalandozott a figyelme, és azt is alig akarta észrevenni, hogy megérkeztek, Elena és Lizzy pedig már rég kiszálltak az autóból. Ő is kipattant, és feszültség levezetés gyanánt jó erősen becsapta a kocsi ajtaját.

Randolph autója pillanatok alatt eltűnt a szemük elől, miután megegyezett feleségével, hogy amint végeztek a vásárlással, jön is értük és hazaviszi őket. Nem mintha olyan nagyon messze laktak volna a belvárostól. Cleo úgy saccolta, körülbelül egy 20-25 perces sétába kerülne innen visszajutni a Cherry Bomb streetre, de persze gazdagéknak ez is mérhetetlen nagy távolságnak számított, amit abszolút kimerítő lett volna gyalog megtenni.
– Na, az ott a posta! – mutatott oldalra Elena, és rögvest Cleo kezébe nyomott egy nagy táskát. – Oda kell bemenned, ott adod fel a meghívókat elsőbbségivel, hogy már holnap megérkezzenek. Mindjárt adom a pénzt.

Amíg Elena azzal volt elfoglalva, hogy előkotorja a pénztárcáját, Cleo addig megcsodálta az impozáns épületet, amelynek emeletét – ha jól sejtette – görög dór oszlopok tartották. Piszkos fehér fala, amelyeken itt-ott hosszú repedések futottak végig, arról árulkodott, hogy egy régebbi kor műremeke magasodik előtte.
– Tessék, ennyinek elégnek kell lennie. – Elena durván maga elé rántotta Cleo kezét, és beletette a pénzt. – Aztán elszámolni a visszajáróval! Mi addig végigjárjuk az itteni üzleteket. Ha végeztél, várj meg a posta előtt.
Bár semmi kedve nem volt hozzá, ellenkezés nélkül bólintott, majd otthagyta őket, hogy elintézze a rábízott feladatot.

***

Cleo fél órával később már kint üldögélt a padon, és türelmetlenül dobolva ujjaival a combján, várta, hogy Elena és Lizzy visszatérjen. Átnézett az utca túloldalán lévő üzletsorra, hátha valamelyik boltban meglátja őket, de sajnos nem rendelkezett szuperlátással, így nem tudta kivenni, hogy a fekete lófarokba kötött haj Lizzyhez tartozik-e, vagy esetleg egy másik vásárlóhoz.
Már értette, miért nem maga a menyasszony intézkedett a meghívók feladását illetően. Rengetegen voltak a postán, mintha egész Liliomvölgy úgy döntött volna, hogy most kell eljönniük ide, mert holnap vége a világnak. Minden ablaknál hosszú sorok kígyóztak, éppen ezért csak a legkitartóbbak maradtak talpon. Volt olyan, akinek negyed óra után lett elege, és szitkozódva caplatott ki az épületből a mögötte állók nagy örömére, de akadt olyan is, aki alig toppant be az ajtón, máris fordult is vissza, hogy majd később néz be újra.
– Szia! Mi járatban errefelé? – Cleo összerezzent, és úgy érezte, mintha liftezne a gyomra.
Lassan oldalra fordult, de már tudta, hogy kit fog megpillantani. Ezt a hangot ezer közül is felismerte volna.

– Szia Noah! – Széles mosoly ült ki az arcára, és a hosszú várakozás miatti dühe egyből elillant, ahogy meglátta a fiút. – Elenát és Lizzyt várom. A túloldalon shoppingolnak.
– És te miért nem mentél velük? – érdeklődött őszinte csodálkozással, és leült mellé a padra.
– Akkor ki ment volna el helyettük feladni az esküvői meghívókat? – nevetett fel Cleo. – És te miért jöttél be a városba?
Lágy szellő söpört végig a parkon, jólesően megcsiklandozva Cleo tarkóját. Noah viszont bosszúsan igazította hátra összekócolódott tincseit.
– Apámnak kell néhány kisebb alkatrész. Tudod, autószerelőként dolgozik – tette hozzá a lány értetlen arcát látva -, és én vagyok a lóti-futi.

Cleo mosolyogva bólogatott, aztán gyorsan elkapta a pillantását, mikor Noah tengerkék szeme találkozott az övével. Egy fél perc is eltelhetett talán, hogy egyikük sem szólalt meg. Cleo még mindig úgy érezte, hogy gyomra fel-alá járkál, de cseppet sem volt kellemetlen az érzés, inkább csak szokatlannak találta. Ahogy az is furcsa volt, hogy tegnap még egyáltalán nem okozott problémát a kommunikáció, most pedig hiába törte a fejét, milyen témát dobhatna fel, nem jutott más eszébe csak az, hogy:
– Ma is átjössz?
– Egész napra elígérkeztem apámnak – húzta el a száját Noah. – De holnap, ha minden igaz, szabad vagyok.
– Az szuper!

Noah ujjaival végigsimított a padon. A festék itt-ott repedezett rajta, úgy tűnt, épp azon van, hogy lekaparja róla a kiálló darabokat.
– Mit szólnál ahhoz, ha… mondjuk holnap délután elmennénk a parkba sétálni? Vihetnénk magunkkal valami kaját…
Cleo nem hitt a fülének. Noah hangja mintha kissé remegett volna.
– Úgy érted piknikezhetnénk? – segítette ki, mire a fiú bólintott.
Bár a nap nem tűzött úgy, mint például egy augusztusi napon, Cleónak kezdett nagyon melege lenni, és érezte, hogy arca kipirul.
– Nekem jó lesz, benne vagyok – válaszolta alig leplezett örömmel.

– Miben vagy benne? – Lizzy közeledett felé sietős léptekkel, és cseppet sem vidám arccal. Úgy nézett ki, mint aki a puszta pillantásával meg akarná ölni Cleót.
– A focicsapatban – forgatta meg a szemét unottan. – Hihetetlen érzéked van ahhoz, hogy mindig…
De a gúnyos mondatát már nem tudta befejezni, mert Lizzy fittyet hányva rá, kettejük közé huppant a padra, és addig fészkelődött, amíg Cleót a legszélére nem sodorta. Nem volt kedve hajba kapni testvérével, ahhoz túl boldog volt ebben a pillanatban, hiszen minden jel arra mutatott, hogy Noah szívesebben töltené el vele az idejét, mint ezzel a szemét kis döggel. Épp akkor állt fel a padról, amikor Elena is megérkezett hozzájuk.

– …mert néhány alkatrészre van szüksége – fejezte be a válaszát Noah Lizzy kérdésére. – Jó napot, Mrs. Richwood!
– Szervusz… Noah! – bökte ki végül némi gondolkodás után. – Sikerült elintézned? – fordult Cleo felé, mire a lány bólintott, és Elena kezébe nyomta a visszajárót. – Nagyszerű! Nem akarom megszakítani a beszélgetéseket, gyerekek, de mennünk kellene!
– Nekem is dolgom van. Nem akarom apát megváratni – állt fel Noah, és Cleo felé fordult. – Akkor majd holnap! Viszlát, Mrs. Richwood! Sziasztok!

***

Elena és Lizzy semmi kedvükre valót nem talált a közeli butitokban, ezért nevelőanyja úgy döntött, hogy inkább egy pár saroknyival arrébb lévő üzletsoron próbálkoznak, ahol a kedvenc esküvői ruhaszalonja is megtalálható volt. Mostohatestvére nem szállt le Cleóról egészen addig, amíg el nem árulta, hogy mire értette Noah az „akkor majd holnap”-ot. Már épp nyígni kezdett volna anyjának, mennyire fájnak a lábai, amikor Elena megtorpant egy zöld drótos kerítés előtt.
– Anyuci, ugye nem akarsz itt átmenni? – Lizzy szemében ijedtség villant, amikor rájött, mire készül az anyja.
– Miért ne akarnék? Átvágunk itt, aztán már szinte ott is vagyunk. Kerülővel sokkal több időbe telne, nekem meg elegem volt már a sétából. De ti egészen nyugodtan mehettek a hosszabb úton. Én ezt választom.  – Azzal nyomatékot adva szavainak, elindult.

Cleo, akárcsak Lizzy, rendkívül barátságtalannak találta a feléje magasodó két épületet, amelyekről már omladozott a fal. A téglák megkoptak, mocskosak voltak, ráadásul csak úgy ontották magukból a hideget. A sikátor bűzlött a szétszórt kupacokban álló szeméttől, és mintha szúrós vizelet szaga is terjengett volna a levegőben.
Testvérével ellentétben őt inkább a gyomorforgató bűz és a visszataszító környezet állította meg egy pillanatra. Így nappal, világosban semmiképpen sem tűnt ijesztőnek a hely, nem is értette, mitől parázik ennyire Lizzy. Ha sötét lenne, akkor persze ő is meggondolná, melyik utat válassza, és nem biztos, hogy abban az esetben a rövidebb győzne.
Finoman meglökte testvérét, hogy ne sokáig tépelődjön, majd legyőzve undorát, elindult nevelőanyja után. Elena felvont szemöldökkel fordult hátra, hogy lássa, miképpen döntöttek a lányok.
– Jöttök már?

Mivel Lizzynek se volt fogalma arról, hová kell menni, így ő is inkább ezt az utat választotta, és hogy ne ő kullogjon hátul, odaszaladt az anyjához.
– Honnan tudod, hogy rövidebb? Jártál már… úristen, anyu! Ott egy hulla! – visított fel, és Cleo is követte a lány pillantását.
A falnál raklapok, dobozok és szemétkupacok között valóban ott feküdt valaki egy szakadt pulcsiba burkolózva.
– Nem halt meg, csak alszik – recsegte valaki mély, érdes hangon a hátuk mögött.

Mind a hárman egyszerre pördültek meg a tengelyük körül a hang forrását keresve. Egy fekete, kissé elnyűttnek látszó, és feltűnően kihívó ruhába öltözött nőt pillantottak meg a fal tövében. Mélyet szippantott a cigarettájából, amelynek fojtogató füstje szinte kaparta Cleo torkát.  Ki nem állhatta a cigi szagát. Ilyenkor mindig öklendezhetnékje támadt.
– Ez biztos? – Lizzy hangja remegett, és közelebb lépett a nőhöz.
– Drágaságom, úgy látszik, csukott szemmel járod a várost – jegyezte meg savanyú mosollyal. – Nem láttál még soha hajléktalant, igaz?
– Maga is az? – kérdezte a lány.
– Hogy én? – nevetett fel a nő, majd még egy utolsót szippantott a cigarettájából, elnyomta a csikket, és felállt a földről. Cleo csak most látta igazán, hogy mennyire beesett és sovány az arca.

– Lányok, menjünk innen! – jelentette ki szigorúan Elena.
– Van munkám. Felszolgáló vagyok ebben a kocsmában – bökött a fejével a háta mögé. – Úgyhogy nem kell félniük, nem fogom kirabolni magukat.
Szúrós tekintetét most Elena felé fordította. Még mindig mosolygott, de ez a mosoly inkább tűnt rémisztőnek, mint barátságosnak. A nő szeme résnyire szűkült, ahogy végigmérte Elenát. Cleo jól ismerte ezt az arckifejezést: töprengett valamin.
– Én ismerem magát – szólalt meg néhány másodperces szünet után, és ujjával finoman Elenára mutatott.
Cleo pont elkapta nevelőanyja ijedt zavarodottsággal teli pillantását, ami olyan hamar tűnt el az arcáról, mint amilyen gyorsan elmúlik egy másodperc. Mély undorral nézett a nőre, mintha egy bűzölgő szemeteszsák lenne.
– Az kizárt. Életemben nem láttam magát, és remélem, nem is fogom a közeljövőben. Gyertek most már, lányok!

Lizzy azon nyomban anyja után eredt, mikor az hátat fordítva a nőnek, elindult. Cleo viszont még néhány másodpercig némán, összeráncolt homlokkal meredt előre.
– Biztos, hogy nem ismerjük egymást? – próbálkozott újra. – Elég jó az arcmemóriám, és maga határozottan ismerős nekem. Nagyon hasonlít valakire. Valakire, akit úgy hívtak, hogy Rózsa. Fekete Rózsa.
Elena megtorpant. Cleo nem látta az arcát, mert pont háttal állt neki, de tisztán kivehető volt, hogy mennyire merev lett a tartása, és szinte érződött rajta a feszültség. Még a kezei is ökölbe szorultak, mintha most rögtön meg akarna ütni valakit. Amikor azonban megfordult, nyoma sem volt előbbi állapotának. Nyugodt volt, túlságosan nyugodt. Felvette a legudvariasabb mosolyát, és mintha egy kisgyerekhez beszélne, lassan, de annál határozottabban ejtette ki a szavakat.
– Fogalmam sincs, kiről vagy miről beszél. Nem ismerek semmilyen Fekete Rózsát. Bizonyára összetéveszt valakivel. A soha viszont nem látásra! – Azzal ismételten hátat fordított a nőnek jelezve, hogy nincs több mondanivalója a számára. – Cleo, indulunk! Most!

Cleo összerezzent a neve hallatára. Elena és Lizzy már majdnem átért a túlsó oldalra, de ő továbbra sem volt képes megmozdítani a lábát. Szájához emelte a kezét. Érezte, hogy körmei lassan belemélyednek az ajkába.
Zavartan oldalra fordította a fejét, de a nő már nem állt ott. Csak a teraszon lévő fakó piros ajtó záródó hangja jelezte, hová is ment.
– Cleo, jössz már?
–  Megyek – motyogta kissé kábán.
Vetett még egy utolsó töprengő pillantást az ajtóra, aztán lassan elindult Elenáék után.