Linda és a szerelem – 16. Az igazság kiderül

Oszkár: Francba! Nem megy ez az átkozott munka se… .

Izabella: Bemehetek, Brummogóm?
Oszkár: Gyere… .

Izabella: Mi ez a fancsali pofi édikém?

Izabella: Én fel tudnálak vidítani valamivel, mit szólnál hozzá, ha “azt” csinálnánk, mondjuk az ülésteremben… Ott még nem voltunk!

Oszkár: Ne, haragudj most nincs kedvem. Csalódott vagyok, és fáradt. Haza megyek, és lepihenek.
Izabella: Grrr… miért nincs kedved, te… Vagyis megértelek, drágám. Ahogy akarod.

Oszkár: Köszönöm, hogy megértesz. Holnap találkozunk.
Izabella: Légy jó, kedvesem! Jó pihenést, álmodj szépeket!

Natália: Szia, Oszkár! Milyen napod volt, fiam?

Oszkár: Rossz, nagyon rossz.
Natália: Megköszönted már Lindának, hogy kimentett téged? Nagyon rendes volt tőle, ne hagyd annyiban, hisz az éltedet mentette meg, fiam.

Oszkár: Kinek? Lindának?
Natália: Igen, neki. De miért? Most úgy nézel ki, mint aki rémeket hallott.

Oszkár: Úristen, de egy barom vagyok.

Oszkár: Miért tetted velem ezt te átkozott Izabella? Miért játszottál az érzéseimmel? Mondd meg, hogy miért? Mi kellett a pénzem, a pozícióm, vagy mind kettő?

Oszkár: ISTENEM, TE CSAK EGY ÁTKOZOTT KÉP VAGY, NEM TUDSZ VÁLASZOLNI! MEGBÍZTAM BENNED TE SZEMÉT! ÁTVERTÉL, BECSAPTÁL, ÉS MOST TÖNKRETETTÉL!

Oszkár: TŰNJ A SZEMEM ELŐL! HOGY HALNÁL MEG! SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI, SE KÉPEN, SE ÉLŐBEN!

Dániel: Sajnálom, hogy így kellett végződnie a 30 éves házasságunknak.

Natália: 32 éves, Dániel. Látod? Még ennyit se tudsz! Oltári nagyot csalódtam benned. Éljél jól azzal a 20 éves kis macáddal, örülök, hogy eltűnsz az életemből. Rosszat még nem kívántam senkinek, de neked kívánok, hogy minél hamarább hagyjon el a macád egy fiatal, jóképű férfiért. Hogy tudd meg te is milyen érzés volt látni téged, ahogy csókolóztál egy ismeretlennel, és nem velem, aki megosztotta veled az életét 32 éven keresztül!

Natália: Oszkár, Tündi! Kérlek titeket, jöjjetek le egy percre! Szörnyű hírem van!

Natália: Nem is tudom, hol kezdjem. Szóval, apátok megcsalt engem. Másba szerelmes, ezért elválunk. Sajnálom gyerekek, hogy így kellett végződnie, de nem rajtam múlott, hanem apátokon… Bocsássatok meg, de nem engedem többé a házamba, de ti bármikor meglátogathatjátok, ha akarjátok, a ti döntésetek.
Dániel: Natália, az én házam, de rátok iratom, hisz könnyebb egy embernek kiköltözni, mint háromnak.

Tündi: Ez, hogy? Úristen!
Natália: EZ A LEGKEVESEBB, HOGY RÁNK IRATOD!
Oszkár: Ezt nem hiszem el…

Oszkár: Apa, elment az eszed vénkorodra? Meghibbantál? Normális vagy? Több mint 30 év után csak így eldobod, mint egy koszos felmosórongyot egy másik nőért? Fogadjunk fiatalabb, mint anya… Sikerült elérned, hogy megutáljalak.
Dániel: Na, de fiam. Kérlek! Igazad van, de azért téged sem kell félteni… .
Oszkár: Te teljesen hülye vagy! Ez teljesen más, ez kész agyrém! Menj el orvoshoz, megvizsgáltatni magad!

Dániel: Kérlek Natália, búcsúzzunk el felnőttek módjára… .
Natália: Na, na! Felnőttek módjára? Ezt még te mondod? Köszönöm, de nem! Van bennem ennyi önbecsülés, hogy most nem ölellek meg.

Dániel: Bocsássatok meg gyerekek. Kérlek, látogassatok meg, titeket ugyanúgy szeretlek!

Tündi: Csak anyát nem. Nem akarlak látni soha többé.
Oszkár: Én se. Felfordul tőled a gyomrom.

Dániel: Bocsássatok meg mindannyian! Ég veletek!

Oszkár: Jól van, hugi. Egy könnycseppet sem érdemel meg ez az idegen. Mert hogy többé nem az apánk, ez biztos.

Oszkár: Jaj, Istenem. Te is nyugodj meg anya. Nem érdemli meg! Nem érdemli meg!
Natália: Jaj, drágalátos fiam! Vénkoromra egyedül maradok! Gyermekeim, egyedül fogok meghalni!
Oszkár: Anya, mi itt leszünk veled mindig, amikor csak szükséged van ránk! Mi szeretünk!