Küzdő Lélek – 25. Nyolc hónap

Leparkolta a kocsit Morgan lakása előtt, majd bedobta a slusszkulcsot a postaládába. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felmegy hozzá, de a lelki szemei előtt lejátszódó forgatókönyvek egyikével se volt kibékülve. Ha nővére ilyen meggyötört állapotban látná, első útja Livhez vezetné, hogy jól felképelje, amiért így elbánt a kisöccsével. Még ha erről nagy nehezen sikerülne is lebeszélnie, a lerészegedést sehogy se úszná meg, és bár jelen esetben csábítóan hangzott számára a tudatmódosítás, tisztában volt vele, hogy másnap legalább annyira pocsékul érezné magát, mint most. Vagy még rosszabbul.

​Könnyeivel küszködve nyolc szál cigarettát szívott el az úton, míg elérte az albérletét. Rettenetesen kikészültek az idegei, egész bensőjében remegett. Soha nem tapasztalt korábban ilyen mértékű gyengeséget, arra sem emlékezett, hogy gyerekkora óta sírt-e egyáltalán. Egyszer – idézte fel magában a gyéren megvilágított utcákon barangolva. És akkor is egy nő miatt. Pontosabban egy lány miatt. Mikor az első igazi szerelme, a holland cserediák, Sanne Van Dijk hazautazott. Nehéz volt tőle az elválás, de meg se közelítette azt a pokoli szenvedést, amin most éppen keresztülment.

​Szüntelenül kattogott az agya, és talán ez volt az egészben a legrosszabb. Hiába zuhanyozott le, hiába vett be léleksimogató macskagyökér tablettát, aminek a hatékonyságára az édesanyja esküdött, és hiába kortyolgatott álmatlanság elleni gyógyteákat, semmi sem használt. Csak hánykolódott az ágyban, hol csukott, hol nyitott szemmel, miközben folyamatosan újraélte az elmúlt nyolc hónap gyötrelmeit. Aztán egyik percről a másikra 4.42-ből hirtelen 7.27 lett.

​Lassan feltápászkodott az ágyról, kicsoszogott a fürdőszobába, és alaposan megmosta az arcát hidegvízzel. Még véletlenül se pillantott bele a tükörbe, egyáltalán nem volt kíváncsi a nyomorult ábrázatára. Egy normális reggelen is szörnyen fest, hát még most…

​Felöltözött, majd főzött magának egy jó erős feketét. Semmi kedve nem volt kimozdulni a lakásból, így bedobott a pirítóba két szeletet a három napja pulton heverő szikkadt kenyérből, aztán megkente őket mogyoróvajjal és lekvárral. Mielőtt nekilátott volna a reggelijének, még elszívott egy cigit az erkélyen, és ellenőrizte a telefonját. Kilenc nem fogadott hívása volt Livtől, kettő Charlotte-tól és Scottie-tól, egy Patricktől és Norelle-től. Továbbá egy üzenet Livtől, hogy vegye fel a telefont. Grant azt kérdezte, tényleg igaz-e a hír, hogy csatlakozik hozzá D.C.-ben. Morgan azt írta, hogy bűzlik a kocsija, és megtiltja, hogy elköltözzön. Tizenkét felkiáltójellel. Norelle pedig közölte vele, hogy délután kettőkor jelenjen meg a pszichiáternél.

​Valaki csengetett. Ryan nem zavartatta magát, lassan, nyugodtan elszívta a cigit. Nem akart találkozni senkivel se. Újból felcsendült az éles, berregő hang. Ezúttal kopogás is társult hozzá. Elnyomta a csikket, becsukta az erkélyajtót, és kelletlenül átmasírozott a lakáson, miközben nagyot kortyolt a kávéjából. Óvatosan közelítette meg a bejáratot. Kinézett a kémlelőnyíláson, és majdnem magára borította a forró italt, mikor felismerte a látogatóját.
– Ryan, tudom, hogy bent vagy.
Visszatette a konyhapultra a bögrét, és némi tétovázás után mérgében majd’ feltépte az ajtót.

​– Mit akarsz? – kérdezte tőle nem éppen barátságosan.
– Beszélgetni.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
– Szerintem meg nincs sok választásod – libbent be mellette Liv, majd egy undorodó fintor után kitárta a lakás minden ablakát. Ryan pulzusa az egekbe szökött, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
– Mi művelsz?
– Szellőztetek, ha már te nem vagy rá képes.

​Ryan mély levegőt vett, aztán követni kezdte.
– Tisztázzunk valamit! Én szeretem ezt a szagot! Wallace-nél azt csinálsz, amit csak akarsz, de ez az én lakásom!
Liv hirtelen felé fordult, és megeresztett egy alig észrevehető, halvány mosolyt.
– Oké, kontrollmánia. Mi van még? – Ryan zavartan tekintett rá. – Gyerünk! Kezdd el sorolni szépen!
– Mit?
– Mindent! Azt akarom, hogy olyan legyél, mint tegnap este. Mondj el mindent, ami a szívedet nyomja! Ami zavar, ami bánt, tényleg mindent! Nem vagyok hajlandó ugyanis hagyni, hogy feldobd itt a pacskert szívrohamban vagy agyvérzésben, csak mert túl nagy macsó, vagy kém, vagy terepügynök, vagy az isten tudja mi vagy, amiért nem vagy képes beszélni az érzelmeidről. Szóval halljuk! – zuttyant le a nő ellentmondást nem tűrően az egyik bárszékre, és keresztbe fonta a karját maga előtt. – Mi zajlik benned?

​Ryan eltöprengett a kérésen, de végül megmakacsolta magát, és csak annyit mondott:
– Tegnap este hallhattad.
– Az csak a jéghegy csúcsa volt. Nos? – Míg a válaszra várt, Liv átnyúlt a pulton, közelebb húzta magához a tányért, és beleharapott az elkészített szendvicsbe.
– Mi az ördögöt csinálsz? – pislogott rá férje megrökönyödve. – Hiszen utálod a mogyoróvajat!  – Liv szólni akart, de a szájában lévő óriási, ragacsos, édes-sós falat megakadályozta benne.
– Azt. A. Kurva. – Ryan teljesen lefőtt, miután sikerült összeraknia a képet. – Nem szeded az allergiagyógyszered, undort kelt benned a kávé illata, mogyoróvajat eszel… Te terhes vagy!

​– Nem, nem, nem, nem! Ez nem történhet meg! – járkált fel s alá zaklatottan a kanapé előtt.
Legalább kétszer olyan gyorsan kalapált a szíve, mint mikor meglátta Livet az ajtóban. Hogy a felesége és Jason? Egy közös gyerek? Aki az ő gyerekeinek a féltestvére lenne? És akkor mégis milyen család lennének? Hétköznap Jason nevelné a három kölyköt, hétvégén meg ő? Vagy ő csak a sajátjait? Igen, végül is miért kellene más gyerekével foglalkoznia? De hát a másik kettőnek csak a testvére, nem? Meg hát mégiscsak félig a Livé. De ő nem is akar hétvégi apuka lenni! Úristen! Azt hitte, a tegnap esti szembesülésnél rosszabb már nem történhet vele, erre tessék.  Ez a hír minden rémálmát felülmúlta.

​Teljes sokkban volt. Végtagjai újfent zsibbadni kezdtek, kínzó fejfájása is visszatért, torka kiszáradt, mégis ölni tudott volna egy cigiért. Ivott egy pohár vizet, kiviharzott az erkélyre, és a jól berögzült mozdulatsorral rágyújtott egy szálra.
– Ez volt az utolsó! Nem bagózhatsz többet – kiabálta ki Liv kissé artikulálatlanul. Valószínűnek tartotta, hogy továbbra is jóízűen fogyasztja a reggelijét. Az ő reggelijét. Borzasztóan éhes volt, a bankrablás óta szinte semmit nem evett, mégse tudott volna lenyelni egy falatot se.
– Nem szabhatod meg, hogy mit tegyek! Ezek után pláne nem!
– Mik után?

​Ryan próbált uralkodni magán, de ahogy tegnap este, úgy most is elpattant benne valami. Ha Liv arra kíváncsi, hogy mi lakozik benne, hát akkor megkapja! Villámgyorsan elszívta a cigarettát, elnyomta a hamusban, és berontott hozzá.
– Mik után? Ezt most komolyan kérdezed? – Liv biccentett, miközben tovább majszolta a szendvicset.
– Hát én ezt nem hiszem el – túrt bele a hajába mindkét kezével. Érezte, ahogy lassan kiszáll belőle minden ereje és elveszíti az egyensúlyát, ezért inkább nekidőlt a kanapé hátának.
– Tönkre tettél – kezdte halkan, de indulatai a sérelmei sorolásával egyre inkább a felszínre törtek. – Ahelyett, hogy elmondtad volna, hogy bajod van velem, kettőnkkel, Wallace karjaiba omlottál, és eszedbe se jutott, hogy talán egy kis erőbefektetéssel, nem! Egy kis akarással, rendbe lehetne hozni azt, ami szerinted elromlott. Félredobtál, mint ahogy a megunt felsőidet szoktad, amik néha napján azért a kezedbe akadnak, és előfordul, hogy még jó szolgálatot tesznek, de egyébként nem számolsz velük, mert ott vannak az újak a legfrissebb divatkollekcióból.

​– Fáj! Iszonyatosan fáj, hogy ezt tetted velem! Repedt meg bordám, tört már el a karom, szúrtak hasba, de mind eltörpül az általad okozott nyolchónapnyi szenvedés mellett. Kényed-kedved szerint játszadoztál velem, én hülye, szánalmas barom meg hagytam, sőt, örültem neki, hogy egyáltalán szóba állsz velem! Folyamatosan hitegettél, hol tudatosan, hol tudat alatt, én meg lelkesedtem, majd pofára estem. Újra és újra. És mindig ez történt! Mikor márciusban azt mondtad, hogy még mindig szeretsz, elhittem. Elhittem, mert én ezt mindvégig tudtam, és annyira örültem, hogy végre te is beláttad és kimondtad. Boldog voltam. Többet voltunk együtt, beszélgettünk, és úgy éreztem, igen, ebből még lehet valami. Most tényleg. Nem fogok csalódni! Azok a sokatmondó pillantások, a gyöngéd érintések, simogatások, a hosszú, forró csókunk négy héttel ezelőtt, amikor a fiúk már bealudtak az animációs filmen… Annyira akartalak, annyira kívántalak, és annyira belegázoltál a lelkembe! Megint!

​– Pedig én veled ellentétben mindent megtettem, amire csak kértél. Tényleg. Jó férj voltam. És jó apa vagyok. Igen, mániákusan pakolászok, nehezen küzdöm le a falánkságom – bár ezzel mostanában nincs probléma –, de akkor se lesz soha olyan kockahasam, mint Wallace-nek és sajnos a genetikai adottságaimnak köszönhetően olyan tökéletes arcszőrzetet se fogok tudni produkálni soha. És igen, bénázok a gyógyszerek lenyelésével és képes vagyok ugyanazokat a zenéket ezredszer is meghallgatni és ugyanígy újraolvasni a kémregény gyűjteményem is, ha éppen úgy tartja kedvem. Szeretek videojátékozni a legjobb barátommal, mert kikapcsol, fejleszti a reflexeket és egyszerűen csak tök jó móka! És valóban, előfordul, hogy kések, de nem tudom, feltűnt-e, hogy csak akkor, ha a srácok velem vannak. Tudod, miért? Mert imádom, ahogy rácsodálkoznak világra, és nem vagyok hajlandó elvenni tőlük ezt az élményt. Tudom, hogy vannak szabályok, amiket meg kell tanulniuk, de ha leragadnak a kisállat bolt kirakata előtt, mert felkeltette az érdeklődésüket egy kaméleon, és tudni akarják, hogyan változtatja meg a színét és miért csinálja, akkor nem fogom elrángatni őket onnan, hanem legjobb tudásom szerint válaszolok a feltett kérdéseikre, vagy együtt utána olvasunk a témának. Ott akarok lenni minden ilyen pillanatuknál, de amikor úgy döntöttél, hogy lecserélsz Wallace-re, ettől is megfosztottál!

​Őszinte szavaitól már a monológ elején elszorult a nő torka, ám könnyeket csak a gyerekeik említése csalt a szemébe.
– Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de te sem. Önző vagy és kegyetlen, Liv. Fel sem mérted, mekkora károkat okozhatsz másoknak magad körül, csak a saját boldogságoddal voltál elfoglalva! – Ryan olyan erővel szorította meg a kanapé támláját, hogy az ujjai mentén kezdett szétfesleni a kárpit. – Jason Wallace? Most komolyan? Mégis mit képzeltél? Hogy a fenébe gondoltad? Miért ért neked annyit, hogy szinte azonnal feladtad miatta a házasságunkat? Mit tud ő neked nyújtani, amit én nem? Miért jobb ő, mint én? Miért? – Ryan elkeseredett dühében a kezébe temette az arcát. – Eddig legalább volt két hajszálnyi előnyöm vele szemben, de most attól az önimádó, túlbuzgó, beképzelt seggfejtől is lesz egy gyereked, vagyis…
– A tied – szakította félbe Liv hirtelen a könnyeit törölgetve.
– Mi?
– A baba. Nem a Jasoné. A ti-ed – tagolta, hogy felfogja végre, de Ryan még mindig nem tért magához.

​– Ho…ho…hogy mi van?
Liv felkelt a székről, odasétált hozzá, megfogta a kezét, és maga után húzta a kanapéra.
– Tizenegyhetes terhes vagyok. Ha visszaszámolsz…
– Az pont március második fele, amikor együtt voltunk. – Liv helyeslően bólintott. – Jó, de az csak egy alkalom volt. Miért vagy olyan biztos benne, hogy az enyém, és nem Jasoné? És ha az enyém, miért választottad őt? – buktak ki belőle egymás után a logikus kérdések.
– Mert nem őt választottam, hanem téged – világosította fel Liv anyáskodó hangon.  – És azért vagyok benne biztos, hogy a baba tied, mert abban az időszakban nem igazán voltunk együtt Jasonnel úgy, vagy ha mégis… nos, hát, az, amit műveltünk, nem igazán alkalmas gyermeknemzésre. Utána meg beparáztattad a kölykök milyen sokba kerülnek szöveggel, úgyhogy azzal a két alkalommal extra óvatos volt.
Ryan nem tudta eldönteni, mitől jött jobban zavarba: attól, hogy félreértette a tegnap esti helyzetet, vagy attól, hogy a felesége a szexuális kalandjait elemezte. Eltartott néhány percig, míg feldolgozta a hallottakat.
– És akkor mit keresett tegnap a házunkban? És miért nem mondtad el, hogy engem választottál? És mióta tudod, hogy babát vársz?

​Liv elmosolyodott, és közelebb csúszott hozzá.
– Tegnapelőtt, mikor elvittem a fiúkat Bethany babazsúrjára, és azt mondtam Charlotte-nak, hogy a szüleimmel vacsorázom, nos, bár tényleg a városban voltak, valójában Jasonnel találkoztam. Akkor szakítottam vele. Látszólag jól viselte, aztán kiderült, hogy mégse sikerült belenyugodnia. Tegnap este felbukkant a ház előtt, hogy meggyőzzön, hibát követek el azzal, ha elhagyom. David egész délután téged utánzott, hogyan mentetted meg az embereket a bankban. Folyamatosan rohangált és ugrált, Adamet is belevonta a játékába, szóval…
– Miért nem hívtál fel és közölted velem, hogy mire jutottál? – vágta közbe Ryan a legújabb kérdését. Liv bűnbánóan lesütötte a szemét.
– Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem akartam, hogy azt hidd, a hőssé válásod befolyásolt. Hogy csak és kizárólag azért választottalak téged, mert kineveztek Norfolk hősének és szerepeltél a tévében. Aztán elképzeltem, hogy minden nő a lábaid előtt hever, és attól tartottam, én már nem is érdekellek. Ah, túlkomplikáltam, tudom. Egy idióta vagyok! Sajnálom, hogy csak közvetve érdeklődtem felőled. Tényleg nagyon rosszul jött ki az egész – magyarázta lesütött szemmel, majd csend telepedett közéjük. – De visszatérve a srácokra… Jól kifárasztották magukat. Mire Jason megérkezett, már édesdeden aludtak mind a ketten. Pusztán ezért bátorkodtam beinvitálni. Meg persze azért, mert nem akartam az utcán részletezni a dolgot. Mikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, már nem ragaszkodott hozzám annyira.

​– Még jó. És mikor berontottam a házba, miért nem mondtad el azonnal, hogy mi a helyzet?
– Próbáltam, de olyan önkívületi állapotban voltál, hogy el se jutottak a tudatodig a szavak. Soha nem láttalak még ilyennek, kicsit meg is ijedtem, főleg, mikor a tenyered az arcom mellett landolt a falon.
Ryan elborzadt. Nem is emlékezett rá, hogy ilyet tett volna.
– Ne haragudj.
– Inkább te ne haragudj! Sajnálom, amiért ennyire kikészítettelek a várakozással… meg… úgy mindennel, ugyanakkor valahol azért örülök is neki, hogy így alakult, különben soha nem ismerem meg ezt az oldalad. Ezért sem mondtam semmit, amikor bejöttem, mert azt akartam, hogy folytasd, amit tegnap este elkezdtél. Hallani akartam az összes gondolatodat, még akkor is, ha tudtam, hogy fájdalmat fognak okozni. Mert fájtak. Igen. Megbántottál? Igen. Jogos volt? Hah, nagyon is! Fogalmam sincs, hogyan foglak kiengesztelni, ha egyáltalán még visszajössz hozzám. A bizalmad elnyeréséről nem is beszélve…

​Ryan előredőlt. Feszülten dörzsölgette a homlokát, miközben azon merengett, hogy mégis mi a fene ütött belé. Bekövetkezett végre az, amire annyira vágyott: ott ült mellette Liv, őt akarja, nem Wallace-t, mégse érezte tőle magát jobban.
– Apropó! Bizalom – simította végig a hátát váratlanul. – Mikor is dolgoztál te a CIA-nak?
– Az egyetemen szerveztek be. Emlékszel a nagy kompetencia tesztre, amit minden másodévessel kitölttetnek?  – Liv bólintott. – A toborzásuk első fázisa. De ezt nem tőlem tudod. Sőt, egyáltalán nem is tudsz róla. A negyedik félévemet nem Brüsszelben töltöttem, akkor képeztek ki. A versenyekre utazások pedig mind alibiként szolgáltak. Élveztem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de miután igent mondtál a spontán lánykérésemre, elbizonytalanodtam. – Ryan idézőjelet formált az ujjaiból – A „vakbélműtétem” után pedig úgy döntöttem, hogy kilépek.
– Ha nem vakbélműtét volt, akkor…?
– Rosszul sült el egy nem hivatalos akció, és dulakodás közben megszúrtak. De már így is túl sokat mondtam. A lényeg, hogy akkor rádöbbentem, bármennyire is vonz a szakma, képtelen vagyok feláldozni érte a magánéletemet. A kórházban csak az járt a fejemben, hogy minden nap haza akarok menni hozzád, látni akarom a gyerekeinket felnőni, hallani akarom apa cseszegetését, amiért lemondtam az ügyvédi karrierről. – Liv felkuncogott. – Közöltem a döntésemet a felettesemmel, aki kis híján ott helyben meggyilkolt, majd úgy volt, hogy kapok egy szép kis irodai pozíciót valamelyik részlegnél, de a fickó végül inkább átpasszolt az FBI-nak. Most pedig elintézte, hogy elsejével áthelyezzenek D.C.-be a Terrorelhárító Osztályra.

​– Micsoda? – hüledezett Liv. – Miért?
Ryan megvonta a vállát.
– Ezért mentem át amúgy tegnap este. Ezt akartam elmondani, csak aztán a nagy meglepetés hatására valahogy elmaradt.
Rövid csend állt be a beszélgetésben. Ryan a szeme sarkából figyelte ajkát harapdáló feleségét. Erősen agyalt valamin.
– Hát akkor irány D.C.! – jutott dűlőre kisvártatva. – Persze csak ha nincs ellenedre, hogy veled menjek. Szerintem ez egy égi jel. Új város, új munka, új gyerek – simogatta meg a hasát lelkendezve. – Eladjuk a házat, veszünk egy újat a fővárosban, és…
Ryan kétkedve felvonta a szemöldökét.
– Három hét alatt?
– Akkor bérelünk. Vagy előre mész, néhány hétre beköltözöl Granthez, és ha sikerült eladni vagy kiadni a házat, akkor a fiúkkal utánad megyünk. Ezek részletkérdések – mosolygott boldogan.

– Oké, Liv, figyelj – fordult felé komoran. – Nekem ez nem megy. Örülök, hogy benne lennél a költözésben, de én nem tudok ilyen könnyedén átlépni a történteken. Millió kérdésem van, amikre először is szeretnék végre valódi válaszokat kapni. Aztán… aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Liv egy pillanatra leszegte a fejét, majd felhúzta térdeit. Fészkelődött kicsit, míg megtalálta a legkényelmesebb pozíciót, aztán őszinte, nyílt tekintettel kedvesen mosolygott rá.
– Hallgatlak.
Ryan első körben Jasonről érdeklődött.
–  Tavaly január végén került a céghez, és minden nő odáig volt érte! Azon kívül, hogy jó alaposan megnéztem magamnak, nem különösebben foglalkoztam vele. Viszont a függetlenség napi partin valahogy egymás társaságába keveredtünk, és a kezdeti felszínes csevej lassan elmélyült beszélgetésbe torkollott. Kiderült, hogy az öntelt szépfiú álarc mögött egy sebzett lélek lakozik. Összetörték a szívét, és…
–  Ezért lenyúlta más feleségét, hogy ne csak neki legyen szar a világon. Hát mindjárt megsajnálom.

​–  Nem csak az ő hibája. Én legalább annyira akartam azt a kapcsolatot. Annyira… beleuntam a hétköznapokba. Minden nap ugyanolyan monotonságban telt, és folyton vitáztunk valami hülyeségen. Ő meg kedves volt, és teljesen másképp nézett rám, mint te. Minden tulajdonságom, ami téged az utóbbi időben annyira zavart, például, hogy muszáj mindig mindennek azonnal utánajárnom, akkor is, ha nem aktuális a dolog, őt egyenesen lenyűgözte és partner volt benne. Együtt kutattunk, közben lelkesen beszélgettünk az adott témáról, és… És egyszer csak úgy éreztem, hogy nem akarok hazamenni munka után. Hogy fiatal vagyok még ahhoz az unalmas élethez, amire az évek során lassacskán berendezkedtünk. Ki akartam törni belőle. Változtatni akartam, kalandra vágytam.
– Miért nem mondtad ezt el akkor nekem?
– Próbáltam, csak nem hallgattál meg. Pontosabban… igyekeztem programokat szervezni, de hol a munkád miatt kellett lemondani, hol azért, mert nem volt kedved kimozdulni, inkább Granttel játszottál, vagy sorozatoztál, vagy olvastál…
– A francba – emlékezett vissza Ryan a felsorolt pillanatokra.

​– Tudom, hogy nem vagy kimondottan társasági ember, és ezzel nincs is semmi baj, de akkoriban már-már elviselhetetlenül magadba fordultál.  És most nem akarom rád verni az egészet, félre ne érts, csak próbálom elmagyarázni, hogy én hogyan láttam a dolgokat, mit éreztem, gondoltam. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy nem fektettem energiát abba, hogy helyrehozzam a dolgot. Sokkal könnyebb és egyszerűbb volt Jason társaságát választani, mint szembenézni veled és küzdeni. Megfutamodtam. Persze akkor sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy mit miért teszek, és miért az a helyes. Hiszen ismersz, tudod, milyen makacs tudok lenni. Ha nincs igazam, akkor is addig magyarázom az álláspontomat, míg a másik elbizonytalanodik. De most már látom és beismerem, hogy szörnyű nagy hibát követtem el. Csúnyán kihasználtalak téged is és Jasont is.

​– Csak a baba miatt döntöttél mellettem?
Liv meglepődött a kérdésen. Hevesen rázni kezdte a fejét.
– Nem. A baba már csak amolyan ráadás megerősítés volt, hogy jól döntök, ha visszakönyörgöm magam hozzád.
– Mióta tudod, hogy terhes vagy?
– Négy hete.
– Négy hete? – Most Ryanen volt a sor, hogy meglepődjön. – Akkor miért csak tegnapelőtt szakítottál Wallace-szel?
– Mert akkor jött vissza Atlantából, és nem akartam telefonon közölni vele a hírt. Meg egyébként is csak hétfőn sikerült eljutnom a nőgyógyászhoz, akkor vált bizonyossá, hogy babát várok, addig csak nagyon valószínűnek tartottam. De már csak a lehetősége is összekuszálta a dolgokat, úgyhogy ezért is hallgattam. Le kellett tisztáznom magamban egy s mást.

​– És hogy jutottál oda, hogy inkább én, mint ő? Várj, másképp teszem fel a kérdést. A srácokat, a babát és a közös múltunkat félretéve, miért nem ő lett végül a befutó?
Liv az ujjai közé fogott egy hajtincset, és tekergetni kezdte.
– Hát. Ha ezeket a tényezőket nem vehetem figyelembe, akkor az első dolog, ami az eszembe jut, hogy lehetetlen vele együtt aludni.
Ryan az első megdöbbenés után nevetésben tört ki.
– Ne röhögj! – pöckölte meg az oldalát. – Tudod, hogy szeretek ölelkezni, de ha alszunk, akkor alszunk! És nem mászunk át a másik térfelére, és nem szorítjuk ki belőle a szuszt!
– A pofátlan határsértő.
Mikor az egyetemen randizgatni kezdtek, és egyre többször maradtak éjszakára a másiknál, egy ideig próbálkoztak a szerelmespárokra jellemző, összebújós alvással, azonban hamar beismerték egymásnak, hogy egyáltalán nem kényelmes és abszolút nem pihentető összegabalyodva durmolni. Így onnantól kezdve, ha elérkezett az alvásidő, hosszú ölelés és csók után ki-ki a maga oldalára fordult, és tiszteletben tartotta az ágy közepén húzódó, képzeletbeli határvonalat.

​– Azt azért muszáj leszögeznem, hogy Jason jó ember. Persze nem hibátlan, de nem is olyan elvetemült gonosztevő, mint amilyennek hiszed. A legnagyobb bűne, hogy egy férjezett nőbe szeretett bele. Ami pedig még kicsit zavart vele kapcsolatban, hogy nagy átlagban több időt töltött a tükör előtt, mint én. És amennyire adott magára, annyira hanyagolta el a környezetét.  Azt pedig tényleg jól láttad, hogy a srácok nem nagyon izgatták. Elfogadta, hogy vannak, de nem igazán akarta megismerni őket. Tartotta tőlük a tisztes távolságot. Ezért is maradt el a nagy bemutatás. Viszont a szüleimmel egyszer együtt vacsoráztunk.
– Tényleg? – csodálkozott. – Mikor?
– Úgy nagyjából másfél hónapja. Anyámat rögtön elbűvölte, és úgy tűnt, apával is megtalálta a közös hangot. Aztán jött a teszt.

​– És elbukta – folytatta Ryan kárörvendőn.
Richard Hunnings jól bevált módszert alkalmazott, hogy megállapítsa, melyik férfi méltó arra, hogy egyetlen lánya párja legyen. Mindig olyan irányba terelte a beszélgetést, hogy az véleménykülönbséget generáljon Liv és közte, így az úriember kénytelen volt állást foglalni valamelyikük mellett. Mivel a családi vacsorák alkalmával általában Richard kegyeibe próbáltak beférkőzni, rendszerint az ő álláspontját támogatták. Kivéve Ryant. Nem teljesen értett egyet Livvel, mégis habozás nélkül őt választotta az apja helyett. Eleget hallott már addigra a lány családi hátteréről. Tisztában volt vele, hogy milyen sokat jelent neki egy ilyen gesztus.
– Távozásunkkor apa az egyik pillanatban a fülembe súgta, hogy ne pazaroljam az időmet Jasonre, menjek csak szépen vissza a férjemhez.
Ryan arcán büszke mosoly jelent meg.
– Tudod, én mindig is bírtam az apádat.

​Liv szeretetteljesen nézett a kialvatlan, ám boldogságtól sugárzó barna szemekbe. Ryan egy ideig állta a tekintetét. Minden kezdett olyan távolinak tűnni. Mintha az a gyötrelmes nyolc hónap meg se történt volna. Ott ültek egymás mellett, és csak ők voltak, senki más. Megszűnt körülöttük a világ. Megemelte a jobb a kezét, és gyöngéden megsimogatta felesége pocakját. Liv is ráhelyezte a tenyerét, és Ryan ekkor vette észre először, hogy újra viseli a jegygyűrűjét. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett.
– Remélem, kislány lesz – búgta a fülébe. – Sophia. Gyönyörű, igéző kék szempárral, barna loknikkal, imádnivaló, pici, hegyes szemfogakkal.
– Szóval azt szeretnéd, hogy olyan legyen, mint én.
– Száz százalékban.

​ Fogalma sem volt arról, hogy létezik-e felsőbbrendű hatalom, ami befolyással bír az emberek életére, nevezzék azt istennek, sorsnak, vagy akárminek, abban viszont rendíthetetlenül hitt, hogy ők ketten, Liv és Ryan összetartoznak. És hitt a kitartó küzdelem eredményességében, a megbocsátásban és az újrakezdésben is.
–  Mikor csináltunk mi ilyet legutóbb? – szakította meg Liv hosszú, szenvedélyes csókjukat.
– Mire gondolsz?
– Az őszinte, mély beszélgetésre. Tényleg nem emlékszem, mikor figyeltünk így oda a másik minden egyes szavára és rezdülésére.
– Igen… nekem se nagyon rémlik. Pedig rendszert csinálhatnánk belőle.

​Liv egyetértően bólintott.
– Nem helyes, hogy most tudtam meg, a CIA-nak dolgoztál. Együtt kellett volna döntenünk a karriered sorsáról. És nem csak arról. Mindig mindenről együtt kellene döntenünk. Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt.  És tudom, hogy nem beszélhetsz a folyamatban lévő ügyekről, de legalább arról számolj be, hogy milyen volt a napod az irodában, ki öntötte magára a kávét, Scottie milyen disznóviccet mesélt, vagy tudom is én… Lehet, hogy szerinted ezek lényegtelen apróságok, de engem őszintén érdekel, mi történik veled a hétköznapok során, és nagyon szeretném, ha nyitottabb lennél, és megosztanád velem ezeket. Ne fordulj többé magadba, kérlek.
– Rendben van. Most már tisztán látom, hogy kommunikáció terén mekkorát hibáztam.
– Nem csak te, én is. Ígérem, ha bármi problémám adódik, eléd állok vele, nem agyalok feleslegesen, nem hergelem magam és pláne nem rohanok máshoz tanácsért. Elképesztően sajnálom ezt az egészet. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire – szipogta szorosan hozzásimulva, záporozó, forró könnyei férje nyakát áztatták.
– Liv, megbocsátok – lehelte a homlokára Ryan egy puszi formájában, de Liv csak még jobban zokogott.
– Ne. Nem teheted. Nem érdemellek meg.
– Hercegnőm, figyelj…
– De hogyan? Mégis hogyan bocsáthatsz meg, és bízhatsz meg bennem ezek után? És mit fognak szólni a szüleid, a testvéreid, a barátok, munkatársak, ismerősök? Hogyan nézzek a szemükbe?

​Ryan tiszta szívéből felnevetett. Tipikus Liv-problémák.
– Engem nem érdekel, hogy mit gondolnak vagy mondanak mások. Igen, lehet, hogy kínos lesz eleinte, de majd megszokják, hogy újra együtt vagyunk. A családomtól meg aztán tényleg ne tarts. Nem változott semmi. Morgannel eddig se voltál jóban, a többiek meg szeretnek.
– Jó, de… – Liv eltöprengett.
– De?
Mély levegőt vett, majd némi tétovázás után kibökte.
– Csakhogy kvittek legyünk, és lásd, tényleg mennyire borzasztóan bánt ez az egész… Engedélyezem, hogy a jövőben viszonyt folytass egy nővel nyolc hónapon keresztül. De utána vissza kell jönnöd hozzám.
– Hát ez egy igazán hülye ötlet – röhögte ki. – Csak nehogy a végén még szavadon fogjalak – csókolta meg, majd váratlanul előkotorta a telefonját a farzsebéből, és maguk elé tartotta.
– Mit csinálsz?
– Tönkre teszem Morgan napját egy újra együtt szelfivel.

***

9 évvel később
Arlington, Virginia

​– Adam! Igyekezz már! – kopogott a fürdő ajtaján Liv immáron negyedik alkalommal. – Mi a fenét csinálsz ilyen sokáig?
– Nekem van egy tippem – mondta David sejtelmesen, ahogy elmasírozott édesanyja előtt. Liv elborzadt arckifejezést vágott.
– Kamasz fiúk – rázta meg a fejét, hogy eltűnjön lelki szemei elől a megelevenedett kép.

​– Jake! Alex! Kész vagytok?
– Igen! Jövünk! – kiabálták le szinkronban az emeletről, majd kisvártatva felsorakoztak előtte. Liv igazított egy kicsit az inggallérjaikon, majd nagyon szépen megkérte őket, hogy üljenek le a tévé elé a nappaliban és ne csináljanak semmit, amivel kárt tehetnének magukban, a ruháikban vagy éppen a makulátlanra takarított házban.

​– Adam! Ha nem jössz ki azonnal, rád töröm az ajtót! – közölte vele Liv türelmét vesztve, mire a fiú méltóztatott végre kifáradni a fürdőszobából.
– Igen, feltöröltem a vizet magam után! Nyugi van, anya! Még nem is csörgött, hogy elindultak. – Éppen hogy ezt kimondta, Liv telefonja megszólalt. Ryan fényképe villogott a kijelzőn. – Na, látod. Még van legalább húsz percünk.
– Nyomás öltözni! – mutatott idegesen a lépcső irányába, majd fogadta a hívást.

​Negyed órával később legkisebb fiával, az egyéves Simonnal a karján járkált fel-alá a többiek előtt kiselőadást tartván az est legfontosabb szabályairól.
– Nincs böfögés, nincs pukizás, vihogás, játék az étellel. Jake, ha lehet, ezúttal ne borítsd magadra a levest, jó?
– Adam hibája volt! – pattant fel vehemensen az említett, és vádlón bátyjára szegezte mutatóujját. Fivérei jót derültek az emlékképen.
– Teljesen mindegy, hogy kinek a hibája volt. Ne ismétlődjön meg. Rendben? – Mindannyian belegyezően bólintottak.
– David, nagyon szépen köszönöm a közreműködésedet a konyhában. Nélküled nem készültem volna el időben.
– Ugyan már, anya, ez csak természetes. Szívesen segítettem.
– Ha vége a vacsorának, és nagyon unatkoztok, felmehettek a hálónkba filmezni, de addig is legyetek nagyon-nagyon jó fiúk. Oké? Apátokat egy hajszál választja el attól, hogy felkerüljön a neve az osztályvezető-jelöltek listájára.  Segítsetek neki, mutassátok meg a kollégáinak, hogy milyen szép nagy boldog család vagyunk.

​– Anya, szerintem marhára túlstresszeled – jegyezte meg Adam.
– Ja. És miért akarod, hogy hazudjunk? – kérdezte Jake. Liv megütközve nézett rájuk.
– Miért? Nem vagytok boldogok?
– Hát én egy saját szobával boldogabb lennék – emelte fel a kezét David.
– Azt én is díjaznám – csatlakozott hozzá Adam. – Meg jó lenne, ha a ruháim nyolcvan százaléka nem David levetett cuccaiból állna.
– Engem egy mobillal boldoggá tudnál tenni, és akkor megígérem, hogy egy évig nagyon jól fogok viselkedni.
– Szép próbálkozás, Jake, de mobil nélkül is jól fogsz viselkedni, különben lőttek a szülinapi bulidnak és a drámaszakkörödnek. És sajnálom, ha most elkeserítelek benneteket, fiúk, de ezek, amiket itt felsoroltatok nem valódi problémák. És sajnos valamit nagyon elrontottunk apátokkal, ha ezek nélkül képtelenek vagytok a boldogságra.
– Anya? – szólította meg Alex bátortalanul. – Gyönyörű vagy.
– Ó, drága kincsem! – Liv meghatottan ölelte át szabad karjával nyolcéves fiát, majd puszit nyomott a homlokára. – Köszönöm szépen.
– Kis nyalis – jegyezte meg Jake köhögésnek álcázva. Alex szóra se méltatta.
– Megérkeztek! – jelentette be Adam az ablakon kibámulva, miután a jól ismert fekete szövetségi jármű lefékezett a felhajtón. – Grant bácsi, Cohen különleges ügynök, meg egy fickó és egy nő, akiket még nem ismerünk. Biztos ők jöttek az Interpoltól.
Liv pulzusa az egekbe szökött.
– Jól van, srácok. Mindenki tudja a dolgát, igaz? Akkor sorakozó!

​A bejárati ajtó lassan kinyílt, és a férfiak előtt egy magas, szőke bombázó sétált be az otthonukba. Liv alig tudta visszavarázsolni bájos, megnyerő mosolyát az arcára a meglepetéstől. Ryan egy gyors szájra puszival üdvözölte kedvesét, átvette az ölébe legkisebb fiát, majd bemutatta családját a két külföldi kollégának. A hölgyek kezet nyújtottak egymásnak, és Liv egy pillanatra elgondolkodott, honnan is ismerős neki annyira a neve. Sanne van Dijk. Hallotta már valahol, ebben egészen biztos volt. A következő másodpercben Grant választ adott a fel nem tett kérdésére.
– Ryan első szerelme! Hát nem kicsi a világ? – lelkendezett az informatikus jó barát. – Az Interpol sajtósa.

​– De, az! Valóban kicsi. – Hogy a fene vinné el! – tette hozzá magában, de továbbra is megpróbált kedvesen mosolyogni. Azonban mikor a volt barátnő a férje felkarját kezdte fogdosni, kacéran dobálta a haját és szüntelenül kuncogott, a düh és a féltékenység elegye lángra lobbant a szemében.

​– Ryan, mikor azt mondtad, hogy gyerekek, azt hittem, kettő, maximum három! Nem egy kosárcsapat! – nevetett fel Sanne kivillantva tökéletes, hófehér fogsorát, majd, mint egy dáma, a fiúk elé állt, akik szépen sorban, illendően bemutatkoztak a két új vendégnek.
– Üdv, David vagyok.
– Adam.
– Jake.
– Alex.
– Ez az ijedős törpe meg Simon – próbálta Ryan bemutatni nekik a legkisebbet is, de az zavarában mindig elfordította a fejét.

​Az ismerkedést követően Ryan javaslatot tett a beljebb fáradásra. David és Adam körbevezették a vendégeket, Liv pedig a konyhába ment, hogy kitöltse nekik a kívánt italokat. Már majdnem sikerült meggyőznie magát arról, hogy szimplán túlreagálja a dolgot, és nem jelent semmit a régi nagy szerelem felbukkanása, mikor Ryan hirtelen ott termett mögötte.
– Emlékszel mit mondtál, mikor véget ért a Wallace korszakod, és újra összejöttünk? – kérdezte kihívóan a szemöldökét vonogatva. Arcán bosszúszomjas, gonosz vigyor terült el. – Nyolc hónap, Liv. Nyolc hónap.

Vége!