Küzdő Lélek – 24. Könnycseppek
– A kissrác, Sebastian, túl van az életveszélyen – törte meg Scottie a rájuk telepedő, feszült csöndet. Az egyik megkülönböztető jelzés nélküli szolgálati autóban ültek az épület földalatti garázsában. –Nemrég értesítettek minket a kórházból.
– Végre valami jó hír – sóhajtotta Ryan a homlokát masszírozva. Majd szétrobbant a feje. Már éppen rá akart szólni Scottie-ra, hogy hagyja abba a kormányon dobolást, mikor a férfi elkomorult arccal hirtelen felé fordult.
– Tényleg dolgoztál a CIA-nak?
– Erről nem beszélhetek.
– Nem a részletekre vagyok kíváncsi. Egy szimpla eldöntendő kérdést tettem fel.
Ryan nagyot fújtatott. Nem akart beszélgetni. Se Scottie-val, se senkivel. És pláne nem akart a CIA-s múltjáról fecsegni.
– Jó, hagyjuk, ha ennyire nehezedre esik kibökni. Úgyis tudom a választ, csak gondoltam, társadként és barátodként talán megtisztelsz egy őszinte vallomással.
Érzelmi zsarolás. Csodás. Már csak ez hiányzott.
– Igen – árulta el végül. – Valóban dolgoztam a CIA-nak.
– És miért hagytad ott?
– Liv miatt. Nem éppen családos embernek való munka volt.
– Tehát nem elemző voltál – vonta le Scottie azonnal a következtetést, Ryan pedig egy fejrázással jelezte, hogy helyes a megállapítása. – El kell mondanod Livnek.
– Tessék? – Ryan értetlenkedve nézett rá.
– Persze nem ma. Már így is elég kemény napot tudhatsz magad mögött. De mindenképpen el kell neki mondanod. Nem titkolhatod tovább, hogy miatta adtad fel az álmod.
– Milyen álomról hadoválsz itt? Nem adtam én fel semmit – ellenkezett.
Scottie kétkedve pillantott rá.
– A-ha. Tudod, csak most kezd összeállni a kép. A higgadtságod és az ösztöneid – mégis ki képes négy fegyverest egyes egyedül olyan szinten megállítani, mint ahogy azt a bank biztonsági felvételein láttuk? Oké, tény, hogy elég jó kiképzést kaptunk, de… Négy nyelven beszélsz folyékonyan, köztük fársziul! És a kémregények, amiket olvasol? Hiányzik az a kalandos élet, és próbálod valahogyan kitölteni az űrt, ugye? Visszahozni azokat az időket, még ha csak képzeletben is. De mikor elköltöztél otthonról, hirtelen a feje tetejére állt az addigi kis világod. Kiestél a családfő szerepedből, egyedül lettél. És csupán olvasni a kalandokról így már nem volt elég. Ezért kezdtél el kommandózni. Hogyha csak egy töredékét is, de visszahozhasd az életedbe a valódi terepmunka izgalmait.
– Úristen, Scottie, most állj le!
– De ezek így végre mind értelmet nyertek! Ma megöltél két embert, de nem ezért akadtál ki. És nem is azért, mert fegyvert szorítottak a halántékodhoz. Meg sem érintettek ezek a dolgok! Csak egyetlen gyengepontod létezik: a családod. A haldokló kisfiú akár David is lehetett volna, ha rossz helyen van rossz időben. Ez zaklatott fel! Majd jött az, hogy át akarnak helyezni D.C.-be, ami ebben a jelenlegi bizonytalan helyzetetekben kb. felér a házasságotok halálos ítéletével. És akkor nem csak Livet veszíted el, hanem a srácaidat is.
– Na, jól van, tudod, mit? Nincs szükségem fuvarra. Inkább sétálok – közölte vele, és bevágta maga után a kocsi ajtaját.
– Most mondd, hogy nincs igazam! – pattant ki Scottie is. – Ryan!
De. Igaza volt. Majdnem mindenben. Csak saját magának is nehéz volt beismernie.
***
– Kilenc, és ha feladod, te leszel a tizedik – motyogta maga elé, ahogy az intenzív osztály hetes kórtermének ablakán át a vállon lőtt bankrablót figyelte. Scottie-nak ebben az egyben nem volt igaza. Igenis megérinti, ha kioltja valaki életét, csak talán másokkal ellentétben ő könnyebben és gyorsabban feldolgozza. Nem azért, mert érzéketlen lenne, hanem mert felismeri, hogy abban az adott helyzetben egyszerűen nem volt más választása. Vagy az illető lesz az áldozat, vagy valaki más. Vagy sokan mások. Kilenc embert ölt meg eddig. Nyolc férfit és egy nőt. Mindegyikük arcára jól emlékezett.
– Safferty ügynök? – Valaki megérintette a vállát. Sebastian édesanyja állt vele szemben. Kisírt, vörös szemeiből megkönnyebbülés és hála sugárzott. Mondani szeretett volna valamit, de elcsuklott a hangja. Ekkor váratlanul a nyakába borult, és úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni. Ryan kezdte kissé kellemetlenül érezni magát az ölelésében, és ezt valószínűleg a nő is észrevette. – Jaj, bocsásson meg, csak… szerettem volna valahogy érzékeltetni, hogy mennyire nagyon hálás vagyok önnek. Megmentette a fiam életét. Azt mondták az orvosok, ha maga nem kezdi el szakszerűen újraéleszteni, akkor biztosan nem tudták volna visszahozni. De sikerült, újra köztünk van a kicsikém, és ezt csakis magának köszönhetem. Az Úr küldte magát ma a bankba!
– Hát ha ez valóban így volt, akkor most már nyugodtan visszaadhatja a kocsimat a pénztárcámmal együtt – eresztett meg Ryan egy fanyar mosolyt. Megszólalt a telefonja.
– Kárpótolni fogja. Bízzon benne – mondta az asszony minden meggyőződésével, és egy újabb – ám ezúttal jóval rövidebb – ölelés után magára hagyta, hogy fogadhassa a hívást.
Liv fényképe villogott a kijelzőn. Ryan szíve nagyot dobbant. Végre. Végre eszébe jutott! Amilyen izgatottan szólt bele készülékbe, olyan csalódott lett, mikor felismerte David hangját. Aztán rögtön el is szégyellte magát, amiért nem örült eléggé a gyerekének.
– Mi a helyzet, kishaver? Jó volt a suli? Nem vagyok hős. Ez a munkám, hiszen tudod. Nem, nem a szuperhősködés. A gonosz emberek megállítása és az ártatlanok védelmezése stimmel, igen, de nincs szupererőm. Becsszó. Te lennél az első, akinek elárulnám, ha lenne. Szerintem is kár, de hát ez van. Nem hiszem, hogy ma még találkozunk. Ne szomorkodj! Holnap végig ott leszek veled az edzésen, és a hétvégét is együtt töltjük. Én is alig várom! Oké. Jól van. Várj! Anya ott van a közelben? Nem-nem, akkor mindegy. Hadd főzzön. Nem fontos. Holnap találkozunk. Puszild meg Adamet helyettem. Szia!
***
– Jaj, kisfiam! Ettél te ma valamit egyáltalán? – szaladt oda hozzá az édesanyja, ahogy belépett a Safferty Auto Mechanics boltjába. A fotelben lazuló Holly harsány vihogásban tört ki.
– Mama! Szerencsétlent túszul ejtették egy bankrablás során, és ahelyett, hogy azt kérdeznéd, jól van-e, rögtön kajával akarod tukmálni!
– A kiegyensúlyozott táplálkozás nagyon fontos – okította ki legidősebb unokáját Grace. Holly megadóan a levegőbe emelte mindkét kezét. – És már kétszer beszéltem vele telefonon, alaposan kifaggattam mindenről, úgyhogy tudom, hogy nem esett semmi baja.
– Az még nem jelenti azt, hogy lelkileg is jól van – sandított szótlan nagybátyjára a tinédzser.
– Kösz, hogy aggódsz értem, csodabogár, de tényleg jól vagyok – bizonygatta legalább annyira magának, mint az unokahúgának.
– Hát – ugrott talpra a lány. – Mindig is tudtam, hogy te vagy a legmenőbb a családban. Örülök, hogy ép bőrrel megúsztad – mondta, majd hirtelen átölelte. – Te vagy Norfolk hőse.
– Nagyon büszkék vagyunk rád, kisfiam – karolta át most az édesanyja, aztán két puszit nyomott az arcára. – De olyan jó lenne, ha soha nem kerülnél ilyen veszélyes helyzetbe! Ha egyikőtök se kerülne! Annyira aggódtunk!
– Jaj, mama! Az élet már csak ilyen elcseszett. Senki nem akar veszélybe kerülni, néha mégis megtörténik. Még jó, hogy Ryan erre fel van készülve. Nagyapa is mondta, hogy most örül, hogy nem hallgatott rá, és beállt FBI-ügynöknek.
– Tényleg ezt mondta? – vonta össze a szemöldökét hitetlenkedve Ryan. Holly vigyorogva biccentett.
– De le fogja tagadni, nyugodj meg. Tudod, milyen.
– Nocsak, kit fújt erre a szél! – jött át Morgan az apjukkal a garázsból. – Norfolk hőse! Csak nem szerelésre szorul a szuperjárgánya? Ja, várjunk csak! Hiszen azt ellopták! – kapott a szájához színlelt kétségbeesésében, aztán egy laza mozdulattal oldalba bökte kisöccsét. – Mondd, Töki, hogy lehetsz ilyen rohadt szerencsétlen? Bal lábbal keltél fel, vagy mi van?
– Jaj, édes lányom, ne nyúzd már azt a szegény fiút. Épp elég nehéz napja volt nélküled is – kelt a védelmére Jack, majd odalépett hozzá, és vállon veregette. – Örülök, hogy egyben látlak.
– Hű, micsoda bók! – jegyezte meg Morgan és Holly szinkronban, majd kitört belőlük a nevetés.
***
– Na, mi az a fontos, amit el akarsz mondani? – nézett rá nővére kíváncsi szemekkel, miközben vidáman lóbálta lábát a kihalt játszótér egyik padján. A lemenő nap aranyló fénybe borított körülöttük mindent.
– Nem fogsz örülni neki. – Ryan előredőlt, összekulcsolta a kezét, és vett egy mély levegőt. Kivárt még egy pillanatot, mielőtt belekezdett volna. – Áthelyeznek D.C.-be – sóhajtotta halkan a világ minden fájdalmával a hangjában. – Te vagy az első, aki megtudta.
Morgan szoborrá merevedett. Percekig némán ültek egymás mellett.
– Nem mehetsz el – csattant fel a legifjabb Safferty-nővér. – Nem hagyhatsz itt megint!
– Á, szóval megint minden csakis rólad szól.
– Igen, mert egyedül te értesz meg engem. Te vagy a legjobb barátom, és rohadtul szükségem van rád!
– Figyelj, D.C. nem a világvége – karolta át vigasztalólag, de Morgan durcásan elhúzódott. – Na jó, tudod mit? Nekem ehhez a gyerekes hisztidhez a mai nap után már nincs türelmem. Én sem akarok elmenni, elhiheted.
– Hát akkor ne menj!
– Ez nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét.
– De, ilyen egyszerű! – Morgan hirtelen felkelt mellőle. – Csak rajtad múlik! Ha nem akarnál, nem mennél. Találnál valami megoldást, hogy itt maradhass.
– Igazad van. Ezért utasítottam vissza már kétszer is az ajánlatukat különféle indokkal. Ám ezúttal nem hagytak más választást.
– Akkor mondj fel!
– Azt nem lehet.
– Miért?
– Mert szeretem a munkámat. Jó vagyok benne. És nincs erőm elölről kezdeni egy új karriert.
– Most annyira utállak – szipogta mérgesen, majd hátat fordított neki, és miközben a telefonját nyomkodta, a hintákat vette célba.
Ryan belenyúlt a bal nadrágzsebébe, és kihúzott egy szál cigarettát a dobozból, amit a délután folyamán a városban barangolva vásárolt. Bármennyire is kívánta, az apja rosszulléte óta egyáltalán nem gyújtott rá, most azonban nem bírt tovább ellenállni a kísértésnek. Valahogy le kellett vezetnie a bensőjében felgyülemlő feszültséget. Végigfeküdt a padon, és miközben nagyokat szippantott belőle, azon járt az agya, hogy Tate Rarick pontosan mi a fenét is akarhat tőle. Ő intézte el, hogy felszabaduljon a pozíció, ehhez kétség sem fért. És ő győzte meg Cohent is, hogy rá van szüksége. De miért? És miért most? Összeesküvést sejtett, viszont még vajmi kevés információ birtokában volt ahhoz, hogy spekulálni tudjon. Mindenesetre azt megfogadta magában, hogy nem fog Rarick kénye-kedve szerint ugrálni. Semmi köze az FBI dolgaihoz.
– Ryan! Mégis mi a fenét művelsz?
A szeme sarkából észrevett egy felé közeledő, három főből álló csoportot. Charlotte feddő, számonkérő hangsúlyát azonnal felismerte, így valószínűnek tartotta, hogy Jenna és Patrick sétál még mellette. Minden bizonnyal a hintában duzzogó Morgan riadóztatta őket.
– Tudom, hogy pocsék napod volt, de muszáj ezt? – állták körbe mindannyian, majd bátyja kikapta a szájából a cigit, és elnyomta a pad kopott deszkáján.
– Gondolom, Morgan szólt nektek – ült fel rá pillantva, de ő szándékosan kerülte a tekintetét. Keresztbe font karral durcáskodott tovább.
– Tényleg elköltözöl? – tért a lényegre Charlotte. Ryan felhúzta a vállát.
– Kénytelen vagyok. Elsejével áthelyeznek DC-be.
Kínos csönd állt be a beszélgetésbe. Csak a tücskök ciripelését lehetett hallani az alkonyban.
– Anyáék tudnak róla? – kérdezte kisvártatva Patrick.
– Még nem.
– És Liv? – Most Jennára került a sor.
– Rajtatok kívül még senki se tudja. Morgannek árultam el először.
Testvérei látszólag nem nagyon jutottak szóhoz a meglepettségtől. Őket is legalább annyira letaglózta a hír, mint őt. Megelégelvén savanyú ábrázatukat, újra előkotort a zsebéből egy szál cigarettát, felkelt a padról és átsétálva közöttük, rágyújtott.
– Ezt most el fogom szívni, és nem akadályozhattok meg benne – mondta nekik feszülten két slukk között.
– Hülye vagy, Töki – közölte vele Morgan. – Egy idióta barom állat.
Ryan a sötétedő égre emelte a tekintetét, és kifújta a füstöt.
– Szerintem inkább szánalmas vagyok. Mert ha rajtam múlna, másodszor is képes lennék eldobni egy ígéretes karriert egy nőért. Egy nőért, aki hónapok óta csak játszadozik velem. És mégis… ennek ellenére is annyira érthetetlenül ragaszkodom hozzá. És félek neki elmondani, hogy áthelyeztek, mert attól tartok, hogy azzal rögtön véget érne ez az egyébként rohadtul őrjítő játék. És akkor eltűnne az a halvány reménysugár is, ami most még mindig ott pislákol valahol a lelkem mélyén. Inkább élném át újra és újra a mai bankrablást, minthogy kilépjek ebből a bizonytalanságból, mert rettegek tőle, hogy ezzel tényleg befellegzett a házasságunknak. Én elhúzok D.C.-be, ő itt marad szépen Wallace-szel és a gyerekekkel, és boldogan élik az életüket. Nélkülem.
– Egyáltalán nem biztos, hogy így lesz – próbált lelket önteni belé Charlotte.
– De ez a legvalószínűbb forgatókönyv, nem? – Mindannyian mélyeket hallgattak. Végül Jenna szólalt meg.
– Előbb-utóbb úgyis el kell mondanod neki. Ne húzd az időt, attól nem lesz jobb.
Ryan elmélázva szippantott egy utolsó slukkot a cigarettából.
– Jól jönne némi infó, csak hogy tényleg mégis mire számítsak. Nem mondott neked semmit?
– Azon kívül, hogy szexeltetek, és biztosan tudja, hogy még mindig szeret téged, de Jasont is szereti, és teljesen összezavarodott, fogalma sincs, mit tegyen? Nem, nem mondott semmit. Eléggé magába fordult az elmúlt hetekben.
– Nekem is feltűnt. Hűvös és távolságtartó.
– Lehet, hogy most mérlegeli a dolgot, és próbál döntésre jutni – találgatott Patrick.
– Ha nem Norfolk hősét választja, akkor iszonyatosan idióta, és jobban fogom utálni, mint valaha – morogta Morgan, ahogy elsétált mellettük, és hirtelen Ryanhez vágta a kocsikulcsát. Öccse kérdőn meredt rá. – Én itt lakom egy köpésre, neked nagyobb szükséged van rá.
***
Negyed órája állt a felhajtón a ház előtt. Az utca csendes volt, teljesen besötétedett már. Ütemesen dobolt lábaival a padlón idegességében. A műszerfalba épített digitális óra kijelzője 9.31-et mutatott, amit azt jelentette, hogy már egy perce ki kellett volna szállnia a kocsiból. Megfogadta, hogy 20-kor bemegy, de nem tudta rávenni magát. A következő határidő 9.25 volt, és most, 9.32-kor még mindig ugyanúgy ott ült a volán mögött.
– Szedd már össze magad! – szűrte ki a fogai között, miközben ösztönző pofonokkal próbálta jobb belátásra téríteni engedetlen testét. Bal keze hirtelen megragadta az ajtónyitó gombot, és egy fél perccel később már a bejárat előtt találta magát. Feszengve latolgatta, mégis hogyan jusson be a saját házába. Abszurdnak tartotta a helyzetet, de hát karácsonykor odaadta a kulcsait Livnek. A csengőt, mint lehetséges megoldást azonnal kizárta, nem szerette volna felverni a fiait. Maradt az, hogy felhívja Livet, hogy itt áll az ajtó előtt, vagy egyszerűen csak bekopog. Végül az utóbbi mellett döntött. Kopp, kopp, kopp.
A folyosón égett a villany, így azt gyanította, hogy felesége a nappaliban tartózkodik. Akkor viszont meg kellett volna hallania a kopogását. Miért nem nyit ajtót? Talán elaludt a tévé előtt? Vagy éppen fürdik? Megpróbálom még egyszer – határozta el. Kopp, kopp, kopp. Lépések közeledtek. A kocsiban igyekezett felkészíteni magát erre a pillanatra, a szíve mégis a torkában dobogott. Az üvegen keresztül látta, hogy Liv egy pillanatra megtorpant, mikor felismerte alakját, de aztán folytatta útját. Matatás a zárral, az ajtó kinyílt. Ott állt előtte egy elnyűtt pólóban, viseltes farmerban. Hosszú, hullámos, barna haja laza copfban omlott a vállára. Semmi smink. Pontosan ebben a természetességében szerette. Gyönyörű volt.
– Ryan, mit keresel itt? – nézett fel rá elkerekedett szemekkel, és közelebb húzta magához az ajtót.
Éppen csak a feje látszott ki.
– Van valami, amiről sürgősen beszélnünk kell.
– Nem ér rá holnap?
– Nem – felelte. Szeretett volna beljebb kerülni, ezért megnyomta az ajtót, de az akadályba ütközött.
Liv lábába. – Mi van? Miért nem engedsz be? – pislogott rá értetlenül.
– Most nem igazán alkalmas – hebegte nyugtalanul. – Majd holnap beszélünk, jó?
Liv be akarta csukni az ajtót, de Ryan gyanút fogott. Előrenyújtotta a karját, és benyomta a feketére festett, nehéz, tölgyfa ajtót. Meghűlt a vér az ereiben, mikor a folyosó végén meglátta felbukkanni Jason Wallace-t.
– Szóval őt választottad – tört ki belőle fájdalmasan. Végtagjai zsibbadtak, a feje zúgott. Összedőlt benne a világ. Tudta, nagyon jól tudta, hogy ez is bekövetkezhet, de annyira szeretett volna hinni abban, hogy van még közös jövőjük Livvel. Hogy neki is fontosak az emlékek. A gyerekek. Ő. Azt mondta, szereti, akkor miért? Miért teszi ezt vele? Kárpótlás, mi? – villantak át az agyán Sebastian édesanyjának szavai.
– Ryan, figyelj… – szabadkozott Liv az ajkát harapdálva, míg Jason megszólítva érezte magát, ezért elindult feléjük.
– Ma már megöltem két embert, szeretnél a harmadik áldozatom lenni? Mert akkor nyugodtan gyere csak közelebb.
A férfi megtorpant, és segélykérően pillantott Livre.
– Maradj ott! – utasította a nő, majd megpróbálta felvenni férjével a szemkontaktust. – Ryan, figyelj rám!
De Ryan nem figyelt. Rettenetesen dühös volt. És kimerült, mégis úgy érezte, hogy képes lenne bárkit könnyedén agyonverni. És a listája élén szereplő ember pont ott állt vele szemben. Ökölbe szorult a keze.
– Liv, egyetlen dolgot kértem tőled. Egyetlenegyet! – hadarta halkan, de rendkívül ingerülten. – Hagytam, hogy megtaláld a hülye boldogságodat, hogy szórakozz vele! Elköltöztem a saját házamból. Nyolc hónapon keresztül megaláztál és kihasználtál. Megadtam neked mindent, amire és amikor éppen csak vágytál. Műszakokat cseréltem és szabadságot vettem ki, hogy vigyázhassak a srácokra, míg ti kettesben élveztétek valahol egymás társaságát. Mindenki egy megkeseredett, szánalmas bolondnak tartott, de nem érdekelt. Nem érdekelt, mert mindezek ellenére bíztam benned. Őszintén reméltem, hogy felismered és értékelni fogod mindazt az erőfeszítést, amit a házasságunk megmentése érdekében tettem. És hogy bármit is mondasz, valójában te sem akarod feladni. De most… látva ezt… Mikor tényleg… Tényleg csak azt kértem tőled, hogy ez a ház, ez az otthon, amit együtt teremtettünk, maradjon meg nekünk. A francba is! Csak nekünk! – ökölbe szorított keze szétnyílt, tenyere erőteljesen csapódott felesége arca mellett a falra. Liv összerezzent ijedtében.
Ryannek el sem jutott a tudatáig, hogy mit tett. Gondolatai ádáz küzdelmet folytattak egymással, hogy mielőbb kimondott szavakká formálódjanak. Merően bámult a kék szemekbe.
– Rohadt szarul esett, hogy nem hívtál fel. A szomszédok, David az iskolából, még a szüleid is telefonáltak, mikor megtudták, hogy mi történt ma reggel a bankban. Kivéve téged. Pedig rád lett volna a legnagyobb szükségem. Nem anyával, nem a testvéreimmel, nem az FBI pszichiáterével akartam megbeszélni a történteket, hanem a feleségemmel. Veled. El akartam mondani, hogy bár mindenkinek bizonygatom, hogy jól vagyok, nem, egy kicsit sem, cseppet sem, egyáltalán nem vagyok jól. Óráknak tűnő percekig küzdöttem egy gyerek életéért, és bár sok szarságot tapasztaltam már, ez most nagyon szíven ütött. Főleg, hogy… – Hangja megremegett, szemében szúró fájdalmat érzett. Nem akart sírni. Ő sosem sír. Mély levegőt vett, behunyta a szemét, de minden erőlködése ellenére legördült egy könnycsepp az arcán. – Mindvégig Davidet láttam benne. Az ő vére volt a kezemen, az ingemen, a nadrágomon.
– Ryan… – Liv zokogott.
– Mindegy – törölte meg a szemét egy laza mozdulattal, majd elindult kifelé. A küszöbről azonban még visszafordult. – Három évig dolgoztam a CIA-nak. Terepügynök voltam, nem elemző. Imádtam, de mivel veszélyes volt a jövőnkre nézve, úgy döntöttem, hogy módosítok az álmomon, és inkább téged választottalak. És tudod, az a szörnyű – nevetett fel keserűen, szeméből újabb és újabb könnycseppek bukkantak elő –, hogy még most, mindezek után se bánom. Nyolchónapnyi okot adtál rá, hogy meggyűlöljek, mégse sikerült. Pedig esküszöm, annyira igyekeztem, de végül csak magamat utáltam meg, amiért képtelen vagyok lemondani rólad. Mert ez a büdös nagy helyzet. Még most is kibaszottul szeretlek, Mrs. Safferty.
Ezeket is érdemes megnézni
Küzdő Lélek – 19. Elfojtott vágyak
Küzdő Lélek – 10. Másnaposan
