Küzdő Lélek – 22. Norfolk hőse

​Jól begyakorolt, gépies mozdulatsorok követték egymást, pedig elméje még valahol az álom és az ébrenlét határán kóválygott. Teste mégis tökéletesen végezte el a reggeli rutinfeladatokat. Ezt a tényt pedig mindennél jobban utálta. Nem akart kiszámítható válni, nem akarta, hogy minden egyes napja ugyanolyan monotonságban induljon, mégse tett ellene semmit. Most nem. Túl nagy erőfeszítésébe került volna. Csak hipnotikusan meredt a pulton gőzölgő kávéjára, és úgy érezte, kezdi elveszíteni önmagát. Vagy már rég el is vesztette.
– A tegnap esti bejelentés óta az ország szinte ünnepel. Persze, nagy dolog, hogy leleplezték a Herceget és megállították Leondardo Torenót, pláne óriási teljesítmény ez az FBI-nak, de az a határtalan örömködés, amit  a politikusok, a kollégák többsége és legfőképp a média művel… Visszataszítónak tartom. Egy nő elvesztette a férjét. Egy férfi a testvérét. Mások egy jó barátot. Egy kislány pedig…  Az édesapját és a nagyapját egyszerre.

​– Neked mégis mi a fene bajod van? – rivallt rá Grant Yasui a vonal másik végéről némi nyomasztó csönd után. A készülék kihangosítva hevert a bögre mellett. – Rosszfiúk voltak. Toreno rohadtul megérdemelte. A Hercegetkicsit én is sajnálom, szívesen elbeszélgettem volna vele szakmai dolgokról, de hát ez van. Szar ügy. Mikor lettél te ilyen rohadt érzékeny?
– Mindig is az voltam.
– Francokat. Te profi vagy. Már rég megkattantál volna, ha minden egyes család tragédiáját így a szívedre veszed. Kapd össze magad, ember, mielőtt még a lelkizésed miatt bajod esik terepen! Vegyél ki szabit, vagy valami… Komolyan beszélek, Ryan. Elég szar hónapok vannak mögötted, kezdek tényleg aggódni érted. És ha már én aggódok, ott bizony gáz van! Ideje lenne beszélned valakivel.

​– Jól van – hagyta rá a dolgot, majd elköszönt és kinyomta a hívást. Pár percig némán meredt még a semmibe, aztán kénytelen-kelletlen befejezte a reggelijét, fogat mosott, felöltözött, majd távozni készült a lakásból. Csakhogy sehol sem találta a pénztárcáját. Háromszor felforgatta a lakást, mindhiába. Aztán hirtelen beugrott neki, hogy tegnap este a nagy sietségben a kocsi kesztyűtartójába dobta.

​Gyorsan lerohant a ház elé. Reflexszerűen nyújtotta előre a markában szorongatott slusszkulcsot, hogy feloldja a központi zárat, azonban az autónak hűlt helye volt.
– De hát itt parkoltam le! – bizonygatta fennhangon magának. Körbepásztázta a környéket, hátha rosszul emlékszik, de szentül meg volt róla győződve, hogy pontosan ott hagyta, a piros Honda és a szürke Ford között. Kezdett kételkedni az épeszűségében, ezért tett egy kört a háztömb körül, de nem járt sikerrel.

​A francba! Ellopták a kocsimat! – tudatosult végül benne, és azonnal beütötte a telefonjába a rendőrség hívószámát. Három átkapcsolás és tízpercnyi várakozás után sikerült bejelentést tennie. Tájékoztatták, hogy egy járőrpáros éppen a környéken tartózkodik, legyen szíves, várja meg őket.

​Idegesen lépdelt fel-alá a ház előtt, miközben próbálta felidézni, hogy a nagyjából 97 dollárnyi készpénz mellett milyen iratok lehettek a tárcában. A személyije, néhány névjegykártya, egy-két vásárlói hűségkártya, egy hitel- és egy bankkártya. Utóbbiakat mindenképpen le kell tiltatnia. Már kereste is a neten a bankja telefonszámát, ám mire megtalálta, megérkeztek a rendőrök. Bemutatkoztak, kezet fogtak egymással, majd Ryan sietősen végigvette velük a jól ismert procedúrát. Azután bement velük a kapitányságra, hogy aláírja, majd kézhez kapja a feljelentés jegyzőkönyvének egy példányát.

​Alig egy háztömbnyire volt a bank épületétől, mikor váratlanul megcsörrent a telefonja. Scottie volt az.
– Lekésed az eligazítást.
– Ellopták a kocsimat – közölte vele köszönés helyett komoran.
– Na ne!
– Benne volt a pénztárcám az összes iratommal és bankkártyámmal együtt.
– Az FBI-igazolványod és a pisztolyod is?
– Azok szerencsére nem.
– Hát legalább ennyi mázlid legyen. Akkor nem is jössz ma be?
– De, csak előbb letiltatom a kártyákat. Nemrég jöttem ki a kapitányságról, mindjárt a bankban vagyok.

​– Mi történt? Nem kapcsoltad be a riasztót?
– Dehogynem. Állítólag valami új autótolvaj banda jelent meg a színen, és nem kispályások. Azt mondták a zsaruk, hogy az enyém volt a tizenkettedik eset az elmúlt hat hétben – ecsetelte, miközben kiválasztotta a számára megfelelő ügyintézési  szolgáltatástípust a bank előterében, majd az automata által nyomtatott sorszámmal  a kezében beljebb fáradt.
– Ja, igen. Hallottam már róluk. A biztosító?
– Még nem beszéltem velük, de kötve hiszem, hogy egyhamar fizetnének.
– Talán egy év múlva. Figyu, ha gondolod, utánanézek ennek a bandának, meg lekérem a lakásodhoz közeli térfigyelő kamerák felvételeit, hátha elő tudjuk keríteni a járgányodat, mielőtt darabokra szednék.
– Kizártnak tartom, hogy még egyben van, de ha éppen ráérsz… Milyen a hangulat odabent?

​– Pazar. Mindenki Torenóékról beszél.
– Teagen?
– Szokásos kimért, professzionális stílus. Miért?
Ryan az ajkába harapott. Legszívesebben felpofozta volna a magát a kislányos picsogása miatt. Ha Norelle, aki most vesztette el élete szerelmét, képes bemenni az irodába és tenni a dolgát, ahogy egy szövetségi ügynökhöz illik, akkor neki miért okoz gondot pusztán a létezés is? Hiszen Liv él, van két imádnivaló fia, egy idegesítő, de felettébb összetartó családja, még ha…

​Egy magas, vézna fickó sétált el előtte arcába húzott baseballsapkában, a méreténél legalább két számmal nagyobb pulóverben. De miért vesz fel valaki vastag pulcsit júniusban? És miért dudorodik annyira a jobb oldala? Ryan rosszat sejtett. Körbepillantott a teremben, és kiszúrt még három hozzá hasonló, gyanús alakot. Ketten a bejárat környékén, a biztonsági őr körül lófráltak, egyikük az ügyintéző kisasszonyok felé közeledett, míg a másik, aki először szúrt szemet neki, úgy tűnt, éppen felméri a terepet.

​– Scottie, baj van – értesítette kollégáját fojtott hangon.
– Mi?
– Azt hiszem, mindjárt kirabolják a bankot. – A vonal végén síri csend. – Scottie?
– Komolyan beszélsz?
– Nem. Imádok ilyenekkel viccelni. Négy baseballsapkás ipse, most tekintgetnek össze. Dudorodik az oldaluk. Mindnek. – Kipillantott az ablakon. – Egy sötétített ablakú, járó motorú autó várakozik a bank előtt. Klasszikus megoldás.
A vad billentyűzetpüfölés mellett kihallotta, hogy Scottie továbbította a jelentését a többieknek.
– Mondd, hogy lehetsz ma ennyire szerencsétlen?

​Minden egy szempillantás alatt történt. Míg ketten lefegyverezték a biztonsági őrt, és bezárták a bank ajtaját, a langaléta a levegőbe lőtt kettőt. Negyedik társuk a pult mögé ugrott, hogy az ügyintézőknek eszükbe se jusson megnyomni a néma riasztót.
Sikítások, zokogások. A bent tartózkodók teljes pánikba estek.
– Elkezdődött…
– Telefonokat eldobni, táskákat, zsebeket kiüríteni és hasra! Azonnal! – kiáltották szinte egyszerre mind a négyen.
– Ryan, úton vagyunk, ne hősködj!
– Eszemben sincs. Van két fiam, emlékszel?

– Azt mondtam, telefonokat eldobni! – trappolt oda hozzá a legmagasabbik, és a pisztoly csövét egyenesen a halántékához szorította. Egy idősebb hölgy fojtott sikolyt hallatott magából a jelenetet látva, mások inkább fel sem mertek pillantani a padlóról. Behunyt szemekkel, mozdulatlanul várták, hogy vége legyen az egésznek. – Kivel beszéltél? – kérdezte tőle agresszíven, majd kiragadta a kezéből a mobilt. – Ki az a Scottie?
– A szeretőm – felelte Ryan szenvtelenül, miközben igyekezett felmérni a helyzetet. A biztonsági őr, öt alkalmazott, rajta kívül három férfi, kilenc nő és egy tízéves forma gyerek.
– Szóval, ha most visszahívom, egy nő fogja felvenni?
– Miből gondolja, hogy hetero vagyok?
A fickó, akit Ryan úgy huszonöt évesnek saccolt, egy horkantást leszámítva nem tudott mit kezdeni a felelettel. A földre parancsolta, majd kiválasztott egy meglehetősen csinos hölgyet és egy táskába összeszedette vele a telefonokat, órákat, ékszereket és a pénztárcákból az összes bankjegyet. Két társa addig kiürítette az ügyintézők kasszáit, a harmadik pedig éppen a fiókvezetőt kényszerítette a széf kinyitására.

​– Mi tart eddig? – szólt hátra nyakigláb türelmetlenül.
– Időzáras a széf – okította ki Ryan, pedig annyira küzdött ellene, hogy bármit is mondjon. Amatőrök voltak, valószínűleg most először raboltak bankot, éppen ezért nem akart közbeavatkozni. Látszott rajtuk, hogy idegesek, bizonytalanok, ebből kifolyólag pedig teljesen kiszámíthatatlanok. Vagyis különösen veszélyesek. Lehet, hogy senkit nem fognak bántani, de az is elképzelhető, hogy a zsákmányszerzés után vérfürdőt rendeznek. Bármi megtörténhet.
– Igen? – sétált oda hozzá, aztán némi latolgatás után leguggolt mellé. – És mennyi időbe telik, mire végre kinyílik?
– Beállítástól függ, de a tíz perc a legjellemzőbb – felelte Ryan nyugodtan, majd a fiókvezető megerősítette, hogy valóban tíz perces az időzítő.
– Hát akkor úgy tűnik, még kénytelenek vagyunk együtt tölteni egy kis időt. Mondd csak, Scottie szeretője, mivel foglalkozol, hogy így kened-vágod a dolgot?
– Tervezőmérnök vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül. A fickó arca felragyogott.
– Akkor te lerövidíthetnéd a várakozási időt.
– Ha csak nincs nálatok C4-es, felejtős a dolog, ugyanis ezeket esélytelen meghackkelni.
– Picsába! – sóhajtotta lemondóan. Egy ideig a kövön hasaló, reszkető túszokat figyelte, majd tűnődéséből felocsúdva egy gyors kérdést intézett Ryan felé. – Hol a tárcád? Mindenki kiürítette a zsebét és a táskáját, kivéve téged.

– Igen, mert nincs nálam a tárcám. Ellopták. A kocsimmal együtt.  Pontosabban a kocsimat lopták el a tárcámmal együtt. Ezért jöttem a bankba, hogy letiltassam a bankkártyáimat.
A fickó szeme tágra nyílt a meglepettségtől.
– Komolyan?
Ryan bólintott.
– Hát akkor ritka peches napod van ma, haver! – nevetett fel jóízűen a bankrabló, aztán a következő pillanatban feltűnően méregetni kezdte, és ez Ryannek egy cseppet sem tetszett. – Azért elég jól öltözött vagy ahhoz, hogy semmi pénz ne legyen nálad.
Ember! Most rabolsz ki egy bankot! – vágta volna a fejéhez legszívesebben már akkor, mikor a csinos nővel összeszedette a szerencsétlen túszok minden értékét.

​Jobbra mozdult néhány centit, feltételezhetőleg azért, hogy megmotozhassa, de Ryan nem várta meg, hogy ráleljen a szolgálati fegyverére és a jelvényére. A másodperc töredéke alatt kicsavarta a fickó bal kezéből a pisztolyt, miközben jobb könyökével jól orrba gyűrte. A váratlanul érkező mozdulatsor teljesen megbénította az amatőr bűnözőt. Vérző orral, értetlenül pislogott a földön, míg Ryan egy figyelmeztető kiáltás és négy jól irányzott lövés után fel nem rántotta magához. Bal karját a nyaka köré szorította, elég erősen ahhoz, hogy kényelmetlenül érezze magát, de még elegendő levegőhöz jusson.
A leadott négy lövéssel kiiktatta az ügyintézőket terrorizáló két tagot, akik a figyelmeztetése ellenére sem voltak hajlandóak együttműködni. Egyikük olyan borzasztó hörgést hallatott magából, hogy Ryan biztos volt benne, hogy másodperceken belül meghal. A másik a földön vergődött a vállába nyilalló, éles fájdalomtól. A banki dolgozók fejüket lehúzva rohantak, csúsztak, kúsztak-másztak az ügyfélváróba, és kerestek maguknak fedezéket a többiekkel együtt az oszlopok, bútorok mögött, vagy épp a pult alatt.

​A negyedik gazfickó maga előtt tartva a fiókvezetőt megrökönyödve nézte végig társai bukását. Ryan le sem vette róla a szemét. Látta, ahogy először kétségbeesés lesz úrrá rajta, majd az lassan félelemmé fokozódik, amit aztán végül a düh váltott fel. Ekkor, mint egy eszelős, kezdett lövöldözni az emberek felé, akik – Ryan határozott kérése ellenére – megpróbálták kinyitni a bank bejárati ajtaját.
– Senki nem megy sehová! – parancsolta indulatosan, szemei ide-oda cikáztak a halálra rémült, zokogó túszokon. – Egy moccanást se, különben mindenkit kinyírok!

​Ryan mély levegőt vett, hogy kordában tartsa az adrenalin szintjét. Nem bánta volna, ha a biztonsági őr észrevétlenül kiszabadítaná magát és a segítségére sietne, de nem is hibáztatta, amiért inkább a civilekkel együtt fedezékbe bújva várta a felmentő sereget. Ő sem szívesen kockáztatná az életét annyi pénzért, amit itt a tizenkét órás talpalásáért kap.
– Hogy hívják a társadat? – kérdezte a langalétától, de az nem volt túl együttműködő, ezért olyan erősen szorította magához, hogy egyáltalán ne jusson levegőhöz.
– Brian – nyögte ki végül fuldokolva, Ryan pedig lazított egy kicsit a fogáson.
– És téged?
– Nick.
– Nos, Nick. Akkor azt javaslom, hogy beszélj a barátod fejével, ha élve akartok még távozni innen. Engedje el a férfit, és adja meg magát. A kollégáim úton vannak. Az autóban ülő kis barátotok pedig mindjárt elpucol a helyszínről, ha meghallja a szirénákat. Vagyis semmi esélyetek a menekülésre.
– Ki vagy te?
– Ryan Safferty különleges ügynök, FBI.
– Baszki.
– Ja, úgy tűnik, nem csak nekem van ma szar napom.

​– Brian! – kiáltotta kisvártatva Nick. – Engedd el a pasast!
– Mondd meg neki, hogy kijövünk az oszlop mögül. Ne lőjön! Senkire se lőjön! – suttogta Ryan az utasításokat a srác fülébe, ő pedig engedelmeskedett. Ott álltak egymással szemben, mindössze egy pult választotta el őket.
– Engedd el!
– Nem – ordította Brian magából kikelve. – Én nem megyek börtönbe!
– Szerinted nekem az minden vágyam? Elcsesztük, baszd meg! Ez van! Inkább a sitt, minthogy úgy végezzük, mint Trevor! – győzködte.
Ryan vetett egy pillantást az említettre. Az egyik találat a torkát érte. Nem volt valami szép látvány. A másik is ott feküdt mellette immáron eszméletlenül. Túl sok vért veszített.
– Ha nem kap sürgősen orvosi segítséget, a másik barátotok is meghal – próbált hatni rá.
– Trevor miattad halt meg! Te ölted meg! – hadonászott felé a fegyverrel Brian. Arca égett, kiverte a verejték. Kikészültek az idegei.

​Ryan a szeme sarkából mozgolódásra lett figyelmes. Valaki a kanapék mögül átrohant az ajtó előtt lapuló kisebb csoporthoz, és ezt Brian is észrevette. Gondolkodás nélkül tüzet nyitott. A sorozat megkezdésekor a fiókvezető ösztönösen a padlóra vetette magát, így a srác végre tiszta célpontot nyújtott, Ryan pedig nem hibázott.
– A kurva életbe! Baszki! Baszki! Baszki! – káromkodott zaklatottan, tágra nyílt szemekkel Nick, majd sírva fakadt. Egész testében remegett. Ryan alig bírta már tartani, de azért átvonszolta magával a sérültekhez. Az időközben kiszabaduló őrtől elkérte a bilincset, rákattintotta a csuklójára, majd biztonságos távolságra helyezte mindenkitől. Nem mintha még veszélyt jelentett volna bárkire is. Teljesen összetört.

​A Brian által leadott lövések három személyi sérülést okoztak, két könnyebbet és egy nagyon súlyosat. Az édesanyjához rohanó kisfiút több találat is érte. Ryan óvatosan az oldalára fordította az erősen vérző, eszméletlen gyereket, hogy megnézze, a golyók távoztak-e a testéből, azonban csak egy kimeneti nyílást látott.
– Hívták már a mentőket? – kérdezte a sokkos állapotban lévő emberektől, de még annyi lélekjelenlétük sem volt, hogy kikapjanak egy telefont a terem közepén heverő zsákból. – Mire várnak? – szólt rájuk jelentőségteljesen, mire egyikük észbe kapott, és odafutott a hátizsákért.
– Nem lélegzik! Ó, édes Istenem! Sebastian! Seb! – bömbölte az édesanya hisztérikusan, miközben egyre lendületesebben próbálta felrázni a fiát. Ryan alig tudta eltávolítani a gyerek közeléből, végül a biztonsági őrt kérte meg, hogy vigyázzon az asszonyra. Igyekezett minden tudását összeszedni, hogy megmentse Sebastian életét. Kizárta a külvilágot, csak rá koncentrált.

Oké. Szegycsont alsó széle felett három harántujjal – idézte fel magában gyorsan a tanulmányait, ahogy tapogatta a kisfiú testét. Itt kell nyomni. Tenyerek egymáson, könyökök nyújtva. Határozottan, de óvatosan, hogy ne törjünk bordát. Harminc kompressziónként két befújás. Gyerünk, Ryan! Meg tudod csinálni!
– Egy, kettő, három…

​Szirénák vijjogása, csikorgó fékek, ajtók csapódása, kiabálások. Ryan érzékelte mindezeket, mégse jutottak el tudatáig. Olyan elszántan küzdött Sebastian életéért, hogy a kommandósok után berohanó mentősöknek úgy kellett ellökdösniük a fiú közeléből.
– Jól vagy? – paskolta meg az arcát Scottie.
– Aha – vágta rá zsigerből, pedig a legkevésbé sem volt jól. Nem tudta levenni a szemét a gyerekről.
– Ryan! Ryan! – Már hárman álltak körülötte válaszokra várva, de ő még mindig csak Sebastiant bámulta. A mentősöknek sikerült visszahozniuk. Most intubálták. Már a hordágyon fekszik. Mindjárt kórházba kerül és megmentik. Túl fogja élni. Túl kell élnie!
– Mi történt?
Ryan végigpillantott magán. A keze, a zakója, az ingje, a nyakkendője, még a nadrágja is csupa vér volt.
– Hátul van még egy súlyosan sérült srác. A kulcscsontja környékén találtam el. Kétszer. A másik kettő halott. Nicket megbilincseltem. Az ötödik társuk, aki a kocsiban várakozott, lelépett. Fekete Ford Escape. JTF-4799 – kezdte el a beszámolót, majd vett egy nagy levegőt, és lépésről lépésre, részletekbe menően végigvette velük a történteket.

​A helyszínelés valamikor a kora délutáni órákban ért véget. Ryan átöltözve, megmosakodva járkált fel-alá a teremben a szakértők pakolászását figyelve, miközben nagyobbik fiával beszélt telefonon. A helyi média azonnal lehozta a hírt, órákon keresztül lebzseltek az újságírók és riporterek a bank előtt. Minden igyekezete ellenére sikerült lencsevégre kapniuk, és még a nevét is kitudakolták „Norfolk hősének, akinek köszönhetően nem torkollott tragédiába a ma reggeli bankrablás”. Ryan legszívesebben letartóztatta volna azt a személyt, aki ilyet merészelt írni, mikor ketten meghaltak, ketten pedig életveszélyes sérülésekkel kerültek kórházba, ráadásul az egyikük egy tizenegy éves fiú.

​A családtagjai pánikszerűen nyúltak a telefon után, mikor meghallották, hogy mi történt. Kivéve Livet… Először a szülei keresték, majd szép sorban a testvérei, sógorai, unokahúgai. A fiához csak nemrég jutott el a hír, de hogy hogyan, azt nem sikerült kihúznia belőle. Annyit tudott meg a tanító nénitől, hogy sírva könyörgött neki, hogy hadd hívhassa fel. Még mindig szipogott.
– Nem, David. Nyugodj meg. Tényleg jól vagyok. Igen, esküszöm. Valóban véres volt az ingem, de az nem az én vérem volt. Egy karcolás sincs rajtam. Nem, anya megy érted. Négyre. Megpróbálok este beugrani, de nem ígérem meg. Ne örülj, nem ígértem meg! Nagyon sok dolgom van. Igen, azért felhívhatsz. Neeem, maximum kétszer. Jó. Én is szeretlek. Szia.

​– Safferty ügynök? – Ryan felnézett a telefonjából. A fiókvezető állt előtte, kissé megszeppentnek tűnt. – Ha gondolja, most már letilthatjuk a bankkártyáit.
Ryan önkéntelenül is elmosolyodott.
– Köszönöm, az igazán nagy segítség lenne.

 

Tovább a következő epizódra