Küzdő Lélek – 16. Jótevő nagybácsi

– Hé, én ismerem ezt a kocsit – mutatott Ryan a szürke Fordra, aminek a motorháztetejét nővére abban a pillanatban csukta le.
– Egy magas, rámenős barnáé. Valami McLahalen.
– McLachlan. Scottie.
– Ewannek hívják – öltötte rá a nyelvét Morgan, miután az asztalon heverő szerszámokat arrébb tolva aláírta a munkalapot.
– Ewan egyenlő Scottie – tájékoztatta Ryan körbe járva az autót. – Kikezdtél vele?
– Inkább ő velem. Mondom, hogy nyomulós.
– Azért rendes srác, ne bántsd nagyon.
– Nem fogom. Kap két randit – emelte magasba színpadiasan a mutató- és középsőujját.
– Micsoda kegy – jegyezte meg gúnyosan Patrick elmasírozva mellettük, majd egy gyors köszönést követően elhagyta a Safferty Auto Mechanics épületét.

​– Régen mindig zárásig itt lógott, mostanában meg folyton rohan – nézett utána Morgan furcsállva bátyja viselkedését. – Nem tudjátok, mi van vele? – pillantott körbe az ott dolgozókon, de a kérdés egyértelműen az öccsének szólt.
– Dolga van – ködösített Ryan.
– Tehát tudod. Nő van a dologban? – faggatózott tovább Morgan, ám hiába. Ryan nem méltatta válaszra.
– Jobb lesz, ha elpakolod a szerszámokat, mielőtt apa visszajön az irodából. Ki fog akadni a rendetlenség miatt.
– Ne terelj, Töki, beszélj! Randizik? Kivel? Ismered? – ugrált körülötte izgatottan, mint egy gyerek. Ryan karba tett kézzel, rendíthetetlenül állt meg előtte, minden érzelmet nélkülöző arckifejezéssel. – Hihetetlen vagy! – vágta volna tarkón, ha Ryan nem kapja el a karját.

– Te meg még mindig erőszakos – engedte el végül néhány másodpercnyi szorítás után, mert a bal nadrágzsebében rezegni kezdett a telefonja. – Szia, Charlotte! Mi a helyzet?
– Édes lányom, hányszor mondtam már, hogy ha befejezted a munkát, pakold el a szerszámokat magad után? – toppant be az apjuk morcosan az irodából, és gyors fejmosást tartott lányának a rendről, pont ahogy Ryan azt korábban megjósolta. De nem várta meg a végét, intett nekik köszönésképpen, és autóba szállt, hogy meglátogassa legidősebb nővérét.

***

​Charlotte-ra a nappaliban talált rá, ruhákat hajtogatott két bőrönd mellett.
– Elutaztok? – kérdezte meglepetten, mire Charlotte összerezzent. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
– Semmi baj. – Nővére odalépett hozzá, és arcon csókolta. – Egy órája hívott Dr. Weckler, Hannah kezelőorvosa, hogy felszabadult egy hely egy újfajta és állítólag igen hatásos terápián, ahova iszonyú nehéz bejutni, szóval, ha nem akarunk novemberig várni, máris induljunk Bostonba. Már lefoglaltam a jegyeket, Patrick egy óra múlva itt lesz, hogy kivigyen minket a reptérre.
– Ez szuper hír! És akkor ez azt jelenti, hogy a kis Hannah-nak nem lesz többé szüksége a lélegeztető készülékre?
– Nagyon remélem. Ha le tudná küzdeni a fulladástól való félelmét, talán az egész alábbhagyna valamelyest. Annyira borzasztó látni szegényt, ahogy szenved. És ami még rosszabb, hogy tehetetlen vagyok – panaszolta csöndesen, és könnyek kezdtek gyűlni a szemében. – Csak nézem, ahogy a gyerekem percről percre az életéért küzd, és nem tudok rajta segíteni.

Ryan nagyot nyelt, ahogy magához ölelte nővérét. El sem tudta képzelni, min mehet keresztül.
– Segíthetek valamiben?
– Igen – szipogta Charlotte, miközben hüvelykujjaival letörölte a szeme sarkából a könnycseppeket. – Peter céges meetingen van a nyugati parton, leghamarabb is csak holnapután tud hazajönni, szóval addig szükségem lenne valakire, aki vigyáz Miára. Át akartam vinni anyához, de ő inkább veled szeretne lenni, ha nem gond.
– Persze, hogy nem – egyezett bele Ryan, bár meglepte a kérés. – Tájékoztass minden apró fejleményről, oké? – szorította magához újfent Charlotte-ot.
– Ez csak természetes.

***

A mobiltelefon ébresztőóra funkciója mozgalmas álomból rángatta vissza a való világba. Ryan kinyújtotta karját az éjjeli szekrény felé, majd vehemensen felkapta róla a kémregénye mellett heverő, apró készüléket, hogy a puzzle mielőbbi kirakásával végre megszüntesse azt az idegesítő, egyenletes csipogást. Számtalan módszert kipróbált már az ébredésre, de kétség kívül ez volt a legalkalmasabb arra, hogy mielőbb magához térjen.
– Jó reggelt! – köszöntette egy kedves kis hang benyitva a szobába.
Ryan felült, és egy hatalmas ásítást követően meglepve konstatálta unokahúgát.
– Miért nem alszol még?
– Mert már kialudtam magam – felelte a kislány könnyedén. – Kész a reggeli.  A kávét egy cukorral és sok tejjel iszod, igaz?

– Te egy bámulatos személyiség vagy, ugye tudod, Mia?
– Köszönöm – pirult el a kislány két harapás között, majd félszegen hozzátette: – Bár néha úgy érzem, eléggé kilógok a kortársaim közül.
– Arra gondolsz, hogy érettebb vagy náluk?
– Aha. Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de szerintem én egy felnőtt vagyok gyerektestben.
Ryan egy percre eltűnődött a kijelentésen, ám mielőtt feltehette volna a következő kérdését, a kislány folytatta.
– Egy úgynevezett öreg lélek. A neten olvastam, hogy a keleti vallások és az ezoterikus irányzatok elfogadják a reinkarnáció létezését, tehát, hogy újra meg újra megszületünk a Földre, hogy minden lehetséges dolgot megtapasztalhassunk, ezáltal pedig egyre jobbá váljunk, hogy elérjük a lehető legmagasabb tudati szintet, és végleg visszatérhessünk oda, ahonnan érkeztünk: a szellemi világba.

​– Ejha – nyögte ki a férfi két korty kávé között. Alig hitte el, hogy egy kilencéves ül vele szemben. – És akkor ezek szerint azok, akik már sokadszorra vannak a Földön, vagyis valamilyen szinten tapasztaltak és kortársaikkal ellentétben egészen másfajta kihívásokat keresnek, ők lennének az öreg lelkek – vonta le a következtetést a hallottak alapján, Mia pedig bólintott. – Ez érdekes.
– Nem nevetsz ki?
– Már miért tennék ilyet? – nézett rá őszinte csodálkozással. – Ha valóban létezik ilyen, akkor tökéletesen illik rád, ha meg nem, akkor is különleges vagy – cirógatta meg az arcát, majd betömte a szájába az utolsó falat pirítóst, és felállt az asztaltól.

***

– Kopp-kopp – nyitott be a saját házának ajtaján egy tál forró levessel a kezében. A folyosó végén hirtelen feltűnt Liv, és beljebb invitálta.
– Anya küldött csodalevest a betegeknek – tette le pultra, miközben szemével a fiait kereste. Adam a nappali szőnyegén játszott. Megkerülte a pultot, és az ölébe kapta legkisebb gyermekét. – Hogy vagy, takonypóc?
– Prüszköl és köhög, van egy kis hőemelkedése, de egyébként egész jól viseli. Davidnek viszont magas láza van, nemrég adtam neki még egy gyógyszert, most az ágyunkban alszik – mondta Liv kissé elcsigázottan, Ryan pedig elmélázott a szóhasználatán. Ágyunkban.

​– Fáradtnak tűnsz.
– Az is vagyok.
– Ha segítségre van szükséged, vagy csak pihenni szeretnél, kiveszem a nap további részét.
– Persze, hogy te is elkapd ezt a nyavalyát. Semmi szükség rá.
– Nem félek a baciktól.
– Apa bátoj!
– Úgy bizony, kisöreg. Apa bátor. Szembeszáll a gonosz bacilusokkal és legyőzi őket a mama csodalevesével. Eszel belőle?
– Eszek! Eszek! – kalimpált Adam boldogan a kezei között két tüsszentés után.
– Majd én megetetem – vette át a gyereket Liv. – Menj fel Davidhez, biztosan örülni fog neked.

​– Hahó, hokisztár, hogy érzed magad? – kérdezte a férfi suttogva, miközben lábujjhegyen beosont egykori hálószobájába. Ugyanolyan volt, mint mindig, semmi nem változott az elmúlt négy hónap alatt. Azzal a kivétellel persze, hogy ő többé már nem aludt ott.
– Apa? – érkezett az erőtlen reakció, mire Ryan bemászott fia mellé az ágyba. – Nagyon fáj a fejem meg a torkom.
– Mama főzött nektek csodalevest, hogy mielőbb meggyógyuljatok. Hozzak fel?
David megrázta a fejét.
– Pedig tényleg hatásos. És nagyon finom. Két-három kanállal a kedvemért, na?
– Akkor inkább vigyél le!
– Jól van.

​Ryan kiemelte az ágyból Davidet, magához szorította, és levitte a földszintre a többiekhez. Adam éppen akkor fejezhette be a levesét, mert a kanalát a tányérjához kezdte ütögetni, hogy jelezze, kér még. Liv, amint tudta, kivette a kezéből az evőeszközt, de David már elsírta magát az apja ölében, annyira kínozta a zaj. Könnyeivel küszködve látott neki a csodaszernek, ám a negyedik kanálnál feladta, és inkább visszavitette magát az ágyba. Ryan ott maradt vele, míg álomba szenderült.

​– Köszi a levest – hálálkodott Liv, ahogy leért a lépcsőn.
– Anyának köszönd. Ő főzte.
– Megtörtént. Az előbb beszéltem vele telefonon.
– Tényleg? – kérdezett vissza Ryan meglepetten. Liv egy mosollyal felelt.
– Már egy órája lejárt az ebédszüneted. Teagen háborogni fog, hogy megint késel.
– Megéri, ha a srácokkal lehetek – vonta meg a vállát, majd elsuhant a felesége mellett. – Tényleg szólj, ha segítség kell!

***

– A nővéred nagyon vagány, szexi kis csaj – fékezett le az íróasztala mellett Scottie a gurulós székkel.
– Melyikre gondolsz? Hárman is vannak – reagált Ryan anélkül, hogy levette volna a tekintetét a monitorról.
– Hogyhogy melyikre? Nagydumás, dögös, szőkésbarna.
– Ez a leírás mindre passzol – húzta tovább kollégája idegeit, noha rögtön tisztában volt vele, hogy kire gondol.
– Ne szívass már! Hát az autószerelő!
– A-ha. Szóval Morganről van szó.
– Igen, róla!
– Semmi esélyed – pillantott rá jelentőségteljesen, majd folytatta tovább a kutatómunkát az aktuális ügyéhez. Barátja folyamatosan ott duruzsolt körülötte, de nem törődött vele. Legközelebb akkor bújt csak ki a képernyő mögül, mikor a telefonjára üzenet érkezett. Míg Scottie továbbra is Morganről áradozott, meglepetten konstatálta a feladó nevét: Holly Safferty.

„Itt vok az FBI előtt, segíts.” – szólt az SMS röviden-tömören, Ryan pedig azonnal felpattant az asztaltól, és kiviharzott az épületből. Az unokahúga a főkapu előtt járkált zaklatottan. Mikor észrevette, hogy közeledik felé, megállt egy pillanatra, és fújtatott egy nagyot.
– Mi a helyzet? – kérdezte tőle dideregve, de a lány szokásához híven hallgatásba burkolózott. Csak zavartan ide-oda tekintgetett, miközben az ujjait morzsolta.
Ryan már kezdte bánni, hogy bent hagyta a kabátját.
– Mi lenne, ha az asztalomnál beszélgetnénk? – javasolta fogvacogva, mire a lány bizonytalanul elmormogott egy okét, majd elindult a nagybátyja után, aki már intézte is neki a látogatói igazolványt a kapusfülkében.

​Egy szót sem szólt egész idő alatt, csak ballagott mellette leszegett fejjel. Ryan próbálta oldani a helyzetet, mindenféléről mesélt neki, ami éppen csak az eszébe jutott, de még azt sem sikerült elérnie, hogy legalább a kabátját levegye.
– Én ráérek, de ha nem beszélsz, tényleg nem tudok segíteni – mondta Ryan előredőlve a székben, és egyenesen a lány kék szemeibe nézett.
Holly végigjáratta a tekintetét az ügynököktől hemzsegő teremen, majd halkan felsóhajtott.
– Molly és Elliot, tudod, a netes barátaim meggyőztek, hogy találkozzak Mackenzie-vel. Beszéltem apával, aki ma délután ötre szervezte meg a találkozót a taxiállomás melletti kávézóba, de félek elmenni.

​– Miért?
Holly megvonta a vállát.
– És azt szeretnéd, ha…? – kezdett volna találgatni Ryan, miközben hátradőlt a székben és egyik lábát keresztbe tette a másikon, de legnagyobb meglepetésére a lány folytatta a mondatot.
– Ha te találkoznál vele először. Te ismersz engem a legjobban, ezért megbízok benne. Ha azt mondod, nincs mitől tartanom, mert rendben van a nő, akkor bemegyek hozzájuk, megígérem, csak kell egy kis előcsekkolás – hajtotta le a fejét zavarában.

Ryan emésztgette egy ideig unokahúga furcsa kérését, de végül beleegyezett.
– Akkor ötkor a kávézó előtt találkozunk.
– Komolyan? – csillant fel a lány szeme, és egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése. A nyakába ugrott és nem győzött hálálkodni.
– Jól van, azért ne fojtsd meg – zuhant le a székbe melléjük Scottie egy csíptetős mappával a kezében, majd az asztalra dobta, és illendően bemutatkozott a kishölgynek.

– Holly Safferty – viszonozta kissé félszegen a kézfogást a lány.
– Szóval rokon – állapította meg az FBI-ügynök társára sandítva. – Mindjárt gondoltam. Feltűnőek a Safferty vonások.
– Jobban jársz, ha leszállsz a család női tagjairól, főleg Morganről, különben nagyon csúnyán megjárod.
– Kikezdett Morgan nénivel? – kérdezett közbe Holly egyre szélesebben mosolyogva. Ryan bólintott. – Ajaj.
– Hékás! Miért ajaj? Szerinted nincs esélyem nála? – fordult felé Scottie kíváncsian. Holly végigmérte az előtte ülő férfit, csak azután szólalt meg.
– Meh. Két randi.

***

​– Bocs, hogy késtem, alig találtam parkolóhelyet – fékezett le Ryan a kávézó előtt Miával együtt. Holly feszülten topogott a bejárat mellett.
– Hülye ötlet volt, ne haragudj, hogy feleslegesen rángattalak ide, küldök apának egy SMS-t, hogy ez nekem mégsem fog menni – hadarta a lány lehajtott fejjel, miközben nyirkos tenyerét a kabátjába törölte, aztán a mobilja után nyúlt a nadrágzsebébe. Ryan megállította a mozdulatban.
– Nem lesz semmi gond, nyugi. Mia itt marad veled, míg én előcsekkolok – mosolygott rá biztatólag, és már be is nyitott a kávézó ajtaján.

​Rögtön kiszúrta a bátyját. Az egyik félreeső asztalnál ült a sarokban egy barna hajú nővel szemben, és pontosan ugyanúgy feszengett a találkozótól, mint odakint a lánya.
– Úgy látom, Holly a parázást tőled örökölte – lépett melléjük széles vigyorral az arcán, és kezet nyújtott Patricknek. Még a tenyere is ugyanúgy izzadt volt.
– Mit keresel itt? – kérdezte az őszülő férfi, amint felocsúdott a meglepetésből.
– A lányod megkért, hogy legyek a felderítőosztag. Csak akkor jön be, ha kifaggattam a párodat és felfedtem minden mocskos kis titkát – fordult felé túljátszott elszántsággal, és megjegyezte, hogy egy csoport kommandós épp most kutatja át a lakását. A nőből erre harsány nevetés tört elő, Patrick viszont nem vette a lapot. Megütközve bámult az öccsére.
– Csak vicceltem – világosította fel, mire a férfi megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot.

– Ryan Safferty. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek – rázott kezet a nővel.
– Én is örülök, Ryan. Mackenzie Hall. Jót beszélgettünk rádión keresztül a legutóbb. Mondjuk elég régen volt.
– Cirka öt hónapja.
– Te jó ég! – hitetlenkedett. – Komolyan?
– Bizony. Nem sietitek el a dolgot – mondta csipkelődve, majd hirtelen átvillant az agyán, hogy milyen hosszú ideje nem él együtt a feleségével.
– Szóval a kishölgy még nem áll készen?
– De, mindjárt bejön – pillantott Ryan a bejárat felé –, csak még kell neki egy kis biztatás. Ne vedd magadra, elég zárkózott személyiség, sokáig tart előcsalogatni a csigaházából, de hidd el, megéri az energiabefektetés. Csak légy türelmes vele!
– Kösz a tanácsot, védelmező nagybácsi, megfogadom – mosolygott fel rá kedvesen, Ryan pedig viszonozta.
– Nos, akkor én most magatokra hagylak és tájékoztatom a megbízómat, hogy tiszta a terep. Örültem, Mackenzie, remélem, legközelebb már egy családi ebéden találkozunk.

​– Na, milyen? – szegezte neki Holly azonnal a kérdést, amint kilépett az ajtón.
– Kedves, vicces, én bírom.
– És én bírni fogom?
– Erre csak akkor derül fény, ha most bemész hozzájuk.
– Menj be, gyerünk! – noszogatta Mia is, majd Holly megrázta magát, rátette a kezét a kilincsre, és lenyomta.
– De mi van, ha…? – próbált visszakozni, de Ryan belökte az ajtót, és ellentmondást nem tűrően betessékelte a lányt. Holly kínos lassúsággal haladt az asztalhoz, útközben vissza-visszapillantva rá segélykérően. Ryan feltartott hüvelykujjal jelezte neki, hogy csak így tovább, jól csinálja, és egészen addig állt Miával az ajtóban, míg helyet foglalt az apja mellett. Küldetés teljesítve.

***

– Üzeneted érkezett! – jelezte Mia a konyhában tevékenykedő nagybátyjának, miután az ebédlőasztalon heverő mobiltelefon két rövid pittyegést hallatott magából. Míg a kislány leckét írt, Ryan a vacsorával volt elfoglalva.
– Nézd meg nyugodtan!
– Holly írt! – újságolta izgatottan. – Azt üzeni, hogy tényleg tök jó fej, kösz. És egy mosolygós arcocska.
– Ez nagyszerű hír – nyugtázta Ryan, és büszkeséggel töltötte el, hogy sikerült a legidősebb unokahúgát egy kicsit szocializálnia. Tudta, hogy Holly még messze jár attól, hogy olyan nyitott legyen az emberekkel, mint mondjuk Mia, de fél évvel korábbi önmagához képest máris sokat fejlődött.

​Vacsora után Mia ragaszkodott hozzá, hogy ő mosogasson, így Ryan addig átnézte a leckéjét. Kíváncsi volt, miket tanulnak a negyedikesek. Elcsevegtek egy-két tantárgyról, melyiknek mi lesz a haszna a későbbiekben, vagy éppen mi az, ami felesleges, de végül megállapodtak abban, hogy az csakis az ember előnyére válhat, ha mindenben otthon van egy kicsit. Ráér később eldönteni, hogy mivel szeretne mélyrehatóbban foglalkozni. Mia viszont már most tudta: őt az emberi lélek érdekli. Éppen erről folytattak eszmecserét, amikor váratlanul kopogtak a lakás ajtaján.

– Peter! – lepődött meg Ryan sógora jelenlétén, miután ajtót nyitott. – Csak holnap estére vártunk.
– Igen, szia, sikerült előbb eljönnöm. Bocs, hogy nem hívtalak, lemerült a mobilom a nagy rohanásban.
– Semmi gond. Bejössz?
– Apa! – ölelte át a kis szőkeség, ahogy belépett a lakásba, Peter pedig homlokon csókolta gyermekét.
– Szia, kincsem. Szedd össze a cuccodat, és megyünk, jó? Ne haragudj, hogy ezzel terheltünk – nézett Ryanre.
– Ugyan már, Peter, nem teher. Bármikor szívesen vigyázok rá. Tényleg. Charlotte-nak is mondtam, hogy szóljatok nyugodtan, számíthattok rám.
– Kösz.
– Kész vagyok! – érkezett meg Mia kabátban, hátizsákkal a hátán melléjük. – Egy élmény volt Ryan bácsi – puszilta arcon, majd megfogta az édesapja kezét, és kihúzta a folyosóra.
– Nekem is, Mia. Jó éjszakát! – intett még utánuk, majd hirtelen ötlettől vezérelve bevágódott a zuhany alá.

***

Ütemes dörömbölésre lett figyelmes, ahogy kilépett a fürdőszobából. Mintha valaki ököllel vert volna egy ajtót. Az ő bérelt lakásának bejáratát.
Egy szál törölközőben átlibbent a nappalin, és villámgyorsan feltépte az ajtót, mielőtt még a dühös illető betörte volna.
– Utálom! Gyűlölöm! Utálom! Egy rohadt szemét dög – rontott be Sadie őrjöngve. Arca szinte lángolt, égszínkék szeméből pedig vad folyamot alkotva, gyors egymásutánban gördültek ki a könnycseppek. Megállt a lakás közepén, és érkezése óta most először körülnézett, végül a tekintete a nagybátyján állapodott meg.

​Ryan kissé kényelmetlenül érezte magát, hiszen a dereka köré csavart törölközőt leszámítva meztelenül állt unokahúgával szemben.
– Mi a baj? – tudakolta, miután beviharzott a hálószobába, hogy magára kapjon valamit.
– A drágalátos nővéred, ugyan ki más lenne a bajom? – bömbölte a lány hisztérikusan. – Megígérte, hogy ha rendszeresen eljárok a balettpróbákra és nem lesz négyesnél rosszabb jegyem félévkor, akkor elmehetek sítáborba a barátaimmal. Ma volt a jelentkezési határidő, és persze, hogy nincs a nevem a listán! Keményen dolgoztam, megérdemlem, hogy ott legyek, de ez a szemét dög hazudott! Nem akart elengedni csak ilyen hülye feltételekkel, és mikor teljesítem őket, semmit sem számítanak.

​Az elhangzottak alapján Ryan jogosnak vélte a tinédzser felháborodását. Nincs rosszabb a következetlen gyereknevelésnél. Ő ugyan a maga lassan hét évével még igencsak kezdő szülőnek számított, főleg nővére szemében, de ha ennyi idő alatt valamit, hát azt megtanulta, hogy a be nem tartott ígéretek, különösen, ha azok valamilyen elváráshoz kötöttek, minden szempontból romboló hatásúak. Aláássák a szülő-gyerek bizalmat.
– Ez nem volt szép tőle.
– Nem, nem kell finomkodni, ez köcsög húzás volt! Rá is csaptam az ajtót! Mostantól nem az anyám, elköltözök onnan, és inkább veled fogok lakni! – jelentette ki olyan rendíthetetlen elszántsággal, mint ahogy Jenna adja elő meggyőződéseit.

​– Ezt neki is megmondtad? – kérdezte Ryan óvatosan.
– Mit? – nézett rá a tinédzser értetlenkedve.
– Azt, hogy idejössz.
– Dehogy mondtam!
– Tehát nem tudja, hogy itt vagy?
– Nem, de ez most miért olyan fontos neked? – Ryan már éppen azon volt, hogy megmagyarázza, de időközben Sadie összerakta a képet. – Ne merészeld felhívni, hallod?! Akkor inkább az utcán alszok! Azért jöttem hozzád, mert te vagy az egyetlen, akiben megbíztam, aki tudja, hogy milyen lehetetlen anyám van! Ne merészelj pont most hülye felnőtt lenni és beköpni nála, mert soha nem bocsátok meg neked! Érted? Soha! És ha valami történik velem odakint, az a te lelkeden fog száradni!

​Ryan csak pislogott unokahúga hangnemén. Hirtelen nem is tudta, mit reagáljon. Aztán mindkét kezét a lány vállára helyezte, és kényszerítette, hogy egyenesen a szemébe nézzen.
– Javaslom, vegyél vissza ebből a pimasz, zsaroló hangnemből. Én nem az anyád vagyok, velem nem beszélhetsz így. Igen, szemétség volt tőle, hogy átvert, de akkor sem érdemli meg, hogy átaggódja az éjszakát. Az meg pláne nem hiányzik, hogy a szökésed miatt kihívja a rendőrséget. Most fogod magad, bemész szépen a fürdőszobába és megmosakszol. Csak akkor jöhetsz ki, ha teljesen lehiggadtál. Világos? – Sadie kétségbeesetten bólintott, majd eleget tett nagybátyja parancsának.

​Ryan a fejét a falba verte a gondolatra, hogy lehetett a nővére ennyire ostoba. Eddig sem volt túl jó a kapcsolata Sadie-vel, de egy ilyen húzás után mégis mire számított? Fel akarta hívni, hogy tudassa vele, nála van a lánya, de ahogy kezébe vette a telefonját, erős ellenérzése támadt azzal kapcsolatban, hogy akárcsak egy szót is váltsanak. Valószínűleg azonnal átjönne Sadie-ért, és csak folytatódna a cirkusz. Így inkább egy olyan ember számát tárcsázta, akiről tudta, hogy valamilyen szinten képes hatni Jennára.

​Liv másodszori csengésre fogadta a hívását. Röviden vázolta neki a helyzetet, ő pedig készségesen vállalta a feladatot. De előtte még jól kiröhögte, amiért fél a saját testvérétől.
– Nem erről van szó, csak tudod, milyen… – magyarázkodott Ryan.
– Tudom – kuncogott még mindig a vonal túlsó végén, aztán beszámolt a fiaik egészségi állapotáról, majd végül megígértette vele, hogy csak mértékkel tömi tele az unokahúgát pizzával, csokoládéval és egyéb Jenna által méregnek titulált étellel.
– Köszi, Liv – hálálkodott, és úgy érezte, egy lépéssel ismét közelebb kerültek egymáshoz.

 

Tovább a következő epizódra