Kettős játszma – 7. Maya

– Maya? Nem hittem volna, hogy találkozunk még – mondta Maddox, miközben magához húzott. – Úgy elrohantál tegnap. Ugye nem miattam?
– Dehogyis – ráztam meg a fejem.
– Azt hittem az álarc csak a bál miatt kell – mondta.
– Talán rosszul hitted – feleltem.

– Ne haragudj, hogy megint ezzel jövök, de olyan borzasztóan hasonlítasz valakire – mondta elgondolkodva.
– Remélem valaki nagyszerűre – válaszoltam. Egy kis részem azt kívánta, bár rájönne, hogy ki vagyok. Ha megtudná, hogy az álarc mögött Zoey Benett van. De közben attól féltem, hogyha kiderül, akkor rájön, hogy mégsem kellek neki. Mert ha eddig nem figyelt fel rám, mint Zoey, akkor mi a biztosíték arra, hogyha kiderül a titkom, akkor ugyanonnan folytatnánk, mint ahol Mayával tartott?

– Akarsz csinálni valamit? – kérdezte Maddox hirtelen.
– Hát nem is azért jöttem, hogy az iskolakapuban beszélgessünk – nevettem rá.
– Ismerek egy helyet. Egy kis kávézó. Van kedved elmenni oda? – kérdezte kedvesen, én pedig bólintottam.

A kávézó egy csendes helyen volt a város szélén. Életemben nem jártam még ott, de a hangulat nagyon tetszett. És mindent belengett a frissen pörkölt kávé illata.

– Kérsz valamit? – fordult hozzám.
– Egy narancsos cappuccinót – mondtam, majd leültem egy helyre, amíg Maddox a pulthoz lépett.

Olyan hihetetlenül kedves volt velem. Régóta ismertem már, és ugyan volt egy álomképem, hogy milyen lehet valójában, de az a közelében sem volt a valóságnak. Sokkal, de sokkal jobb volt.

– Ízlik? – kérdezte, én pedig bólintottam.
– Nagyon finom – mondtam. – Mindig ide hozod a lányokat?  – kérdeztem. – Finom kávé, félhomály, halk zene…
– Ha hiszed, ha nem még nem sok randin voltam. Az első barátnőmmel gyakorlatilag a gimnázium első hetében jöttünk össze, és csak nemrég szakítottunk.
– Sajnálom – mondtam.
– Én talán annyira már nem is… Nincs kedved elmenni valahová máshova?
– De hát csak most jöttünk – nevettem rá.

Egy parkba vezetett az utunk, és már beesteledett, mire odaértünk. A városnak ezen a részén még nem nagyon jártam. Itt valahogy minden olyan más volt. Sokkal szebb. Sokkal jobb. Sajnos nem illettem ide. Mint Zoey legalábbis. De Maya már annál inkább…

Egy hintához mentünk, és leültem. Először Maddox csak állt mellettem, de aztán ő is leült a mellettem lévő hintára.
– Megkérdezhetem, hogy miért szakítottatok? – kérdeztem váratlanul. Zoey már tudta a választ, de kíváncsi voltam Maya milyen választ kapna erre a kérdésre.
– Részben miattam… Részben miatta… A lényeg hogy már vége.
– És még szereted?
– Nem tudom – vallotta be. – Talán még érzek valamit, de az nem feltétlenül a szerelem.

– Akkor miért vagy itt? – kérdeztem tőle, mire értetlenül pillantott rám. – Miért jöttél oda hozzám a bálon, miért hívtál el a parkba, miért csókoltál meg és miért vagy most itt velem?
– Mert kedvellek. Okos vagy, és szókimondó. Nem beszélsz mellé, és magabiztos vagy. És gyönyörű – mondta, és habár a szavaival nem értettem egyet teljesen, jól estek a szavai.
– Még az arcomat sem láttad egészen. Azt sem tudod, ki vagyok – mondtam aztán halkan.
– Miért ismernem kellene téged? – kérdezte. Itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy színt valljak, de nem tettem.
Felsóhajtottam. – Nem!

– Azt meg kell hagyni furcsa lány vagy – mondta végül.
– És ez megriaszt? – kérdeztem.
– Nem – rázta meg a fejét. – Inkább ösztönöz. Hogy még többet tudjak meg rólad… Ha hagyod.
– És ha nem?
– Azt nagyon bánnám.

Felállt a hintáról, és engem is felhúzott. Kisöpört egy tincset az arcomból, majd a szemembe nézett.
– Ha teszek valamit, megígéred, hogy nem rohansz el?
– Majd kiderül.