Kettős játszma – 24. Pengeélen táncolva

Két hónappal később már arra sem tudtam visszaemlékezni, milyen voltam korábban. Milyen volt Zoey Benett, a lány a hátsó padból, aki mindig jó volt. Akire soha senki nem panaszkodott. Akire büszke volt az anyja.

Időm nagy részét újabban az töltötte ki, hogy kihívóbbnál kihívóbb ruhákba bújtam. Azt sem tudtam felidézni, hogy néztem ki régen. Ha a tükörbe néztem már nem Zoey nézett vissza rám. Sokkal inkább voltam Maya. Akiről az elején még azt hittem, ő a jobbik felem. Ám rá kellett döbbennem, hogy ez nem volt így. Maya vad volt és érzéketlen. Én voltam vad és érzéketlen. Inkább hasonlítottam lényem e torz másolatára, mint a valós énemre.

Új barátaimnak köszönhetően pedig esélyem sem volt arra, hogy valaki észhez térítsen, és visszarángasson arra az útra, amelyről letértem. Sok bűnt követtem el ez idő alatt. Lógtam az iskolából nem is egyszer, és a könyvtárat is sűrűbben látogattam büntetések miatt. A tanáraimmal rendszeresen olyan hangnemet ütöttem meg, hogy még ők is ledöbbentek néha. Az osztálytársaimmal pedig nem törődtem. Az anyámmal szóba sem álltam. Csak hazaestem hajnalba és nem foglalkoztam azzal, hogy ő is a világon van.

Minden hétvégén – és néha hétköznapokon is – klubokba jártam új barátaimmal, és az alkohol olyan szinten vált a napjaim részévé, mintha életfeltétel lenne. A legnagyobb bűnöm mégis az volt, hogy a bűneimet nem éreztem annak.

Csak éltem, nem törődve semmivel és senkivel, aki valaha is fontos volt a számomra. Hannával csak az iskolában találkoztam, de soha nem beszéltünk. Még csak rám sem nézett. Engem pedig ez egyáltalán nem zavart.

Maddox pedig… Fogalmam sem volt, mit gondolt rólam. Vagy egyáltalán gondolt e rám. Eszébe jutottam e bármikor is az elmúlt két hónapban? Azt tudtam, hogy Logannel nem nagyon beszélt azóta. Rosszul kellett volna éreznem magam amiatt, hogy tönkretettem az ő barátságukat. De nem voltam képes érezni semmit. Az összes érzelmemet a lelkem legmélyebb bugyrába száműztem, és nem engedtem, hogy bármi is utat törjön magának onnan.

Szombat este

Azon a szombat estén újra egy klub felé vettük az irányt. Ugyanaz a klub volt az, ahol Maddox utoljára csókolt meg. De már nem törődtem ezzel a ténnyel. Csak arra vágytam, hogy a zene hangerejétől és az alkohol okozta mámortól újra élvezzem a gondtalanságomat.

– Nézzétek, egy üres asztal – lelkesült fel Dawn, amikor megérkeztünk és elillegett az asztal irányába.
– Csak utánad – intett Logan, mire elnevettem magam.
– Ah, micsoda úriember vagy – mondtam neki, mire elvigyorodott.
– Mint mindig – felelte, majd követtük Dawnt az asztalhoz.

– Hát ez elég lehangoló – szólalt meg Dawn, miután körbenézett. – Egy jó pasi sincs.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza Logan, mire Dawn felnevetett.
– Jól hallottad. De ha megmutatod a tánctudásod, talán újra végiggondolom a dolgot – mondta Dawn, majd mind a ketten elvonultak a táncparkett irányába, én pedig egyedül maradtam az asztalnál.

De nem maradtam túl sokáig egyedül. Két egyetemista srác egy percen belül az asztalomnál volt.
– Csak nem egyedül maradtál? – kérdezte az egyik, mire felpillantottam rá. Szőke volt, és kék szemű. Akárcsak Maddox… – Ugye nem hagyjuk haver, hogy ez a szépség itt üldögéljen egyedül?
– De nem ám – felelte a másik, és máris lehuppantak mellém.

– Én Sean vagyok, ő meg a haverom Jake – mondta a szőke. – Téged hogy hívnak, kiscicám?
El akartam küldeni őket. Semmi kedvem nem volt két idegen srác unalmas próbálkozását hallgatni. Az utóbbi két hónapban már eleget kaptam ebből. De mielőtt megszólalhattam volna, a tekintetem megakadt valakin, aki a klub egy másik asztalánál ült, és engem bámult.

Maddox volt az. Nem is emlékeztem, mikor néztem utoljára a szemébe. De most nem láttam benne mást csak csalódottságot. És most először hónapok óta, megmozdult bennem valami. Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy egy csalódás legyek a számára. Több akartam lenni. Mert hiába tagadtam. Hiába hagytam figyelmen kívül a dolgot, és hiába más karjaiban találtam vigaszt, hónapokkal később, még mindig szerelmes voltam belé. De az utóbbi időben jó volt gondtalanul élni az életem. És azt a felhőtlen, nyugodt érzést nem akartam elveszíteni.

– Maya. Mayának hívnak – feleltem végül.
– És mit csinálsz itt egyedül, Maya? – kérdezte Jake.
– Amit ti is – válaszoltam. – Szórakozom.

– És van kedved táncolni? – kérdezte Sean. Magamon éreztem Maddox tekintetét. Anélkül is tudtam, hogy engem bámul, hogy oda néztem volna rá. Seanra mosolyogtam, és bólintottam. Aztán Sean hívogató tenyerébe tettem a kezem, és engedtem, hogy a táncparkettre vezessen.

Magam sem tudom, hogy pontosan miért, de féltékennyé akartam tenni Maddoxot. Azt akartam lássa, mit vesztett el. Vagyis amit sosem kapott meg. Ezért a lehető legcsábítóbban tekeregtem Sean karjaiban tudván, hogy Maddox minden egyes mozdulatomat követi.

A következő alkalommal, amikor Maddox felé pillantottam már nem volt ott.
– Mindjárt jövök – kiabáltam Sean fülébe, túlharsogva a zenét. – Ki kell mennem a mosdóba.
– Oké, kiscicám – válaszolta, majd ott hagytam.

Észhez akartam térni. Rátámaszkodtam a mosdó szélére, de nem tudtam belenézni a tükörbe. Nem akartam látni magam. A legszívesebben sírva fakadtam volna. Hideg vizet fröcsköltem az arcomba, de nem segített. Megtöröltem az arcomat, és kiléptem a mosdó ajtaján.

Az utamat azonban elállta valaki. Felpillantva Sean kék szemeivel néztem farkasszemet.
– Te követtél? – kérdeztem gyanakvóan, mire végigsimított az arcomon.
– Talán – mondta. – Gondoltam beszélgethetnénk. Kettesben.

A mosdóknál volt egy kis kanapé. Sean leült rá, de én csak álltam ott, és néztem a mellette lévő helyet.
– Nem ülsz le? – kérdezte, mire végül én is a kanapéra telepedtem.
– És? Miről akartál beszélgetni? – kérdeztem, mire elvigyorodott.
– Semmiről kiscicám – mondta, majd megragadta a tarkómat és magához húzott.

Szája vadul rátapadt az enyémre, és nyelve egy pillanat alatt utat tört a számba. Megpróbáltam magam eltolni tőle, de kezével szorosan tartott, így esélyem sem volt rá.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, ökölbe szorított kezemmel a gyomrába ütöttem. De nem voltam olyan erős, mint hittem. Meglepődöttségében azonban egy pillanatra elvált tőlem, és lazított a szorításán. Így felpattantam és visszaszaladtam a táncparkett irányába.

A táncparketten megláttam Logant és Dawnt, ahogy azóta is együtt táncoltak. Hozzájuk siettem.
– Dawn!… Logan!… – szóltam hozzájuk, de nem figyeltek rám.
– Mi van? – kérdezte végül Dawn egy pillanatra sem pillantva felém.
– Azt hiszem, én inkább elmegyek – mondtam, mire megvonta a vállait.
– Felőlem – mondta, majd újra a táncnak szentelve a figyelmét. Azt hittem, legalább rám néznek, és meglátják az arcomra kiülő kétségbeesést. De nem tették. Sarkon fordultam, és elindultam az ajtó irányába.
– Vigyázz magadra! – kiáltott utánam még Logan, de a zene dübörgésétől csak tompán hallottam a szavait.

Odakint szakadt az eső. A levegőre érve azonban csak arra tudtam gondolni, hogy haza akarok menni. Be akarok dőlni az ágyamba, a fejemre húzni a takarót és álomba zokogni magam. Nem is sejtettem, terveim mennyire valószerűtlenek voltak.

– Kiscicááám – hallottam meg néhány méterről Sean hangját, és Jake röhögését. – Ne szaladj el!
Hallottam, ahogy lépteik egyre közelebbről, és közelebbről szóltak.
– Nekem mennem kell – mondtam nekik. – Én… Már várnak rám.

– Ugyan már, kiscicám – mondta Sean, majd megfogta a karomat, magához rántott, és a klub falához szorított. Egyik oldalról ő, a másikról Jake állta el az utamat.
– Mi csak egy kicsit szórakozni akarunk – mondta Jake röhögve.
– Szórakozzatok egymással – vágtam rá, mire Sean a fejem melletti falfelületre csapott.
– Mit gondoltál, kiscicám? – kérdezte. – Hogy felhúzol, aztán meg lelépsz? Az nem fog megtörténni.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, pedig tudtam a választ.
– Ó, azt hiszem, tudod te – mondta, majd újra a számba mászott.

Két kezével a karjaimat, a testével pedig a testemet szorította a falhoz. Mozdulni sem bírtam, csak éreztem, ahogy a pánik utat tör magának a bensőmből. Hallottam, ahogy Jake mellettünk röhög, és azt ecseteli mit fog csinálni velem, miután Sean végzett. A következő pillanatban azonban Sean már nem tartott szorosan, és levegőt is kaptam. Valaki lerángatta rólam.

– Hagyjátok békén – szólalt meg megmentőm, és habár csak hátulról láttam, azonnal felismertem őt. Maddox volt az.
– Na nézd már, Sean – mondta Jake. – Ez a kis taknyos azt hiszi, hogy beleszólhat a nagyok dolgába.

– Rosszul hiszi – felelte Sean, majd behúzott egyet Maddoxnak.
– Ne! – kiáltottam rájuk, de nem is figyeltek rám. A néhány másodperce még a rólam szóló terveik megvalósítását felváltotta a Maddox iránt érzett haragjuk.

Ketten ütötték egyszerre. Egyik ütést a másik követte, és Maddox már a földön volt.
– Sean, gyere hagyjuk, nem ér ennyit – mondta Jake, de Sean nem figyelt a barátjára.
Négyszer rúgott bele a földön fekvő, vérző Maddoxba, mire Jake elrángatta onnan, és elszaladtak.

Amikor újra gondolkodni tudtam, Maddoxhoz rohantam. A hátára fordítottam, reménykedve abban, hogy minden rendben van vele. De ahogy fölé hajoltam csak a csukott szemeit láttam. Eszméletlenül feküdt a betonon.